Schilli Tímea - Szívtükrözés

 

Nem is tudom mit érzek jelen pillanatban, hisz nagyon friss az olvasási élmény.

Talán kezdeném avval, hogy a borító rendkívül impozáns, mikor megláttam szinte hívogatott, és úgy éreztem mindegy miről is szól a kötet, de szeretném olvasni, a magaménak tudni. Miután megjelent, ez a vágyam teljesült, és ahogy várni lehetett, pár napra rá olvasni kezdtem. Verseskötet és mint ilyen, kissé távol áll tőlem. Mert, bár gyermekként, a nagymamámnak hála faltam a neves költők alkotásait, nagy büszkén egész kicsiként kívülről fújtam őket. De, ahogy cseperedtem, az élet más területek felé terelt és a vonzódásom elmúlt, pedig jómagam is írtam párat. Az utóbbi időben, viszont szinte szomjazom utána, ezt mondjuk kisebb magyar alkotóknak köszönhetem. Ismét felszínre hozták, eme érdeklődésem, amit itt is nagyon szépen köszönök mindenkinek.

De visszatérve a kötethez, az energikus külső bizony egy szabad szellemű, vad, a végtelenségig mély érzésű, őszinte szavakat rejt. Öt nagyobb részre osztható a kötet. Összességében mindegyik egy emberi lélek belső vallomása, de ezen pontok különböző irányúak. Nézzétek csak:

I. fejezet – Lármázó Lélek

II. fejezet – Átértékelt világ

III. fejezet – A határon innen

IV. fejezet – Vallomás

V. fejezet – Sóhajok

Az első fejezet egy intenzív belső hányatottságot taglal, ahol az író lelke még nem kiforrott, még keresi helyét a világban. Sokszor lázad, nem érti a körülötte lévőket és eseményeket, ugyanakkor visszatükröz egy határozott énképet, mely szépen lassan kibontakozik, ahogy haladunk a versekkel. Számomra eme fejezet ékessége:

"Úgy érzem magam, mint rózsák

Közt egy-szem fekete tulipán,

Mint a legszebb paradicsomban

Tomboló végtelen hurrikán,

Úgy érzem magam, mint tiszta

Égbolton egyetlen csillagocska,

Mint álomban a semmiség,

A középkorban kirekesztett kisebbség.

Úgy érzem magam, mint egy

Megrágott, kiköpött falat,

Mint a világ egyetlen fénye,

Kit a természet örökre kitagadt.

Úgy érzem magam, mint hangyabolyban

Az egyetlen aprócska moly,

Mint az értelemben, ami nem komoly.

Mint az érzelmemben az ártalmam,

Pontosan így érzem magam."

A második fejezet, tulajdonképpen a gyermeki én, és maga a gyermek körül forog. Csodálatos volt olvasni, ahogy gyermekéhez intézi szavait, lángoló, mégis egyben nyugtató szeretettel éli át fogantatástól, egészen a születésig az anyaság egyre tudatosabb megélését. Szinte, már én magam is éreztem eme sorok olvasása által, hogy milyen gyermeket várni, pedig nekem nincs sajátom. Egy igen erős kötelék szabadul fel és mélyül el az alkotó és a kicsi lélek esszenciája között. Mégsem csupán erről szól eme fejezet, mert megszólít barátokat, családot és idegeneket is. Megérinti szavaival az alkotó a lelkeket, kik állandóan sietnek, rohannak, de igazán senki sem tudja elmesélni miért is teszi. A költőnő, sokszor kéri olvasóját versei által a pillant megélésére, az apró dolgok örömére:

"Ha csak egyetlen napod lenne

Megcsókolnád a hajnal fényét,

Megérintenél minden fát,

És a föld összes lényét.

 

Valóban éreznél ízeket, szagokat,

Ölelnéd akár a kék eget,

Őszintén szeretnél mindent az életen,

S talán megértenéd a lényeget

 

Minden olyan csodás lenne,

Egyszeri, különleges, múlandó

Az idő e világban végtelen,

De te barátom, halandó

 

Ha láttál már minden csodát,

Nyugodtan aludnál el az éj szavára,

Nem félnél mi vár rád odaát,

Nem fájna a holnap halála"

A harmadik rész tulajdonképpen már sokkal határozottabb, mindenről és mindenkiről megvan a véleménye. Nem bántó és nem sértő, mégis számomra néhol durva, mint egy pokróc. Dacol a világgal, megkérdőjelez bármit, és mégis nyugalomra, csendre int. A haza és a nép eszenciáját, értékét keresi, hogy még mi maradt nekünk!? Saját nézőpontján keresztül értékelteti a jelenlegi helyzetet, hogy jó vagy rossz nézőpont kérdése. Ezen versekben elmélyülni nagyon komoly figyelmet igényelt, sokszor megálltam és újra olvastam sorokat, mert amit képvisel megértem, a fájdalma, a kétségbeesése ott lakozik minden határon túl élő magyar szívében.

"Örököltél egy fát, mely mindannyiunké,

Nem kaptad, nem ajándékba kérted, örökölted!

A vér, mi locsolta földjét, őseinké.

Lomhán nőtt évszázadok alatt értem és teérted

 

Annyi sóhaj kényszerült a világra alatta,

De felfelé tekintett büszkén, s nőtt meg nőtt...

Szomszéd gazdák kapzsisága megcsonkította,

De makacsul erőt vett, újra kirügyezett, akár azelőtt

 

Hűsölni kívánsz lombkoronája alatt,

De meglocsoltad-e egyszer is a szárát?

Levennéd gyümölcsét és megennéd azt,

De kérdem, simogattad-e kopasz ágát? "

Elgondolkodtató nem igaz?

A negyedik és ötödik fejezetet viszont együtt venném, mert bár két különböző oldalról közelíti meg a szerelmet és vágyat, számomra túl sok volt és nem töltött el boldogsággal. Nem vagyok frigid, de ennyire mély, szinte ösztönlényként mükődő, mély érzelmekkel nem tudtam mit kezdeni, számomra taszítóvá vált a végére. Persze egy gyötrődő, szerelmes léleknek, bármely szó csak egy apró szikra ahhoz, hogy lángolhasson, egy apró lehetőség, hogy kifejezze belső vívódásait.

Összességében az idei olvasmányaim egyik ékessége. Mert nem kell, hogy minden vers hozzám szóljon, ha csak egy is megérintett, már megérte kézbe venni. De számomra sok-sok alkotás mélyre jutott, szinte szétszakította a lelkemet és be kell valljam nem egyet megkönnyeztem. Egy hatalmas kedvenc idézettel zárom az értékelésemet, amivel remélem sokan kedvet kaptok az olvasásához.

" Ketyeg folyton, meg nem áll,

Rajta sose nő szakáll,

Halott régóta már,

A végtelen vele hál

Az idő egy zseni, kiforgat magunkból,

És sose állunk meg magunktól.

Ember, balga nép, torzszülött, siető...

Még nem érti, hogy itt mi a fő

Nem tudja és nem is akarja megtudni,

Mert a másikat, s az a másikat követi,

Áldozattá válik az, ki a példákból nem okul,

S a példák közé majd áldozatként vonul

Mit ér az, ki büszke, de nem szeret,

Mit ér az, kinek szája van, de nem nevet?

Elrohantok egymás mellett,

Pedig az idő folyton ketyeg "

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Libri weboldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy