2020. november 3., kedd

Kate Quinn - Alice ​hálózata

 


Azt hiszem, hogy mindenkinél eljön az a pillanat az életében, mikor ráeszmél, hogy az adott kor,  melyben él és az adott társadalom, mely körülveszi, bár változik némiképpen, de sose elengedően. Egy örök körforgás a nemek közti megkülönböztetés, és sokan gondolhatjátok, egy újabb feminista nézőpont, ki kell, hogy ábrándítsalak, szó sincs erről. Csupán a saját lelkem háborgását próbálom csillapítani, mikor eme sorokat írom.

Újabban több olyan könyvet veszek kézbe, mely valamilyen formában emberi sorsokkal foglalkozik. Hogy ez most női vagy férfi, teljesen mindegy, csak az számít, hogy ezt a mérhetetlen tudás utáni szomjamat, valamelyest csillapítani tudjam. Ez több-kevesebb sikerrel történik, de pont ezért nem könnyű tematikában olvasok, és pontosan sejtem minden egyes új kötetnél, hogy valamilyen szinten meg fog érinteni.

Azon személyek táborát gyarapítom, akik nem tudnak elmenni embertársaik mellett, hogy ne adakozzanak, ne legyen pár kedves szavaik a másikhoz. Ennek egyik oka, hogy sokszor belenézek az emberek szemébe, és visszahőkölők. A legtöbb esetben üresség, fáradtság, szomorúság, vagy egy bizonyos kihívó pillantás, de semmi vidámság, kedvesség, és egyszerűen bánt. A másik indokom, pedig az, hogy számomra is jólesik, mikor valaki veszi a fáradtságot és rám mosolyog. Nem kérdez, nem akar semmit, csak megosztja velem egy apró pillanatát. Tudom, hogy káosz az életünk, de messze se olyan rossz, mint bizonyos korok szülötteié, akiknek nem volt más választásuk, mint harcolni, vagy meghalni.

Tudom, kicsit szélsőséges gondolatok ezek, de miután becsuktam eme kötet utolsó lapját, ezen és ehhez hasonló gondolatok árasztottak el. Mostani olvasásom alanya témakörében elég súlyos, egy két világháborút érintő életpályák halmaza.

A kötet három nő sorsát mutatja meg olvasójának. Viszont nem egyértelműen, mert főszereplőként megismerjük Charlie St. Clair, egyetemistát, aki a második világháború után felkerekedik, hogy megkeresse egyetlen barátnőjét és családtagját, kinek nyoma veszett. Charlie első útja egy bizonyos Eve Gardinerhez vezet, melyről kiderül, hogy ő a történet másik fő karaktere. A kettejük kapcsolata, bár nehézkesen indul, egy nagyon szép kapcsolati és jellemfejlődésnek lehettem tanúja. Míg Charlie a történet szerinti jelenben gondolkodik, cselekszik, addig Eve a múltból lép elő, jelenkori énje visszaemlékezéseiből bontakozik ki az olvasó előtt. A két nő sorsa bizonyos szinten hasonló, bár Eve élete tele van hazugságokkal, ármánnyal és bosszúval. Úgy gondoltam evvel meg is vagyok, de rá kellett döbbenjek nem egészen. A múltból kiindulva felsejlik egy harmadik női szereplő is, melynek kiléte sokáig homály fed, de ahogy alakulnak a történtek, egyre jobban belopja magát a szívekbe, és a végén egy teljes karaktert ismerhettem fel személyében, akinek szerepe nagyon fontos az események alakulásában. Az ő sorsa is kegyetlen, és be kell, hogy valljam érte sírtam a legtöbbet. Visszatérve a másik két hölgyeményre, míg az egyik a történések alakulása folyamán válik igazán nővé, és felnőtté, addig a másiknak is hasonló átalakuláson kell átesni, csak egy sokkal nehezebb térben és időben. A két lélek esszenciája nagyon azonos, mert bár döntéseik alapján kerülnek bele igazán az életbe, mégis a háború szennye formálja őket és a társadalmi elvárások.

Azt gondoltam, hogy önmagában feldolgozni három asszony sorsát is éppen elegendő lenne, de ez a kötet hűen letükrözi a két világháború szégyenét, brutalitását, és veszteségeit. Sokkalta többet kapunk olvasás közben, és pont ezért a kötet négy nagy részre osztható.

Az első egy bizonyos szinten bevezető, ízelítő az olvasónak. Megismerjük a szereplők kilétét, nagyjából kapunk egy korrajzot és némi támpontot, hogy honnan indulunk.

A második rész már sokkal elevenebb, egy komoly élethelyzet tárul elénk, sokszor a döntések helyessége megkérdőjelezhető, ugyanakkor, ott, abban a pillanatban senki nem állíthatja, hogy jobban helytállt volna.

A harmadik már a háborúkban lévő nyertesek és vesztesek képekben való ismertetése, a különböző karakterek által felvázolva. Rendkívül nehéz sorsok pillanatképei, mely megfullasztja az olvasót és nem ereszti. Múlt és jelen szörnyűségeinek váltakozásával, felépít egy olyan képet szemeink elé, melyet nem akarunk tudni, nem akarhatjuk látni, de tudjuk, hogy igaz és megtörtént. Emberek millió vesztették életüket különböző kegyetlenségek által, mindezt egy eszméért, amit igazándiból nem érthettek, hisz a forrásuk nem ők voltak. Képet kapunk a német felfogás, az emberi mocsok változatos szakaszairól és szintjeiről, és megmutatkozik, hogy igazán akkor ismertetik meg az ember lelke, ha hatalmat kap, vagy nagy kár éri.

A negyedik és ezennel utolsó nagy fejezet értelmet ad némiképpen ennek a sok gyötrelemnek és fájdalomnak. Ki a bosszúja által, ki egy felelősség vállalással, ki a démonai szabadulásával, más pedig a halállal. Ha belegondolok egyik sem igazán happy and, hogyan is lehetne az! Mégis jobb forgatókönyv, mint azt vártam volna. A történet egyik legnagyobb erénye, hogy nem ferdítette el a történelmi valóságot, hűen olvasztotta eggyé az alkotó elképzeléseit a valósággal.

Mindig elolvasom az utolsó részeket, ahol a könyvről kapunk értékes információkat a szerzőről olvashatunk és azon személyekről, akik a háttérben meghúzódva segítették az szerző művének létrejöttét, a fogantatástól a születésig. Csodálatos erről tudomást szerezni. És nagyon érdekes volt olvasni, hogy mely karakter létezett a valóságban és ki fikció.

A kötet egy tükör, az akkori és sajnos a mostani társadalmi elvárásokról. Rólunk szól, emberekről, férfiakról, gyerekekről, idősekről, és főleg nőkről. Azon asszonyokról, akik nem elégedtek meg a konyhalány szereppel és megtették a maguk, hihetetlen bátor tetteiket. Akiknek legalább olyan megalázó, szenvedő, fájdalmakkal teli eseményeket kellett megélniük, ahol elmosódott minden erkölcsi határ, de akiknek volt merszük cselekedni, és akiket elfeledtünk. Sokan vannak, sőt rengetegen, és mint egy kis piszkot, melyet lepöckölünk ruháinkról, a süllyesztőbe kerültek.

Mert nem olvasol, és nem tanulsz az iskolában kémnőkről, akik voltak olyan kemények, mint bármely férfi. Igaz? Én nem emlékszem, hogy valaha is kiemeltek volna igazán szervezetet, vagy akár olyan személyeket, akikre méltán lehetnénk büszkék. Pedig éltek és nélkülük sokkalta bonyolultabb lenne a világ.

A háború sosem vezet jóra, nincsenek nyertesek csak vesztesek. Az elhullajtott emberi életeket nem lehet visszahozni, a síró családtagok bánatát nem lehet elmulasztani és senki sem tudja a végére, miért is ugrottunk egymás torkának.

És ki kell emelnem, hogy a harcok lecsendesedésével, mi lett ezen "fehér népek" sorsa!! Mehettek vissza a konyhába, vagy férjet kereshettek, esetleg elbujdosni kényszerültek. Mert, ahogy vége a veszélynek, mi emberek olyan magas, erkölccsel rendelkezünk, és ítélkezünk. Kár, hogy kik felett eldörren a megítélés, lehet megmentette az életedet, vagy jobbá tette a jövődet.

Szeretném, ha többen olvasnák eme kötetet, vagy az ehhez hasonlókat. Nem csak a Nők miatt, hanem összességébe, az emberi sorsok miatt. Nincs jogod ítéletet mondani felettük, felettem, bárki felett, mert ugyanonnan jöttem ahonnan te, és ugyan oda tartok. Nemek között sincs különbség, mert nélkülünk nincs élet, ahogy nélkületek sincsen. Mindketten kellünk a jövő építéséhez, az utódok neveléséhez. Mielőtt kezet emelsz, mielőtt elítélsz, gondolkodj el ezen! Ami a könyvet illeti, számomra hatalmas kedvenc!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Maxim Kiadó weboldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése