Bank Eszter Katalin – Ovsepian-Pataki Bianka – Diana Soto – Tóth Győző (szerk.) - À la carte Poetica

„Keverd mondatokká,

szenvedéllyel szórjad,

áradjon belőled,

adj hitet a szónak!”

Mitől különleges egy több szerzős verseskötet és vajon miért kell másképpen olvasni, mint általában tennénk? Ezt a kérdést már annyiszor feltettem magamnak, hogy elmondani nem tudom, mégis minden antológia kézbevételekor felszínre tör bennem. Több szerzős alkotással nem először találkozom, hiszen csak idén ez a harmadik ilyen eset, ellenben verseskötetek terén már elenyésző ez a szám. Különösen akkor, ha egy igen gusztusos formában tálalják az olvasó elé! 

Az À ​la carte Poetica már jelentésében is igen különleges, hiszen nyersen, köznyelven étlapról választott költeményt fejez ki. Ez az önmagában is eredeti cím bizony hűen azt adja, amit az olvasó elvár. Tehát egy étlapot kapunk, ahol ízlésesen elválasztva találjuk a költeményeket a következők szerint:

- Itallap
- Kávék, teák, forró italok
- Szeszes italok
- Étlap
- Előételek
- Főételek
- Desszertek

Mint látható mindenki talál az ízlésének megfelelő költeményt, amivel a lélek feltöltekezik és így az olvasó elégedetten csukja be a kötetet.

Számomra akadtak meglepetések, akiktől még nem olvastam, de ezek után mindenképpen szeretnék, és találkoztam kedvenc szerzőkkel is, akik eddig mindig elbűvöltek, ilyen volt pl. Szöllősi Bernadett és Diana Soto is.

Az olvasási élményem nem mindig volt felhőtlen, de miután vissza-vissza tértem egy – egy adott vershez, végül megértettem és többször elégedetten sóhajtottam fel. Több alkotás is szíven ütött és úgy éreztem, hogy az adott szerző belelát a lelkembe.  Ezekből szemezgettem hármat. Olvassátok figyelmesen! (Bank Eszter Katalin)

„Végy egy csipet szót!

Ízlelgesd nyelveddel,

fűszerezd érzéssel,

bánattal, örömmel;

Adj hozzá nevetést,

sava-borsát létnek,

kóstold sötét, rútnak,

kóstold álomszépnek!

Keverd mondatokká,

szenvedéllyel szórjad,

áradjon belőled,

adj hitet a szónak;

Fortyogtassa vak düh,

lobogjon nagy lángon,

vagy épp csendesedjen,

révedve mélázzon;

Hintsed könnyeiddel,

félelemmel bénítsd,

lassú tűz hevítse,

szerelemmel némítsd.

Óvatosan keverd,

végül zárd a lángot,

ne félj megmutatni

sajátos világod.

Elkészült a műved.

Tedd a szíved elé,

s tálald alázattal

az olvasó felé.”

 

A második (Diana Soto):

„Még brummog a hideg sarkok téli őre.

Még hallja a zord lépteket fegyvertöltve.

Még lát néhány csonttá fogyott fókát.

Még nézi, ahogy kölykeit elkobozzák.

Még jár is, bár lépte alatt ritkul a hó.

Még úszik, de jéghegy helyett sok a hajó.

Még keres, nem érti, hogy elvették tőle.

Még fehér, de gyorsan ritkul fakó szőre.

Még? A még helyett ma inkább a már lenne:

Már nem marad jég, és már nem marad medve.”

És a harmadik (Cain Godrich):

„Emlékszel-e arra a forró nyári éjre,

Mikor villámtól riadva bújtam öledbe?

Hogy remegve néztem az égiháborút,

Rettegve, virrasztva, míg elvonult?

Emlékszel-e tálcán nyújtott szívemre?

Hogy félve adtam át, de ígértem örökre?

Tudtam jól, sebzett, gyenge szívet adok,

Remélve, hogy nálad megnyugodhatok.

Emlékszel-e a halkan súgott ígéretre?

Emlékszel-e, hogy szavamat tett is követte?

Hogy az ördög hét évén át szavam őre voltam én,

Majd pár hazug szóval átlöktél a Pokol küszöbén.”

Összességében egy nagyon kellemes olvasási élményt kaptam, ahol a szem nem maradt szárazon és a lelkem is jólesően megtelt boldogsággal.

Ajánlom a könyvet a költészet szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a különlegesebb alkotásokat vagy nyitott az újdonságokra.

Amennyiben a polcodon szeretnéd tudni a könyvet, a NewLine Kiadó várja a rendelésed. 

Írta: NiKy

Csillagtalan antológia, szerzői mustra 8. - Interjú Kate Moon írónővel

 

Fotó: Rea Root

A Csillagtalan antológia szerzői mutrájának nyolcadik állomásához érkeztünk, ahol egy számomra nagyon különleges szerzőt és novelláját fogjátok megismerni. Az Igazi vadmacska című történetben megismerkedünk egy vagány karakterrel, akinek az élete koránt sem egyszerű. Ebben a novellában találsz izgalmat, kalandot, csípős humort. Ha kitartó vagy kedves olvasó, akkor a végén a jutalmad sem marad el, ami ugyan egy "érzelmi pofon", de a szó jó értelmében. Hogy mitől is jó? Nos, ezt neked kell felfedezned, de mielőtt megteszed, gyere, és tarts velünk egy érdekes beszélgetés erejéig! Kérlek fogadjátok szeretettel Kate Moon szerzővel készített beszélgetésemet!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan jutottál el idáig és milyen hatások értek, amelyek arra ösztökéltek, hogy író legyél?

Először is szeretném megköszönni a lehetőséget, kezdő íróként nekem nagyon sokat jelent egy ilyen felkérés. Kate Moon álnév alatt írok, egyelőre csak egy novellát publikáltam, ami tavaly decemberben a Csillagtalan antológiában jelent meg.

7 éves korom óta falom a könyveket, de írással csak akkor kezdtem el foglalkozni, amikor érettségi után a továbbtanuláson kellett gondolkodnom. Akkor a nyomtatott sajtó és a könyvkiadás felé fordultam, de regényírással 23 évesen kezdtem el csak foglalkozni. Az első nagy szerelmi csalódásom indított el ezen az úton, valahogy le kellett kötnöm a gondolataimat az örökös önmarcangolás és rágódás helyett. Ekkor született meg annak a regénynek a főhőse és a történet alapja, amelyen most dolgozom, és amelyből ízelítőt adtam a novelláskötetben is. Közel 15 évig csücsültem az ötleten, néha írtam egy-egy bekezdést, de nem foglalkoztam vele intenzíven. Aztán 4 éve egyszer csak berobbant a fejembe egy nagyobb lélegzetvételnyi részlet, és „kikényszerítette” belőlem, hogy leírjam. Munka mellett másfél hét alatt írtam meg az első kötet felét, többnyire útközben és éjszakánként. Az „Igazi vadmacska” egy kis előzménytörténet ehhez a regényemhez. 

Azt mondják minden novella egy álom kezdő fonákja, ami elegendő ahhoz, hogy akár egy egész történetté növekedjen. Mit gondolsz erről? Megfordult-e a fejedben, hogy a történetedből akár önálló regény is születhet? 

A regényem első kötete már két éve készen van, már a második köteten dolgozom. A novellát tavaly augusztusban írtam, amikor lehetőséget kaptam, hogy megjelenjen egy novellám a Csillagtalan c. novelláskötetben. Hirtelen ötlet volt, hogy előzménytörténet legyen.

Mit olvashattunk tőled eddig? Milyen stílus áll közel hozzád? Honnan merítkezel a hétköznapokban?

Eddig egy novellám jelent meg, „Igazi vadmacska” címmel. Alapvetően fantasy a zsánerem, de van olyan történetem, ami hétköznapi emberekről szól. Cselekmény- és párbeszédközpontúak a regényeim, a legjobb ötleteim kutyasétáltatás közben születnek. Számomra minden apróság ihletet adhat. Egy-egy utcán tapasztalt jelenet, vagy egy frappáns beszólás egy baráti beszélgetésben mind-mind nagyon jó alapot adhat. A telefonomban van egy jegyzet, amibe mindent felírok, különben hajlamos vagyok elfelejteni. Több kötetre való ötlet, szójáték és jelenet van már feljegyezve. 

Egy novellás kötet több szerző tehetségén alapszik, elvégre a közösség ereje adja a könyv sikerét. Mit gondolsz erről? Mennyire fontos az egyén munkája egy adott többszerzős kötetben? És szerinted te, hol helyezkedsz el ezen az írói palettán jelenleg?

Egy novelláskötetben fontos, hogy legyen egy fő vonala a történeteknek. A Csillagtalan esetében a romantika volt ez az alap, amire mindenki épített. (Nekem nem nagyon sikerült, mivel nem vagyok valami romantikus alkat, de igyekszem fejlődni e téren is.)

Szerintem fontos az egyén, mert mindenkinek saját stílusa van, ami színesebbé tesz egy antológiát. Azon írók számára, akik már publikáltak, ez egy jó lehetőség, hogy két megjelenő regény között is ébren tartsák az olvasóik figyelmét, kedveskedjenek nekik egy kis aprósággal. A kezdő íróknak, mint amilyen én is vagyok, pedig jó lehetőség, hogy megismerjenek és felkeltsem az érdeklődését néhány olvasónak, akik talán bizalmat szavaznak nekem, és kíváncsisággal fordulnak a majdan megjelenő önálló regényem felé is.

Szerinted mi az erőssége a Csillagtalan könyvnek? Elsődlegesen milyen zsánerű olvasóknak ajánlanád?

Mindenképpen olyan olvasóknak ajánlom, akik nyitottak és szeretik a sokszínű, olykor meghökkentő történeteket. Azoknak, akik nem csak a megszokott, már-már klisés romantikus mesék iránt érdeklődnek. 

A novellád milyen forrásokból merítkezik? Honnan jött az ötlet, hogy végül ez a történet került a kötetbe?

Amikor felajánlották, hogy írhatok egy novellát az antológiába, csak annyit kaptam instrukciónak, hogy romantikus legyen és amennyire lehet, az ifjúság számára is fogyasztható, tehát tömény szexjelenetet ne tartalmazzon. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek ilyen történetet írni, mert alapvetően én felnőtteknek írok, felnőtt főhősökkel. Aztán jött egy kósza gondolat, hogy mi lenne, ha a főhősöm ifjúságából ragadnék ki egy részletet. Egy olyan jelenetet, ami meghatározó volt az életében. Így született meg az „Igazi vadmacska".

Úgy tartják, hogy a legtöbb író nagy könyvszerető is egyben és pont ezért érdekelne, hogy rád milyen írók, netalán kutatók és tudósok voltak és vannak hatással? Ki az az egy személy, akitől bármikor szívesen olvasol és miért?

Az olvasás szeretetét a családomtól kaptam. Az első könyveimet édesanyám könyvtárából kaptam, pöttyös és csíkos könyveken nőttem fel. De imádtam Karl Mayt, Jules Verne-t, Alexandre Dumas-t és a magyar romantikusokat (pl. Jókai, Mikszáth). Válogatás nélkül faltam mindent. Később jöttek a krimik, édesanyám nagy Agatha Christie, Robin Cook és Lőrincz L. László rajongó. A nénikém pedig megismertetett Jeffrey Stone, valamint Vavyan Fable munkásságával, szerintem az érettségi tételek helyett is Meseanyó könyveit olvastam. Ő nagy hatással volt rám, van olyan bétaolvasóm, aki megemlítette, hogy érződik, hogy az ő regényein nevelkedtem. Felnőttkori olvasásaim közül nagy hatással volt rám Anne Rice, Sarah J. Maas, George R. R. Martin, Kathy Reichs, Laurell K. Hamilton és Pittacus Lore (a teljesség igénye nélkül). Tőlük bármikor szívesen olvasok, de nyitott vagyok az újdonságokra is. Jojo Moyes-től például még csak egy regényt olvastam, de az a szívemig hatolt és új kedvencek között tartom számon Fróna Zsófit is.

A karaktereid "színesek és szagosak", ahogy mondani szoktam. Nagyon érdekes lélekkel rendelkeznek és ez tulajdonképpen jellemző a negatív szereplőkre is. Honnan merítkeztél a típusjegyeket véve? Van-e olyan élő személy, akinek a személyiségjegyeit átadaptáltad a történetedbe? Amennyiben igen és nem titok, kiről lenne szó? Örülnék, ha mesélnél róla!

A főhősöm sok személyiségjegye „tőlem” származik. Igen, ez néha számomra is ijesztő… A novellában szereplő személyek közül csupán egyiküknek van „alapja”. Archernek egy régi, nagyon jó barátom szolgáltatott személyiséget. A regényem már más tészta, ott több szereplőt is egy általam jól ismert barát (régmúlt barát) ihletett meg. De Darius például, akinek fontos szerepet szánok a későbbiekben is, az agyam (szívem) szüleménye teljes mértékben. De az igazság az, hogy a hőseimnek saját, önálló életük van. Néha úgy érzem, én csak csatorna vagyok, az eszköz, aki megírja a történetüket, és ők léteznek valahol, egy másik univerzumban vagy időben. Nagyon kevés szabadidővel rendelkezem, amit írásra tudok fordítani, a készülő regényem 60%-a például BKV-n utazva, a mobilomba pötyögve született meg. Szerencsésnek tartom magam, amiért könnyen megy az írás, nem kell „erőlködnöm”. Az már egy másik történet, hogy mennyire sikerül jól megírnom, amit szeretnék…

Mi az az üzenet, amit át szeretnél adni az olvasóknak az írásaid által?

Az életet nem szabad véresen komolyan venni. A legnagyobb sz*rban (bocsánat) is szükségünk van humorra, valamire, ami kizökkent. Azt szeretném elérni, hogy amikor egy olvasó a regényembe merül, egy másik világba csöppen, és annyira belefeledkezik, hogy elfelejt leszállni a villamosról. Ha ilyen megesne valakivel, nagyon boldog lennék. Ha lesz olyan olvasóm, aki hangosan elneveti magát, megfeledkezve önmagáról, az is határtalan örömmel töltene el. Sírásra nem vágyom, de egyik kedvenc bétaolvasómból sikerült ilyen érzelmeket is kiváltanom (ez nagyon meghatott engem, mert nem számítottam ilyesmire).

Azt szeretném, ha az olvasóm örömmel merülne el a világomban és velem tartana azon a hosszú úton, amelyet elterveztem. Teljes kikapcsolódást szeretnék az olvasóimnak adni. Remélem sikerül.

Mikor olvashatunk tőled legközelebb és milyen műfajban alkotsz éppen?

Szeretném, ha idén megjelenne az első regényem. Felkértem a Csillagtalan főszerkesztőjét, Ronnie W. A.-t, hogy dolgozzon a regényemen, és nagy örömömre elvállalta. Emellett felkértem egy tehetséges grafikust is, hogy dolgozzon velem, Rea Root művésznéven alkot. Február közepén szeretnénk elindítani egy közös blogot, amely a főhősömhöz kapcsolódik, és idővel beharangozóként is szolgál a megjelenő regényhez. Rea Root szolgáltatja hozzá a grafikákat és szeretném, ha a regényemben is megjelenne néhány munkája, a borítóról nem is beszélve. Úgy érzem, tehetséges és kreatív emberekkel dolgozom, és szerintem egy nagyon jó dolog fog ebből a közös munkából születni. Mindkettejükkel hosszútávú terveim vannak. (Na, most már ők is tudják… Lebuktam. Remélem, nem veszik fel a nyúlcipőt!)

Végezetül pedig szeretném megragadni az alkalmat és köszönetet mondani Pálffy Gergőnek, amiért felkarolt és esélyt adott a publikálásra a Csillagtalan-ban. Köszönöm.

Neked pedig, kedves Nikolett, köszönöm a lehetőséget, remélem lesz még alkalmam „beszélgetni” Veled.

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook vagy a Kate Moon's Diary oldalait, ahol további érdekességeket olvashattok!

A Csillagtalan antológiát pedig a Book Dreams Kiadó oldaláról tudjátok megrendelhető!

Írta: NiKy

Péterfy-Novák Éva - Apád előtt ne vetkőzz

 

„(…) az ember olyan, mint a környezete. Tiszta környezet, tiszta ember.”

Az elmúlt pár napban több olyan kötetet is sikerült választanom, amely valamely tabu vagy kevésbé közkedvelt témát dolgoz fel. Olvastam mostanában drogos fiatalokról, alkoholt nem megvető emberekről és az erőszak különböző formáiról is. Az utóbbi egyébként majdnem minden könyvben fellelhető volt valamilyen formában, mintha ez képezné a közmorál alapjait és megkerülhetetlenné vált volna. Tény, hogy sok szerző nyúl ehhez az el nem fogadható, sokszor a velejéig gyomorforgató tematikához, elvégre az olvasóból elő kell csalogatni a mélyebb érzelmeket és egy modern, ingereket agresszíven támadó világban nincs könnyű dolga egy kreatív alkotónak sem, ha hatást akar kiváltani az emberekből. De visszatérve a kezdő gondolathoz, már cseppet telitett érzésekkel fogtam kézbe ezt a könyvet, de végül sikerült a lehetetlent elérnie. Még pedig azt, hogy háttérbe szorította a fent említett történeteket és rámenősen elnyerte az év legjobban utált címet nálam. Mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném leszögezni, hogy a mostani értékelésem személyes élményeken is alapszik, így bizonyos szinten eltér az eddig tőlem megszokottaktól.

Ezt a könyvek még 2019-ben vásároltam meg két példányban. Az egyiket szeretet Anyósomnak ajándékoztam, tudván, hogy valószínű nem lesz túl szórakoztató az olvasása, de rajong az élet adta drámákért és a finoman kifejezve, „nehéz” sorsokért. Egyébként innen is üzenem, hogy fertőző ez a rajongás, elvégre most már nekem is van egy bizonyos igényem az ilyen történetekre is.

Ahogy lenni szokott nálam, feltettem a „polcomra” és majd három évig várt sorára. Persze azóta megtudtam, hogy finoman szólva sem könnyű olvasmány és bár erős lelkű személy vagyok, készüljek fel egy nagy adag papírzsebkendővel. Az ilyen ajánlásoktól egyébként rosszul vagyok minden bántó szándék nélkül, ugyanis, ami másnál kiveri a biztosítékot, az még nálam a határt sem biztos, hogy súrolja. De ne mondja senki, hogy nem próbálkozom, így idén úgy döntöttem, hogy itt az ideje az olvasásnak.

Számomra Péterfy-Novák Éva szerző neve már az ismert kategóriába tartozott, hiszen még 2020-ban Egyasszony című regényét olvastam, megsirattam és nagyon megszerettem. Azóta számos barátnőmnek, rokonomnak megvettem ajándékba és igen ezzel el is árultam magam, hiszen nagy kedvenceim között tartom számon. Ha valaki most ismerkedik az írónő munkásságával, először azt a regényét vegye kézbe és csak utána kalandozzon a többi között. Okkal hirdetem, hogy vagy szeretjük, vagy gyűlöljük az alkotó munkáit. Én szerencsére az előbbi táborhoz tartozom.

Az írónőről összességében elmondható, hogy elsődlegesen önterápiás jelleggel kezdett írni, amely segítette feldolgozni a vele történteket, másodlagosan pedig olyan témákhoz nyúl, amelyek bizonyos szinten hiánypótlóak az irodalom területén. Róla itt tudsz meg többet.

Az Apád előtt ne vetkőzz című kötete 2019-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. Gondolom nem csak számomra volt figyelemfelkeltő a cím, amely valljuk be, hogy sokat elárul már elsőre is a belső tartalomról. De igazán senki sincs felkészülve mindarra a szörnyűségre, ami végül bedarálja az olvasót, akár akarja, akár nem.

A borítóról csak annyit szeretnék írni, hogy sokat sejtető és végül egy nagy igazságot rejtő is egyben, de ezt mindenkinek magának kell felfedeznie és megértenie.

Ez a kötet egy három generációt felszínesen átívelő családregény tulajdonképpen, de nem a szó eredeti jelentésében. A történet az 1920-as években kezdődik, Miskolcon, ahol egy korán árvaságra jutó testvérpárt árvaházba küldenek. A nyolc éves Károly és négyéves húga, Anna igen korán elvesztették szüleiket a spanyolnátha tombolása idején. A két gyermek egy rideg közösségben kénytelen folytatni az életét, ahol az apácák közömbösségénél már csak a fiúk termeiben uralkodó farkastörvények a fájdalmasabbak. Míg Anna kisebb sérülésekkel vészeli át ezt a terhes időszakot, addig Károly viseli a teher nagyobb súlyát, ezzel is védve testvérét az élet rideg valóságától. A nappalok lassú haladása és az éjszaka borzalmai megadják az alapot egy olyan életútnak, amely később meghatározóvá válik a fiatalok életében. Két év szenvedés után, hirtelen nevelőszülőkhöz kerülnek, ahol hamar megtanulják a szabályokat és egy kisebb változást követve ismételten folytatódik a „tanulói” időszak.

A történet hatvan évvel később, szintén Miskolcon folytatódik, ahol az akkor ötéves Eszter édesanyja intelmeit követve elhidegül szeretett édesapjától. A kislány csak a nagyapa oltalmában és szeretetében bízik, de azt feltétel nélkül „kiélvezve”. Ahogy telnek az évek e két eltérő korban élő fiatalok sorsa bontakozik ki a lapokról, ahol a szeretet luxuscikk és mint tudjuk semmi sincs ingyen. Vajon képes-e egy ifjonti lélek elfelejteni a vele történteket és új lapokkal indulni? És vajon milyen hatással lesz a felnőtt életükre az elszenvedett kegyetlenségek emléke? Nos, ezek a kérdések csak töredékei annak, amelyek felszínre törnek, ráadásul nem mindenre kapunk elsőre feleletet.

„(…) a könyörületből szeretés az rosszabb, mint az utálat vagy a közömbösség. A közömbösség az valami olyan, hogy egyáltalán nem érdekel az a másik ember, nem tudod sem szeretni, sem utálni.”

Ez a véleményezés szubjektív, elvégre ahányan olvassuk, annyiféle gondolattal rendelkezünk. Ez a felfogás összességében az általam elszenvedett tapasztalatok miatt kívánkozik ki és elsődlegesen saját megnyugtatásom miatt kerül leírásra.

Szeretném leszögezni még időben, hogy az én esetemben a zaklatás családon kívüli forrásból ered és semmilyen köze nincs a szüleimhez!!

 A kötet kétszer két szálon futó, hiszen egyszer a múltban, máskor a jelenben járunk. Valamint egyszer az elkövető, míg máskor az áldozat életéről olvashatunk éppen. Ennek a kettős párhuzamnak komoly szándéka van, ugyanis képet kapunk arról, hogyan is válik egy ártatlan lélekből áldozat, majd a végén elkövető. Tehát minden kezdetnek megvan a maga tragédiája, még akkor is, ha a későbbi tette elfogadhatatlan és bűn minden egészséges lelkű ember és törvény előtt. A szexuális abúzus semmilyen formában nem elfogadott, de különösen akkor nem, ha a két fél közötti korhatár szülői és gyermek szinten van. Ennek az abberációnak bármely formáját a törvény komolyan bünteti és szabadságvesztéssel jár. Ennek tudatában, ha késztetést érzel bármely módon a fentiekre, sürgősen fordulj orvoshoz, és ha tudsz a környezetben hasonló esetről, köteles vagy jelenteni a hatóságok felé!

„– Mi az, hogy boldognak lenni, nagyapa? – teszem fel a kérdést kertelés nélkül.

Nagyapa hosszan magyaráz, hogy vannak, akik az örömöt mindenféle magasztos érzésekben keresik, meg vannak, akik azt hiszik, hogy a hit és a makulátlan erkölcs az igazi boldogság, de szerinte ez nem így van, az embernek egyszerűen meg kell tanulnia, hogy hogyan okozhat magának örömöt.”

Az írónő ismét egy olyan témához nyúlt, amelyről még én se szívesen olvasok, hiszen kellemetlen és feszengő érzésekkel párosul. Kellemetlen, mert mások szenvedéseiről nem jó értesülni, és feszengő, mert nekem is kijutott a „jóból”. Szerencsére csak zaklatásról beszélünk és a molesztálás egy bizonyos szegmenséről, mégis vállalom nyíltan a történteket, mert nem lehet örökké hallgatni.

A rám való hatásai már tinédzser koromban felszínre törtek a zárkózottságom által, és ebben a hullámvölgyben kellett megértenem, hogy hol helyezkedem el és kivé szeretnék válni. Sok szerencsét kaptam azáltal, hogy engem a nagyszülők nagyon szerettek és semmilyen eltorzult érzést nem tápláltak irántam, ellenben volt hova menekülnöm. Később ismételten átéltem az erőszak egy másik szintjét, amiből majd tíz évembe került viszonylag felépülnöm. Ezekből az élményekből táplálkozva, sokkal nehezebben tudtam belemélyedni a könyv témájába és több napon keresztül emésztettem egy-egy fejezetet. Szörnyű volt olvasni, de teljesen azonosulni sem sikerült a karakterekkel. Sem az elkövetővel, sem az áldozatéval. Mert igen, átéltem amit, de soha eszembe sem jutott semmilyen torzult igény a másikra. Nagy szerencsémre az élet mellém sodort egy türelmes és szerető férfit, akivel a mai napig is együtt élek. Ezért nem tudok elég hálás lenni, mert érte és általa ráléptem az elfogadás, a megélés és végül az öngyógyítás nehéz útjára. Tudom, hogy sokunknak nem jut ennyi jó szerencse és kegyetlen a valóság alapvetően is, de ha csak egy személy is van az életedben, akibe kapaszkodhatsz, hidd el, hogy megéri elindulni ezen az ösvényen egy jó orvos segítségével. Sosem leszek már olyan, aki voltam, de nem hiszem, hogy bánnom kellene. Sokkal érzékenyebb vagyok mások gondjai felé és hiszem, hogy képes vagyok segíteni is általa. És egy jó tanács: ha valaki azt mondja neked, hogy ne mond el senkinek a kettőtök között zajló eseményeket, mert mások nem értenék meg, az első dolgod legyen kételkedni és menekülőre fogni. Ugyanis két ember között lévő intimitás a felnőttek létjogosultsága, méghozzá okkal. Ehhez lelkileg érettnek kell lenni, nem csak testileg. Ha túl korán, ráadásul nem megfelelő partnerrel történik, az későbbre nézve hatalmas károkat okoz és onnan felgyógyulni óriási önerőt igényel! SOHA NE ENGEDD MEG MÁSOKNAK AZT, HOGY KIHASZNÁLJANAK!

A szerző karaktereit nem fogjuk megkedvelni valószínű és többen felszínesnek is fogják érezni a tényközléseket, mert bár viszonylag részletközlő az információ áradat, mégis csak a felszínét olvashatjuk mindannak, ami akkor történik. Úgy gondolom jó okkal került így ebben a formában a kötetbe. Először is azért, hogy mélyebben üssön, hiszen mindenki akaratlanul is átéli, és ezáltal felszínre kényszerít régi emlékeket, gondolatokat. A másik pedig, hogy bár nem a szokványos értelemben megrázó, de ez az élet borzalma, és e tekintetben, elég a tudás, hogy megtörtént bárkivel és valószínűleg fog is, míg ember létezik ezen a világon.

Sokáig úgy éreztem, hogy egy ilyen olvasmány darabjaira töri a gyógyuló lelkem, de végül úgy döntöttem, hogy elengedem. Tudom, hogy nagy kutatómunka áll a történet megírása előtt, több évig hivatalos interjúkat és beszélgetéseket előzött meg a kutatás, ahol olyan személyek kerültek a szerző elé, akik átélték az eseményeket. Minden egyes elszenvedett esemény és abúzus megtörtént és valós alapokat közvetít, de ezek összegyúrásával született meg ez a történet, amely így is nagyon komoly és fájdalmas érzéseket hozhat felszínre az olvasókban.

Összességében egy borzalmas és nehéz tematikájú könyvet vehettem kézbe, amely bennem is megtette kellő hatását.

Hogy kinek ajánlom? Igazán senkinek és mégis mindenkinek! Ez a téma nem fog boldogságot okozni és valószínű meg is rázza a lelkeket, mégis úgy gondolom, hogy tudni kell róla, és ha teheted, olvasd el! Ezzel is emléket állítasz minden valós áldozatnak, és emlékezteted önmagad, hogy a világ megérett a pusztulásra bizonyos szinten! És ne feledjétek: „Nem mindenki olyan, mint amilyennek látszik.”

Amennyiben polcodon szeretnéd tudni, akkor a Libri weboldalán meg tudod venni. 

Írta: NiKy

Oszlányi Kincső - Két élet, egy út

 

„– A félelmeink értünk vannak. Az egyetlen lehetőség a fejlődésünkre. Keresd a félelmeidet és menj bele. Ki ne hagyd, mert addig koslat utánad, amíg bele nem halsz.”

Sokszor eszembe jut, hogy vajon hol van a határa az emberi létezésnek? Vajon miért van a világban ilyen nagymértékű imparitás? Amióta kiemelkedtünk az állatok világából és öntudatunkra ébredtünk technikailag és társadalmilag is fejlődtünk, elvégre a barlangokból kijőve már városokban, falvakban élünk. A tűz, melyet anno „megszelídítettünk” a hétköznapi életünk elengedhetetlen segítőjévé vált, ahogy a természet adta többi elem is. Gondolkodásunk is fejlődött az hosszú évszázadok folyamán, de sajnos nem elég gyorsan. A technikai fejlődés gyorsasága nem vonja maga után az egyéni és társadalmi eszme növekedését. Bár a XXI. századra már elértünk egy bizonyos kényelmes jólétet a világ nagyobb részén, még mindig nagy a szakadék a valódi bölcsesség és a valóság között! Hinni és tudni nem ugyan az. Az előbbit bárki megteheti és teszi is a mindennapokban. Hiszünk egy jóban, egy elképzelt jövőben, vagy egy szakrális transzcendensben. Lehetünk bármely nép gyermeke, hívhatjuk oly sok féleképpen, mégis ettől az egy magasabb léttől várjuk a csodát, a segítséget. Nem tisztem bántani vagy lenézni bárkit azért, mert a hite más, mint az enyém, pusztán rá szeretnék világítani arra, hogy bár különbözőnek valljuk magunkat, mégis egyek vagyunk.

A tudás, melyet utóbbiként említettem, már más alapokon nyugszik. Sok tudományos kutatót és szakembert vádoltak meg már azzal a történelem folyamán, hogy ateista, pedig ez nem igaz. Ma már szerencsére szabadabban választhatjuk meg hitünk irányát. A tudást őrző emberek nem hiteltelenek, csak reálisabban élik meg és fogadják el ezt a nézetet. Ezek a tudósok segítették hozzá az embereket a mai jóléthez, hogy otthon például van illemhely és nem kell télen fagyoskodva az udvarra kimenni. Hogy most írhatom ezt a szöveget, azt is más okos embernek köszönhetek. Ennek a fenti szövegnek elsődleges célja, hogy rávilágítsak a hit és tudás nem ugyanaz, mégis e kettősség nem zárja ki egymást. Létezhet egy emberben ez a duál, az persze más kérdés, hogy ki melyiket engedi előtérbe éppen.

A mai értékelésem nehezen született meg, mert vissza kellett térjek az alapjaimhoz és át kellett gondoljam, hogy én melyik térfélen állok éppen. Meghatározza egy könyvről alkotott nézetemet mindaz, amit előtte megtanultam és tapasztaltam, de szerettem volna nyitott lélekkel és méltón megengedett, tiszta kíváncsisággal olvasni ezt a történetet. De erről kicsit később részletesebben is visszatérek.

Szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a regényt. Többször írtam már, hogy keresem azon szerzőket, akik valami újat adnak sokat olvasott lelkemnek és most úgy érzem, hogy kaptam, nem is keveset. Köszönöm!

Oszlányi Kincső neve már önmagában is figyelemfelkeltő, elvégre nem minden nap hall az ember ilyen hangzatos nevet viselő egyénről. Nem sokat foglalkozom magánemberként a nevek jelentésével. De kivételesen utána néztem és kikerekedet a szemem, ugyanis az derült ki, hogy a Kincső Jókai Mór névalkotása. Jelentése: elképzelt őshaza magyar formájú neve. A 90-es években igen ritkának számított, mára állítólag benne van a száz leggyakrabban használt nevek között. A szerzőre visszatérve első könyves alkotóként üdvözöltem olvasásom előtt, de most azt kell, hogy írjam ez az út, melyre rálépet története megírásával egy olyan jövőbeli ösvény rejt, amely sok olvasót el fog bűvölni.

Két élet, egy út című regénye 2021-ben jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. Elsődlegesen a borító puritánsága, szinte már túl tiszta koncepciója fogott meg. A két kéz a borító alsó és felső részéből nyúlik egymás irányába, ami először egy mély meghittséget, majd később egy nagyobb erejű segélykiáltást szimbolizált lelkemben. A piros színű cím, pedig megadta a végső lökést, hiszen olvasás közben többször visszaléptem és újra-újra rátekintettem. Lehet többet látok ebben a képben, mint átlagban bárki tenné. De számomra elengedhetetlen a külcsín, elvégre ez fog meg, míg a belső megtart. A könyvekre is igaz lehet ez a közmondás, hiszen meglátni egyet jelenthet a megvenni szóval, de ahhoz, hogy a polcokon is maradjon, kell a belső tartalom. Ezt a képet is Takács László munkájának köszönhetjük, ami már kezd egy bizonyos megszokást kiváltani belőlem, elvégre a jó munkához könnyű hozzászokni.

„Az élet tele van reménységgel, örömmel és sok-sok kudarccal. Minden értünk van. Minden a mi fejlődésünk miatt szükséges. Még a félelmeink is. És mindezt, csak a szeretet gyógyítja, az önmagunk szeretete. Talán ezt a legnehezebb felismernünk és felfedeznünk…”

De nézzük is, hogy miről szól ez a történet:

A fülszövegből csak egy mondatot emelnék ki: „Vajon mikor dől el az ember jó vagy rossz sorsa?”

Elsőre bevallom nem értettem ezt a kérdő mondatot, mert cseppet hatásvadásznak éreztem, de később már jobban elgondolkodtatott.

Minden ember életében eljön az a bizonyos fordulópont, amikor úgy érezzük, hogy az eddig megszokott életünk egy mélyponthoz ért. Ennek a gödörnek az alján – éppen kinek mi jut eszébe – sár van. Ez a massza fullasztó és beterít mindent. A kosz nem csak a testre, de a lélekre is rátelepedhet. Egy ilyen határvonal eléréséhez sok mindenen át kell esnünk, ki többet kap, ki kevesebbet, de eljön a pillanat és számot vetünk. Ezt az élményt Sárlott is átéli, amikor tudatára ébred, hogy bár az üzleti életben kiemelkedő eredményeket ér el, anyagilag független, mégis csak a bulizás és szórakozás teszi ki a hétköznapjait. Egyedülálló anyaként, csak fia hoz számára némi boldogságot, de végül úgy dönt, hogy az önismeret és megnyugvás hosszú útjára lép. Az El Camino zarándokutat megjárva egy teljesen új szemlélettel tér vissza, amely a következő időszakának meghatározó elemévé válik. Önmagával és Istennel keresi a közös pontot, amely elsődlegesen a valláson, az egyházon és a gyülekezeten keresztül vezet.

Sárlott folyamatosan szembeszegül a társadalmi elvárásokkal, és nem rest ezt elmondani akár az egyházi vezetőknek is. Mégis hitének köszönhetően úgy dönt, hogy társadalmi munkát is szeretne végezni, hogy ne csak kapjon, de adjon is. Így ismerkedik meg végül Élivel, egy magányos férfival, aki egy elfekvőben tengeti mindennapjait. A két – egymástól teljesen eltérő hátterű és ezáltal személyiségű ember – lelkileg vonzza, és egyben taszítja egymást. Az idő előrehaladtával szépen lassan egy mély barátság alakul ki a két fél között, amely idővel elveszti határait. Egy nem várt tragédia mégis beárnyékolja ezt a kapcsolatot, amely végül Sárlott végső elhatározásához vezet. Vajon kialakulhat-e két eltérő korosztályú és társadalmi rétegzettségű személy között a tiszta érzelmek lehetősége? És vajon milyen döntést kell meghoznia Sárlottnak, hogy tovább tudjon menni az ösvényen? Ezek azok a kérdések, amik először eszembe jutottak, de hiszem, hogy számos más kérdést és gondolatot fog mindenki kapni, aki kézbe veszi ezt a könyvet.

„[…] az ismeretlenből jövünk, és halálunkat követően ugyanoda érkezünk vissza. Találgathatunk, hogy mi lehet utána, de nincsen földi halandó, aki erre biztos választ tudna adni. A teljes megsemmisülés és a túlvilági élet közötti intervallumban végtelen lehetőségek közül válogathatunk. Amennyiben megismételhetetlenek vagyunk, és képességünk van az egyediség megteremtésére, lehet, hogy mindenkinek máshogy fog alakulni a halál utáni létezése.”

Őszintén szólva meg vagyok lepve és nem kicsit. Ugyanis azt tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán veszek kézbe vallással foglalkozó könyveket, mert elvből elutasítok mindent, ami meg akar győzni netán térítő szándékot vélek felfedezni – a rossz tapasztalat –, ezért mikor tudatosult bennem, hogy miről is fog részben szólni a könyv, nem tagadom, hogy idegenkedve fogadtam, de végül szerencsére semmi ilyesmit nem tapasztaltam.

Sárlott személye nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem, hiszen erős személyiség, mégis bizonytalan a jövőjét és életét tekintve. Nehezen tudtam beleilleszteni magam a lelkébe és többször kizökkentem, mert megzavart nézeteinek kuszasága, összetettsége. Végül mégis azt kell írjam, hogy sokat fejlődtem általa, mert közelebb jutottam egy eldöntendő vitában a megoldáshoz magammal szemben. Nevetségesnek gondoltam először és a feltételezést is elutasítottam, de ezt az idézetet egy az egyben mondhattam volna én is. Nézzétek csak!

„– A hitemben a legfontosabb a tapasztalás. Ha az nincs, akkor nem lehet élő hit bennem. Akkor minden, amit tanulok, csak lexikális tudás. Erre nincs szükségem. Amennyiben a szövetségemet Istennel, egy egyházi ember dönti el, akkor én nagyon rossz helyen vagyok. A döntést én hozom meg, ha akarom, nem pedig kiérdemlem, ha megfelelően válaszolok a kérdésekre.”

Nem mennék bele a részletekbe, de úgy gondolom, hogy mindenki érti mire gondoltam fentebb.

Éli karaktere már másképpen érlelődött bennem. Először nagyon nehezen viseltem a rossz természetét és sokszor haragudtam rá. De nagy igazság van abban, hogy senkit sem szabad megítélni első kőrben, hanem meg kell jobban ismerni. Sárlott iránt való érzelmei nehezen követhetőek és sokszor hullámzóak, mégis a kötet végére jobban megértettem, mint a főhősnőt és nagyon sajnáltam. Tudom, hogy sok ember él át hasonló élethelyzeteket, de a gyermekkorban elszenvedett bántalmazások erősen meghatározzák, hogy egy emberből milyen felnőtt lesz. Ezt begyógyítani nagyon sok önmunkával és erős szerencsével lehet csak, és ez nem mindenkinek adatik meg.

Egy kicsit zavaró volt számomra, hogy a gyermek kimaradt szinte teljesen az eseményekből és ez az elején fel is bosszantott, elvégre egy anya nem passzolja le a csemetéjét, de végül megértettem és viszonylag el is fogadtam.

„[…] az ember a nagymamájától sokszor többet tanulhat, mint a közvetlen szüleitől.”

A könyv tulajdonképpen több fontos és vitatott tematikát bont szirmaira, ilyen többek között az emberi létezés mibenléte, a társadalmi elfogadottság és két magányos lélek közötti érzelmi határvonalak megélése.

Külön foglakozik a hit és vallás témakörével is, amely nem megtéríteni akarja az olvasóját, mint inkább bemutatni az eltérő gondolkodások nézőpontjait és egy bizonyos társadalmi nyomásra is felhívja óhatatlanul a figyelmet.

Nagyon szépen látható az élet és halál közötti párhuzam, ami elsődlegesen filozófiai értékkel bír, másodlagosan pedig egy indítókulcs az olvasó lelkében, a saját szemléletének és hitének vizsgálatához.

„A halál, valami megfoghatatlan ismeretlen jövő. Nem foglalkozunk vele addig, amíg nem toppan be a küszöbünkön. Kívülről látni az elmúlás pillanatát? Nem is tudom, talán olyan ez, mint a vasút.

Ülsz a vonaton, és kinézel az ablakon, elsuhansz az emberek mellett, csak pár pillanatig látod őket. Van, aki haldoklik abban az egy jelenetben, és van, aki ott áll mellette. Annak, aki ott áll mellette, tragédia, de neked, kívülállónak egy szomorú pillanat csupán. Talán megérint az adott helyzet, de a következő percben már nem foglalkozol vele. Amennyiben a vonaton melletted meghal egy hozzátartozód, akkor a pillanat hosszú ideig feltart, és leköti minden idegszáladat. A halált a közvetlen környezettedben nem tudod elfogadni, idegen anyagként kezeled. Nem tudsz rá felkészülni.”

És végezetül, de nem utolsó sorban megismertet egy elhanyagolt társadalmi problémával, az árvaság kérdésével. Nem mindenkinek adatik meg a biztos, szerető családi közeg és tényleg nagyon szerencsés az, aki törődő és féltő szülökhöz kerül. Születésünket nem mi határozzuk meg és sokáig – egészen az öngondoskodás képességéig – nem dönthetünk sorsunkról. Hogy mi történik egy gyermekkel, az mindig egy adott nemzet társadalmi nyitottságán, elfogadóságán és intelligenciáján múlik. Az árvaházak nagy segítségül szolgálnak évszázadok óta, de, hogy mi történik a falakon belül, az többnyire tabu téma. Ugyanakkor nem lenne szabad homokba dugnia senkinek a fejét, hiszen részben egy jövő nemzedéke is kikerül ezen intézményekből. Ha a nem törödömségünk és mások kegyetlenkedéseinek melegágyaként funkcionálnak ezek az létesítmények, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon milyen felnőttek válnak később és milyen szerepet töltenek be a társadalomban?

Nem tagadom, hogy nagyon megrázott az a pár oldal, amit erről az időszakról olvastam és tulajdonképpen meg is sirattam rám nem jellemző módon. Empatikus lélekként nem tudok és nem is akarok felülkerekedni azon a tényen, miszerint rengeteg gyermek szenved és nem csak a szerető anyai ölelés hiánya miatt, hanem az intézményen belüli farkastörvények miatt is.

Viszont sajnos a kötetre rászorult volna egy figyelmesebb korrektúrázás és szerkesztés is. Nem tudom, hogy csak az én példányomban hemzsegtek-e a hibák, vagy a többi is ilyen, de nem jó érzés többször kizökkeni az adott történetből.

Ezektől függetlenül nekem meghatározó élményt nyújtó könyvet kaptam, ami még sokáig velem fog maradni.

Ajánlom a könyvet az erősebb idegzetű, vagy az élet kegyetlenségeit jól kezelő olvasóknak, mert ebben a csepp kötetben lesz része mindenkinek bőven belőle. Azok is jól szórakozhatnak, akik szeretik a nyomozást, az életről való filozofálást, vagy egyáltalán bármi érdeklődést mutatnak a társadalmi gondok iránt. És egy jó tanács a végére: „[…] a rosszat a legkönnyebb megtalálni a másikban, de ahhoz, hogy a jót lásd, meg kell ismerned.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, a Könyvmogul weboldalán megleled. 

Írta: NiKy

Roger Crowley - Hódítók

 

“A portugálok egy olyan hadszíntérről érkeztek, ahol ádáz versengés zajlott, mélyen gyökerezett a gyűlölet, s bevett dolognak számított a fejlett technológiák tengerészeti és tüzérségi alkalmazása. Ráadásul egy olyan beszűkült világnézetet hoztak magukkal az iszlám világáról az Indiai-óceán térségébe, amilyenre leeresztett sisakrostélyuk mögül Marokkó partvidékén tehettek szert. Az Ibériai-félsziget hatalmai, amelyek 1494-ben felosztották maguk között a Földet, megszállottan hittek a kereskedelmi monopóliumokban és a keresztes hadjáratok szükségességében.”  

Emlékszem, ahogy anno a középiskolás történelem tankönyv kurtán-furcsán egy-egy mondattal elintézte a világot örökre megváltoztató, nagy földrajzi felfedezéseket: XY ekkor és ekkor felfedezte ezt vagy megkerülte azt. Ritkán kaptunk ennél bővebb magyarázatot vagy részletes leírást és ami még fontosabb lett volna, az adott eseménynek a globális politikára gyakorolt hatását. Mondjuk a középiskolai történelemoktatás akkoriban nagyon Európa-centrikus volt, nem tudom, hogy ez a helyzet azóta változott-e.

Ilyen szempontból, de önmagában is hiánypótló és egyedülálló a brit Roger Crowley - Hódítók című munkája, amely 2019-ben jelent meg a Park Kiadó gondozásában. A kötet a többi kadványaikhoz hasonlóan ízléses külsőt kapott, jól mutatnak egymás mellett a könyvespolcon.

A szerző számos munkája látott már szerencsére magyarul is napvilágot és összefoglalóan elmondható róluk, hogy elsősorban a Földközi-tenger medencéjének vérzivataros középkori történelmével, a keresztény és oszmán hatalmak élet-halál harcával foglalkoznak. Ezúttal az apró tengerparti ország, Portugália került a górcső alá és mindazok a felfedezések s hódítások, amelyek közelebb hozták egymáshoz a világ keleti és nyugati felét. Olvashatunk a Jóreménység-fokának megkerüléséről, India és a Távol-Kelet felfedezéséről, megannyi véres tengeri ütközetről és politikai cselszövésről. A kötet gerincét egy rendkívül mozgalmas, alig két évtizedes időszak teszi ki, amelynek keretében a messiánisztikus hévvel fűtött Mánuel király expedíciókat küld az Indiai-óceán térségébe, a portugálok nagy nehézségek árán megvetik a lábukat és ambíciójuk odáig terjed a kezdeti sikereken felbuzdulva, hogy már a kairói mameluk szultánság megdöntésére és a Szentföld felszabadítására szövögetnek terveket.

“A portugálok tengeri fölénye, rendkívüli jártasságuk az erődépítésben, a tengerhajózásban, a térképészetben s a lőfegyverek készítésében és alkalmazásában, flottáik mozgékonysága és abbéli képességük, hogy a tengerek hatalmas térségein hangolják össze hadműveleteiket, valamint állhatatosságuk és kitartásuk – az, hogy több évtized szívós munkájával tanulták ki a hajóépítést, gyűjtögették a földrajzi ismereteket, és gyarapították szaktudásukat – lehetővé tette számukra a nagy kiterjedésű tengeri birodalmak egy új válfajának létrehozását, s a kereskedelem és az erőforrások ellenőrzését roppant távolságokból. Mindez módot adott nekik a világméretű terjeszkedésre. Közelebbről szemügyre véve azonban az India-vállalkozás gyakran meglepően roskatagnak tűnt, s igen nagy mértékben függött a rendkívüli egyéni kezdeményezésektől.”

 A kötet rendkívül olvasmányos és élvezetes stílusban íródott, nincs egy percig se olyan érzésünk, mintha valami száraz történelmi tanulmányt olvasnánk, sokkal inkább érződik egy kalandregénynek. Minden bizonnyal hatalmas kutatómunka előzte meg a kötet írását, hiszen rengeteg apró mozzanat s részlet elevenedik meg a lapokon, nagyon körültekintő jellemrajzokat kapunk a korszak kiemelkedő fomátumú személyiségeiről és a portugál nemesség fenegyerekei, a fidalgo-k határtalan becsvágyáról és kapzsiságáról is. Nem ismerem persze a teljes magyar könyvpiacot, de kötve hiszem, hogy ennél áttekintőbb összefoglalót találnánk Portugália korabeli vállalkozásairól az Indiai-óceánon innen és túl.

Tiszta szívvel merem ajánlani a könyvet a történelmi témájú olvasmányok szerelmeseinek, de a könyv könnyed és olvasmányos stílusa miatt talán még azok is tehetnek egy próbát vele, akik csak szeretnének többet megtudni egy mozgalmas és kevésbé dokumentált időszakról, amely örökre megváltoztatta a világunkat.

Amennyiben polcodon szeretnéd tudni ezt a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó webodalán leadni a rendelésed.

Írta: Süni