Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje

 

„Akárhányszor ütközöl bele valami problémába, föl fogod adni. Nem lesz az úgy jó. A legkönnyebb föladni, és lehajtani a fejed. Meg kell birkózni az élettel, nem pedig menekülni!”

Évről évre egyre több háborúról szóló kötet jelenik meg a hazai könyves piacon. A legtöbb esetben természetesen a II. világháború borzalmait élhetjük át elkövető vagy áldozat szemszögéből, ha nem éppen dokumentációs tényekkel „szórakoztatjuk” magunkat. A történelem borzalmait nehéz tényként kezelni úgy gondolom, és a XX. század végével még nem értek véget az oly felesleges öldöklések sem. Bár a fent említett időszakot jómagam is kiemelt figyelemben részesítem, mégis úgy vélem, hogy más népek és időszakok fájdalmáról is olvasni érdemes. Bár a mostani olvasmányom alapjaiban más okozattal került kezeimbe, mégis úgy éreztem, hogy némiképpen tudatos választásnak is tekinthetem. Jelen esetben 1991-ben jártam, mégpedig Horvátországban, a délszláv háború, pusztító ciklusában.

Ivana Bodrožić író és költő, 1982-ben született Vukováron, ahol egészen 1991 nyaráig élt. Bátyjával még azon a nyáron üdülni mentek, amelynek időtartama azonban meghaladta az előre megbeszélteket és végezetül nem térhettek vissza szülővárosukba. A háború kitörésével számos ismerőssel és ismeretlennel egyetembe Kumrovecbe kényszerül a csonka család, ahol végül az általános iskolát is befejezte. Középiskolát már Zágrábban végezte, később pedig a zágrábi Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karon szerezett mesterdiplomát filozófia és horvát szakon. 2005-ben megjelent első verseskötete Első lépés a sötétségbe címmel, amelyért megkapta a fiatal költőknek járó Goran-díjat és a Matica hrvatska Kvirin-díját is. Ezután számos könyve jelent meg, amelyek meghatározó tematikákban íródtak. Első regénye 2010-ben a Hotel Zagorje címmel került a könyvesboltok polcaira. Próza és versírás mellett a Zágrábi Könyvfesztivál programkoordinátoraként is tevékenykedik. Ha éppen nem aktuális könyvén dolgozik, akkor szabadúszóként rovatokat ír újságoknak és különböző irodalmi portáloknak. Ha kíváncsi vagy a szerzőre és munkásságára, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját is!

Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje című regényes életrajzi kötete 2019-ben jelent meg kis hazánkban a Park Kiadó gondozásában. A könyv borítóját Barbara McKinney készítette, ami elsőre kissé filmes hatást keltő, de pontosan összefoglalja mindazt az érzést, amelyet egy 9 éves kislány szemszögén keresztül tapasztalunk eleinte.

Ahogy fent már említettem egy igaz történet került végül az olvasó szemei elé, elvégre a szerző saját életéből merítkezve mesélte el mindazt a borzalmat és reménytelenséget, amelyet ő sokadmagával kénytelen volt átélni.

9 évesen egy gyermek jó esetben még a saját kis környezetének biztonságában éli életét, játszik társaival, tanul és családja féltő ölelésében tekint a világ felé, de vannak sorsok, amelyek sajnos idejekorán a felnőtté válás szakaszába kénytelenek lépni, hiszen egy nem várt borzalom tépázza meg eddigi megszokott közegüket.

Kép: NiKy m.i.

A délszláv kegyetlenkedések elől menekülve édesanyjával és bátyjával Zágrábban kénytelenek menedéket kérni és itt kezdődik az a végeláthatatlan időszak, amely a bizonytalanság fojtogató légkörébe és egy kis szoba magányába zárja az ifjonti lelkeket. Minden élet ajándék és megismételhetetlen, és pont ezért a mindennapok kilátástalanságában kénytelen felfedezni az élet árnyékos oldalát eme gyermek, ahol a nappalok fénytelenségét, csak az éjszaka kegyes álmai segítik át. Vajon milyen jövő vár azon hontalan emberi lelkekre, kiket megkülönböztetnek menekült és áldozat státusza szerint, de az életnek folytatódnia kell, nem igaz?

„Beleegyezünk abba is, hogy valaki jogot formáljon arra, ami nem az övé, elfogadjuk, amit kínálnak, hiszen mi csupán afféle menekültek vagyunk, akik ingyen kapják a lakást, jó lesz nekik a kisebbik is, belenyugszunk, hogy így működik a világ, mindenbe belemegyünk, csak legyen végre otthonunk.”

A történet rendkívül depresszív minden tekintetben és bár folyamatosan kalandozunk, egy gyermek szemszögén keresztül mégis felsejlik egy olyan időszak, amikor minden morzsa adomány és a hála érzését is beszennyezi mások lesajnáló pillantása. Őrlődünk a tehetetlenségtől, miközben emberek halnak meg mellettünk, reméljük a másnap kegyelmét, hogy az elvesztett szerettünk visszatéréséről kapjunk hírt, és talán eljön a megváltás is, hogy egy saját otthonra is lelhetünk, legyen bármilyen kicsi is.

„Létezik két mondat, melyek valahol az égben lakoznak, varázslatosak, pedig untig ismertek, hiszen magamban mindig mondogatom őket. Mégse tudom, hogy hangzanak igazából, mert sose hallottam őket kimondva, nem mondtam ki őket soha hangosan. Az egyik az Apu él, a másik a Kaptunk lakást.”

Kép: NiKy m.i.

Sokszor úgy éreztem, hogy egy ártatlan lélek szemszögéből még borzalmasabb szembesülni mindazzal, amelyet alapvetően elfogadunk, hiszen ez az emberiség szégyenének egy újabb bizonyítéka. A gyermeki oldalról ábrázolt események mindig nyomasztóbbak, mint ha felnőttekkel „láthatnánk” egy nép pusztulását éppen. Persze ennek a történetnek is megvan a maga „bája”, ha fogalmazhatok így, elvégre a gyermek cseperedik és sok olyan élménnyel gazdagodik, amely által mi is képet kapunk egy emberi roncsokon lépkedő társadalomról vagy éppen a kegyetlen politikai csatározások kerülnek akaratlanul is felszínre.

Őszintén szólva fájt a lelkem, mikor a könyvet olvastam, és nem elsődlegesen a fent leírtak miatt, hanem abból kiindulva, hogy bármely időszakot is nézem, az ember nem változik. Néhány kivételes, beteg lelkű személy miatt szenved több ezer másik társunk csak azért, hogy egy olyan ideált valósíthassanak meg, amely segít nekik, a legjobban megtömi a pénztárcájukat és telhet el bármennyi idő, ez nem változik, itt az élő példa napjainkra kivetítve is.

Összességében a kötet nagyon olvasmányos és magával ragadja az olvasót is. A hangulata komor és nyomasztó, mégis néhol elmosolyodunk akaratlanul is, mert minden rom alatt növekszik egy virág, amelyet a remény öntöz a másnap hajnalán.

„A háború előtt a legtöbben nem tudtuk, mi a nincstelenség, ám amikor mindent elvesztettünk, felfogtuk, mi a különbség aközött, amikor van valamid, meg aközött, amikor nincs semmid.”

Úgy gondolom, hogy egyszer mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a regényt is, hiszen szükségesnek érzem, hogy néha szembesüljünk a háború borzalmaival. A kötet igaz eseményeket mutat be élvezhető stílusban és bár ezután nem fogjuk jobban érezni magunkat, arra mindenképpen megfelelő, hogy megbecsüljük a jelenünket és azt a békét, amelyet a mindennapokban tapasztalhatunk környezetünkben.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy