Danielle Steel - Utazás

 

Ezt a könyvet nemrég a fiamtól kaptam ajándékba. Egyik nap elment dolgozni, hazafelé meglátott egy antikváriumot, és rögtön rám gondolt. Így került a kezeim közé Danielle Steel - Utazás című könyve. Bár régebben olvastam az írónőtől, és akkor beskatulyáztam a romantikusok közé, de azóta több művével is találkoztam, ami ezt megcáfolta. Ez az egyik.

A borító a zöld és az arany szín változataiban pompázik. Mondhatnám rá, hogy egy picit giccses, de igazából az összhatás számomra az egyszerűség mementője. És ez a kettőség kiegyensúlyozza egymást. Nem tökéletes, mert nem az, de teljes mértékben megfelel az elvárásaimnak. Attól függetlenül is, hogy szeretem, ha a külcsín visszaadja a történet lényegét, esetleg elvontan, de utal rá. Ugyan, ez itt nincs meg, mégis az egyszerűség mögött megbújik az elegancia is. Azt hiszem, nem sűrűn mondom ezt, de nekem tetszik.

A fülszöveg alapján egy igen érdekes könyvnek néztem elébe. Legalábbis, ami az írói ígéretet illeti. A külvilág felé tökéletes házasság hátterét a zárt ajtók mögötti valóságot bemutató történetre számítottam. Ezt meg is kaptam, ezzel a részével nem is volt gondom, mert amit a fülszövegben olvashattam, ugyanazt kaptam a történetben is.

Főhősnőnk, Maddy egy országos tv társaság esti hírolvasója. Nem elég, hogy okos, szép, hanem emellett szinte minden férfi a kegyeiért verseng. A férje, Jack által lehet a felső tízezer tagja. Maddyről és a megpróbáltatásairól szól ez a történet. Mert ugyan ez mind szépnek és jónak látszik egy kívülálló szemében, ám a kedves férj sem épp mindig kedves. Ráadásul, azt se hagyjuk ki a számításból, hogy Jack nemcsak jóképű, illedelmes, humoros férfi, hanem egyben egy hataloméhes, irányításmániás ember is.

A könyv teljesen végig vezet Maddy múltján, hogy ki volt ő, ki lett és a jelenlegi helyzetig megtett utat is megismerhetjük. Ugyanakkor ez nem mondható el a férjéről. Néhol olyan érzésem támadt, hogy Jack csak azért negatív szereplő, mert kell a történetbe egy gonosz, aki elől a szépséges királykisasszony a hős lovag, és hű társa segítségével megmenekül. Egy mese mai köntösbe bújtatva. Ez rendben is van, csak az nem tetszett, hogy az írónő mindehhez a családon belüli erőszak, azon belül is a házaságon belüli erőszak témájához nyúlt. Maga a pszichológiai háttér szépen kidolgozott, viszont a szereplők tetteit, gondolatait néhány helyen erőtlennek, esetlennek, hiteltelennek éreztem. Értem én Maddyt, hogy a mélyszegénységből a férje emelte fel a gazdagságig, kupálta ki képernyőképesre, ennek ellenére nem gondolnám, hogy ez ekkora ragaszkodást, lojalitást váltana ki, mint ebben a történetben a főhősből. Átéltem én is a terrornak azon formáját, amit az írónő megjelenít, így tudom, hogy a bántalmazó előszeretettel használja a lelki terror legkülönfélébb vállfajait, mégsem éreztem hitelesnek Maddy reakcióit. Túl sokáig nem hozott döntést, holott mellette voltak olyan személyek, akik mindenben támogatták, segítették.

A másik problémám a történettel, hogy az egész úgymond a gazdagok világában játszódik, ahol Maddy saját keresettel, igazából már vagyonnal rendelkezett. Ha mindent számításba veszek, a segítőtársakat, az anyagiakat, akkor azt mondom, hogy ez így ebben a formában nem igazán állja meg a helyét. Persze, értem, hogy az írónő ezzel a könyvével szeretett volna rámutatni, hogy a családon belüli erőszak nemcsak a szegények, hanem a társadalom minden rétegében fellelhető. Ugyanakkor az valahogy feledésbe merült, hogy egy ilyen anyagi helyzetben lévő nőnek, több lehetősége van, mint akinek semmilye sincs, nincs hová menni, kihez fordulnia. A történet folyamán volt egy-két ilyen kitekintés, de ezek megmaradtak mellékszálaknak.

A karaktereknél úgy gondolom, hogy a szerző annyira koncentrál, hogy a főhőst megkedveljem, értsem a tetteit, indokait, hogy a többi szereplőre már nem maradt ideje. És ez sajnálatos, mert annyi, de annyi érdekes személy tűnt fel a történetben. Teszem azt, Jackről sem tudunk meg semmit, azon kívül, hogy ő a bántalmazó. Pedig érdekelt volna az ő múltja is. Hol vannak a szülei, vannak testvérei? Miért és miből gondolta, hogy egy emberi lényt tárgynak tekinthet, és úgy is viselkedhet vele? Ilyen személyiségjegyekkel született, aztán amit a neveltetése megerősített benne, vagy esetleg lentről küzdötte fel magát, és ez váltotta ki benne ezt a nem természetes reakciót? Annyi, de annyi kérdés, amire nem kaptam választ, csak be lett mutatva, hogy ő a bántalmazó, a gonosz, akit utálni kell. Holott úgy gondolom, azért egy picit árnyaltabb a kép. Nem minden csak fekete és csak fehér.

Aztán ott van a másik férfi a történetben, akinek a hős szerepe jutott. Ugyan nála már volt némi háttérinformáció, de valahogy mégsem értettem meg, hogy lehet ilyen hamar egy segítő jobb kézből egy elsöprő szerelem. Egy olyan szerelem, mely eleinte csendes, lassú, majd idővel átvált valami megmentési kényszerré, ami a végén mindent, és ha kell mindenkit feláldozok csak vele lehessek érzés zárja le.

A végére hagytam a pszichológust, aki miután megismeri Maddyt, úgyszintén előtőr a mindenáron megmenteni vágy. Az ő karakterét sem éreztem teljesen hitelesnek, mintha csak kellett volna valaki, aki a mi kis virágszálunk lelkét teszi rendbe. De semmi mögöttes tartalom, egy papírfigura, aki csak van, mert a téma megköveteli, hogy azért valami szakmaiság is legyen benne.

Ambivalens érzéseim vannak ezzel a történettel szemben. Egyfelől értékelem, hogy a szerző egyáltalán foglalkozik egy ilyen a mai napig tabu témával. A lelki folyamatok is hitelesen lettek megírva, és felhívta a figyelmet, hogy ez nemcsak a társadalom egy szűk körét érinti, hanem minden rétegben ott van a jelenség. Másfelől pedig, nem éreztem azt, hogy Maddyn kívül bármely más karakter bármilyen mélységet kapott volna. Csak skatulyákat kaptunk, mint a segítők, a hitetlenkedők, az elutasítók, és a hősszerelmes. Bár nem tisztem eldönteni, hogy ez a történet milyen indíttatásból került megírásra, és igazából azt sem tudom, hogy mennyire kell komolyan venni. Épp ezért az mondanám, hogy egy olvasásnak megfelelt, de ennyi és nem több. Nem volt rossz, de nem is sorolnám a többször olvasós kategóriába. Ez legfeljebb egy tündérmese a mai világba integrálva.

Amennyibe elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: Emilly Palton

Értelmes ember megérti, a hülyének magyarázhatsz

 

Ülők a teraszon, iszom a kávém, szívom a cigim és gondolkodom. Még reggel van, de az égen már süt a Nap, amelynek apró sugarai a Duna víztükrén robbannak milliónyi apró szilánkokra. Érzelmi világom is mintha átvette volna a gondolataim és a táj szépsége közti kontrasztot, mert minduntalan egyetlen mondat jár a fejemben. Négy éve elhunyt édesapámnak nem egy-két érdekes és egyben bölcs mondása kergette őrületbe a családot. Gyerekkoromban csak nevetni való hülyeségeknek tartottam ezeket, de most felnőtt fejjel, azt hiszem elmondhatom, hogy apám egy igen bölcs ember volt. Többnyire.

Nemrég körbe néztem az írói fronton, felmentem a közösségi média egyes platformjaira, és elolvastam az épp aktuális híreket. Sajnos, azt kellett látnom, hogy írótársaim nagy részénél megint szakadt a cérna, és újfent széllel szembeni harcot kell vívniuk egyes emberek ellen. És ekkor eszembe jutott apám sokszor mondogatott szólása:

„Értelmes embernek egyszer elmondod megérti, hülyének meg… magyarázhatsz.”

Úgy érzem, ez az egy mondat méltó kifejezési módja annak, hogy mit is gondolok az új köntösbe bújtatott, ámde korántsem újdonságnak számító illegális könyvletöltésről.

Mert hát miről is van itt szó kérem szépen. Van egy író, akinek jó esetben megjelenik a könyve. Örül neki, mint majom a banánnak (bármi mással helyettesíthető). Végre simogathatja, dédelgetheti régi álmának megvalósult kézzel fogható bizonyítékát, hogy az ő története van olyan jó, amire egy kiadó is felfigyelt, és segédkezett abban, hogy ez eljusson az olvasókhoz. Na, igen, bejött az élet. Majd eltelik pár hónap, sőt egyes esetekben akár csak pár nap és azon kapja magát, hogy fogyási adatok drasztikusan visszaestek. Szerencsétlen szerző meg ül a „fogyásjelentés” előtt és nem érti a jelenséget. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg a fejében, amire keresi a választ, hogy ha netalán valahol hibázott – mert pl. nem tetszik a könyv az olvasóknak –, akkor azt javítani tudja. Ettől függetlenül nem kap választ a dilemmájára. De az élet megy tovább, ő újból ír, mellette dolgozik, gyereket nevel stb. Aztán egyszer egy ismerős felhívja a figyelmét, vagy pedig ő maga veszi észre, hogy a közösségi csoportokban, torrent oldalakon, drive-on úgy osztogatják a könyvét, mint a Mikulás az édességet. És még jónak sem kell lenni hozzá. Ekkor ugrik a majom a vízbe, mert a szerző elgondolkodik, hogy mit tehet ebben az esetben. Több lehetősége is van, hiszen a törvény az ő oldalán áll, mert aminek a szemtanúja volt, az nem más, mint lopás. És azt nem lehet. Végül is, a piros lámpán sem lehet átmenni, és mégis hány esetet hallunk, láttunk, tapasztalunk napi szinten.

De lépjünk tovább. Az író oda ül a gépéhez, és az illetékes emberkének ír egy szívbe markoló, gyönyörűen megfogalmazott levelet, amelyben kéri, hogyha lehetséges, esetleg, netalántán legyen szíves, kedves és ne tegye ezt az ő könyvével, mert ezzel neki anyagilag árt. A piszkos anyagiak részbe most nem megyek bele, mert ezt már sokan, sokszor leírták, hogy mi mennyibe kerül a könyvkiadás világában. És most jön a poén.

Azt hihetné az ember leánya, hogy egy olvasó ember azért egy picit intelligens is. Tudjátok mit? Hát nem. Nagyon nem. Mert az ilyen megkeresésekre általában olyan válaszok érkeznek, hogy az ember két füle öt felé áll. Jó esetben. Azért azt még hozzátenném, hogy amit imént felvázoltam szituációt az nem a nyilvánosság, hanem a háttérben Messenger üzenetek, e-mail levelek formájában történik.

Ez a cikk nemcsak azért született meg, hogy legyen még egy arról, hogy figyi, az illegális könyvletöltés nem okés. Nem, most azért írom le a gondolataimat, hogy a kedves olvasó is tisztában legyen a másik oldallal. Mert ha egy kicsit erélyesebben lép oda a szerző, akkor az olvasó viszi ám az író hírét, hogy:

„Nézzétek már, milyen hisztit csapott, pedig írni sem tud.”

Ez egyfelől – érthető okokból – a szerzőnek sem jó, másfelől pedig a kedves olvasó (hogy egyem a „gügyőjét”) felkerül egy úgymond „feketelistára”. Ami annyit tesz, hogy az író szól a szerzőtársainak, az illetőre figyeljenek oda, mert ő így és így járt vele. És most jöjjenek a költői kérdések: Ez kinek jó? Melyik oldal érdeke, hogy így legyen?

Vagy a másik véglet, amikor a szerzőnek ígérnek fűt, fát, bokrot, sőt még unikornist is, miszerint:

„Ja, tényleg bűncselekmény? Nem is tudtam! De innentől kezdve leteszem a nagy esküt, mindenre, ami szent, meg arra, ami nem, hogy ilyet többet nem csinálok.”

És utána ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Jó, nem ugyanott, hanem egy másik drive-on, vagy létrehoz egy teljesen új csoportot stb.

De nézzünk tovább a válaszoknál. Most vizsgáljuk meg egy kicsit azon kifogásokat, amikkel egy író ilyenkor találkozhat. Mert hát, kifogás az van. Mindig.

A teljesség igénye nélkül a három „kedvencemről” írom le a véleményem.

Első ilyen példa, amikor azzal jön az illető, hogy:

„Szeretek olvasni, de sajnos nincs rá pénzem. Ne vedd már el tőlem a kulturálódásomnak az egyik fő alappillérét. Amúgy is, örülj neki, hogy olvasó ember vagyok, mert a mai világban ezt meg kell becsülni.”

Oh, becsüllek én, ha te azt tudnád. De ha már itt tartunk, akkor én meg mondhatom neked, hogy én szeretek autót vezetni, de nincs pénzem autóra. Szóval, átmegyek hozzád, és elhozom a kocsid, mert ne vedd már el tőlem azt a lehetőséget, hogy oda mehessek, ahova karok, akkor amikor akarok. Autóval! Rendben, ez nem a legjobb példa volt, de hogy passzoljon a dolog leírom kulturális formában is. Szeretek múzeumba járni, de nem tehetem meg, hogy megvegyem a belépőjegyet. Akkor odamegyek, és simán besétálok. Ha esetleg valaki ezt szóvá teszi, akkor nem értem a dolgot, mert hát nekem nincs rá pénzem, és ne vegyék már el tőlem a kulturálódásomnak a fő alappillérét.

Itt tennék egy apró megjegyzés: Azért az megvan ugye, hogyha ott van előtted egy alma, és nem látod a tulaját, az még nem jelenti azt, hogy elveheted, mert az az alma a tied. Csak mondom. De hát kinek a pap, kinek a papné, nem mindenkinek egyforma az erkölcsi értékrendje.

Nézzük a következő mentséget, amit már több helyről is megkaptam.

„De hát ez neked hobbi!”

Igen az, amit a saját szabadidőmben, a munkám, a családom mellett végzek. Néha éjszakába nyúlóan, vagy akár reggel a gép mellől indulok dolgozni. És ez nem panasz, csak tény. De vegyük egy kicsit komolyabbra. Ez egy hobbi. Mint ahogy pl. neked lehet a hobbid az utazás. Képzeld el, hogy hónapokig, vagy mondjuk egy évig gyűjtögettél egy nyaralásra. Összejön a zseton, befizetted az utazási irodának, majd az indulás előtt közlik veled, hogy ilyen-olyan okból elmarad a nyaralásod. Oké, tudomásul veszed, ez van. Aztán amikor kéred vissza a pénzed, akkor ugrik a hal a vízbe, mert egy teljesen logikus érvvel elmagyarázzák neked, hogy biza’ arra nincs is szükséged, hiszen az utazás csak egy hobbi. Hát, igen. Gondolom te is megértő lennél, és szép csendben, de boldogan sétálnál hazafelé. És most a nyaralást bármivel helyettesítheted, amivel csak szeretnéd.

A teljesség igénye nélkül, de következzen a legutolsó egyértelműen logikus indoklás:

„Amúgy sem volt olyan jó. Örülj neki, hogy elolvastam egyáltalán.”

Most erre mit mondjak? De komolyan. Frankón gondolkodom, hogy ide mit is kéne írnom, ami az egyszerű, átlag NEM OLVASÓ embernek teljesen egyértelmű. Például azt, hogyha ellopsz egy biciklit és a tulaj rájön, megkérdezi, hogy ugyan már, ezt mégis hogy? Akkor az a válaszod, hogy most mit hisztizik, hiszen úgyis rossz. De tovább megyek, még örüljön is neki, hogy te voltál olyan egy jótét áldott lélek, hogy megszabadítottad tőle. Sőt, még a haveroknak is kölcsönadtad, csak azért, ők is biztosíthassanak arról, hogy ez „biza’ nem jó komám”, úgyhogy jobb, ha lemondasz róla. Persze, mert az élet így működik, és ez rendjén is van. Szerinted. De mint fentebb említettem, nem vagyunk egyformák, mindenkinek más az erkölcsi értékrendje.

Még így a vége felé pár gondolatot megosztanék, azon kedves, intelligens olvasókkal, akik rendszeresen illegális könyvletöltés bűncselekményét követik el. Az előbb felsorolt indokok mellett még van jó pár, amellyel találkoztam, nem olyan hosszú írói pályafutásom folyamán. Gondoltam nem sorolom fel mindent, mert életem végéig itt ülhetnék, és pötyöghetnék. Azért remélem, azzal mindenki tisztában van, hogy a törvény nem ismerete, még nem ment fel senkit annak hatály alól.

Vagy beszélhetnék arról is, hogy az illegális könyvletöltéssel foglalkozok nem értik meg az összefüggéseket, nem mérik fel az ok-okozati következményeket. Sajnos, csak a saját kis bezárt világukban élnek, amely odáig terjed, hogy:

„Jé, ingyen könyv!”

Megemlítenék pár elgondolkodtató dolgot:

Egyes emberek szeretnek elsíklani olyan apróságok mellett, miszerint az író nem az írásból él, ergo van neki egy szakmája, egy munkahelye. Namármost ez annyiból érdekes, hogy „nem egyikünk” az informatika világában mozog. Jelesül kapásból négy olyan szerzőt tudok mondani, akik egyetemi végzettséggel rendelkeznek az informatika egy-egy ágában. Bár nekem diplomám nincs, de szoftverfejlesztő és weblapfejlesztő szakmával rendelkezem. Nem mondom, hogy ezen szerzőknek egy gombnyomás kideríteni egy-két dolgot, de nem is szakadnának bele. És ugyebár a képernyőmentést már feltalálták.

Az sem mellékes, hogy az írók közül úgyszintén nem egy-kettő tevékenykedik a jog világában. Nemcsak a szakmája, hanem ebben is dolgozik, még ha nem is a szerzői jog a szakterülete. De attól még ismerhet jogvédő egyesületet, vagy mondjuk kicsit jobban tisztábban van a törvény ezen részével, mint egy átlagember.

Megjegyezném még azt is, hogy az írók, szerzők, kiadók is kommunikálnak egymással. Fogalmazunk úgy, hogy terjednek a hírek, hiszen kicsi a falu. Nemcsak az illegalitásba vonulóknak vannak csoportjaik, beszélik meg az ezen a téren szóban forgó híreket, hanem ugyanez megvan a szerzők között is. Egymást segítik, támogatják, ha már vannak olyan elvetemült lélekkel megáldott olvasott emberek, akik úgy gondolják, hogy nekik több előjoguk van, mert…

Mindenki úgy fejezi be a mondatot, ahogy a lelkiismere engedi.

Az a legeslegnagyobb baj, hogy a lopással nemcsak a szerzőket, a kiadókat károsítják meg ezek az emberek, hanem azokat is, akik tisztességesen megveszik az adott könyvet. Hol itt az igazság?

Azt hiszem jelen pillanatban ennyit szerettem volna elmondani a nagyérdeműnek. Lehet velem egyet érteni, lehet velem vitatkozni. De attól még az illegális könyvletöltés bűncselekmény. Ez tény. Aztán lehet hivatkozni erre-arra, meg bármire, de hát, ahogy a mondás tartja: „Nem akarásnak, nyögés a vége.”

Most már lassan zárnám soraimat, nem tartanálak fel tovább titeket, hiszen már többször, többen próbálták elmondani, elmagyarázni, hogy az illegális könyvletöltés miért nem helyes. Ha már a lelkiismeret és erkölcsi tartás nem hozta meg a várt eredményt.

Szóval még mindig ülők a teraszon, iszom a kávém, szívom a cigim és gondolkodom. Reggel van, de az égen már süt a Nap, amelynek apró sugarai a Duna víztükrén robbannak milliónyi apró szilánkokra. Érzelmi világom is mintha átvette volna a gondolataim és a táj szépsége közti kontrasztot, mert minduntalan édesapám egykori mondata jár a fejemben:

„Értelmes embernek egyszer elmondod megérti, hülyének meg… magyarázhatsz.”

Írta: Emilly Palton

Bram Stoker · Tania Zamorsky - Drakula

 

Ezt a könyvet az egyik hétvégi bevásárlásom alkalmával szereztem be. A pénztár mellett volt kitéve a könyvállány, és várakozás közben, míg a férjem a nassik közt válogatott, én a könyvek között szemezgettem. Amikor elolvastam az alcímet, hogy „Bram Stoker eredeti regényének átdolgozása”, meg a „Klasszikusok könnyedén”, egyből a gyerekkorom jutott eszembe. Abban az időben lett divat a kötelező olvasmányok röviden sorozat. Akkor nem volt lehetőségem egyet sem elolvasni, így kíváncsian vártam, hogy ez milyen hatással lesz rám.

A borítója egy emberi kezet ábrázol, ami úgy néz ki, amikor valaki épp mászik ki a koporsóból. Persze, ehhez hozzátartozik, hogy ez a kézfej sötétbarna színt kapott, és így jól beleillik a körülötte lévő fadeszkákba, ami a koporsó egy része akar lenni. A könyv tetején a „klasszikusok könnyedén” felirat ugyanehhez a színvilághoz társul. A boritó alján elhelyezkedő szöveg – mely arra hívja fel a figyelmet, hogy ez egy átdolgozás – fehér színt kapott, míg középen áll maga a cím teljes valójában a maga sászöld betűivel. Nem mondom, hogy tökéletes egy borító, de azt hiszem, elég kifejező a történethez képest, illetve az összhatás is azt éri el, hogy az olvasó leemelje a polcról és szemügyre vegye közelebbről is.

A hátsó képen kapott helyett egy nagyon rövid összefoglaló, ami pontosan három mondatot tett ki. Végül is, tényleg a lényeg van benne. De olyannyira, hogy szerintem el sem kell olvasni az ember már tudja az egész történetet. Ez alatt szerepel még egy kis információ arról, hogy miről is szól a Klasszikusok könnyedén sorozat.

„A könnyebb érthetőség kedvéért lerövidített és nagy gonddal átírt klasszikus regényekben ugyanazokat a fordulatokat és izgalmakat élhetik át…”

Nagy gond, hát az van. Ezzel a könyvvel több is. Először megemlíteném, hogy a kötet 147 oldal, átlagos (19,5 x 13,5 cm) méretű, keménytáblás könyv. A belsejében a betűk is jó nagyok, és a sortávolság is igen szelős. Szóval, olvasáshatósági szempontból igencsak kedvező. Azonban, ha azt nézem, hogy az eredeti 291 oldal, eléggé kis méretű (14,5 x 10 cm), puhatáblás, akkor azt kell mondanom, hogy felesleges volt lerövidíteni. És ezt nemcsak az a méret és az oldalszám miatt mondom, mert nyilván ahány kiadás annyiféle forma és fazon, hanem főként azért, mert ebben az új verzióban nincs semmi jó. De komolyan. A borítón kívül, nem találtam benne semmi értékelhetőt. Olyan szinten le van butítva a szöveg, a történet, hogy elveszik az egésznek a lényege, eltűnik a szépsége, a lénye. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy olyannyira nem ijesztő és rémítő, hogy még egy alsós gyermek kezébe is simán oda merném adni. Ahhoz képest, amivel ma az internet világában találkoznak, ez kutya füle hozzá.

Írom mindezt úgy, hogy először ezt a verziót olvastam, így az eredeti nyelvezetéről, stílusáról nyilatkozni nem tudtam. Időközben elkezdtem Bram Stoker Drakuláját is, mert ezek után igen furdalt a kíváncsiság, hogy milyen nehéz, régies lehet az a szöveg, melyet ma egy átlagos gyerek nem ért, hogy ennyire bugyuta környezetbe kellett bújtatni a történetet.

A történet szövegét egy-egy helyen képek szakítják meg. Ezek azok, amiket teljes mértékben a könyv pozitívumának tudok mondani. Persze a borító mellett. Nem túl sok az illusztráció, de nem is kevés, úgy érzem pont annyi került bele, hogy megtalálja az arany középutat. Azt is kiemelném, hogy ugyan én elég válogatós vagyok a képek, rajzok terén, de amik ebben a könyvben szerepelnek, azok nekem tetszettek.

A könyv végére került pár kérdés, melyet a szerző vitaindítónak szánt, de hát… nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Most őszintén, ennyire ostobának tartják a mai fiatalokat, hogy nem birkóznak meg egy ilyen művel? Csak két példa ezen kérdésekből:

„4. Renfield azt mondja, hogy azért eszik bogarakat, mert élnek, és ha megeszi őket, akkor az életüket neki adják. Te elhiszed ezt? Mi a legfurcsább dolog, amit valaha ettél?

"9. Úgy tűnik, Drakula biztos benne, hogy senki sem győzheti le. Vajon miért? Ismertél-e hozzá hasonlót?”

Fogalmam sincs ez mennyire vitaindító, meg azért kíváncsi lennék a gyerekek/diákok válaszára és arra, hogy ezen válaszokat egyes pedagógusok hogyan kezelnék. Mert nem mind vagyunk egyformák, van, aki sok olyan dologban hisz, mely mások számára teljességgel lehetetlennek tűnik. És ebből következik, hogy ezt valaki el tudja fogadni, míg mások nem.

Emellett van még egy utószó is a könyvben, melyet Dr. Arthur Pober írt, aki szaktekintélynek számít a média és a gyermekvédelem területén. Szerinte:

„Egy klasszikus regény rövidített változatának elolvasása után az ifjú olvasót a függetlenség érzése és elégedettség töltheti el, hiszen befejezett egy „felnőtt” könyvet.”

Ez szép és jó, de azért elgondolkodtató, hogy egy egyszerű történetet, ami bár néhol ijesztő, vagy épp félelmet keltő lehet, miért kell ennyire bárgyú módon tálalni, és legfőképp, hogy azt miért kell egy szaktekintélynek elmagyarázni, hogy ez miért és mire jó.

Mindent összevetve, én azt mondom, hogy aki jól akar szórakozni, élvezni szeretné a történetet, szeretné megismerni a szereplőket, akikért izgulhat, akikkel együtt élheti meg hihetetlen kalandjaikat, az igenis vegye elő az eredeti Bram Stoker Drakuláját, és olvassa el. Ne alázzuk meg az írót egy ilyen silány másolattal.

De, ha ettől függetlenül mégis el szeretnéd olvasni ezt a könyvet, az Alexandra Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: Emilly Palton

Remy Dalmore – Vérrel, szívvel, szerelemmel

 

Ez a könyv utazókönyvként került hozzám. Ezúton is köszönöm NiKynek, hogy útjára indította és így én is lehetőséget kaptam az olvasására. Igaz, egy hónapot lehetett nálam, és ezt az időt egy kicsit át is léptem, de ennek oka van, amit majd egy picit lentebb ki is fejtek.

A borítóról is ejtenék néhány szót, mert az nem igazán tükrözi az én ízlésvilágomat. Tény, nem a mostanában oly divatos félig meztelen srác/férfi van a képen, mert egy kigombolt inget még rádobtak szegényre. Azért, ez is több mint a semmi. De hát Istenem, nem lehet minden tökéletes. Összeségében maga a könyv kinézetén még úgy-ahogy túltettem volna magam – igaz, tömegközlekedésen nem vettem volna elő –, de olvasás közben azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon könnyen törik a gerince. Épp ezért úgy bántam vele, akár egy hímestojással, mert féltem, hogy kárt teszek benne. Mindezektől függetlenül kíváncsian estem neki az első oldalaknak, mert habár fontos a külcsín, de nem szeretek az alapján véleményt formálni. Nem minden a külső.

Naiv, halandó emberként álltam neki az olvasásnak. Igazából semmit nem tudtam a könyvről, csak elolvastam a fülszövegét, és úgy éreztem, elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy jelentkezek az utazókönyvre és tegyek vele egy próbát. Azt hiszem, engem a „japán, jakuza, ex-zsaru, rejtély” szavak vonzottak a könyvhöz.

Talán a negyvenedik oldal környékén tarthattam, amikor éreztem, hogy valami nem kerek. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, de akkor kezdett lenni egy sejtésem, ami az olvasás előrehaladtával erőteljes gyanúvá fokozódott. Így történt, hogy utánanéztem a könyvnek. Ekkor szembesültem vele, hogy ez egy magyar írónő műve. Bár, ez a tudat nem változtatott az olvasási élményen, mert nem hagytam magam befolyásolni. Úgy gondolom, és hiszem, hogy egy magyar író is tud olyan jót alkotni (sőt, egyes esetekben jobbat is), mint egy külföldi szerző. Nagy sajnálatomra, itt nem ez történt.

Maga a cselekmény igazán pörgősre, akciósdúsra sikeredett. Bár egy picit úgy érzem, hogy inkább akciófilmesre. Minden egyes rúgást, ütést leírt a szerző, semmit nem bízott a képzeletre. Ez egyfelől jó, mert minden filmként pergett le a szemem előtt, másrészt azért szerettem volna egy csöppet használni a saját fantáziámat is. De ettől még élvezhetőek voltak ezek a részek, csak nekem egy picit furcsa, mert így, ilyenformán még nem találkoztam vele.

A könyv olvasása közben egy percig sem unatkoztam. Szó szerint mindig történt valami, nem volt megállás, mellékvágány. Emellett érdekesnek találtam magát az alapötletet, a konfliktusokat és a nyomozós rész izgalmasra sikeredett. Igaz, mindenre tippeltem, csak arra nem, amit a szerző kitalált. Szóval, joggal mondhatom, hogy minden adott volt egy igazán jó könyvhöz. Sajnos, a megvalósítás már nem úgy sikerült, ahogy vártam. Emiatt többször is félre is kellett tennem a könyvet. Nem is azért, mert nem kötött le, hanem azért, mert egy-egy szereplő nagyon felidegesített. Konkrétan voltak a történetben olyan cselekmények, mozzanatok, melyek számomra elég hihetetlennek tűnek, a való életben nem így működnek a dolgok.

Ami nagy szívfájdalmam az a magyarosítás. Legalábbis ebben a könyvben. Bár, ha máshol látom, akkor is kitérek a hitemből. Konkrétan arról van szó, hogy a történet egy része Japánban játszódik, ahol a tisztelet egyik kifejezésére a név mögé kerülő chan és kun (nemtől függően, mert chant nőknél, kunt férfiaknál alkalmazzák) megszólítást használják. Ebben a történetben a chant egész egyszerűen magyarosították, és így „csan” lett belőle. Amikor ezt megláttam újfent félre kellett tennem a könyvet. Nem állítom, hogy nagy Japán tudós lennék, de nem értettem, hogy ezt így, miért kellett.

A történet elejét még érdekesnek találtam, ahol az író az egyik főszereplőt Miját mutatja be. Mija egy Japánban élő és dolgozó fotóriporter, aki az anyja dolgai közt talál pár szerelmeslevelet. Mija az elején számomra egy igen furcsa lány. Például, nem ismeri az apját, aki kiskorában meghalt, és azért nincs fénykép róla, mert szegények voltak. Ez és az a pár  anyjának írt szerelemes levélből azt a következtetést vonta le, hogy az anyja és a nagyanyja hazudtak neki az apjáról. És igazából innen indul a sztori. Mija feltesz pár kérdést a felmenőinek, akik semmit nem mondanak, csak annyit, hogy felejtse el az egészet. A fülszöveg egy talpraesett lányt ígért, ehelyett kaptam Miját, aki további faggatózás helyett inkább saját nyomozásba kezd. Aztán pár nap múlva már Amerikában van egy taxisofőr ölelő karjaiban. Együtt kezdenek nyomozni, amiből nekem nem egy talpraesett lány képe rajzolódik ki, hanem egy buta, sötét libáé. Azt már meg sem említem, hogy ez a lány képes állandóan bajba kerülni. Egyszerűen képtelen a logikus gondolkodásra, annak ellenére, hogy erre többen is biztatják a történet folyamán. Azon már meg sem lepődtem, amikor egy szinte idegen férfinál tölti az éjszakát, és képes bugyi nélkül lefeküdni aludni. És naná, hogy ilyen lenge öltözékben kénytelen menekülni. De ez csak pár dolog az esztelenségei közül. A többit felsorolni is nehéz lenne, és az a legnagyobb baj, hogy a cselekmény végkifejlete felé haladva sem változik ez a hozzáállása. Szóval, nem, Mija nem lopta be magát a szívembe. Néha egyenesen a falra másztam tőle, és félre kellett tennem a könyvet, mert nem tudtam elviselni az emberi butaság ily megnyilvánulásait.

A másik főszereplő Ryo is megéri a pénzét. Mijával való első találkozásakor rögtön végig mustrálja a lány bájait, annak ellenére, hogy van barátnője, és hűségesnek vallja magát. Az ő háttértörténete és a Lindával való kapcsolata is megér egy misét.

Számomra a miértek egész egyszerűen erőltetnek hatottak. Példának okáért, ott van az, hogy miért és hogyan lett ex-zsaru. Elvileg erőszakoskodott egy hölggyel. Legalábbis ezt állította a nő. És mindenki elhiszi, annak ellenére, hogy az eset után egy napra eltűnt és csak utána jelentkezett. Bizonyítékként az úgyszintén egy nappal későbbi látleletet hozta fel. Aha… persze, mert ez így működik. Hát, nem. Ez így, ebben a formában teljesen hiteltelen. És akkor még nem beszéltem Jimről Ryo társáról, aki mellette tanúskodott. És nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk nem így működik egy belső nyomozás.

Ennek az ügynek a következménye, hogy Ryo-t felfüggesztik és pszichológushoz kell járnia. A barátnőjével. Öhm… hát, nálam itt lélegzet bent, szavak elakadtak. És megint, egy „de miért?” kérdés foglalkoztatta agyalapi mirigyeimet. Ez újfent egy olyan esemény, amit úgy érzek, hogy a szerző csak azért így írt meg, hogy megindokolja a történet további részét. Gondolok itt a szerelmi háromszögre, vagy épp a végkifejletre, mikor minden a helyére kerül.

Mondanám, hogy Ryo lett a kedvenc karakterem, de az az igazság, hogy az állandó kanossága valahogy negatív irányba lengette a mérleget. Értem én, hogy ez egy részben romantikus könyv, de ennyi férfiasság állástól még a Buckingham palota kapuőre is elfáradna. Bár, teszem hozzá, Ryonak volt esze. Legalább neki. Ami azért Mija után igazán becsülendő tulajdonság. Na meg humorérzéke is volt, ami a főszereplő lány után úgyszintén értékelendő. A legjobban úgy tudnám magam kifejezni, hogy Ryo-t legalább tudtam kedvelni.

Ha összeségében nézem a regényt, akkor úgy gondolom, hogy az alapkoncepció nagyon jó. Csak maga a kidolgozásra még ráfért volna egy kis idő, átgondoltság, jellemfejlődés. Nagyon sajnálom, hogy ez nem adatott meg a történetnek, mert egy szuper könyv kerekedhetett volna belőle. De így még azt sem merem állítani, hogy laza olvasásra jó. Sajnos. Az a nagy igazság, hogy irtózatosan nagy a kontraszt a történet és a szereplők közt. És ez megtette hatását, mert nem kellett ahhoz semmi külső tényező, hogy félretegyem. Elég volt maga könyv.

Nem volt rossz, de nem is legjobb. Talán az egyszer olvasós kategóriába lehetne besorolni. Természetesen ez az én véleményem, ettől függetlenül neked még tetszhet kedves olvasó.

Amennyiben felkeltettem az édeklődésed, a Libri oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Emilly Palton

Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

 

Nagy sajnálatomra nem emlékszem, mikor, hol és milyen körülmények között szereztem be ezt a könyvet. Csak annyi biztos, hogy tavaly októberben került a gyűjteményembe. Ambivalens érzéseim voltak a könyvel kapcsolatban. Egyfelől nagyon a közelébe sem akartam menni, mert ezt a történetet szinte mindenki imádja, isteníti. És hát a dac nagy úr. Másfelől pedig épp ezen ok végett furdalt a kíváncsiság is. Így történt, hogy jó pár év kitartás után megadtam magam, és megvettem, elolvastam. Eddig egyetlen ilyen könyvel voltam ugyanígy, ami a végén a kedvencem lett. De ez egy másik téma.

A borító nem igazán jön be. Egyrészt, a lila szín nem az én világom, másrészt a rajta lévő kép sem az igazi. Legalábbis nekem. Amikor ránézek, nem fog el semmilyen érzelem, olyan semleges. Azt gondolom, hogy a régi borító sokkal jobban passzol a történethez, és sokkal, de sokkal aranyosabb is. Arra kellemes ránézni, ezért sem értem, miért kellett új külsőbe bújtatni. Hiszen nem minden rossz, ördögtől való dolog, ami nem új, ami nem mai.

Ez az a könyv, az a történet, amit én nem akartam szeretni. Sőt, utálni akartam, de nem ment. Nagyon nem. Persze, azt sem állítom, hogy kiérdemelte az idei év kedvence jelzőt. Igazság szerint, nem is maga a cselekmény érintett meg, hanem a mögöttes tartalom, a mondanivaló. Az egész kb. száz oldal, és ebből öt kis részt is bejelöltem magamnak, amiről úgy gondoltam, hogyha lesz egy kis szabadidőm még elmélkedem róla, mert érzelmileg megfogott. Ez az a törtrénet, mely nem untat, mert van benne cselekmény, ettől függetlenül igen sok mondanivalóval, elgondolkodtató témával, és ezek megközelítésével találkozhattam. Mindezek ellenére mégsem éreztem, hogy az író bármilyen nézetett, szempontot, hozzáállást is rám szeretne tukmálni. Egyszerűen csak elém tárt egy mesét, melyben minden korosztály megtalálja azt, amiről úgy gondolja, hogy az kifejezetten az ő számára íródott.

Úgy érzem, hogy a szerző sok értékes gondolatot oszt meg velünk ezen a történeten keresztül. Például a barátságról is pár szót:

„Mert a felnőttek imádják a számokat. Amikor egy új barátunkról beszélünk nekik, soha nem a lényeges dolgokra kíváncsiak. Soha nem kérdezik meg: „Milyen a hangja? Melyek a kedvenc játékai? Van-e lepkegyűjteménye?” Ehelyett ilyesmiket kérdeznek: ”Hány éves? Hány testvére van? Mennyi a súlya? Mennyit keres az apja?” Csak ezek után gondolják úgy, hogy ismerik az illetőt.”

Azért ne feledkezzünk meg az emberi természetről, a szeretetről sem. Érdekesen, mégis nagyon szépen ábrázolja az emberi lélek különbségeit is. És itt nemcsak átvitt, hanem a szó szószoros értelmében is a virágok nyelvén szólít meg minket a szerző. Amit egyszerre találok egyszerűnek, és kifejezetten briliánsnak. Arról a részről beszélek, amikor a kis herceg a rózsával való kapcsolatáról mesél. Egyetlen mondat, mégis nekem utat talált a lelkemhez:

„Meg kellett volna éreznem a szeretetét az olcsó kis ravaszkodások mögött.”

„Szépek vagytok, de üresek. Senki nem halna meg értetek. Egy közönséges járókelő persze azt hihetné, hogy az én rózsám is ugyanolyan, mint ti vagytok. Pedig ő fontosabb számomra, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntöztem. Mert neki hoztam burát meg szélfogót, hogy megóvjam. (…) Mert az ő panaszkodását vagy épp dicsekvését hallgattam, és az ő hallgatásától szorult össze a szívem. Mert ő az én rózsám.”

Mindezek mellett az írónak sikerült még egy csöppnyi humort is becsempésznie a sorok közé, ami számomra teljesen természetesen hatott, nem éreztem, hogy kilógna a történetből.

„A róka hirtelen nagyon kíváncsi lett:

– Tehát egy másik bolygón?

– Igen.

– És vannak vadászok azon a bolygón?

– Nincsenek.

– Na, ez már érdekes. És tyúkok?

– Azok sincsenek.

– Semmi sem tökéletes – sóhajtott fel a róka.”

 

Azt hiszem, az egész könyvről elmondhatom, hogy visszarepített az ártatlan gyermeki naivitásba. Engem nemcsak az előbbi idézetek fogtak meg, melengették meg a lelkem egy olyan zugát, amit az ember a felnőtt léttel valahogy elfelejt vagy elrejt, hanem azzal is, hogy mindezt egy olyan történetnek köszönhetem, ami nem akar mást csak mesélni, mégis tanít. Emellett érdekesnek találom a koncepciót is, ahogy kívülről figyelhetjük meg egy felnőtt és egy gyermek közti barátságot, ami igazából azon múlt, hogy a pilóta képes volt egy picit elhagyni a realitását. Vissza tudta idézni saját maga ifjonti próbálkozásait, hogy megértesse magát a felnőttekkel, akiknek egy szemernyi fantáziájuk sincs. Szóval, hálás szívvel köszönöm ennek a könyvnek, hogy újból felismerhettem a barátság, a boldogság, az emberi lélek fontosságát. Úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek el kéne olvasnia. Legalább egyszer.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Emilly Palton

Orson Scott Card – Végjáték

 

Pár éve láttam a filmet, ami valamiért megfogott. Na, nem a szerepkiosztás végett, de érdekesnek és izgalmasnak találtam. Igaz, olyan befejezetlennek tűnt a történet. Aztán utána olvastam, és akkor derült ki, hogy ez egy könyvből készült adaptáció, szóval, látszott egy halvány remény, hogy lesz folytatása. De sajnos nem mindenkinek tetszett, sőt az emberek nagy részének negatív véleménye volt róla. Így, sajnos el is vetették az ötletet a következő rész forgatására. De úgy voltam vele, hogyha a film ennyire lekötött, hogy még utána is olvastam, akkor a könyveket mindenképp be kell szereznem. Túl hosszú időbe telt, míg ezt a vágyamat teljesíthettem, de pár hónapja végül rászántam magam, és megrendeltem mind a négy kötetet.

Többfajta borító közül választhattam, de nekem az Unio Mystica kiadó 2018-as kiadása tetszett végül. Nem, nem azért, mert filmes borító, hiszen alapjáraton nem kedvelem az ilyen típusú külső képeket, mert abból számomra úgy tűnik, mintha a borítókészítőkből kiveszett volna kreativitás. Pedig lehet, csak egyszerű marketing fogás. Ki tudja! A lényeg, hogy az összes borító közül ez fogott meg, erre mondtam azt, hogy jó ránézni, és nem mellesleg igazán jól passzol a történethez is.

A regény főszereplője Ender, ő a harmadik gyermek egy olyan társadalomban, ahol ez csak a kormány engedélyével lehetséges. Emellett Ő egy zseni. Valahol itt kezdődik a könyv. A cselekmény eleje Ender családját, és a világot mutatja be. Innen indulunk el a főszereplővel együtt azon a rögös úton, ahol a végén minden happy end. Vagy mégsem?

A világot nem olyan rég megtámadta egy másik faj, amit sikerült legyőzni, de tartva a következő támadástól, a kormány megelőző csapást szeretne rájuk mérni. Az egész társadalom ennek fényében rendezkedik be, és szinte mindenüket ennek vetik alá, ide értve a gyermekeket is. A legtehetségesebb ifjúk felvételt nyernek a hadiiskolába, ahol a következő háborúra készítik fel őket. És ekkor már a történet felénél tartunk, ahol Ender kiemelkedik a többiektől, és igen gyorsan a ranglétra tetején találja magát. A könyv nem is igazán a cselekménye miatt izgalmas – bár, egy percet sem unatkoztam -, hanem amiatt, ahogy a szerző bemutatja a világot, illetve azt, hogy Ender, hogyan birkózik meg olyan testi, lelki követelményekkel, melyektől még egy felnőtt is könnyen depresszióba eshetne. Igazán érdekes volt a főszereplő lelki, érzelmi fejlődéséről olvasni. Számomra teljesen hiteles volt, mert nemcsak azt láttam, ahogy a főhős egyre előrébb ér a célja felé, hanem azt is, amikor úgy érzi, neki ez sok, ki akar szállni, vagy épp felteszi magának a kérdést, hogy tényleg ezt akarja-e.

A könyvben sok érdekes karakterrel találkozhatunk, ki Ender oldalán, ki az „ellenség” szerepét játszva. Például ott vannak a testvérei, Peter és Val. Két testvér, akik az érem két oldalát testesítik meg, mégis valahol egyformák. Az is igaz, hogy Petertől a nem létező szőr felállt a hátamon, de a végén valamilyen szinten, de mégiscsak tudtam vele azonosulni.

Ender több barátot is szerez, és bár egy kicsit klisés, de van olyan „ellensége”, akivel később jóban lesz. Azért tettem mindvégig az ellenség szót idézőjelbe, mert az egész cselekmény arról szól, hogyan készülnek fel az idegen faj megtámadására. Ők az igazi ellenfelek.

Nekem nagyon tetszettek a karakterek jellemfejlődései, mert nemcsak bábuk voltak az író kezében, hanem érző, létező emberek, akikről elhittem, hogy ők léteznek. Mindannyiukban ott van a jó és a rossz is egyaránt.

Összeségében azt tudom mondani, hogy szinte ez az első sci-fi olvasmányom, és hiába láttam előtte a filmet, tudtam miről szól a történet, mégis féltem tőle egy picit. Ennek ellenére azt tudom mondani, nem bántam meg, hogy a kezembe vettem a könyvet. Egy apró negatívumot tudnék megemlíteni, az pedig, hogy nekem egy picit túl sok volt a kiképzős rész csata utánzatainak leírása. Ettől függetlenül érdeklődve várom a folytatást.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Unio Mystica Könyvkiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: Emilly Palton

Steven Saylor - A hét csoda

Őszintén bevallom, nem tudom, hogy mikor került hozzám a könyv. Csak annyi biztos, hogy a sorozat egyik részét, a Római vért még pótmamimtól kaptam. Mivel a sorozat több kötetből állt, így evidens volt, hogy ezt is megveszem, hiszen ezzel kezdődik minden.

A borítója igazán megfogja az embert. Egyfelől megfelel a saját elvárásaimnak, másfelől pedig kellemes ránézni, jó az összhatás. Nemcsak a képi összhang van meg, hanem a borítókép teljes mértékben visszaadja a kötet lényegét.

A könyv történetével kapcsolatban nem kell valami nagy durranásra számítani, de ez nem is baj, mert úgy jó, ahogy van. Kellően izgalmas, mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet és nem voltak benne vakvágányok.

A főszereplő, a tizenhét éves Gordianus élete első utazására indul a volt tanárával Antipatrosszal, aki egyben egy híres költő is. A római és görög világban mindenki jól ismeri Antipatrosz nevét és verseit. Már a történet eleje érdekes, hiszen ott veszi fel az író a fonalat, hogy Gordianus apja segít megrendezni a volt tanát halálát, majd felveszi a Zotikosz álnevet. Ugyan bennem felmerült a kérdés, hogy „miért,” de erre csak a történet végén derül fény. És ez nem baj, sőt, ennek így kellett lennie, hogy a végén teljesen összeálljon a kép. Szóval, ott tartottam, hogy Gordianus és Antipatrosz elindulnak vándorútjukra, hogy együtt járják be a világ hét csodáját. Teszik mindezt abban az időben, amikor a görög világ nagy része római fennhatóság alá esett, és hát ez nem mindenkinek volt ínyére. Útjuk során minden egyes csoda helyénél valami rejtéllyel találják szembe magukat, amiket Gordianus egymaga old meg. Ennek oka, hogy az idős mester a korára és fáradtságra hivatkozva az összes szálláshelyen szinte csak alszik. Egy ideig nem értettem ezt a mozzanatot, és újfent felvetődött bennem a „miért” kérdése. Persze, erre is csak a könyv végén kaptam választ, mert ezzel a szerző megint egy kis morzsát csöpögtetett elém, aminek a végén jelentősége lett.

Az tetszett a könyvben, hogy adott hét hely, hét rejtéllyel, ami nem feltétlenül jelent gyilkosságot, összeesküvést. Jó, igaz, az is van benne, de ezzel együtt elég széles a repertoár. Emellett pedig van egy még nagyobb titok, ami a háttérben játszódik, és csak a történet vége felé kezd kibontakozni. A helyszínek, tájak leírása közben az író nem esett át a ló túloldalára, épp annyira mutatta meg, hogy el tudjam képzelni, de ne esek az érdektelenség kútjába. A másik, ami megragadta a figyelmem, hogy ez a történet nemcsak szórakoztat, fejtörökkel lát el, hanem egyben megmosolyogtat és tanít is.

Nem hibátlan a könyv, mert például 158. oldalon olvasható mondatnál felkaptam a fejem:

„Az olümpiai játékok után Antipatrosszal öszvérhajtású szekeret béreltünk (…).”

Csak nekem annyira furcsa ez az „öszvérhajtású” szó? Számomra olyan szövegidegennek hat. A sorok közt ott rejtőznek az apró információk, amik az adott korra jellemzőek. Bár szeretem a római kort, de nekem mégis újdonságként hatott a 196. oldalon található kis rész, ami egy római katona kivégzéséről szól:

„A római jog lefejezés által megadta a gyors halál lehetőségét és méltóságát a bűnösöknek, ám egy katonára, aki saját bajtársait ölte meg, sokkal rosszabb sors várt. Vajon keresztre feszítik majd, mint egy rabszolgát? Vagy halálra kövezik a katonatársai, mint egy légiós szökevényt? Inkább bele sem gondoltam.”

És akkor még nem is beszéltem a vicces jelenetekről. A főszereplő, Gordianus életében először látott tevét, és ahogy a 277. oldalon olvasható, hát nem lopták be magukat a szívébe:

„Minden megálláskor új hátast béreltünk a következő útszakaszra – többnyire öszvért és lovat, ám időnként alakalmunk nyílt egy teve elnevezésű, roppant rosszindulatú jószágon is utazni.”

És ez a későbbiek folyamán sem változik (286. oldal):

„Ez a példány is már a legelső percben megpróbált megharapni. A vezető fenyítésképpen ráütött hatalmas orrára, és ezután az állat már megelégedett annyival is, hogy útközben néha hátrafordult hosszú nyakával, vészjóslóan rám nézett, és köpött egyet.”

Nem hibátlan a történet, de szerintem igazán élvezhető, hiszen minden megvan benne, amit a fülszöveg ígér. A cselekmény mozgalmas, a történet izgalmas, és az író nem felejtkezik el a humorról sem. Bátran merem ajánlani bárkinek, aki egy picit is érdeklődik a római kor iránt, vagy ha csak egy kis kikapcsolódásra vágyik. 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Agave Könyvek Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: Emilly Palton

Christian Jacq - Tutanhamon utolsó titka

 

Nemrég az Európa kiadótól rendeltem meg pár zsákbamacskás csomagot, és ez a könyv is köztük volt. Amint a kezembe vettem már tettem is félre, hogy minél előbb elolvashassam.

A borító egyből megfogott. Olyan kellemes ránézni, igazán szívet melengető az összhatás, egyszerre modern és régies. Az emberi alak és mögötte a háttér olyan, mintha egy festmény egy apró része lenne, míg Tutanhamon halotti maszkja egy fényképről származna. Megtetszett ez a kettőség. Majd elolvastam a fülszöveget, ami Egyiptomban játszódó történetet ígér izgalmakkal, titkokkal, egy kis politikával, szerelemmel párosítva. Hát, engem már Egyiptomnál megvett magának. A külcsín alapján egy letehetetlen történetre számítottam. De hát ne ítéljünk elsőre.

A történet az 1950-es években játszódik, ahol a sztárügyvéd Mark Wilder kap egy rejtélyes levelet, hogy ha tudni akarja ki is ő valójában, akkor utazzon Egyiptomba. Na, erre a mi hősünk, felpattan egy repülőre és már repül is a megadott helyre. Aztán innen indulunk neki a nagy útnak, mely végén Mark megtudja ki is ő valójában, illetve vele együtt kutathatjuk Tutanhamon utolsó titkát is. Csak azért szerepelt ebben a kis részben a „ki is ő valójában” kifejezés, hogy átérezzétek milyen volt az egész történet folyamán állandóan ezt olvasni.

Azzal kezdeném, hogy szerintem is életszerű, ha egy realista ember kap egy levelet, hogy „figyi x nap múlva légy Egyiptomba”, és erre ő rögtön rohan. Nem kérdez, nem kételkedik, hanem csomagol és megy. Aha, persze, meg ahogy az író elgondolta. Jó, azért azt tegyük hozzá, hogy Mark részéről megpróbálkozott egy kis bizonytalansággal, de ez nem oly mértékű, hogy én, mint olvasó el is higgyem. És ez kb. a könyv első tíz oldala. Szóval, nálam már itt elbukott a hitelesség, és voltak kételyeim a továbbiakkal kapcsolatban, de mazochista jellem lévén tovább olvastam. De minek?

Ezután jött az a rész, ahol megtudja, hogy ő Howard Carter a híres egyiptológus eltitkolt gyermeke. Ezzel nem is lenne gondom, de azzal már igen, hogy akik felnevelték, akikről egész életében azt hitte, hogy a saját szülei, róluk nem kapunk többet pár mondatnál. Az sem derült ki, hogy még élnek, meghaltak vagy egyáltalán mi van velük. A másik bajom ezzel, hogy az igazi anyjáról sem esik túl sok szó. Sőt, a főszereplőn annyira eluralkodik ez a „Carter fia vagyok, és befejezem apám küldetését” dolog, mintha csak ő létezett volna.

De lépjünk is tovább. Persze ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva, Mark már a történet elején megismerkedik élete harmatos virágszálával, akibe a harmadik mondat után szerelemes lesz. És ekkor még nem tartottam az ötvenedik oldalnál sem. Itt jött el az a pillanat, mikor hangosan felsóhajtottam: – „Jaj Istenem, mit vétettem!”

Két kis részlet, hogy a szerző mit ért romantika alatt a 183. oldalon:

 „Mark felemelte és a karjába kapta a lányt.

– Úgy érzem, nagyon komoly, Mark. Te leszel az egyetlen szerelmem. A régi egyiptomiak szerint, ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, akkor házasok.

– Keresztény vagy, nem kellene mégis megkérni Pachomius atyát, hogy törvényesítse a kapcsolatunkat?

– Legyek a feleséged?... – mosolyodott el Ateya. – Komolyan mondod?

– Mindig is te leszel az egyetlen szerelmem, Ateya.”

Amikor Mark szerelmet vall a 237. oldalon:

„Az én szakmámban tilos az álmodozás. Olyan házassági szerződés mögé zárlak, hogy sosem bújhatsz ki belőle! Mi örökre összetartozunk – szögezte le Mark, és elmerült egy végeérhetetlen csókban.

Ennél a résznél hangosan felkiáltottam: – Fuss!"

Nem tudom, kinél mit takar a romantika, de ha nekem valaki ilyet mondana, nem megcsókolnám/vissza csókolnám, hanem a világ másik végére menekülnék.

(Egy kis kiegészítés: Ha már oldalszámok, és maradjunk a számok világába, akkor arra is kitérnék, hogy nagyon zavaró volt számomra, hogy az évszámok egyszer számmal – ez a ritkábbik eset – máskor meg betűvel voltak kiírva. Nem láttam benne semmi következetességet, vagy csak nekem nem esett le, hogy milyen elv, szabály vagy valami alapján alakult így.)

A cselekmény egy pontján felbukkan a misztikus szál is. Eleinte csak olyan lightosan, mellékesen odavetve, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. De mikor megjelenik a gonosz karakter, akkor többet is megtudunk erről, de nem eleget. Ezt nagyon sajnáltam, mert érdekes is lehetett volna, csak úgy éreztem, nincs teljesen kibontva ez a szál. És ezzel meg is érkeztünk a könyv fő gonoszához, akitől nekem félnem kellett volna. Elvileg. Hát, nem így történt. Olyan szinten elnagyolt volt a karakter jelleme, hogy nem mozdított meg bennem semmit. Akár egy kis homokszem a sivatag közepén. Nem izgultam Markért, hogy győzze le, nem ijedtem meg tőle, de nem is drukkoltam neki. A negatív szereplő céljáról, indítékáról nem mondok semmit, mert nincs mit. Ugyan a szerző leírta, de azok csak betűk a fehér lapon. Ahogy a „nagy” összecsapás is. Ritkán találkoztam ennél egyszerűbb, gagyibb megoldással.

Nem mondom azt, hogy unalmas a történet, mert pörgős, eseménydús, csak hát… nem élvezhető. Mark állandóan úton van. Egyik percben még a szállodában szeretkezik újsütetű barátnőjével, a következőben meg egy taxi hátsó ülésén utazik Faruk királyhoz, aztán repülőre ül, meglátogatja Londont, megint taxi és máris a piramisok lábainál csodálja a naplementét, napfelketét, és a mit tudom én még miket. Azért néha megáll, és egy exkluzív étteremben eszik, iszik, beszélget. Mert ugye azt se felejtsük el, hogy Mark sztárügyvéd, aki ha jól forgatja a lapjait, akkor még egész szép politikai karriert is befuthat. Szóval neki mindenből csak a legdrágább, a legjobb jár.

Sok dolog van, amiről még nem írtam, de most kiemelnék egyet, amit a könyv szempontjából nem hagyhatok figyelmen kívül. Ez pedig a politika, ami szinte áthatja az egész történetet. Nem mondom, hogy nem lett volna érdekes, de számomra túl sok volt. Igazából teljesen feleslegesnek tartottam. Enélkül is épp olyan élvezhető, sőt talán még jobb lett volna regény. Bár azt nem tudom miért, de a szerző jelentős szerepet talált ki a főhősének ezen a színtéren.

Az egyetlen, amiért érdemes lehet elolvasni a kötetet, az az Egyiptomról szóló részek. Főleg azok, melyek a piramisokról, fáraókról szóltak, visszarepítettek az időben. Teljesen elvarázsoltak ezeknek a helyszíneknek a leírásai, a tájkép mellyel az író megfestette a régmúlt eseményeit. Erről szívesen olvastam volna többet is, de sajnos, a kelleténél sokkal kevesebb szerepet kaptak, mint pl. a politikai színtér, vagy a romantikus szál.

Azt még megemlíteném, hogy néhány lap alján van forrásmegjelölés, de sajnos túl buta vagyok hozzá, hogy egyiket-másikat értsem. Igaz, én csak egy egyszerű, tanulatlan, földi halandó vagyok.

Erre három példát is hozok:

230 oldal: ** Lásd KMT, 18/1, 2007, 56.o.

258. oldal: * II, 13-14.

273 oldal: Neb ankh.

Összességében egy izgalmas, letehetetlen történetre számítottam, ami Egyiptomban játszódik, és visszavisz a fáraók korába. Ehelyett kaptam egy politikai, romantikus, halványan misztikus, önmagát többször ismétlő katyvaszt. Az az igazság, hogy szerettem volna szeretni ezt a történetet, és minden alap meg is volt hozzá, hogy egy igazán jó könyv szülessen belőle, csak a kivitelezéssel vannak problémák. Ha jellemeznem kellene a könyvet, akkor azt mondanám, hogy a történelmi háttér hiteles, ami nem mondható el a karakterekről.

Ettől függetlenül ez az én véleményem, lehet neked jobban fog tetszeni a történet. Tegyél egy próbát és örülnék, ha az értékelés alatt megosztanád velem gondolataidat!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Libri oldalán be tudod szerezni!

Írta: Emilly Palton

Az oldal őrei (közreműködők)

  

NiKy

Főszerkesztő, korrektúra, divatrovat vezető

Nem tagadom hatalmas étvággyal falom a könyveket. Idén is több száz került a bírtokomba és nem óhajtok meggyógyulni. A Könyvelvonó az én álmaimból valósult meg és azért hoztam létre, hogy őszinte rálátással böngészhessen a kedves olvasó a friss és elfeledett könyvek között. A véleményem egyéni, természetesen másnak lehet pozitív vagy akár negatív meglátása az adott kötetről. Ha megosztanád velünk gondolataidat, azt a linkek alatt megteheted! A másik nagy szenvedélyem a divat, minden, ami ehhez köthető a szívem csücske. A harmadik pedig a természettudományok világa. Mint látható elég szélsőséges vagy akár sokrétű a személyiségem, de ez ne tévesszen meg senkit! Őszinte kritikus vagyok és van bőr a képemen ezt kulturált formában közölni a világ felé. Ez az oldal viszont nem csak az könyveké, hanem minden olyan témáé, ami érint engem, téged és másokat! Remélem, hogy jól fogod magad érezni! 

Elérhetőségek: 

Email:  bekes.nikolett@gmail.com

Facebook: https://www.facebook.com/konyvelvonohungary

Anett

Szerkesztő, divatmenedzser

Kovács-Németh Anett vagyok, kiskoromban egyedül a Lassie hazatért olvastam, a többit lusta voltam és amúgy se hallottam róluk semmi jót. Aztán jött 10 évesen az isteni sugallat és elkezdtem. Nikit is a molyról ismerem  amúgy egyéni vállalkozó vagyok, zöldség és virágkertészetben dolgozom 

Elérhetőségek:

Email: koneanett@gmail.com

Emilly Palton

Szerkesztő, író, Könyvelvonó pályázat kezelő

Mit is írhatnék? Ki az a megátalkodott, elvetemült lélekkel megáldott ember, akit érdekelne, hogy ki és mi vagyok? Elvileg ember. Ezt is mondták. Az orvosoknak nevezett, fehér valamibe öltözött mandinkaharcosok, az anyámnak hívott nőnemű egyednek. Az emberi fajba, azon belül a nőnemű csoportba tartozó egyednek számítok. Hosszú, szőke hajszerkezetemben található néhány halvány reménysugár, rózsaszín csíkoknak álcázva. Mostanság ezzel riogatom a népet. Huszonnégy éve találkoztam, a végzet által nekem rendelt, azonos fajba, megítélésem szerint hímnemű, testem felső baloldali részének megdobogtatójával. Tizenhárom éve annak, hogy együtt rójuk az életnek nevezet valaminek a rögös, göröngyös, kifürkészhetetlen útjait. És még mindig elbírjuk viselni egymás szellemi és testi kivetüléseit. Tizenkilenc éve, úgy döntött egy felsőbb hatalom, hogy semmibe véve a társadalmi normákat, nekünk feltétlenül fontos, szükségszerű, tökéletesnek vélt génjeinket rászabadítani a világmindenségre. Nem vitatkoztunk, rögtön neki is álltunk beteljesíteni a nekünk szánt sorsot, így szaporodtunk is.

Elérhetőségek:

Email: emilly.palton@gmail.com

Zsuzsi

Szerkesztő, költő, szépségápolás szakértő

Papp Zsuzsanna vagyok, biológus. Egy esztétikai bőrgyógyászaton dolgozom arcdiagnosztikai asszisztensként és kozmetikai hatóanyagszakértőként. Az oldalon szépségápolással kapcsolatos bejegyzéseket olvashattok tőlem és néha egy-egy verset is.

Elérhetőségek:

Email: papp.zsuzsanna18@gmail.com

Emilly Palton - Néma bűnök

 

"Van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát, mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot. Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan belemenekülniük. Valahogyan zsigerből érzik, hogy mi igaz, és mi a szemfényvesztés."

 

A fenti idézettel kezdem ezt a számomra rendkívül fájdalmas, de annál nagyobb energiával íródó értékelésemet. A kiemelt szöveg teljes tartalmával egyet kell értenem, és ezen személyek felé tisztelettel meghajtom a fejem.

Mikor, egy igaz történet alapján készült regényt olvasok, főleg ha a tartalma rendkívül fájdalmas, mindenképpen háromféleképpen nézem az adott könyvet. Az első ilyen természetesen az írástechnika, hogy az író miképpen adja át az eseményeket olvasójának. Ez esetben nehezen volt olvasható, mert az írónő laza stílusa teljesen eltér a kötet tematikáját tekintve.  Nagyon nehezményeztem, hogy egy - egy rész el van humorizálva, mikor annak jelentősége sokkal mélyebb, és úgy éreztem önmagát gúnyolja ki eme stílussal. Bár az egész könyvre kivetül ez a meglátásom, a könnyedséget megértem, mert sok olvasó számára emészthetetlenségig fajult volna a benne leírtak. Én, aki számos tragédiát láttam, átéltem, és olvastam, viszont nehezményezéssel, sem mint könnyedséggel fogadtam ezt a hozzáállást.

A második nézőpontom a valóság tartalma a kötetnek, és a leírtak összhatása. Jó magam is átéltem az erőszak egy bizonyos fajtáját, és pont ezért tapasztalattal írom, ha valaki erről így tud nyíltan írni, rendkívül kiemelkedő lelki erőt mutat. Minden elismerésem az alkotó felé e tekintetben, hogy ezt vállalja ország, világ előtt. A legtöbbünk takargatja múltja sebeit, igyekszik elfelejteni, és ha valahol szóba kerül, inkább csendben marad. Mivel itt pont az ellenkezője igaz, ezért, mint "átélő" is értékelem ezt a bátorságot. Ugyan úgy hiszem, hogy ez nem lehet tabu téma, nem lehet elzárni, hogy családon belül marad. Nagyon sokszor látom, hogy mennyire nem foglalkozunk evvel, nem szólunk, mert nem akarunk belekeveredni, de kérdem én, ha veled történne, mit tennél? Szégyellnéd vagy felvállalnád? Nincs tabu, az élet része sajnos, és az áldozatok csak szenvednek, mert mi nem vesszük észre, ami kézenfekvő. Ez a könyv azért kiemelkedő e tekintetben, mert nyitottságával felhívja a figyelmet erre a nagyon súlyos társadalmi problémára.

A harmadik szempont, pedig egy teljes kép a könyvről, mind kívülről, mind belülről. A borító nagyon illik a kötet témáját tekintve, egy borús, de halvány fénysugárral képviselteti a benne leírtakat. A belseje nagy betűs, de jól olvasható szöveggel, minimális hibával. Ezt is nagyon pozitívan tudom értékelni.

Ami számomra meghatározó élményt nyújtott, hogy bár sokszor nagyon nehezemre eset az olvasása, mégis nem tolakodó, hanem meghagyja olvasójának azt a lehetőséget, hogy emésszen és mérlegeljen. Tudom, hogy a saját meglátásaim egy a sok közül, mégis humor nélkül sokkal nagyobb hatást érhető el, ugyanis tartom, van az a típusú írás, amihez nem kell, és ez ilyen. Elég nehéz behatárolni, hogy jó e, vagy rossz, hisz egy emberi tragédia felett döntök kívülállóként. Úgy gondolom semmiképpen sem rossz, egy első könyves író memoárja, tehát mindenképpen figyelemreméltó. A tartalma pedig rendkívül fájdalmas, és minden elismerésem még egyszer, hogy felvállalja.

Örülök, hogy olvashattam, és megértettem, hogy nem áldozatok vagyunk, hanem cserbenhagyottak. Nem mindegy. Amennyiben megjelenik a folytatása, elsők között leszek, hogy tovább olvashassam.

Amennyiben érdekel a könyv, a Mogul Kiadó oldalán megtudod venni.

Írta: NiKy

Hogyan született meg a Néma bűnök? - Őszinte beszélgetés Emilly Palton írónővel

Nem rég olvastam Emilly Palton: Néma bűnök című könyvét. A benne leírtak és úgy az egész témakör annyira mélyen érintett, hogy mindenképpen szerettem volna felkeresni az alkotót, hogy a bennem megfogalmazódott kérdésekre választ kaphassak. Ezekről és számos más érdekességről kérdeztem az írónőt. Lássunk is hozzá!

Pár szóban bemutatkoznál a kedves olvasóknak! Mit érdemes tudni rólad és a unkásságodról?

Ki vagyok én? Elvileg ember. Ezt is mondták. Az orvosoknak nevezett, fehér valamibe öltözött mandinkaharcosok. Na de, viccet félretéve sose voltam jó a bemutatkozásokban. Talán a legjobb, ha az életem elején kezdem. A nyolcvanas években láttam meg a napvilágot, egy középosztálybeli családban. Jelenleg férfinak szánt alapanyagommal (tini fiam) és a férjemmel élek együtt. Nemrég elkezdtem egy felsőfokú OKJ képzést, és ha minden igaz, akkor jövőre szoftverfejlesztő leszek. A magánéletemről ennél többet nem igazán tudok mondani. Egy apró porszem vagyok a világegyetemben.

Az írói létemre áttérve, már jóval több mondanivalóval rendelkezem. Már gyerekkoromban is írogattam verseket, illetve találtam ki történeteteket. Sajnos, ezek a feledés homályába vesztek, mert soha nem írtam le őket. Aztán egy hosszú kihagyást követően, kb. öt éve álltam neki megint írni. Munkásságom során nem válogattam a műfajok között, került már ki a kezem alól novella, vers, regény, próza. A zsánerek közül a szívemhez a legközelebb a fantasy, a horror és a krimi áll. Van egy hétfejezetes fantasy regényem, mely a Kivetettek címet viseli, ez befejezésre vár. Emellett tavaly jelent meg az első könyvem a Néma bűnök, melyben a gyerekkoromban átélt eseményeket mesélem el.

Mióta rátaláltam az írásra, egyszerűen nem tudok leállni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy történeteim által adom át magam az olvasóknak, vetkőztetem mezítelenre lelkem minden rezdülését. Írok, hogy jól érezzem magam, mert csak akkor vagyok boldog, ha püfölhetem a klaviatúrát. Élvezem az írást, pezsgést vált ki belőlem, bizsergeti a lelkem, szárnyakat ad a képzeletemnek, ellazít, felszabadít.

A Néma bűnök könyvedet olvasva eszembe jutott a kérdés, hogy volt erőd megírni ezt a történetet?

Ez egy nagyon jó kérdés, melyre talán még én magam sem tudom a választ. Egy viszont biztos: nem volt egyszerű. Ha mindenféleképp okot kellene adnom arra, hogy mi vitt tovább ezen az úton, akkor talán az, hogy a könyv megírása előtt láttam egy nyilatkozatot, mely szerint, ma Magyarországon nincs családon belüli erőszak. Ezen nagyon felhúztam magam, olyan mérges lettem, mint előtte soha. Akkor dühből álltam neki az egésznek, és hát… a Néma bűnök lett a vége.

Miért döntöttél úgy, hogy másokkal is megosztod életed fájdalmas időszakát?

Mint az előző válaszban írtam, először a düh vezérelt, de ahogy haladtam a történetemmel, arra gondoltam, nem muszáj csak és kizárólag arról szólnia, hogy levezessem a bennem felgyűlt feszültséget. Úgy éreztem, ez egy jó alkalom arra, hogy a hozzám hasonló embereknek adjak egy kis reményt, hogy ne adják fel, mert mindig van kiút. Illetve a másik fontos motivációm az volt, hogy a szintén átélők, vagy épp ugyanabban a helyzetben lévő sorstársaimat talán segítem azzal, ha tudják: nincsenek egyedül, és ez nem az ő hibájuk.

Milyen érzés volt újra úgymond átélni ezen történteket?

Amikor az ember szeretne elfelejteni olyan dolgokat, amik a lelkét összetörték, apróra morzsolták, akkor nem feltétlenül a legjobb megoldás, ha ezeket újból és újból felidézi. Szóval, nagyon megviselt, amikor vissza kellett emlékeznem a már egyszer átélt eseményekre. Nem egyszer lettem depressziós, süllyedtem az önsajnálat mocsarába és többször is félretettem, hogy a lelkem megpihenjen egy picit.

Kicsit szeretnék az olvasóknak több információt átadni a trauma feldolgozásával kapcsolatban amennyiben megengeded?

Természetesen.

Hogyan tudtál új életet kezdeni? Milyen segítségeket kaptál, vagy igényeltél?

Segítséget soha nem kértem sehonnan, mert hát lássuk be nem olyan a mai jogrendszer, ami tartós, és hathatós támogatást tudna adni. Apám rendőr volt, és ha anno beállítok a rendőrségre elmesélni, hogy mi folyik otthon, akkor azt mondták volna, hogy ez nem más, mint egy tini lány hisztije. Ez nekem nem volt opció.

Mindezek ellenére azt hiszem, Istennek köszönhetem, hogy új életet tudtam kezdeni. Számomra a szerelem hozott némi feloldozást, segítséget. Hálás vagyok, amiért olyan párt találtam, akinek sok dolgot nem kell magyaráznom, mert gyermekkorában ő is hasonlókon ment keresztül. Persze, ettől még nem tagadhattam meg a múltam, nem mondhattam, hogy új élet, új kezdett, és nem tehettem úgy, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna.

Hogyan fogadták a családtagok és barátok a könyvedet?

A családtagok, akikkel ezeken átmentem, akikről a könyv szól, azokkal már egy ideje nem tartom a kapcsolatot. Ennek oka van, például anyám beperelt. Tudnak róla, hogy megjelent, de erről soha egy szóval nem beszéltünk. Ezek amolyan kimondatlan, tabu témák, melyeket nem lehet felhozni előttük. A legeslegnagyobb támogatást a páromtól, illetve a barátaimtól kaptam. Ők voltak azok az emberek, akik támogattak, biztattak, hogy nem adjam fel, írjam meg a történetem. Mindenben mellettem álltak, és ahol tudtak segítettek. Legyen az egy baráti összejövetel, vagy ha ki akartam sírni magam, mindig volt egy váll a számomra. És ezért nagyon, de nagyon hálás vagyok!

A kötet elején kiemeltél pár fontos személyt, akik segítettek, hogy a történeted megszülethessen papír formájában is. Hogyan találkoztál Szabó Borkával, akinek ezt a csodálatos borítót köszönhetjük? Milyen érzés volt együtt dolgozni ezen személyekkel? Hogy kerültél a Mogul Kiadóhoz? Milyen érzés közöttük lenni?

Pár éve volt egy kezdeményezés, mely az IBO (Író-Blogger-Olvasó) találkozó nevet kapta. Ezen az eseményen ismertem meg Borkát, akivel utána baráti kapcsolatot alakítottunk ki. Persze nemcsak vele, hanem több íróval is sikerült összebarátkoznom. Ez egy független rendezvény volt, ahol nemcsak egy, hanem több kiadó szerzői is rész vettek. Már akkor kacérkodtam a gondolattal, hogy a Néma bűnöket könyv formátumban is láthassam, és elkezdtem körbenézni a kiadók háza táján. Több ajánlatot is kaptam, de végül a családias légkör miatt választottam a Mogul kiadót. Ezt a mai napig nem bánnom, mert egy elfogadó, összetartó csoport, baráti társaság részese lehetek. Nem egyszer megesett, hogy több szerzőtársammal együtt beültünk valahova egy kávéra beszélgetni. Remélem, azzal mindenki tisztában van, hogy egy könyv megszületése nemcsak az írón múlik, hanem rengeteg ember munkája van benne. Ilyen például a szerkesztő, a tördelő, a korrektúrázó, lektor stb. Tiszta szívvel állíthatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye olt, mikor ezekkel a szakemberekkel dolgozhattam együtt. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy minden egyes véleményükkel – ha még negatív is – nekem és a könyvemnek szeretnének jót, hanem az is sokat számított, hogy addigra már majdnem mindenkivel baráti viszonyt ápoltunk. Addig a könyvkiadást egy misztikus valaminek képzeltem, de a barátokkal együtt lépdelve az úton megmutatták a szakmai oldalt is. Terelgettek, tanítottak és mellettem álltak a könyvkiadás rögös útján.

Milyen érzés, hogy ennyien szeretik az első művedet?

Egy szóval: csodálatos.

Igazán nem számítottam ennyi pozitív visszajelzésre. Szavakba sem tudom foglalni, mennyire megható pillanatokon vagyok túl, hányan kerestek meg a saját történetükkel. Vagy pl. milyen nagyszerű érzés, mikor a Könyvhéten sétálsz a barátaiddal, és a semmiből a nyakadba ugranak az emberek, megölelnek, és azt mondják bátor vagy. Pedig egyáltalán nem érzem magam annak. Mégis ezek azok a pillanatok, mikor rájövök, hogy bármilyen nehéz is volt megírni, szavakba önteni az érzéseim, gondolataim, kitárulkozni mindenki előtt, akkor is megérte. Azt hiszem, ha valaki elmeséli az életének azt az időszakát, ami mély nyomott hagyott benne, csak köszönetet tudok mondani, hogy a bizalmába fogadott.

És ha már első kötet, mikor várhatjuk a folytatást? Vagy tervezel-e más műfajban is kipróbálni magadat?

Több tervem van a jövőre nézve. Már csak az a kérdés, hogy mennyire lesz időm ezeket megvalósítani. Egy éve visszaültem az iskolapadba, és ez szinte minden energiámat leköti. Ennek ellenére azon vagyok, hogy a Néma bűnök második kötete a jövő évi Könyvhétre elkészüljön. Aztán belevágtam egy fantasy történetbe is, és szeretném azt is könyv formában a kezemben látni. Ezt is jövőre időzítem. A gépemen jelenleg négy elkezdett történet vár arra, hogy folytassam, vagy befejezzem őket. Mind más és más zsáner, van köztük horror, krimi és romantikus is. Ötletek, tervek vannak, már csak meg kellene írni őket.

A facebookon van egy csoportom, ahova a jelenlegi életemből teszek fel vicces történeteket, és arra gondoltam lehet, lenne rá igény, hogy egy kis vicckönyv formában ezt is megmutassam. Emellett a blogomon több írásom is fent van, melyek közt találni novellákat, verseket, prózákat is. Ezen az oldalon vannak a próbálkozásaim, melyek közül az egyik prózám a Csend… pár éve megjelent egy kulturális magazin szépirodalom rovatában.

Ha kedvet kaptál, hogy bekukkants az írónő mindennapjaiba, a hivatalos Facebook-oldalán megteheted.

Köszönöm szépen Emilly együttműködését és további sok sikert kívánok!

Írta: NiKy