Egressy Zoltán - Jolka harangja

 

„Nem sokat ér az élet egyedül, nem tudja az ember megbeszélni a dógait senkivel.”

Vajon miről szól egy ember élete? Megszületünk, felnevelkedünk, majd felnőttként családot alapítunk, és végül megöregszünk. Tényleg ennyi lenne csupán egy lélek útja? Oly sokszor eszembe jut, hogy gyermekként milyen furcsának találtam az idős embereket. Ráncos bőrüket, gondterhelt tekintetüket és sokszor panaszos szavaikat. Azt gondoltam, hogy bár én is a nagyszüleimmel nevelkedtem javában, mégis őket oly ritkán hallottam így beszélni. Mint kiderült, ahány lélek, annyi életutat járunk be. Kinek kevés gond, sok mosoly, míg másnak mérhetetlen mennyiségű keserűség jut. Persze akkoriban más idők jártak és mivel koravénnek számítottam, úgy éreztem, hogy minden morgolódás ellenére szeretek ezen emberek között járni-kelni. Több barátságot kötöttem, és sok olyan szokást köszönhetek nekik, amelyekért a mai napig nem lehetek elég hálás. Az egyik és talán legfontosabb az olvasás szeretete. Egy idős asszony lakott a nagyszüleim kertjének végében lévő házban, aki régóta albérlőjük volt. A felmenőimmel elmérgesedett kapcsolata miatt sokszor tiltott területen jártam, mégis ezen kalandozásaim egy életre meghatározták a könyvek iránti szeretetemet. Különlegesnek éreztem magam, hogy kitűntet figyelmével, rengeteg mesét hallottam távoli országok népeiről és a saját életéből merítkezve is. Talán ezért is gondolom úgy, hogy az öregkornak van egy bizonyos bölcs magányossága, egy olyan egyedi aura, amelyet csak azok a lelkek tudnak méltó képpen viselni, akik hosszú életújuk folyamán nem mindig a jót tették vagy éppen gondolták. De az útjuk végéhez érve megbékéltek a világgal és talán önmagukkal is egyetemben.

A fenti emlékeimből kiindulva már érthető talán, hogy miért is esett a választásom a mostani olvasmányomra. Nagyon kíváncsi lettem, hogy egy ellenkező nemű szerző, hogyan is tudja megjeleníteni egy idős hölgy utolsó időszakát! A feladat roppant sok figyelmet és kutatást igénylehetett, ebben biztos vagyok. De, hogy mit is kaptam, erről kicsit lentebb bővebben is mesélek.

„Nem érdemes ám megöregedni, semmi se jó. Sokszor olyan rossz gondolataim vannak, az agyam sem jó talán már, itt fekszek, hát, mondom, hogyha el köll menni, engemet olyan messzire vigyenek el, hogy még híremet se hallja senki. Ilyen rossz gondolataim vannak. Nem szeretem, hogy ennyi baj van énvelem, vesződség, meg minden. Mikor valaki ilyen tehetetlen. Aztán csak veszekednek velem, hogy hiába beszélnek. De hát ha egyszer nem bírok enni? Hiába minden.”

Kép: NiKy m.i.

Egressy Zoltán nevét úgy gondolom, hogy lassan mindenki ismeri szegről – végről, hiszen József Attila-díjas magyar író, költő, aki számos különleges regényt álmodott meg az olvasók számára. 1990-ben diplomázott az ELTE ÁITFK magyar-történelem szakos hallgatójaként. 1998–ban Portugál című darabját a budapesti Katona József Színházban mutatták be, amely közel húsz évig volt a műsorfüzetek egyik attrakciója. Számos regénye közül a legérdekesebbek a Szaggatott vonal (2011), valamint a Szarvas a ködben (2016) című írásai voltak. A szerzőről többet itt tudhatsz meg.

Egressy Zoltán – Jolka harangja című regénye 2022 –ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. A kötet, szemrevaló borítójával, már alapvetően is kiemelkedik a többi könyv közül, amely Féder Márta borítóterve alapján készült.

A regény főhőse Jolka, egy idős asszony, aki hosszú életének végéhez közeledik. Az asszony elbeszéléséből ismerhetjük meg a múltját, jelenét és egy bizonyos jövőt, amely már inkább egy vágyfoszlányként mutatkozik meg szemeink előtt. Idős kora ellenére kezdetekben nagyon sok emléke tör felszínre benne, hiszen számot vet tetteivel, elfojtott vagy éppen meg nem élhetett vágyaival. Megtudhatjuk, hogy mennyire nagyra tartotta a helyi egyházközösséget, hiszen szigorú vallásos neveltetéséből adódóan Istenfélő emberként élt. Élete legjobb időszakára gondolva, csupa szeretettel emlékezik arra az időkre, mikor harangoznia és a templom körüli teendőket kellett ellátnia. Számos groteszkítás tarkítja történetét, amikor az olvasó is úgy érezheti, hogy a leírtakon jobb nevetni, sem mint sírni, hiszen a könnyek nem gyógyítják be a fájó emlékeket, a nevetés pedig a reményt tartja életben.

„Sok pap van, aki nem tudja betartani, amit köllene. A papok se nagy szentek ám.”

Kép: NiKy m.i.

A történet erőssége az a sajátos felhang, ahogy a szerző megszólaltatja ezt az idős asszonyt. Sokszor ismétli önmagát, tehát ugyanarról olvashatunk, mégis kicsit másképpen. Tulajdonképpen hiteles képet fest, hiszen mi magunk is tapasztalhatjuk, ahogy egyes idős emberek vissza-visszatérnek a múltba és mindig kicsit színesebben vagy éppen más szemszögből nézve élhetjük át kalandjaikat, tragédiáikat. Ezek az ismétlődések először életidegenek, talán kicsit feszültséget is okozhatnak az olvasóban, de ez a kellemetlen érzés egy idő után eltűnik, és tulajdonképpen belesimul mindenki a kötet ritmusába.

Szubjektíven úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerült ez a regény, a hitelességet sikerült megtartania a szerzőnek. Nyilván ahány lélek, annyi emlék és út kerül szemeink elé, de a legtöbbünk számára érdekesek, hiszen sok olyan tanulságot rejtenek, amelyeket ha megfogadunk, sok bosszúságtól megkímélhetjük magunkat.

Karakterek tekintetében: Jolka egy egyszerű parasztasszony, akinek az életét mindig valakinek a szavához kellett kötnie. Eleinte az édesapja szigorú nézetei, míg később férje meglátásai határozták meg a mindennapjait. Ahogy lenni szokott, szép leányként a falujában jöttek a kérők, de neki egy sem kellett. Míg végül egy olyan férfi mellett kötött ki, akivel megharcolta a maga kis csatáit, de jól éltek, amennyire abban az időben engedték a körülmények. Két gyermekük született, akikről túl sokat nem tud meg az olvasó, de mégis szinte minden percben jelen vannak a háttérben.

Kép: NiKy m.i.

„Az a legnagyobb jó az életben, ha valakinek rendes, jó ura van, aki becsüli a feleségét. Annál nagyobb boldogság nem köll.”

Események tekintetében kimondottan lassú folyásúnak gondolom, ráadásul ez egyre igazabbá válik, ahogy haladunk előre a kötetben. Hiszen egy idős, megfáradt lélek utolsó útjára indulva, akaratlanul is kísérővé válik mindenki és csak hagyjuk magunkat sodorni. Néha ugyan megpihenünk, elgondolkodunk az olvasottakon, majd ismét felkerekedünk és visz minket is tovább az emlékezés folyója.

Összességében úgy gondolom, hogy egy különleges hangulatú könyvet vehettem kézbe és számos élménnyel, emlékkel feltöltekezve csuktam be az utolsó oldalt. Hogy pontosan mennyi marad meg majd bennem az évek múltával nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy ennyi hónap elteltével is bennem él a karakterek iránt való tisztelet emléke és ez sokkal több, mint remélni mertem.

Ajánlom a könyvet azon olvasóknak, akik szeretik a lassabban áramló eseményeket, akik szeretnek vissza-visszatekinteni a múltba és talán jó érzéssel „ülnek” le egy olyan idős asszonnyal emlékezni, mint maga Jolka is. Ezek a pillanatok csodálatosak a maguk nemében, és talán pont ezért ez a könyv is akaratlanul is belopózik majd a szívekbe.

Amennyiben szívesen elmerülnél a regénybe, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Masha Gessen - Jövőnk a múlt

 

“A totalitárius uralkodónak mindenáron meg kell akadályoznia, hogy a normalizálódás elérjen arra a pontra, amelyen új életforma alakulhatna ki – olyan életforma, amely egy idő után elveszíti korcs jellegét, s helyet talál a világ nemzeteinek más és alapjaiban azzal ellentétes életformái között. Továbbá, a “lényeg az, hogy Hitler is, Sztálin is stabilitást ígért annak érdekében, hogy rejtve maradjon az állandó bizonytalanság állapotának megteremtésére irányuló szándékuk.”

Az ember gondolkodását és cselekedeit döntő mértékben múltbéli tapasztalai és élményei határozzák meg. A tudomány sok területe is tulajdonképpen a múltban felhalmozódott adatokra alapozva próbál prognózisokat felállítani a jövőre nézve. Az országok a már korábban bevált eszközökkel próbálják leszorítani az inflációt. És az ember sokszor ugyanazokkal az (vagy sajnos kevésbé verbális) eszközökkel neveli gyermekét, mint amiket ő maga is hallott szüleitől. Szükségszerűségből vagy alternatíva híján értékrendszerek és traumák öröklődnek át generációról generációra.

Masha Gessen - Jövőnk a múlt című díjnyertes munkája az Európa Kiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. A vaskos kiadvány szép, ízléses csomagolást kapott, jól mutat bármelyik könyvespolcon.

A könyv egyfajta szintézis, amely Oroszország történelmének nagyjából elmúlt 30 évét igyekszik összefoglalni és egyben értelmezni is több szereplő szemszögéből, akik között akadnak nagy formátumú személyiségek és hétköznapi emberek egyaránt. Több generáció is szerepet kap a szemtanúk között, ezért gyakran ugrálunk a közelmúlt és a jelen eseményei között, ami szélesíti ugyan a távlatokat, de egyben kicsit a szöveg befogadhatóságának rovására megy.

Kép: NiKy m.i.

Az író leegyszerűsítve arra keresi a választ, hogy lehetséges lesz-e valaha a demokratikus átmenet Oroszországban, el lehet-e végre temetni a Szovjetuniót és vele a birodalmi ambíciókat, illetve le lehet-e rázni valaha is az erős vezető kultuszát.

“Az egyik előadáson például egy anekdotát elemzett, amelyben a kolhozmunkások malmozva várják a párt ülésének kezdetét, és arról panaszkodnak, hogy a főnökeik túlzottan követelőzők és a munkakörülményeik borzalmasak. Amikor az ülés végül kezdetét vette, a munkások egymás után zengték az ódákat a kolhozgazdaság eredményeiről, és fennhangon dicsekedtek a Szovjetunió érdekében végzett munkájukkal. Az ülés után, otthon folztatták a panaszkodást az értelmetlen munkáról és a megalázó fizetésről. Levada ezzel illusztrálta, hogy az egymástól eltérő nyílvános/privát viselkedési minta nem feltétlen képmutatásra utal, hanem intézményesült mint társadalmi-kulturális jelenség.”

Kép: NiKy m.i.

Aki egy pillantást vet a borítóra, az már sejtheti, hogy a könyv egyértelmű üzenete, hogy ez a körforgás nem törhető meg, legfeljebb vannak kényszerű periodikus szünetek, amikor a társadalom erőt gyűjt és újrakalibrálja önmagát. Rengeteg információt és személyes hangvételű beszámolót kapunk a jelcini korszakról, majd Putyin megjelenésével a múlthoz való visszatérésről. Döbbenetes volt olvasni például, hogy a felmérések szerint a XX. század legfontosabb történelmi eseménye még mindig a második világháború, illetve hogy Sztálin a legkiemelkedőbb történelmi személyiség az oroszok szemében. Természetesen nem mindenki ért egyet az országban zajló folyamatokkal, de az elnyomó kormányzat elsősorban a tulajdonság nélküli, passzív embereket jutalmazza. Fontos kiemelni, hogy hangsúlyos szerepet kapott a szexuális kisebbségek életkörülményeinek, illetve a velük szembeni atrocitások leírása is. Sajnos a könyv olvasása során nem tudtam nem észrevenni a szomorú párhuzamokat az oroszországi és hazai események között, mint például az orosz “politikai technikusok” által felépített ukrajnai Soros-kampány évekkel ezelőttről vagy a szexuális kisebbségeket a pedofilokkal egybemosó törvényi szabályozás a “gyermekek védelme” érdekében. Hangsúlyoznám, hogy ez ténybeli megállapítás és nem az én politikai állásfoglalásom.

Kép: NiKy m.i.

“A hibrid rezsim az autoriter rendszer megnyílvánulása a jelen történelmi pillanatában. Ismerjük az autoriter és a totalitárius rendszerek közötti különbséget: az első a passzivitást jutalmazza, míg az utóbbi a mozgósítást. Egy totalitárius rendszerben muszáj részt venni, mert ha az ember nem vonul a többiekkel és nem énekli a dalokat, akkor nem számít hűséges állampolgárnak. Az autoriter rezsim azonban éppen arról próbálja meggyőzni alattvalóit, hogy maradjanak otthon. Mindenki gyanúsnak számít, aki túl vehemensen lépdel az utcán vagy túl hangosan énekel, függetlenül attól, hogy milyen ideológiát támogat részvételével.”

A könyv fontos témát dolgoz fel, különösen az orosz érdekszférában élő olvasók számára, de véleményem szerint egyáltalán nem könnyű olvasmány, így nem tudom mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani.  Rengeteg az információ, a fontos esemény és társadalompolitikai mű révén, a szociológiai-politológiai kitekintés, ami előnye és egyben kicsit hátránya is a kötetnek. Aki szeretné a jelen politikai folyamatait jobban megérteni (és nem csak kifejezetten Oroszországra értem ezt), annak számára viszont minden bizonnyal élvezetes olvasmány lesz.

2022 februárjában újra feltűnnek szovjet hadilobogók Ukrajnában. Sarló és kalapács díszíti egyes orosz katonák uniformisát, ahogy a médiának nyilatkoznak. Az aluljáróban még a nyáron egy huszonéves srác lábszárán Hitler és Szálasi tetoválást véltem felfedezni. A történelem foglyai vagyunk?

Amennyiben elolvasnád a könyvet megteheted, ha az Európa Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: Süni