Viszonylag nagy
bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan léptékű globális
katasztrófa az írott emberiség történelmében, mint amilyen a második
világháború volt. Példátlan mértékű humanitárius és gazdasági összeomlások
kísérték végig, ahogy az emberiség csaknem tökélyre fejlesztette a csaknem három
évtizeddel korábbi világégés során napvilágított látott iparosított mészárlás
módszereit. A technikai fejlődés groteszk tort ült a harcmezőkön, az embereket
sokszor csak gépek kezelésére és karbantartására degradálta. Milliós hadseregek
és ezernyi gépszörnyeteg csapott össze, a lépték számomra még mindig nehezen
felfogható. Nincs hiány olyan művekből, amelyek feldolgozták már a háború egész
történetét vagy adott esetben csak egy-egy jelentősebb ütközetre koncentráltak.
S bár az angolszász törtenelmi témájú könyvekre hagyományosan jellemzőek a személyes
kitekintések, mindig örömmel fogadom a háború mikroverzumát bemutató intimebb,
naplószerű írásokat,mert azok mutatják be talán a leghitelesebben, hogy mivel
kellett szembenézniük a magunkfajta hétköznapi emberek legtöbbjének.
A halál asszonya
című kötet a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A cím számomra
kissé hatásvadászra, ponyvásra sikerült egy történelmi munkához képest, de ez
ebben az esetben nem a fordítás hibája, ez a mű eredeti címe is. A kiadvány szép ízléses csomagolást kapott,
találunk benne számos érdekes archív felvételt is.
Nagyon részletes
technikai leírásokat olvashatunk a hadviselő felek által használt fegyverekről
és járművekről, ez mindenképpen a kötet erőssége. A szerző a háború után maga
is történészi végzettséget szerzett és ez érződik is az íráson, számomra kicsit
hiánypótló volt a krími harcok ilyen részletes leírása és a mesterlövészek
“kulisszatitkainak” bemutatása. Nem csak harci események kaptak helyet a
lapokon, vannak pillanatfelvételek az író magánéletéből, személyes érzéseiről
is, de mindent körbeleng egyfajta rideg precizitás, amit talán jogosan
várhatunk el egy mesterlövésztől.
Vannak azonban negatívumok is, amelyeket úgy érzem, hogy mindenképpen ki kell
emelni, mielőtt bárkinek is olvasásra ajánlanám a kötetet. A sorokat a szerző
1967 és 1972 között vetette papírra, mely időszakot nem kifejezetten az alkotói
szabdság szárnyalása jellemzett. A második világháború keleti frontja már
önmagában is egy ideológiailag a végletekig túlhajszolt konfliktus volt, ahol a
harcviselő felekbe kíméletlen propagandagépezetek oltották bele a zsigeri
győlöletet koholt vagy jogos sérelmek alapján. Ez a világnézeti szembenállás a
hidegháborús paranoia hosszú évtizedeiben sem enyhült egy fikarcnyit sem.
Mindez rányomta bélyegét a szerző stílusára is, néhol már nyomasztó vagy csak
egyszerűen unalmas volt a Szovjetunió kötelességszerű éltetése és
felsőbbrendűségének hirdetése. Mintha a nagy testvér végig ott állt volna írás
közben a háta mögött, amit az akkori cenzori szigort ismerve talán nem is
akkora túlzás feltételezni. Mindenesetre a könyv így is teljesen fogyasztható
és hiteles, de egy más korszak szellemi terméke.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli az önéletrajzokat, érdeklődik a háborúk iránt és szívesen olvas, olyan emberek életéről szóló ításokat, akik egy letűnt kor fájdalmas időszakából lépnek elő a lapokról. Hiszen Ljudmila
Pavlucsenko kívételes és elismerésre méltó karriert futott be nőként a Vörös
Hadseregben. Teljes életútját megismerve azonban tovább erősödött bennem az az
érzés, hogy a háborúban nincsenek győztesek, csak túlélők.