Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor egy bizonyos
hiányérzet kezd kialakulni lelketek mélyén! Először nem tudjátok azonosítani,
csak sejtitek, hogy valami nem jó, de hiába keresitek ennek forrását, nem
leltek rá. Majd egyik pillanatról a másikra megvilágosodtok, mert egy olyan
helyzetbe kerültök – akár akaratlanul is -, amely elhozza számotokra a teljes felismerést.
Számomra ilyen katarzissal megélt élmény volt kézbe venni
mostani olvasmányomat. Ennek fő oka, hogy hosszú hónapok óta alig jutottam
hozzá az általam oly nagyon szeretett fantasy tematikában íródott alkotásokhoz,
hiszen javarészt ifjúsági, Holokauszt, vagy más embersorsokkal foglalkozó
irodalmi szférákban kalandoztam. Persze nem volt kényszer hatása ez a
„távollét”, de beleestem abba a hibába, hogy nem választottam néha olyan
kötetet, amely szívem felfedező oldalát is kielégítette volna.
Gondolom senkinek sem lesz újdonság, ha azt írom, hogy
először J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura című könyvének világát akartam felidézni
ezzel a kötettel, de nagyon rossz ötletnek bizonyult, már az első oldal után
megállapítást nyert nálam, ugyanis hiába „nevelkedtem” fel a fent említett
„óriás” világában, egy „megszokott” elemekből építkező történet még nem fogja
ugyanazon szinten szőni ármányokkal telített eseményeit, arculatát. De miután
visszatértem a helyes elvárások ösvényére, meglepődtem, hogy mennyi minden várt
rám egy hosszú utazás alatt.
Terry Brooks - Shannara első királya című high fantasy és
posztapokaliptikus regénye 2020 –ban jelent meg kis hazánkban a Delta Vision
Kiadó gondozásában. Ez a kiadvány a híres Shannara sorozat előzménykötete,
amely ugyan kronológiai sorrendben elsőként mutatja be a kezdeteket, mégis
utolsóként került a rajongók kezébe.
„[…] a gonosz lehetősége ott lapít minden ember lelke
mélyén, magamat is beleértve.”
Ahogy már megszokhattad, kérlek, hogy hunyd be a szemed egy
pár percre. Ereszkedj bele a végtelen érzésébe, lazuljon el tested egésze és
hagyd, hogy gondolataid átformáljanak egy másik világba:
Sötét van, éjszaka csak a Hold világítja útunkat, mert sok
felhő takarja az égen „zümmögő”, pislákoló, fényes bogarakat. Minden
pillanatban érezzük, hogy valami megváltozik körülöttünk, de sem alakot, sem
mozgást nem érzékelünk. Ösztönösen összébb húzzuk magunkon köpenyünket, bár a
szél most csendesen játszadozik néha hajunkkal, mégis jelenlétét éreznénk
inkább, mint ezt a baljósságot. Bármi is történik velünk éppen, Bremen
megmondta, hogy eljön a változás, akár akarjuk, akár nem. Ebben az időszakban,
mikor a jól ismert világ elemeire hullhat, minden megszokott fontossá válik
számunkra.
Eljött az idő, hogy ismét higgyünk a mágiában, pedig a Fajok
Első Háborúja után, már a Druidák is felhagytak a gyakorlásával. De mi segíthet
egy olyan entitással szemben, aki ősi idők gyermeke, az első Druidák tagjaiból
veszett el? Megfoghatatlan, mégis élőbb az élőnél és ereje minden nappal egyre
nagyobb. Kompániájával közeledik, hogy elpusztítson mindent, ami oly kedves a
számunkra és nem hagy maga után mást, csak vért, áldozatokat, romokat.
Nincs más választásunk, nekünk kell összefogni és az utolsó leheletünkig,
Bremen utasítása szerint eljárni. Hogy mi lesz a vége, ha nem tudjuk
összekovácsolni a fajokat egy közös ügy érdekében? Erre gondolni sem merek,
mert abban a pillanatban a jeges szél vinné el lelkemet.
Öten indulunk útnak, mindenki nehéz batyut hordoz lelkében,
ez a teher nem megosztható, de mégis egy célért viseljük súlyát. Nincs sok
időnk és talán csak a balga remény játékának áldozatává válunk, mégis hittel
járjuk végig a magunk útját és bár a szélrózsa minden irányába szóródunk, a
búcsú pillanatában belenézünk egymás szemébe és némán megerősítjük ígéretünket,
amelynek terhe az életünkbe is kerülhet. Mi lesz a világgal, ha kudarcot
vallunk? Vajon lesz bárki is, aki megírja mesénket az utókor számára, már ha
eljöhet ez az idő? Annyi kérdés, és semmi válasz. De talán egy mégis akad,
felelj, hát kérlek rá! Te mit tennél helyettünk, hinnél vagy elvesznél egy
olyan célért, amelynek útját sötétség borítja? Felelj, hát kérlek, mert én
elveszek a bizonytalanság vízében…
„[…] a tanulás nem egyenlő a zárt dolgozószobával és az
elmélkedéssel. Az tanul, aki utazik és elvegyül, aki közös témákról vitatkozik,
aki – csak a megfigyelésből meríthető – tudatában van az élet árapályának, aki
hajlandó beismerni, hogy talán nem minden igazság érhető el a régi utakon.”
Köszönöm, hogy velem tartottál ebben a rövid ismertetőben,
hiszen saját szemeddel jobb látni, mint egy fülszöveget ismételni. Persze az
igazi „élmények” csak a könyv olvasása által adatnak meg mindenki számára, de
itt pont elegendő ennyi is ízelítő gyanánt, úgy érzem.
Mint már érezhető, egy igazi kalandban lesz része
mindenkinek, aki jegyet vált eme veszélyekkel és fájdalmakkal telt utazásra.
Senki ne gondolja, hogy biztoságban van, csak mert a kötet külső szereplőjeként
vehet részt a kalandban, hiszen az olvasó lelke a tét, az pedig felér ezer
karddal, ha elvész, pótolhatatlan kinccsé válik… Persze, mindig azt értékeljük
igazán, amit már nem birtoklunk, nem igaz?
„Nem elég elemezni és értekezni; tenni is kell.”
A kötet négy részre bontható, ámbár szinte csak átlibbenünk
egyik térből a másikba, igazán nem érzékeljük sem az idő múlását, sem a fájó
sebeink újra – újra felszakadását. Eme szakaszok mégis alapot adnak, akár égő
fáklyák a sötétségben, hogy tudjuk, egy percre sem pihenhetünk, nincs megállás,
sem vígasz veszteségeinkre.
- Paranor bukása
- A Fekete Tündérkő felkutatása
- A kard kovácsolása
- A Rhenni csata
„Milyen gyorsan megváltozik minden, ha nem figyelsz oda […]
Milyen sebesen változik az élet.”
Saját élményem megosztónak mondható, legalábbis az elejét
tekintve, hiszen eleve téves elvárásokkal akartam elindulni a számomra kijelölt
ösvényen. Mikor balgaságomat beláttam és visszatértem a kiindulópontomra, már
felvérteztem magam bizonyos szinten és tiszta (lélekkel) szemlélettel
tekintettem a rám váró kalandok elébe. Sok olyan társra akadtam utazásom
folyamán, akiket szívembe zártam és bizony a szeretet szikrájával lángoltak el,
mikor eljött értük az árnyak valamely borzalma. Minden veszteséggel nőtt bennem
a harag, hogy ezt mégis, hogy teheti meg velem az ég (író) és nem tagadom
bosszút esküdtem, mikor már azt hittem eszemet vesztem. De végül elértem én is
utam végéhez és fáradtságommal nem törődve újra akartam kezdeni mindent, ám
végül beletörődtem, hogy számomra sincs feloldozás, ahogy egyes lelkeket sem
kérdezett senki, tették, ami jutott és elfogadták, ami megadatott. De kérdem
én, hogy ki foglalkozik igazán az olvasó háborgó lelkével? Milyen gyógyír
létezik, amely enyhíti a veszteségeket?
„Régi barátait is meglátogatta, akiknek némelyike éppenhogy fölcseperedett,
amikor utoljára találkoztak. Némelyikük valaha közel állt hozzá, de különböző
utakon indultak el, és valamennyien túl messzire mentek ahhoz, hogy
visszafordulhassanak. […] Az idő ellopta a vonzalmakat, meglazította a
kötelékeket. A barátságok ígéretekké változtak, de egyik sem lehetett elég erős
ahhoz, hogy visszahozza azt, ami elmúlt. De hát ilyen az élet: különböző utakon
indít el, míg a végén ki-ki egyedül marad.”
Számomra nagyon fontos minden „utazásom” folyamán, hogy
kikkel hoz össze a sors (író), kikből lesz barát vagy éppen ellenség. Minden
szereplő legyen az élő, holt vagy éppen csak egy identitás, fontos a maga
létében, egyszeri és megismételhetetlen. Pont ezért emlékezem meg rólatok most
e pár sorban, hogy méltón adhassam át közös kalandunk záradékaként a bennem szárbaszökkent
gondolatokat, érzelmeket.
„Önmaga gyűrött karikatúrája volt, egy halom csont, lötyögős
bőrben.”
Bremen: Ennek a hatalmas bölcsességnek és átoknak a magja te
magad voltál, veled kezdődött utam és veled is ért véget az utolsó szóval.
Sírtam érted, mert a könnyek megkönnyebbülést ígérnek a fáradt léleknek, de
számomra csak a tisztelet egy apró morzsájaként hullottak le a földre.
Reméltem, hogy sorsod olyan véget ér, amely méltó hozzád, és ha én mégis
másképpen látom a történteket, általad mozgott minden és mindenki a megfelelő
jövőért. Persze sok múlott másokon, elhullottak jók és rosszak, de nélküled nem
tudom, hogy merre vezet majd a jövő láthatatlan szakasza. Én tanultam tőled,
pedig nem is ismertelek igazán, olyan erő voltál életed elhalványuló
időszakában is, amely befogadóját is feltöltötte.
„Csapdába estem a között, aki voltam és aki vagyok. Sem
ennek, sem annak nem érzem magam.”
Tay Trefenwyd: Örök kételkedés és harc volt életed, amely
egy perc nyugalmat sem reméltetett. Míg a druidák fátyolos, maszkszerű életét
élted is ott volt benned az örök kérdés, hogy jó helyen vagy-e, ezt kell-e
tenned! Hited mindig előre vitt és céloddal, szeretteid iránt való
elköteleződésed vetekedett, ami áldásával és átkával egyetemben megbélyegezte
sorsodat minden téren. Nagyon szerettem azt az időt, míg veled jártam a
végtelenséget, hiszen olyan értéket képviseltél, amit keveseknek adatik meg.
Érted izgultam az egyik legjobban és haltam el, ahogy az árnyak átvették az
élők életterét. Jó lenne, ha újra olvashatnám, hogy merre jársz éppen, bár ahol
most te lépkedsz, ott minden nyomodban egy lélekvirág sarjad szeretettel.
„Csak egyetlen oka lehet a visszatérésednek (…). És az nem
jó hír. Ám legyen. De szövetségesekre is szükséged lesz, és ezek egyike én
vagyok.”
Risca: Számomra egy örök talány a léted, már az első
pillanattól kezdve nem tudtalak elhelyezni téged. Maga voltál a vidám, mégis
legjobban képzett harcos, de akárhányszor veled indultam el, ezer kérdés bukott
felszínre bennem. Ki voltál valójában? Harcos, aki a fegyvereket jobban
ismerte, mint népét, vagy egy örök virgonc druida, aki a mágiáját magához
ölelte, mint kebelbarátot, és bár egy jó sörre nem hívhatta meg, a saját
belsődet adtad át minden alkalommal. Hős voltál, mégpedig a legjobbak egyike és
egyben egy hűséges, elkötelezett társ a végtelenben.
„Gyermekkorára gondolt, amikor az erdős határvidéken élt
Varfleettől északkeletre, a Sárkányfogak árnyékában. Nem is nagyon különbözött
akkori önmagától. Éjszakánként, amikor a szülei, fivérei és nővérei már
aludtak, álmatlanul feküdt és az eget bámulta, csodálta nagyságát, helyekre
gondolt, amelyekre ugyanez az ég néz le és ahova ő sohasem jut el. Néha odaállt
a hálószoba ablakába, mintha attól, hogy közelebb megy, megláthatná, ami kint
várakozik. Mindig tudta, hogy el fog menni, akkor is, amikor a többiek
nekiláttak kialakítani az életük kereteit. Felnőttek, megházasodtak, gyermekeik
lettek, saját otthonba költöztek. Vadásztak, csapdát állítottak, kereskedtek,
földet műveltek azon a vidéken, ahol megszülettek. Ő azonban csak sodródott,
fél szemmel folyton a távoli eget nézve, folyton azt mondogatva magának, hogy
egy napon mindent látni fog az ég alatt.”
Kinson Ravenlock: A menekülés múltad és jelened elől hozott
össze Bremennel és talán akkoriban még nem láttad ennek gazdagságát, később
magad is megérthetted, hogy nincs rossz út, csak a cipő kényelmessége határozza
meg minőségét. Visszük magunkkal démonjainkat, nincs menekvés, ezt te magad is
tudtad minden pillanatban, de képes voltál hűséges barát és társ lenni egy
olyan ügyért, amelynek kivitelezését ezer veszély keresztezte, míg legvégül egy
aranykoszorú került fejedre.
„Egy nyughatatlan lélek és egy háborgó szív üldözöttje. Ez
volt Mareth”
Mareth: A legnagyobb rejtély voltál egész idő alatt
számomra, mégis megkedveltelek. Elfogadtam lelked sötét oldalát, ahogy a fény
felé közeledve is megértettem kételyeid okát. A bátorság egy hallgatag lélek
legnagyobb adománya és te küzdöttél, míg szükséges volt, bizonyítottál magadnak
és másoknak egyaránt. Persze felmerül a kérdés, hogy jól döntöttél-e, mikor
elfogadtad a „botodat”, de ezt már senki sem tudhatja meg…
Persze számos más érdekes szereplőt nem említettem, de
számomra ők voltak a legfontosabbak mind közül.
Összességében elmondhatom, hogy hosszú utat tettem meg,
harcoltam élő és holt ellen, elhullajtottam a magam könnyeit, mikor azt hittem
senki nem figyel és végül elfáradtam, hiszen egy halandó lélek vagyok, tele
erővel, de nem kiapadhatatlan forrással rendelkezem. Utam immáron nekem is
véget ért, legalábbis amíg feltöltekezem egy még hosszabb kaland erejéig, ezért
most kissé szomorúan engedem el eme világ karaktereinek kezét.
Olyan élménnyel zárom le lelkem ládikáját, amelyet csak az a
tapasztalt utazó érezhet, aki megjárta a poklot és mennyeket, de minden
tapasztalása ellenére, letörölve a könnyeket, egy új remény hajnalával néz az
eljövendőre.
Hogy kinek ajánlom? Nehéz kérdés, bár nyilván a fantasy és
kalandok kedvelőinek kötelező darabként említeném. Mégis, inkább úgy fogalmaznék,
ez az utazás jól jön, ha ki akarsz szabadulni a szürke hétköznapok mókuskerekéből,
még akkor is, ha a lelked már sosem lesz olyan, mint olvasás előtt.
És ne feledd el, kérlek: „Az igazság sohasem törékeny.
Minden fegyverek között a leghatalmasabb.”
Remélem kellően felcsigáztalak és szívesen merülnél el ebben
a világban. Ha úgy érzed ez a könyv számodra íródott, nem kell mást tenned,
mint a Delta Vision Kiadó weboldalát felkeresned.
Írta: NiKy