Anna Kåver - A szorongás vége

 

„Az aggódás az élet velejárója.”

Mostanában többször is olyan önsegítő könyvekhez nyúlok, amelyek valamilyen szinten meghatározhatják a lelki fejlődésemet. Persze egy kötet és tartalma önmagában édeskevés, ha jómagam nem követem a benne leírtakat. Nehéz ember vagyok, és sokszor rosszul viselem a kéretlen tanácsokat, mégis befogadóbb lettem ezekre a művekre, mióta van pozitív tapasztalatom. Most a szorongás témaköréről akartam többet megtudni, így esett a választásom erre az alkotásra.

Anna Kåver klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, író. Svédország egyik neves szaktekintélye, aki eddig hét kötetet publikált pszichológiai területen. Könyveiért megkapta a Disa-díjat, amely elsődlegesen ismeretterjesztő célzata és gyógyító szándéka miatt történt.

Anna Kåver - A szorongás vége című könyve 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg. Mint fentebb említettem első körben a témaválasztás, másodlagosan pedig a borító miatt gondoltam úgy, hogy érdemes kézbe vennem.

„Vajon az aggódás szükséges velejárója az életnek? Igen, részben igen. Úgy születünk erre az életre, hogy adott korlátaink vannak. Az egzisztenciális gondolkodók ezt nevezik tényszerűségnek (fakticitás). Azaz mindazt, amit nem tudunk befolyásolni, amit adott az életünkben: rassz, bőrszín, etnikai hovatartozás, szemünk színe, testünk, nemünk, szüleink, vérmérsékletünk… Életünk lényege, hogy használjuk fel jól a nekünk osztott kártyákat, fogadjuk el őket, a jókat és a rosszakat is. Lehet ugyan, hogy úgy érezzük, mindez „kockadobással” dőlt el, ennek ellenére komoly lehetőségeink vannak arra, hogy befolyásoljuk és alakítsuk életünket.”

A szorongás hétköznapi értelemben egy népbetegség, de jelentkezhet egyénileg is. Ennek az érzésnek számos formáját különböztetjük meg, de elsődlegesen a saját életünket megkeserítő „betegséget” és tüneteit kell orvosolnunk.

A szerző több fogalommal is megismerteti olvasóját, szétválasztva azon érzelmeket, melyekre a legtöbben szinonimaként gondolnak, de nagyon nem egyenértékűek. Ilyen például a félelem, stressz, aggódás.

„A félelem a reakciók – gondolatok, érzelmek, testi érzetek – egész rendszere, amikor egy hirtelen, viszonylag behatárolt fenyegetéssel találjuk magunkat szembe. A pszichológiában leginkább fiziológiai reakciókra gondolunk, ha félelemről beszélünk – szívdobogás, légszomj, izomfeszültség és ehhez hasonlók. A fenyegetés lehet teljesen fizikai, például egy pisztolyt fognak a fejedhez, vagy egy medve rohan feléd. De lehet pszichés is, ha a partnered leül melléd a kanapéra, és azt mondja, hogy beszélni akar veled – mondjuk a válásról. A fenyegetés lehet valós, de lehet olyan is, amit csak beképzelünk magunknak. A félelem egy alapvető érzés, a szorongás legjelentősebb és legfontosabb építőköve.”

Minden ember életében jelen van ez az alapvetően sem könnyű jelenség. Számos esetben hétköznapjainkat keseríti meg, de sokszor alapja lehet akár az öngyilkoságnak is.

Ez a kötet elsődlegesen arra hivatott, hogy felfedje és megmutassa, hogy miről is beszélünk, mikor a szorongás kifejezését használjuk, valamint hozzásegít ahhoz, hogy miképpen tudjuk felismerni és akár feloldani magunkban ezt a jelenséget.        

„(…) az aggódás ugyanis egyben a problémamegoldás és a magunk, illetve mások iránti felelősségvállalás előfeltétele is lehet. Az aggódás tehát lehet destruktív és konstruktív is.”

Saját meglátásom szerint egy részletgazdag, precíz írásról van szó, ami több oldalról is körbejárja az adott témát.

Számomra elsődlegesen azért volt jó választás olvasni, mert rávezetett arra, hogy a néma előítélet is mennyire romboló egy ember számára. Erről szeretnék idézetet is mutatni:

„Az ember pszichés jólléte nagyrészt tapasztalatain alapszik. A családtagjaik és más fontos emberek – tanárok, barátok, nagyszülők – hatnak ránk és alakítják életszemléletünket. Tanulunk tőlük, és átvesszük az életről, másokról és a rólunk kialakított véleményüket. Ezeket a tapasztalatokat akár előítéleteknek is nevezhetjük, mivel pontosan úgy, mint minden más előítélet esetében, nehéz szabadulni tőlük, és nem mindig tükrözik az objektív valóságot. Például könnyen elképzelhető, hogy egész életedben botfülűnek, önállótlannak és butának tartod magad, mert a környezeted így kezelt téged, és te magad is ezt gondolod magadról.”

Az egyetlen negatívum, amit ki szeretnék emelni, az a szöveg szárazsága és ezáltali nehezebb befogadhatósága. Mert bár a szerző él azon „jogával” miszerint a munkáságát felhasználva – természetesen név és bizonyos esetek megváltoztatásával – valós példákon mutatja be a témakört, mégis minden szempontból nehezen emészthető és kicsit több türelemmel érdemes olvasni.

Összességében egy hasznos könyvet vettem kézbe, de nem fogom újra elolvasni.

Ajánlom a könyvet a pszichológia szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeretne többet megtudni a témakörről. És az írónőtől egy gondolat a végére: „A pszichológiai kutatás kimutatta, hogy azok az emberek, akik sokat aggódnak, aggodalmaskodnak, bizonytalan helyzetekben alacsony toleranciaszintet mutatnak, és általában kevésre becsülik önmagukat.”

Ha te is szeretnél többet megtudni a témakörről érdemes ellátogatnod a Corvina Kiadó weboldalára.

Írta: NiKy

Riley Baker - A Happy End után

„Az emberek értelem nélkül élik az életüket. Komolyan vesznek lényegtelen dolgokat és átsiklanak az igazán lényeges pillanatok felett.”

Ritkán veszek kézbe romantikus könyvet, pedig alapvetően semmi bajom nincs ezzel a témakörrel. De valahogy sokkal jobban vonzanak azon tematikájú kötetek, ahol a valós érzelmek funkcionálnak elsődlegesen és nem egy túlgondolt emocionális töltelék. Ennek tudatában cseppet félve álltam neki az olvasásnak, de bizony igen csak meglepett. Mielőtt erről részletesebben is írnék, szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a regényt. Köszönöm szépen.

Riley Baker - A Happy End után című alkotása immáron második kiadását ünnepelhette, amely ezúttal 2020-ban jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. Számomra mindig felvetül ilyen esetben a kérdés, hogy vajon ez mennyire tudható be a történet sikerességének, sem mint egy újabb marketingfogásnak? Most elég vadnak érezheti bárki a fent leírtakat, de sajnos többször találkoztam a negatív oldallal, sem mint a pozitívval. Szerencsére olvasás után azt kell, hogy írjam itt semmi ilyesmiről nincs szó, hiszen a történet egy nagyon érdekes és izgalmas megközelítést ad egy bizonyos „lerágott” csontnak.

Lassan Dunát lehet rekeszteni az olyan történetekkel, ahol fiatalok múltbéli sérelmeik adják a fő drámaiságot és, hogy őszinte legyek, tele van a padlás olyan semmitmondó tragédiákkal, ahol a nemi erőszaktól kezdve, a különböző bántalmazásokig taglalják a felfoghatatlant. Félre ne értsen senki, nem öntagadást élek meg éppen, hiszen a fentiek közül magam is tapasztaltam a bántalmazás bizonyos formáját, mégsem érzem kellően kreatívnak és hitelesnek, hogy divat lett belőle. Ezt a hosszú monológot azért írtam le, hogy felfedjem azon ellenszenvemet, hogy mennyire elcsépeltnek érzem már az ilyen események köré épülő történeteket. Itt viszont semmi ilyesmiről még csak megközelítőleg sincs szó és első körben ez okozta nálam a kellemes meglepettség érzését. De nézzük is, hogy miről szól ez a történet.

Adott két barátnő, akiknek kapcsolatuk a legmélyebb bizalmon alapszik és pont ezért tragikus múltjuk elől „menekülve” élik a mindennapjaikat. Míg az egyik lány egy ördögi kapcsolat árnyékában szenved, addig a másik a magány és üresség elől menekül.

Ha létezik két különböző személyiség, hát Kisha Raids és Avery Wilkinzon megtestesíti ennek a kifejezésnek a lényegét. Míg az előbbi keresi a lelkében felmerülő sötét foltokat, de meggondolatlansága próbára teszi környezete türelmét, addig a másik maga az éjszakai vihar, pezseg az élettől és felforgatja a legnyugodtabb emberi szíveket is. Mégis kiegészítik egymást és pont ezért az évek óta tartó barátság, és egy közös tragikus kimenetelű baleset olyan erős kapocs –e két nő között. De mi van akkor, ha egy születésnapi meglepetés nem várt események láncolatát indítja el? És mit tehet egy emlékezni képtelen lélek, ha a szavak már elfogytak és csak az elfojtott könnyek maradtak? Nos, ezek olyan kérdések, amikre a választ nem biztos, hogy megleled, de ettől függetlenül a legjobb tanácsom feléd, hogy vedd kézbe a könyvet.

„Sohasem tudunk elbúcsúzni azoktól az emberektől, akiket szeretünk, és szerintem ez így van rendjén.”

Az értékelésem első felében kicsit hangot adtam azon nem tetszésemnek, ami a mostani fiatal felnőtteknek szóló könyvekből alakult ki, most pedig arról szeretnék pár szót ejteni, hogy egy alig 258 oldalas regény, mennyire képes felszínre hozni olvasójában azt a múltat, amit, azt hittem már befedett az idő pora.

Egy percig sem fogom tagadni, hogy nagy hatással volt rám ez a könyv, és nem csak amiatt, amiket fentebb említettem, hanem az írónő gördülékeny stílusa és a humorba forgatott minőségi témakörök miatt is.

„(…) Elbúcsúzol tőle addig, amíg még megteheted. Akkor nem fogod egy életen át okolni magad azért, hogy értékes perceket vesztegettél el, amit még vele tölthetnél, ahelyett, hogy olyasvalamiért harcolsz, ami már el van döntve. Ha megpróbálsz valamit megváltoztatni, akkor felborítod az egészet. Ha valaminek be kell következnie, akkor az mindenképpen be fog.”

Ebből már biztosan sejthető, hogy mennyire szerettem Kisha bőrébe bújni. Hiszen amikor vele lélegeztem tényleg kaptam levegőt, és amikor felszínre törtek benne az érzések és némi emlékfoszlányok, úgy értettem meg, hogy a múlt a mi szemszögünkből egy adatgömb, de mint mindennek és mindenkinek, több szempontból is vizsgálódni kell és érdemes. Kisha nem volt tökéletes, hiszen esendősége az első sortól az utolsóig megmutatkozott, de határozottan fejlődőképessé vált és rendkívül nagy utat tett meg.

„Tudod az élet nem mindig úgy működik, ahogy kisgyermekként elképzeled. A gonosz nem minden esetben nyeri el a méltó büntetését, az a bizonyos herceg sem biztos, hogy beléd szeret, sőt miután megetted a mérgezett almát, lehet, hogy senki nem ment majd meg. Nincs üvegcipő, ami kifejezetten a te lábadra passzolna, és sajnos egyetlen életed van. Nem minden történet végződik happy enddel, de az utad során, néhány igazán felejthetetlen pillanat kárpótol majd érte”

Több karaktert megszerettem, ami elsőre nagyon furcsa érzést keltett bennem, ugyanis azt az összes szereplőre tekintve írhatom, hogy igazán senki sincs kidolgozva, mégis kerek egésszé tették a könyvet.

Egy bizonyos nagymama, pedig az én makacs szívemet is megdobogtatta leleményességével, kedvességével és azzal a határtalan lezser, de nagy szeretetével. Mindenkinek ilyen nagyszülőt kívánok.

A legérdekesebb elem a kötetben számomra az időutazás ténye. Picit hiányoltam az átmenetet a jelen és múlt között, de ez nem határozta meg az olvasási élményem.

Összességében elismerem, hogy kellemesen csalódtam és határozott igent mondok a szerző többi alkotása felé.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, kortól és nemtől függetlenül, mert van az a történet, ami elsőre „női regénynek” látszhat, de ha kap egy esélyt, szirmaira bontja az emberi lélek minden mozzanatát és ez a virág a legcsodálatosabb.

Itt a tél és hiszem, hogy ez a könyv adhat annyit, hogy megérje ellátogatnod a Könyvmogul weboldalára, hiszen egy meleg ital társaságában, ez a regény a leghidegebb éjszakákon is felmelegít majd. 

Írta: NiKy