2020. november 1., vasárnap

Egy könyv szülője nemcsak az író - Interjú Szonda Szabolcs műfordítóval

 

Fotó: Bach Máté

Egy igen sajátos találkozásom van a mostani interjúalanyommal, ugyanis eme titokzatos személyt egy régebben publikált műve kapcsán ismertem meg, melyet nagyon megszerettem. A mostani kérdéseim mégis egy újabb világba fogják a kedves olvasót elkalauzolni. Ezúton szeretném bemutatni ezt a szakterületet, mely legalább olyan fontos, mint a szerzői lét. Fogadjátok sok szeretettel Szonda Szabolcs munkásságát!

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak pár mondatban? Mint már említettem publikáltál verses kötetet régebben. Hogyan vált belőled versíróból műfordító?  Milyen kötelékek fűznek a román nyelv terület felé?

1974-ben születtem Sepsiszentgyörgyön, ahol jelenleg is lakom. A helybeli Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem, aztán a Bukaresti Egyetem Hungarológia Tanszékén szereztem tanári diplomát magyar-román szakon, ugyanott végeztem el a mesterképzést és védtem meg doktori disszertációmat. Dolgoztam a sajtóban, napilapok kulturális mellékletének szerkesztőjeként, tanítottam a Hungarológián tíz évig, és tizenegyedik éve vagyok a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár vezetője.
Valóban, a költőségen „átestem” én is, ahogy majd’ mindenki, aki szépírásra adja a fejét, és a vers iránti érdeklődésem, mivel kötet is jelent meg belőle, megmaradt, tán a lírikusi vénám is, mert nem csak érintőleges volt a kapcsolatom a versírással. A műfordítás talán úgy jött be az életembe, hogy az egyetemi tanulmányok során, a román mellékszakon nagyon jó tanáraim voltak, Mircea Cărtărescu és társai, akik igen érdekes témákkal, szerzőkkel, művekkel találkoztatták hallgatóságukat. Akkor kaptam rá a rendszerváltás előtti, az ún. „nyolcvanas nemzedék” román szerzőinek írásaira és a kortárs román irodalomra is, ezeket érzem alkatilag, olvasóként is a legközelebb magamhoz.

Hol jelennek meg cikkeid és milyen témában olvashatunk tőled? Két könyvről tudok, melyeket román-magyar nyelvre fordítottál. Simona Popescu:Vedlések és Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Miért pont ezt a két művet választottad? Miért éreztél kedvet, hogy ezt elvállald?  Melyik könyvet szeretted jobban fordítani?

Saját írásokat, szépirodalmiakat és recenziókat, kritikákat, az erdélyi irodalom hetvenes és nyolcvanas éveiről szóló tanulmányokat, valamint műfordításokat 1994 körül kezdtem közölni, előbb idehaza, aztán magyarországi és más külföldi lapokban, folyóiratokban, antológiákban is. A minap összeszámoltam, egy előadásra készülve, hogy eddig kb. 35 román szerző egyes írásait vagy teljes kötetét fordítottam magyarra, zömmel kortárs írókat, költőket. A kérdésben szereplő két regényen kívül a fordításomban jelent meg, ugyancsak a budapesti Pont Kiadónál, mint az előbbi kettő, Simona Popescu Xilofon című verskötete, Vlad Arghir Képek egy Leonard Cohen koncertről című monografikus nagyesszéje és Ardian-Christian Kuciuk A hattyú feltalálásának éve című regénye.
A Vedlések és a Tyúkok a mennyben sajátos kihívást jelentettek, több szempontból – amellett, hogy tetszettek is mint olvasmányok. Előbbi leginkább azzal, hogy sajátos érzékenységű, árnyalatokra, részletekre különösen figyelő naplóregény, amely egy gyermek, majd kamasz lány benső világát tárja az olvasó elé, miközben a rendszerváltás előtti sivár romániai valóságról is érzékletes képet fest, arról a világról, amelyben az apró örömök felfedezése, megtartása jelentette a lelki fogódzót sok esetben. A Lungu-regény a rendszerváltás utáni, hullámzó, többször átalakuló romániai valóságot hozza közelképbe, egy külvárosi utca nagyrészt nyugdíjasokból és munkanélküliekből álló kisközössége révén, olyan humorral, amely lépten-nyomon nem csak nevetésre készteti, hanem el is gondolkodtatja az olvasót. A könyv szereplőinek egyik kedvenc foglalatossága az, hogy a Gyűrött Traktorhoz címzett kocsmában üldögélnek, ahol „dumákat beszélnek” mindenről, ami eszükbe jut. Ezeknek a sokszor egymás mellett futó vagy elfutó csevegéseknek, ugratásoknak, nagyotmondásoknak a magyarítása igen érdekes feladat volt számomra, akárcsak az, hogy miképpen „hasznosíthatom” mindebben például a székelyföldi kocsmanyelvet vagy szlenget. Tehát mindkét könyv fordításában megláttam a tanulási, önképzési lehetőséget is, ezért esett rájuk a választásom, és a maga módján mindkettő izgalmas fordítói munkát jelentett, amit szerettem elvégezni.

Ahogy mondani szokták, a könyvszakma „mostohagyermekei” a műfordítók, a felmerülő hibákért rögtön őket hibáztatják. A kritikák, véleményezések és könyvbemutatóknál a legtöbbször meg sem említik őket. Hogyan tudod lelkileg kezelni ezen problémákat? Illetve volt e már olyan élményed, amikor véleményezésnél a munkádat kritizálták?

A műfordítót csak a szöveg célnyelvi változatában előforduló hibákért lehet okolni, ezekért kell is, építő kritikával, amelyből tanulhat, ha akar. Sőt, ha kiszúrják a tévedéseit, akkor már a nevét is megemlítik, természetesen. Az a műfordító, akik szívére veszi a jogos vagy megalapozott bírálatot, és nem fejlődni akar ennek nyomán, akassza szegre ezt a tevékenységét, úgy gondolom. Egyébként én azt tapasztalom, hogy nem annyira gyakori a műfordítók munkájának, nevének kifelejtése a publicitásból, még ha, érthető módon, a szerzőé az elsőbbség mindebben. Ez, hogy a műfordító jelenléte is hangsúlyos minálunk, talán abból is ered, hogy sok remek szerzője a magyar irodalomnak jelentős műfordítói munkát is végzett, végez, amely szinte annyira fontos része életművének, mint saját alkotásai.

Hogy kiből lesz műfordító annak számos oka lehet. De szerinted szakmailag milyen utat érdemes bejárni?  Szerinted mennyire az oktatás, sem mint tehetség kérdése? Tulajdonképpen mi a pontos feladata egy műfordítónak? Mennyire vagy kötött a munkád során?

Alapból kíváncsiság, olvasás, kitekintés szükséges ahhoz, hogy valaki elinduljon a műfordítás útján. Emellett magabiztos nyelvtudás kell hozzá, illetve mind a forrás-, mind a célnyelv kultúrájának az ismerete. Nem elhanyagolható a vállalkozó kedv és a lendület is ahhoz, hogy különböző szövegekbe vágjon bele a műfordító, aki – és ezzel ismert dolgot erősítek meg – nem csupán egy másik nyelvi változatát hozza létre egy irodalmi alkotásnak, hanem újraképezi, „újrateremti” azt egy másik kultúra közönsége számára – mindvégig érzékeny összhangban az eredeti szerzőjének szándékával, koncepciójával stb. –, jó esetben úgy közelítve a szöveget, hogy a célnyelvi olvasó azt érezze, az a saját nyelvén íródott. Ennek az otthonosságérzetnek a megteremtéséhez valóban kreatív megoldások kellenek, szövege válogatja, hogy milyen mennyiségben és mértékben, főleg azoknak a szavaknak, kifejezéseknek az esetében, amelyeknek nincs teljesen azonos megfelelőjük a célnyelvben, és ebben a folyamatban nem árt, ha a műfordítónak van saját alkotói tapasztalata is. Viszont úgy gondolom, mindenképpen értő olvasónak kell lennie, mert egy alapos, jó, értelmező, empátiával végzett előolvasása a lefordítandó műnek elengedhetetlen ehhez a munkához.
Hogy oktatható-e a műfordítás? Bizonyos mértékben természetesen igen, vannak technikai eljárások, elméleti fogódzók ebben is, amelyekről érdemes tudni, de ezekről is inkább azt, hogyan alkalmazhatók a szövegmunkában, hogyan érvényesíthetők akkor, amikor olyan helyzet adódik, hogy megkönnyítik a műfordítást, átsegítik a műfordítót egy-egy akadályon, döccenőn. Tehát arra a sokat vitatott kérdésre, hogy inkább tudomány-e vagy tehetség függvénye, művészet-e vagy mesterség a műfordítás, a saját válaszom az, hogy is-is, de mindenképpen a gyakorlat irányába hajlóan.
Ami pedig a ma is sokat vitatott témát illeti, a műfordító kötöttségét és szabadságát illetően munkája tekintetében, azt, hogy mennyire kell szöveghűnek lennie, mennyire érdemes vagy muszáj „elárulnia” az eredetit, csak annyit tudok mondani erre lényegileg, hogy egyetértek Kosztolányi megállapításával, miszerint a műfordítás olyan, mint gúzsba kötötten táncolni. Úgy gondolom, hogy amikor ebben jól érzi magát a műfordító, minden nehézséggel, izgalommal, kihívással és olykor rengeteg munkával együtt, akkor a fordításával annak olvasója is jól érzi majd magát.

Köztudott, hogy nincsenek túlfizetve a szakmában dolgozók. A kilencvenes évek óta az inflációval dacolva sem emelkedtek a fizetések. Szerinted ez mennyire befolyásolja a mostani fiatal elhelyezkedők szakmai hozzáállását?

Nem tudnék erre pontos választ mondani a fiatalokat illetően, bár azt érzékelem, hogy a kulturális téren dolgozók, akiknek, mert olyan ez a szakma, nagyon sokszor kell hozzáadniuk saját lelkesedésüket, plusz energiájukat a konkrét munkájukhoz, azért, hogy jó rendezvényt, programot, szolgáltatást hozzanak létre, maradandóan pozitív élményt nyújthassanak a közönségnek, nincsenek megfelelőképpen javadalmazva – és nem csak ők. Ezzel félig-meddig azt is elmondtam, hogy úgy vélem, ha valakiben céltudatosság és elhivatottság van a közművelődés, az irodalom terén valamilyen tevékenységhez, munkához, az benső igényből, szükségletből is foglalkozik azzal, legjobb tudása és tehetsége szerint, akkor is, ha ez még nem biztosítja a megfelelően elegendő anyagiakat számára, tehát a megélhetését más forrásból is meg kell alapoznia.

Folyamatosan változik a magyar nyelvben a szlengek és egyéb kifejezések. Mennyire követed az aktuális változásokat?

Azt hiszem, a műfordító leginkább ugyanazzal a kíváncsisággal és figyelemmel tudja bővíteni a szókincsét, amelyeket korábban említettem mint motiváló tényezőket. Úgy értem ezt, hogy nem feltétlenül csak szótárak és egyéb adatbázisok böngészésével a fordítási munka végzése közben, hanem nap mint nap, tudatosan és ösztönből is érdeklődéssel követve az élő nyelvet, annak különböző rétegeit, megnyilvánulásait, s mivel ezek különböző társadalmi csoportokra, kisközösségekre jellemző beszédmódok, egyúttal a társadalmat is megfigyelve, a különböző kulturális szokásokat, reagálásmódokat stb. Mindez jól jöhet számára egy-egy lefordítandó műnek a lehető legteljesebb „átültetéséhez”.

Kitől fordítanál a legszívesebben? Milyen jövőbeli terveidről tudhatunk? Várhatunk e tőled újabb fordítást?

Mindazoktól, akiktől eddig fordítottam, mindenképp szívesen fordítanék még, illetve akitől néhány verset és esszét fordítottam eddig, de szívesen megpróbálnám magam a prózája magyarításával, az Mircea Cărtărescu, akit már jó néhányan fordítottak nyelvünkre. Akinek verseivel az elmúlt években dolgoztam, két kötetnyit lefordítva költészetéből, az a „nyolcvanas nemzedék” meghatározó személyisége, teoretikusa, a 2013-ban, nem egészen hatvan évesen elhunyt Alexandru Mușina, neki az élete végén megjelent köteteinek (Regele dimineții – A reggel királya; dactăr nicu & his skyzoid band) magyar változatát készítettem el, magyarországi és hazai ösztöndíjjal, ezeket szeretném megjelentetni a közeljövőben, akár egyetlen kötet fedőlapjai közt is. Kulturális, irodalmi folyóiratokban, lapokban eléggé rendszeresen közlök, Magyarországon legutóbb a Tiszatájban és a Hévízben jelent meg egy-egy fordításom, és mostanában gondolkodom azon, hogy izgalmas lenne olyan alkotás fordításába belevágni, amely egyszerre reflektál a rendszerváltást közvetlenül megelőző és követő hazai időkre, de a mából visszapillantva minderre.

Ha követni szeretnétek a munkásságát, az alábbi oldalakon megtehetitek:
Dan Lungu: Tyúkok a mennyben
Bod Péter Megyei Könyvtár
Bod Péter Megyei Könyvtár hivatalos Facebook-oldala

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése