Évről-évre egyre több olyan kiadvány jelenik meg a hazai könyves piacon, amely a családon belüli erőszak és azon belül is a pedofília témaköröket veszi górcső alá. Eme két tematika súlyos önmagában is, de együtt nagyon megrázó, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy felfoghatatlan az áldozatok vonatkozásában. A gyermekvédelmi és jogi intézmények malma lassan őröl és sok esetben a családon belüli abúzus egy ismétlődő, folyamatos, a hétköznapi élethez hozzátartozó folyamattá válik a bántalmazó és áldozata között. Egy ilyen család kialakulása már idejekorán észlelhető, hiszen ebben a szerkezetben a központ többnyire egy autoriter alak köré összpontosul, aki többszörösen visszaél szerepkörével. Ezen személyek többnyire maguk is bántalmazottként élték anno gyermekkorukat és váltak később bántalmazóvá, ellenben ez nem egyenes úti következménye a korán átélt traumáknak, ellenben nem kizárható az a mély fájdalmat őrző lélek összefüggésében. Erről ugyanakkor nem szokás beszélni és sokszor csak nagyon hosszú idő elteltével kerülnek felszínre az évek óta tartó visszaélések esetei. Természetesen nagyon kényes tematikákról van szó, hiszen a bizonyítékok egyértelműsítése is komplikált folyamat, mégis sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a lakosság és a hivatalok irányából is egy átláthatóbb és irányozottabb gyermeksegítő hálózat kiépítésére. Csak, hogy egy kiragadott példával éljek, a mai rendszer elsődlegesen a bizonyítékok révén kiemeli a bántalmazott gyermeket a családból, ezzel is növelve a lelki sérüléseket. A bántalmazó felelősségre vonása sem működik olajozottan, pont a fent említettek miatt, pedig az intézményesített „szent” család képe napi téma még a parlamentben is. Több olyan eset is napvilágot látott az utóbbi években, amelyek megosztóan hatottak a társadalmi közegre. Ítélkezünk, idegen emberek felett, pedig sosem tudhatjuk, hogy ki milyen sebekkel lép egy kapcsolatba.
Történetünk főhőse Gina, az a tizennégy éves tinédzser, aki hétköznapokon egy otthonától távoleső iskola kollégiumában él, de hétvégente várja a „szerető” családja. Gina édesanyjával, húgával és nevelőapjával tölti az iskolai szüneteket, ahol a nappal szürkeségét az éjszakák sötét, sűrű masszája váltja fel. Az otthoni közeg egyetlen fénypontja húga, aki ártatlanságával és gyermeki bizalmával fonja körbe nővérét, hiszen a bántalmazó éjszakák fájdalma és a tudatos tudatlanságban szenvedő édesanya között őrlődő lánynak nincs más menekülési lehetősége, csak a több száz kilométerre fekvő iskola.
A távoli közegben való kallódása sem segíti elő fájdalmának megélését, hiszen egyik kapcsolatból a másikba siklik, néha tábort ver ugyan egy szintén nehéz sorsot húzó fiú oldalán, de újra és újra visszatér az érzéketlenség fátyla mögé, hiszen a szeretetlenségnél még ez is jobb, mint a semmi.
A pusztító életmód és a kilátástalan családi közeg végül elhozza számára az egyetlen olyan utat, ami még fényt hozhat a sötétségbe. Később felnőttként ez az ösvény határozza meg sorsát, ámbár aki az erőszak magját magába szívta egyszer már megbélyegzettként, nagyon nehezen térhet más ösvényre. Vajon tényleg ennyi lenne az élet és nincs kiút a pokolból? És a hit ad-e elegendő erőt? Lemosható-e a múlt ragacsos sara a megtépázott lélekről és lesz-e valaha jobb a mostnál?
„[…] nem számít, hogy milyen fiatalon hal meg az ember, ha volt értelme.”
A történet kétpólusú vagyis két nagy részre osztható. Az első szakaszában megismerjük a fiatal leányt, a családját, az iskolai közeget. A sötétség sűrűjében keressük magunk is a kiutat és fényt, és reméljük, hogy még időben megleljük, hiszen közeleg a fullasztó vég. A második periódusban már felnőtt nőként vagyunk jelen a történetben, ahol a bántalmazási forma cseppet átalakul ugyan, de ott folytatódik, ahol a remény halvány szikrája pislákolni kezdett. Eme kettősség végig kíséri főhősnőnk fájdalmakkal teli életét, amelyről olvasni is nehéz volt, de tudni, hogy az életből is merítkezhetett a szerző, elvégre ez napi szinten megtörténhet bármelyikünkkel, egyenesen elfogadhatatlan.
Nagyon érdekes volt olvasni, ahogy tükröt tart Gina elé az élet. Erőtlen gyermekből, egy tanult nővé válni, majd ismét visszaesni a „gödörbe” egy másik formában és újra felállni. Nagyon példaértékűnek tartom még akkor is, ha többször úgy éreztem, hogy megráztam volna, ébredjen fel végre.
A kilátástalanságban szenvedés, ahogy én hívom, egy súlyos pszichés betegség, amely a bántalmazott kapcsolatban élőkben alakul ki akaratlanul is. Sajnos alapjaiban meg is valósul, hiszen kiszolgáltatottá válnak a bántalmazó irányában, valamint annak akaratának alárendeltségében. Erről sokkal többet kellene beszélni és ebben a kötetben bőven érintődik is a kérdéskör.
Izgalmas volt felfedezni az anya, mint fogalom kettőspontját is. Mert mindenkinek van egy édesanyja, és később – jószerivel – a leányok anyává válnak maguk is. A gyermekként tapasztalt hibák vajon automatikusan tovább adódnak a leszármazottak irányában? Vagy felül lehet írni, még ha nagyon komoly erőfeszítések árán is?
Gina karaktere az esendőségén át egészen a „fejlődéséig” beleégett a lelkembe. Ennyire közelről megtapasztalni egy majdnem elfeledett emléket hozott bennem is elő a mélyről és a magam démonaival is küzdve akartam a változást.
A vallás témaköre az esetemben nagyon kényes, hiszen nem átlagosan tekintek rá. Úgy gondolom ez a fajta tükör is jót tesz az olvasónak, akár hisz, akár nem. Elfogulatlanul kicsit átgondolni, hogy a saját életében milyen szerepet is tölt be eme tematika. A hit persze más kérdés, hiszen nem említhető a vallással. Külön kell tudni választani és erre eme regény nagyon jó példával szolgál.
A regény sokkalta több egy szimpla női sors történetnél. Annyi oldalról megvizsgálja a családon belüli abúzust, amelyről talán nem is gondolnánk elsőre. Mégis a fájdalmas sorokon át a figyelmes olvasónak megadatik a remény kezét megfogni. Hittel vagy anélkül átértékelni kicsit a saját életét és jobban figyelni a körülötte lévő emberi sorsokat. Persze egy regény nem fog megváltoztatni egy egész társadalmi zárt viselkedést, de alapjaiban kell elkezdeni a változást és kitartó „hittel” gyűrűzni fog, meglátjátok.
A könyvet azon olvasóknak ajánlom, akik erős lélekkel rendelkeznek, mert nem kímél senkit sem. Értve olvasni pedig ebben az esetben szinte kötelezővé válik, hiszen a történet automatikusan hozza a felszínre azt, amiről azt hittük, hogy eltemettünk a mélyre, persze, ha akad ilyen. Érdemes kézbe venni, akár csak egyszeri olvasás gyanánt, de javaslom, hogy előtte vértezzük fel magunkat egy nehezebben emészthető, mélyebb mondanivaló irányában.
„Egy nőalak szürke kontúrja a kora hajnali kék derengésben. Ahogy az ég egyre világosabbá válik, az alak az ellenfényben egyre feketébb.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Vajon miért érzem magam olyan kellemetlenül, ha a vallásról olvasok bármely formában? Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, de igazán sose találtam meg rá a választ. Széles az érdeklődési köröm és kimondottan keresem a kényes témákat, mégis két olyan szegmenst is fel tudok sorolni, amelyek rossz érzéssel töltenek el. Az egyik a már fent említett vallás, ámbár jelen pillanatban egy nagyon is súlyos okkal vettem kézbe ezt a könyvet.
Magyarországon nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki vallásgyakorló, Istenfélő. Sokan több nemzedékre visszatekintve büszkélkedhetnek hitük tisztaságával, mások az életük árnyékos oldalától menekülve keresnek vígaszt a hitben. Bárhogyan is nézzük, a vallás, meghatározó szerepet tölt be a mai napig is bizonyos formában a társadalmi értékrendben. Bár –szerencsére- azok az idők elmúltak, mikor ez alapján ítéltünk meg egy embert, mégis inkább úgy gondolom, hogy hangsúlyos szerepet kap a „háttérben”. Ráadásul még mindig akadnak olyan társadalmi közegek, ahol meghatározó lehet, hogy ki milyen felekezethez tartozik vagy hithűen éli-e a mindennapjait.
Az egyházközösség zárt világát egy hétköznapi ember csak távolról figyelheti. Sokan el se tudják képzelni, hogy milyen szigorú szabályokon alapszik azon személyek mindennapos élete, akik az Urat szolgálni kívánják egy egész életen át. Ez az élet tele van lemondással, magánnyal és meg nem értettséggel is egyetemben, hiszen idejekorán elszakadnak a kis növendékek családjuktól, barátaiktól és meg kell tanulniuk alkalmazkodni egy új szabályokhoz kötött, zárt rendhez.
„Egy közösségbe vagy szerzetesrendbe belépve gyakran írják elő a naiv fiataloknak, hogy le kell mondaniuk a közeli barátokkal, a családdal való kapcsolattartásról. […] amelynek célja az, hogy az egyén utolsó szabad tereit, ahol személyének integritása még szabadon megmutatkozhat, tudatosan lerombolják. A lélek legbensőbb magját, az én önmagával való kapcsolatát igyekeznek szétzúzni. Hiszen a személyiség akkor igazán erős és szabad, ha az önmagával való kapcsolata stabil alapokon nyugszik. Ilyenkor a személy nem befolyásolható, nem manipulálható, hanem szuverén, öntudatos és kritikus. Mer szabadon gondolkodni és cselekedni. Nem akar véleményében és tetteiben a külső elvárásoknak szolgai módon engedelmeskedni. A spirituális erőszak célja ennek a belső szabadságnak a letörése.”
A fent leírt bevezető csupán ízelítőként szolgál, hiszen csak a felszínét kapargatom mindannak, amiről a mostani olvasmányom szól. A fő téma, mint azt már a cím is mutatja, az egyházon belül elkövetett erőszakról, és annak különböző formáiról mesél.
Az Amire nincs bocsánat cím is egy bizonyos felhívás, amely elsőre talán kissé drámai felhangként érződhet, de sajnos teljesen hitelesen érzékelteti, hogy a téma tabuként való kezelése nagy gondot okoz, ráadásul az egyházközösség zárt világában a mai napig is megtörténő eseményekre irányítja az olvasó figyelmét.
„A hallgatás megtörése az első lépés a gyógyuláshoz”
A könyv öt fő részre bontható, melyek a következők:
- Bevezetés
- Az egyházon belüli spirituális és szexuális visszaélések sokféle arca
- Áldozattörténetek
- A tettesek
- Gyógyulási utak
Mint látható egy teljes ívet körbejáró kötetről van szó, ahol az áldozatokról ugyanúgy szó esik, mint az elkövetőkről. A szexuális bántalmazás akár felnőtt, akár fiatalkorú esetében is kiemelésre került benne, hiszen a hit által elkövetett visszaélésekről nagyon elvétve esik szó a közmédia berkein belül. De megkockáztatom, hogy ez a felvetés igaz bármely közegre. Nem kívánom külön taglalni a főcímek alatt található leírásokat. Csupán két szempontot szeretnék kiemelni.
„Az egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazás – mondjuk ki végre! – lélekgyilkosság.”
„Az áldozattá válásban a legkínzóbb érzés a hatalomtól, a cselekvőképességtől való teljes megfosztottság, a tehetetlenség érzése. Az áldozat azt érzi, hogy képtelen megvédeni magát. […] A szexuális bántalmazás során a tettes nem tiszteli a másik testi határait, hanem épp ellenkezőleg, átlépi azokat. Néha erőszakkal, máskor pedig érzelmi manipulációt alkalmazva azért, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodnia. Persze, ami ilyenkor történik, az mégiscsak erőszak, függetlenül attól, hogy nem fizikai erőszak formájában nyilvánul meg.”
Az elkövetők tekintetében két formát tudunk elkülöníteni. Az első az áldozatból átavanzsált, a második pedig a pszichés zavarokkal küzdő, egy idő után lélektelenné váló bántalmazó. Míg az előbbi a múltjának démonjaival való küzdelmét adta fel, addig az utóbbi egy elfojtott vágy rabjává válva lép a bűnök útjára.
„Aki iránt rajonganak, az gyakran elveszíti a realitásérzékét, és nem veszi észre a határokat, amelyeket nem szabadna átlépnie. Ha pedig ezekért a határátlépésekért soha senki nem kéri számon, ha semmilyen kontroll nincsen az illető felett, akkor egy idő után már észre sem fogja venni, hogy olyasmit tesz, ami megengedhetetlen.”
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy ez a világ megérett a pusztulásra, hiszen már nincs olyan társadalmi szegmens, ahol az erőszak ne ütötte volna fel a fejét valamilyen formában. Persze az emberi ösztönök elfojtása egyenesen táptalaja a frusztrált lélek kialakulásának, amely ha nem tud feltöltekezni, akkor ez a negatív lelkiállapot olyan mértéket ölthet, amely sajnos jó eséllyel a fent leírtakhoz vezet.
Már annyiszor elmondtam és valószínű most sem utoljára teszem, hogy a testi vágy megélése alapvető szükséglet az evolúció tekintetében is. Ettől még a hit tökéletesen beleilleszkedhet az életbe, sőt kimondottan hitelessé teszi a tanításokat is. Mert ne mondja senki nekem azt, hogy hiteles az az ember, aki a testi örömöket megtagadva éli életét, és jogosan szól bele mások szexuális életébe, beleértve a gyermeknemzést is!
A református egyház már sokkal elfogadhatóbb –e tekintetben, ámbár nyilván mindenhol akadnak gondok, kellemetlenségek.
Ennek a könyvnek elsőleges célja, hogy felhívja a figyelmet ezekre a szörnyűségekre, továbbá megerősít mindenkit abban, hogy a papok világa sem bűntelen.
Amiről külön szót kell, hogy emeljek, az azon közeg, ahol az áldozatokat hibáztatják a történtekért, majd eltusolják – szőnyeg alá söprik – az eseményeket, hiszen ha nem beszélnek róla, akkor meg se történt, nem igaz? Az már persze más kérdés, hogy az elkövető nevet magában és újabb prédáját lesi, míg az áldozat örökké megbélyegzetten él.
„Amikor az embert bántják, az olyan, mintha a szégyenteljes pillanattól fogva az embert leszögeznék, odaszögeznék ehhez az élményhez. Attól a pillanattól fogva túlélésre játszik. A traumát otthagyja, megy előre, de a szög, amikor bántották, ott fogja, ahol őt bántották. S hogyan lehet ezt a szöget kihúzni, a traumát feloldozni? Vissza kell menni oda, ahol a trauma megesett, és valakinek a karjai közt újra kell élni, el kell siratni, meg kell gyászolni akkori énünket. Szomorú, hogy amikor az embert bántják, a fájdalmat nincs kivel megosztani.”
Sok szempontból úgy gondolom, hogy hiánypótló ez a könyv. Ugyanakkor mindenképpen ki kell, hogy emeljem, nem túl szerencsés bemutatkozásnak gondolom az önteltséget. Lehet, hogy nem ez volt a szerző szándéka, mikor munkásságáról számolt be, de számomra sajnos ilyen benyomást keltett. Ráadásul a szájbarágós, előre elspoilerezett felvezető is inkább sértő. Feltételezem, hogy aki egy ilyen komolyságú könyvet a kezébe vesz, rendelkezik némi fogalomismerettel, valamint elsőre is érteni fogja a leírtakat. Ezektől függetlenül nem bántam, hogy olvastam.
Összességében hasznos olvasmányban volt részem és sokszor nagyon fájt a lelkem. Bárhogyan is szépítem, a szexuális abúzus bűn és minden esetben bűntetendő. Azért, mert pillanatnyilag nem derül ki, hogy ki mit követ el az „árnyékban”, még nem azt jelenti azt, hogy sose derül fény rá. Minél tovább van egy elkövető szabadlábon, annál jobban elkényelmesedik.
Nem tudom, hogy akarom –e ajánlani ezt a könyvet. Mert bár nagyon fontos tematikáról szól, mégis rendkívül leterhelő az olvasása. Ha valaki kézbe veszi, ne számítson semmi „jóra”. A valóságtudat miatt sokkal nehezebb olvasni, mint elsőre gondolnánk, ugyanakkor nemcsak beszélni kell róla, hanem tenni is ellene, ehhez pedig eme kötet nagyon jó kezdet úgy érzem. És ne feledjétek: „A titok patogén. Mérgez. Elszigetel, és ezáltal végtelenül magányossá tesz. Amikor egy régóta hordozott, megbetegítő titkot végre ki lehet mondani, annak már önmagában gyógyító ereje van.”
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
A közmédia világa hazánkban kissé szigorú szemmel méri azokat a közszereplőket, akiknek munkájuk során a hírek bemondását, közlését köszönhetjük, tehát az átlag állampolgárok információ tudását elégítik ki. Hogy ez a köztévében, rádióban vagy más hírközlési csatornán történik, oly mindegy, a lényegen nem változtat. Egyetérteni a mostani kormány nézőpontjával az egyetlen járható út a hosszútávú közszereplésre. Így felmerül bennem a kérdés, hogyan lehetséges, hogy tőlünk nem is olyan messzi országban egy bemondóként dolgozó személy, írásra adja a fejét és egy igencsak ékes szóló, ámbár rendkívül ígéretes könyvet hagy hátra az utókor számára, amely ráadásul fajsúlyosan kritikával illeti a politikai rendszert a világ tekintetében? A mostani kötet szerzőjéről van szó jelen esetben, akinek bátorsága és őszintesége meglepett és egyben nagyon kellemes csalódást is okozott a számomra. Eme regény sok fontos témát boncolgat, amelyekről kell beszélni, ráadásul a kissé szokatlan szemszög is elmélyíti a figyelmet.
Sladana Bukovac horvát származású bemondónő, író, aki első regényével, majd később verseivel számos díjat tudhat magáénak. A Horvát Televízióban dolgozó hölgy rendkívül mélyenszántó és egyben cseppet disszonáns hangulatú regényével tört be a hazai irodalmi életbe. Szellemmajom című második regénye 2010-ben jelent meg a Nyitott Könyvműhely gondozásának köszönhetően. A kötet borítója és maga a cím is igen szokatlan, mégis igazi csemegének ígérkező, így elsőre akaratlanul is kíváncsivá teszi a leendő olvasót.
„Ha folyton sebezhetőek vagyunk, vagy folytonos veszélyek közepette élünk, közömbössé válunk még a komolyabb sérüléseinkkel szemben is.”
A Szellemmajom tulajdonképpen egy pszichiáter viszontagságairól mesél a délszláv háború utáni időkben. Főszereplőnk Pavel, akinek életét a munka és édesanyja látogatásai teszik ki. A mindennapok szürkesége sokszor felőrli az lelkét, hiszen szinte rutinszerűen osztogatja páciensei körében a poszttraumás stressz diagnózist, miközben ő maga is obszesszív-kompulzív személyiségzavarral küzd, amelynek fő tünete a túlzó tisztaságmánia, ámbár levezetésként is jó szolgálatot tesznek a mániákus takarítások. A kényszeresség sokszor kimeríti, miközben a múltjának és jelenének árnyai fojtogatják. Ráadásul a rendőrség is a nyakára jár egy múltbéli barát miatt, és ha ez még nem lenne elég, a főnökével való konfliktusai sem segítenek a helyzetén. Felmerül a kérdés, hogy vajon ebben az őrületben ki a beteg és ki az orvos, valamint az is megkérdőjeleződik, hogy a háborúk bűnei elfelejthetőek-e, ha az élet visszatér a normális keretek közé? Vajon ki az igazi bűnös és ki az áldozat? Lehet –e normális élete bárkinek, ha a pokolból tér vissza?
A könyv számos komoly tematikát érint: ilyen például a háborús veteránok visszailleszkedése a normális, civilizált életbe, a halál és gyász feldolgozása, a barátság mivolta és legfőképpen a depresszív, fájdalommal teli lélek gyógyítása. Mint olvasható, igen szép számmal akadnak tabu témák, amelyekről a mai napig kényelmetlen vagy éppen nem ildomos társaságban beszélni. Pedig nagyon aktuális a tematika, hiszen jelen korunkban is egy komoly háború zajlik tőlünk nem is olyan messze, amely kihatással van akaratlanul is a mindennapi életünkre. A harcok alatt átélt kegyetlenségek és szinte már felfoghatatlanságig fokozódó események eltorzítják az emberi lelkeket, ki áldozatként és ki „bűnösként” kerül szembe eme borzalommal, de mégis elmondható, hogy mind a két esetben egy egész életre szóló súlyos trauma keletkezik az emberi lélekben. Feldolgozni a felfoghatatlant segítség nélkül nem lehet, de még ha külső támogatást is kap bárki, akkor is nagyon komoly erőforrás és hit kell a gyógyuláshoz, túléléshez. Talán úgy is mondhatjuk, hogy az igazi harc csak ilyenkor kezdődik, hiszen újra embernek kell maradni és az élethez kell igazán a bátor szemlélet.
Szubjektíven először arra gondoltam, hogy nem fogok tudni elmerülni sem hangulat, sem pedig témaköri választás tekintetében a regényben, hiszen bár nem tagadom, hogy különösen nagy figyelmet fordítok az emberi pszichológia különböző szegmenseire, mégis azt kell, hogy írjam, nehéz kezdést éltem meg. Mondhatnám úgy is, hogy mostanában túl sok „megterhelő” olvasmányban volt részem és félve vártam, hogy egy bizonyos túlcsordult érzést fogok kapni, de végül észrevétlen csusszantam főhősünk lelkébe és a kötet végéig nem is eresztett.
Karakterek tekintetében Pavel nehéz eset sok szempontból, ám mégis nagyon figyelemreméltó személyiség. Elsőre rögtön a Doktor House főszereplőjével azonosítottam –ráadásul úgy, hogy a fent említett sorozatból jó, ha két részt láttam. Kissé mogorva, nyers modorú, mégis őszinte szavú emberként mutatkozott be, aki nem rejti véka alá véleményét. A múltja és saját bonyolult betegsége mellett helytáll az élet csatamezején is, ahol az elvárások lándzsái döfködik bordáit és bár több sebből is vérzik, mégis tudatosan halad célja felé. Miután túléltem a „minden kezdet nehéz” szakaszát, rá kellett döbbenjek, hogy sokkal könnyebb azonosulni egy olyan szereplővel, aki ennyire komplex személyiség, hiszen jómagam is megérem a pénzem és így szemlélve már elfogadóbbá váltam irányában.
Még egy karakter kötötte le a figyelmemet akaratlanul is, ámbár igen kevés szerep jutott osztályrészéül. A Vén Róka becenevet kivívó főorvos, akinek keze alatt a pszichiátria életre kell tulajdonképpen még komplikáltabb, mint a főszereplőnk. Szintén sajátos betegségben szenved, ami bizony komolyan befolyásolja a többi orvossal való viszonyát. Kicsit keveseltem aktivitását a regényben, szívesen olvastam volna még róla.
„Vén Rókát nem különösebben érdekelte a problémák háttere, a zsarnokság és törvény zavaros frigye, sem az a paradoxon, hogy akik megalkották az államot, ugyanúgy tönkre is teszik.”
Események tekintetében a kötet egy kellemesen csordogáló patakra emlékeztet, amely ezáltal könnyen befogadható, ámbár a depresszív hangulata miatt igen lehúzó is egyben. Talán mondhatnám úgy is, hogy a szerző stílusa gördülékennyé teszi az olvasást, ugyanakkor többször félre kell tenni és megemészteni az olvasottakat.
Összességében úgy érzem, hogy megküzdöttem a lelkek csatamezején. Elhullattam a magam vérét keverve a sós könnyeimmel és végül sebektől tarkítva nem maradt másom csak a semmi, amely körül ölelt és nem eresztett.
A sok igazság közül kiválogattam azon részeket, amelyek jelen pillanatban is foglalkoztatnak, és még úgy érzem, hogy van velük dolgom bőven. Azon gondolkodtam, hogy újra kézbe fogom-e venni valaha? Talán igen, de nem a közeljövőben. Szükségem van a levegőre, a színtiszta élet elixíremre. De az bizonyos, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, sőt a polcom ékes darabja.
Ajánlom a könyvet a háború és emberi pszichológia iránt nyitott szemléletű olvasóknak. Valószínű senkinek sem lesz könnyű olvasásban része, de egy olyan élménnyel gazdagodik, amely nagyban hozzásegíti a mostani világunk csatájának megértéséhez. És egy kis gondolkodni való: „A bántalmazó mindig a nála gyengébbet szemeli ki áldozatul, olyat, aki nem fog visszaütni. Amikor azonban az áldozatra kiszemelt személy felülkerekedik a bántalmazón, az erőszak elveszti varázsát, értelmét, és megszűnik. Ez az egyszerű tautológia a gyakorlatban azonban teljességgel használhatatlan, mert az emberek rendszerint nem választják tudatosan az áldozat szerepét, mint ahogyan sokszor az sem tudatosul bennük, hogy ők az erőszaktevők.” Remélem érted és nem szorul bővebb magyarázatra sem! Sose feledd el, hogy az igazi csata a mindennapokban rejlik, és csak az győzhet, aki bátorságból színjelesre vizsgázik!
A könyvet érdemes kézbe venni, ezért javaslom, hogy a Libri weboldalán nézzetek szét érte.
Írta: NiKy
Sokszor hangoztatom, hogy mennyire nem szeretek vallásos témában olvasni, és kimondottan kerülöm átlagban azon könyveket, amelyek a kereszténységet veszik alapul. Mielőtt valaki felháborodna, nem bántok senkit sem a hitéért, de nagyon kétkedve állok neki ilyenkor az olvasáshoz, hiszen több esetben hittérítési szándékot vélek felfedezni és ezt nem szeretem. A mostani kötetre is nehezen vettem rá magam, hogy kézbe vegyem, mert már a fülszövegből is felsejlett a fent említett témakör, de mivel úgy tudtam azért ennél lényegesebb több húzódik meg a hátterében, ezért olvasni kezdtem.
D. Somogyi Eszter írónő neve számomra eddig ismeretlen volt, nem is csoda, hiszen első könyvét kaptam meg utazókönyvként, amit itt is szeretnék megköszönni! Köszönöm, mert ismét tágítottam a komfortzónám határait, bár tény, hogy csak elenyészően.
A kegyelem érintése egy olyan regény, amely egy igen csak tabunak számító témát vesz górcső alá. Ráadásul nem is akármilyen formában, hiszen eddig nem találkoztam olyan kötettel, amely egy szociális munkás szemszögén keresztül mutatja be a drogfüggő hajléktalanokat és életük egy bizonyos szegmensét.
Főhősnőnk, Doroti, aki vidéki életét hátrahagyva Budapestre költözik egy nyitottabb, jobb élet reményében. Doroti maga is egy életválságon megy keresztül, mikor hitében és magánéletében egyaránt őrlődik a különböző nézetek és lehetőségek hálójában, mígnem egy alkalommal Rebeka barátnője rá nem veszi, hogy kísérje el egy gyülekezet előadására. A kezdetben vonakodó lány végül enged barátnője unszolásának és végül ez az alkalom elindítja őt egy olyan úton, amire álmaiban sem gondolt volna.
Doroti szociális munkásként kezdi meg pályafutását egy segítővel, akivel az utcán élő drogfüggő fiatalok tanulmányozásán át a segítésükig mindenféle feladatot el kell látniuk. Ez az alapvetően is embert próbáló feladat számos új eseményt hoz az életébe, ahol végül felismeri, hogy az emberi sorsok kuszasága mögött sokszor ott a jó, csak le kell kaparni a felszínre tapadt rétegeket. Ebben az időszakban felismeri azt a védtelen lelket egy fiatal lány személyében, aki anyai szeretet hiányában az utcán keresi ennek pótlását és végül várandósan végleg elveszíti a talajt a lába alól. És szintén nagy támasza lesz egy olyan középkorú férfinak, aki az alkoholfüggősége miatt elveszíteni kényszerült gyermekeit. Ráadásul ezen az ösvényen haladva megismeri az élet egyik legfontosabb értelmét és a hite is új irányt vesz. Vajon mennyit tehet egy fiatal nő egy ilyen kegyetlen világban? És vajon mennyit ér a hit, ha a remény halvány sugara is tovarebben?
„Az emberek félnek attól, ami ismeretlen számukra, vagy ami nagyban eltér az átlagostól.”
Szubjektíven csak annyit írnék erről a kötetről, hogy a drogfüggőség tekintetében példaértékűnek tartom. A regény sok esetben megrendítő és mélyen elgondolkodtató. Ez a valóság, hiába van köré építve egy kitalált világ, hiszen csak a főváros aluljáróit nézve bárki láthatja ezt a társadalmi réteget. Segítségre szorultakból egyre nagyobb a szám, de a segítséget nyújtókból egyre kevesebb sajnos. A kötet kiemelkedő számomra –e tekintetben és nagyon örülök, hogy megíródott.
A másik hozadéka az értékelésem elején is felhozott vallási irányultság, ami viszont sajnos hittérítési szándékot sugallt felém. Ezt nagyon nehezen tudtam jónéven venni, mert zavarónak éreztem és többször le kellett, hogy tegyem a könyvet. A szerző nézeteit tiszteletben tartom, de saját magam tekintetében fullasztónak éreztem. Ezért azt gondolom, kevesebb kereszténységi útmutatóval egy rendkívül jó történet is íródhatott volna.
„Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. A kérdés az, hogy azt az erőt, amit eddig arra fordítottál, hogy pusztítsd magadat, képes vagy e most arra használni, hogy talpra állj. Tudnod kell, hogy mit akarsz. Ha engeded, hogy bárki önmagad elé kerüljön, akkor elbuktál, már most, mielőtt elindultál volna…”
Összességében nem bántam meg, hogy kézbe vettem, de csak egyszeri olvasásként tudok rátekinteni.
Ajánlom mindenkinek, aki nyitottan áll a hit és társadalmi kérdésekhez, valamint azoknak is, akik bár nem feltétlenül szeretik a vallási nézeteket, de fontosnak tartják, hogy több szempontból is tájékozódjanak a fent említett tematikákban is.
Amennyiben szeretnél egy példányt a könyvből, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod!
Írta: NiKy
Az elmúlt pár napban több olyan kötetet is sikerült választanom, amely valamely tabu vagy kevésbé közkedvelt témát dolgoz fel. Olvastam mostanában drogos fiatalokról, alkoholt nem megvető emberekről és az erőszak különböző formáiról is. Az utóbbi egyébként majdnem minden könyvben fellelhető volt valamilyen formában, mintha ez képezné a közmorál alapjait és megkerülhetetlenné vált volna. Tény, hogy sok szerző nyúl ehhez az el nem fogadható, sokszor a velejéig gyomorforgató tematikához, elvégre az olvasóból elő kell csalogatni a mélyebb érzelmeket és egy modern, ingereket agresszíven támadó világban nincs könnyű dolga egy kreatív alkotónak sem, ha hatást akar kiváltani az emberekből. De visszatérve a kezdő gondolathoz, már cseppet telitett érzésekkel fogtam kézbe ezt a könyvet, de végül sikerült a lehetetlent elérnie. Még pedig azt, hogy háttérbe szorította a fent említett történeteket és rámenősen elnyerte az év legjobban utált címet nálam. Mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném leszögezni, hogy a mostani értékelésem személyes élményeken is alapszik, így bizonyos szinten eltér az eddig tőlem megszokottaktól.
Ezt a könyvek még 2019-ben vásároltam meg két példányban. Az egyiket szeretet Anyósomnak ajándékoztam, tudván, hogy valószínű nem lesz túl szórakoztató az olvasása, de rajong az élet adta drámákért és a finoman kifejezve, „nehéz” sorsokért. Egyébként innen is üzenem, hogy fertőző ez a rajongás, elvégre most már nekem is van egy bizonyos igényem az ilyen történetekre is.
Ahogy lenni szokott nálam, feltettem a „polcomra” és majd három évig várt sorára. Persze azóta megtudtam, hogy finoman szólva sem könnyű olvasmány és bár erős lelkű személy vagyok, készüljek fel egy nagy adag papírzsebkendővel. Az ilyen ajánlásoktól egyébként rosszul vagyok minden bántó szándék nélkül, ugyanis, ami másnál kiveri a biztosítékot, az még nálam a határt sem biztos, hogy súrolja. De ne mondja senki, hogy nem próbálkozom, így idén úgy döntöttem, hogy itt az ideje az olvasásnak.
Számomra Péterfy-Novák Éva szerző neve már az ismert kategóriába tartozott, hiszen még 2020-ban Egyasszony című regényét olvastam, megsirattam és nagyon megszerettem. Azóta számos barátnőmnek, rokonomnak megvettem ajándékba és igen ezzel el is árultam magam, hiszen nagy kedvenceim között tartom számon. Ha valaki most ismerkedik az írónő munkásságával, először azt a regényét vegye kézbe és csak utána kalandozzon a többi között. Okkal hirdetem, hogy vagy szeretjük, vagy gyűlöljük az alkotó munkáit. Én szerencsére az előbbi táborhoz tartozom.
Az Apád előtt ne vetkőzz című kötete 2019-ben jelent meg a Libri Kiadó gondozásában. Gondolom nem csak számomra volt figyelemfelkeltő a cím, amely valljuk be, hogy sokat elárul már elsőre is a belső tartalomról. De igazán senki sincs felkészülve mindarra a szörnyűségre, ami végül bedarálja az olvasót, akár akarja, akár nem.
A borítóról csak annyit szeretnék írni, hogy sokat sejtető és végül egy nagy igazságot rejtő is egyben, de ezt mindenkinek magának kell felfedeznie és megértenie.
Ez a kötet egy három generációt felszínesen átívelő családregény tulajdonképpen, de nem a szó eredeti jelentésében. A történet az 1920-as években kezdődik, Miskolcon, ahol egy korán árvaságra jutó testvérpárt árvaházba küldenek. A nyolc éves Károly és négyéves húga, Anna igen korán elvesztették szüleiket a spanyolnátha tombolása idején. A két gyermek egy rideg közösségben kénytelen folytatni az életét, ahol az apácák közömbösségénél már csak a fiúk termeiben uralkodó farkastörvények a fájdalmasabbak. Míg Anna kisebb sérülésekkel vészeli át ezt a terhes időszakot, addig Károly viseli a teher nagyobb súlyát, ezzel is védve testvérét az élet rideg valóságától. A nappalok lassú haladása és az éjszaka borzalmai megadják az alapot egy olyan életútnak, amely később meghatározóvá válik a fiatalok életében. Két év szenvedés után, hirtelen nevelőszülőkhöz kerülnek, ahol hamar megtanulják a szabályokat és egy kisebb változást követve ismételten folytatódik a „tanulói” időszak.
Az írónő ismét egy olyan témához nyúlt, amelyről még én se szívesen olvasok, hiszen kellemetlen és feszengő érzésekkel párosul. Kellemetlen, mert mások szenvedéseiről nem jó értesülni, és feszengő, mert nekem is kijutott a „jóból”. Szerencsére csak zaklatásról beszélünk és a molesztálás egy bizonyos szegmenséről, mégis vállalom nyíltan a történteket, mert nem lehet örökké hallgatni.
A rám való hatásai már tinédzser koromban felszínre törtek a zárkózottságom által, és ebben a hullámvölgyben kellett megértenem, hogy hol helyezkedem el és kivé szeretnék válni. Sok szerencsét kaptam azáltal, hogy engem a nagyszülők nagyon szerettek és semmilyen eltorzult érzést nem tápláltak irántam, ellenben volt hova menekülnöm. Később ismételten átéltem az erőszak egy másik szintjét, amiből majd tíz évembe került viszonylag felépülnöm. Ezekből az élményekből táplálkozva, sokkal nehezebben tudtam belemélyedni a könyv témájába és több napon keresztül emésztettem egy-egy fejezetet. Szörnyű volt olvasni, de teljesen azonosulni sem sikerült a karakterekkel. Sem az elkövetővel, sem az áldozatéval. Mert igen, átéltem amit, de soha eszembe sem jutott semmilyen torzult igény a másikra. Nagy szerencsémre az élet mellém sodort egy türelmes és szerető férfit, akivel a mai napig is együtt élek. Ezért nem tudok elég hálás lenni, mert érte és általa ráléptem az elfogadás, a megélés és végül az öngyógyítás nehéz útjára. Tudom, hogy sokunknak nem jut ennyi jó szerencse és kegyetlen a valóság alapvetően is, de ha csak egy személy is van az életedben, akibe kapaszkodhatsz, hidd el, hogy megéri elindulni ezen az ösvényen egy jó orvos segítségével. Sosem leszek már olyan, aki voltam, de nem hiszem, hogy bánnom kellene. Sokkal érzékenyebb vagyok mások gondjai felé és hiszem, hogy képes vagyok segíteni is általa. És egy jó tanács: ha valaki azt mondja neked, hogy ne mond el senkinek a kettőtök között zajló eseményeket, mert mások nem értenék meg, az első dolgod legyen kételkedni és menekülőre fogni. Ugyanis két ember között lévő intimitás a felnőttek létjogosultsága, méghozzá okkal. Ehhez lelkileg érettnek kell lenni, nem csak testileg. Ha túl korán, ráadásul nem megfelelő partnerrel történik, az későbbre nézve hatalmas károkat okoz és onnan felgyógyulni óriási önerőt igényel! SOHA NE ENGEDD MEG MÁSOKNAK AZT, HOGY KIHASZNÁLJANAK!
A szerző karaktereit nem fogjuk megkedvelni valószínű és többen felszínesnek is fogják érezni a tényközléseket, mert bár viszonylag részletközlő az információ áradat, mégis csak a felszínét olvashatjuk mindannak, ami akkor történik. Úgy gondolom jó okkal került így ebben a formában a kötetbe. Először is azért, hogy mélyebben üssön, hiszen mindenki akaratlanul is átéli, és ezáltal felszínre kényszerít régi emlékeket, gondolatokat. A másik pedig, hogy bár nem a szokványos értelemben megrázó, de ez az élet borzalma, és e tekintetben, elég a tudás, hogy megtörtént bárkivel és valószínűleg fog is, míg ember létezik ezen a világon.
Sokáig úgy éreztem, hogy egy ilyen olvasmány darabjaira töri a gyógyuló lelkem, de végül úgy döntöttem, hogy elengedem. Tudom, hogy nagy kutatómunka áll a történet megírása előtt, több évig hivatalos interjúkat és beszélgetéseket előzött meg a kutatás, ahol olyan személyek kerültek a szerző elé, akik átélték az eseményeket. Minden egyes elszenvedett esemény és abúzus megtörtént és valós alapokat közvetít, de ezek összegyúrásával született meg ez a történet, amely így is nagyon komoly és fájdalmas érzéseket hozhat felszínre az olvasókban.
Összességében egy borzalmas és nehéz tematikájú könyvet vehettem kézbe, amely bennem is megtette kellő hatását.
Hogy kinek ajánlom? Igazán senkinek és mégis mindenkinek! Ez a téma nem fog boldogságot okozni és valószínű meg is rázza a lelkeket, mégis úgy gondolom, hogy tudni kell róla, és ha teheted, olvasd el! Ezzel is emléket állítasz minden valós áldozatnak, és emlékezteted önmagad, hogy a világ megérett a pusztulásra bizonyos szinten! És ne feledjétek: „Nem mindenki olyan, mint amilyennek látszik.”
Amennyiben polcodon szeretnéd tudni, akkor a Libri weboldalán meg tudod venni.
Írta: NiKy
Sokszor eszembe jut, hogy vajon hol van a határa az emberi létezésnek? Vajon miért van a világban ilyen nagymértékű imparitás? Amióta kiemelkedtünk az állatok világából és öntudatunkra ébredtünk technikailag és társadalmilag is fejlődtünk, elvégre a barlangokból kijőve már városokban, falvakban élünk. A tűz, melyet anno „megszelídítettünk” a hétköznapi életünk elengedhetetlen segítőjévé vált, ahogy a természet adta többi elem is. Gondolkodásunk is fejlődött az hosszú évszázadok folyamán, de sajnos nem elég gyorsan. A technikai fejlődés gyorsasága nem vonja maga után az egyéni és társadalmi eszme növekedését. Bár a XXI. századra már elértünk egy bizonyos kényelmes jólétet a világ nagyobb részén, még mindig nagy a szakadék a valódi bölcsesség és a valóság között! Hinni és tudni nem ugyan az. Az előbbit bárki megteheti és teszi is a mindennapokban. Hiszünk egy jóban, egy elképzelt jövőben, vagy egy szakrális transzcendensben. Lehetünk bármely nép gyermeke, hívhatjuk oly sok féleképpen, mégis ettől az egy magasabb léttől várjuk a csodát, a segítséget. Nem tisztem bántani vagy lenézni bárkit azért, mert a hite más, mint az enyém, pusztán rá szeretnék világítani arra, hogy bár különbözőnek valljuk magunkat, mégis egyek vagyunk.
A tudás, melyet utóbbiként említettem, már más alapokon nyugszik. Sok tudományos kutatót és szakembert vádoltak meg már azzal a történelem folyamán, hogy ateista, pedig ez nem igaz. Ma már szerencsére szabadabban választhatjuk meg hitünk irányát. A tudást őrző emberek nem hiteltelenek, csak reálisabban élik meg és fogadják el ezt a nézetet. Ezek a tudósok segítették hozzá az embereket a mai jóléthez, hogy otthon például van illemhely és nem kell télen fagyoskodva az udvarra kimenni. Hogy most írhatom ezt a szöveget, azt is más okos embernek köszönhetek. Ennek a fenti szövegnek elsődleges célja, hogy rávilágítsak a hit és tudás nem ugyanaz, mégis e kettősség nem zárja ki egymást. Létezhet egy emberben ez a duál, az persze más kérdés, hogy ki melyiket engedi előtérbe éppen.
A mai értékelésem nehezen született meg, mert vissza kellett térjek az alapjaimhoz és át kellett gondoljam, hogy én melyik térfélen állok éppen. Meghatározza egy könyvről alkotott nézetemet mindaz, amit előtte megtanultam és tapasztaltam, de szerettem volna nyitott lélekkel és méltón megengedett, tiszta kíváncsisággal olvasni ezt a történetet. De erről kicsit később részletesebben is visszatérek.
Szeretném megköszönni a Mogul Kiadónak, hogy olvashattam a regényt. Többször írtam már, hogy keresem azon szerzőket, akik valami újat adnak sokat olvasott lelkemnek és most úgy érzem, hogy kaptam, nem is keveset. Köszönöm!
Oszlányi Kincső neve már önmagában is figyelemfelkeltő, elvégre nem minden nap hall az ember ilyen hangzatos nevet viselő egyénről. Nem sokat foglalkozom magánemberként a nevek jelentésével. De kivételesen utána néztem és kikerekedet a szemem, ugyanis az derült ki, hogy a Kincső Jókai Mór névalkotása. Jelentése: elképzelt őshaza magyar formájú neve. A 90-es években igen ritkának számított, mára állítólag benne van a száz leggyakrabban használt nevek között. A szerzőre visszatérve első könyves alkotóként üdvözöltem olvasásom előtt, de most azt kell, hogy írjam ez az út, melyre rálépet története megírásával egy olyan jövőbeli ösvény rejt, amely sok olvasót el fog bűvölni.
Két élet, egy út című regénye 2021-ben jelent meg a Mogul Kiadó gondozásában. Elsődlegesen a borító puritánsága, szinte már túl tiszta koncepciója fogott meg. A két kéz a borító alsó és felső részéből nyúlik egymás irányába, ami először egy mély meghittséget, majd később egy nagyobb erejű segélykiáltást szimbolizált lelkemben. A piros színű cím, pedig megadta a végső lökést, hiszen olvasás közben többször visszaléptem és újra-újra rátekintettem. Lehet többet látok ebben a képben, mint átlagban bárki tenné. De számomra elengedhetetlen a külcsín, elvégre ez fog meg, míg a belső megtart. A könyvekre is igaz lehet ez a közmondás, hiszen meglátni egyet jelenthet a megvenni szóval, de ahhoz, hogy a polcokon is maradjon, kell a belső tartalom. Ezt a képet is Takács László munkájának köszönhetjük, ami már kezd egy bizonyos megszokást kiváltani belőlem, elvégre a jó munkához könnyű hozzászokni.
„Az élet tele van reménységgel, örömmel és sok-sok kudarccal. Minden értünk van. Minden a mi fejlődésünk miatt szükséges. Még a félelmeink is. És mindezt, csak a szeretet gyógyítja, az önmagunk szeretete. Talán ezt a legnehezebb felismernünk és felfedeznünk…”
De nézzük is, hogy miről szól ez a történet:
A fülszövegből csak egy mondatot emelnék ki: „Vajon mikor dől el az ember jó vagy rossz sorsa?”
Elsőre bevallom nem értettem ezt a kérdő mondatot, mert cseppet hatásvadásznak éreztem, de később már jobban elgondolkodtatott.
Minden ember életében eljön az a bizonyos fordulópont, amikor úgy érezzük, hogy az eddig megszokott életünk egy mélyponthoz ért. Ennek a gödörnek az alján – éppen kinek mi jut eszébe – sár van. Ez a massza fullasztó és beterít mindent. A kosz nem csak a testre, de a lélekre is rátelepedhet. Egy ilyen határvonal eléréséhez sok mindenen át kell esnünk, ki többet kap, ki kevesebbet, de eljön a pillanat és számot vetünk. Ezt az élményt Sárlott is átéli, amikor tudatára ébred, hogy bár az üzleti életben kiemelkedő eredményeket ér el, anyagilag független, mégis csak a bulizás és szórakozás teszi ki a hétköznapjait. Egyedülálló anyaként, csak fia hoz számára némi boldogságot, de végül úgy dönt, hogy az önismeret és megnyugvás hosszú útjára lép. Az El Camino zarándokutat megjárva egy teljesen új szemlélettel tér vissza, amely a következő időszakának meghatározó elemévé válik. Önmagával és Istennel keresi a közös pontot, amely elsődlegesen a valláson, az egyházon és a gyülekezeten keresztül vezet.
Sárlott folyamatosan szembeszegül a társadalmi elvárásokkal, és nem rest ezt elmondani akár az egyházi vezetőknek is. Mégis hitének köszönhetően úgy dönt, hogy társadalmi munkát is szeretne végezni, hogy ne csak kapjon, de adjon is. Így ismerkedik meg végül Élivel, egy magányos férfival, aki egy elfekvőben tengeti mindennapjait. A két – egymástól teljesen eltérő hátterű és ezáltal személyiségű ember – lelkileg vonzza, és egyben taszítja egymást. Az idő előrehaladtával szépen lassan egy mély barátság alakul ki a két fél között, amely idővel elveszti határait. Egy nem várt tragédia mégis beárnyékolja ezt a kapcsolatot, amely végül Sárlott végső elhatározásához vezet. Vajon kialakulhat-e két eltérő korosztályú és társadalmi rétegzettségű személy között a tiszta érzelmek lehetősége? És vajon milyen döntést kell meghoznia Sárlottnak, hogy tovább tudjon menni az ösvényen? Ezek azok a kérdések, amik először eszembe jutottak, de hiszem, hogy számos más kérdést és gondolatot fog mindenki kapni, aki kézbe veszi ezt a könyvet.
„[…] az ismeretlenből jövünk, és halálunkat követően ugyanoda érkezünk vissza. Találgathatunk, hogy mi lehet utána, de nincsen földi halandó, aki erre biztos választ tudna adni. A teljes megsemmisülés és a túlvilági élet közötti intervallumban végtelen lehetőségek közül válogathatunk. Amennyiben megismételhetetlenek vagyunk, és képességünk van az egyediség megteremtésére, lehet, hogy mindenkinek máshogy fog alakulni a halál utáni létezése.”
Őszintén szólva meg vagyok lepve és nem kicsit. Ugyanis azt tudni kell rólam, hogy nagyon ritkán veszek kézbe vallással foglalkozó könyveket, mert elvből elutasítok mindent, ami meg akar győzni netán térítő szándékot vélek felfedezni – a rossz tapasztalat –, ezért mikor tudatosult bennem, hogy miről is fog részben szólni a könyv, nem tagadom, hogy idegenkedve fogadtam, de végül szerencsére semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Sárlott személye nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem, hiszen erős személyiség, mégis bizonytalan a jövőjét és életét tekintve. Nehezen tudtam beleilleszteni magam a lelkébe és többször kizökkentem, mert megzavart nézeteinek kuszasága, összetettsége. Végül mégis azt kell írjam, hogy sokat fejlődtem általa, mert közelebb jutottam egy eldöntendő vitában a megoldáshoz magammal szemben. Nevetségesnek gondoltam először és a feltételezést is elutasítottam, de ezt az idézetet egy az egyben mondhattam volna én is. Nézzétek csak!
„– A hitemben a legfontosabb a tapasztalás. Ha az nincs, akkor nem lehet élő hit bennem. Akkor minden, amit tanulok, csak lexikális tudás. Erre nincs szükségem. Amennyiben a szövetségemet Istennel, egy egyházi ember dönti el, akkor én nagyon rossz helyen vagyok. A döntést én hozom meg, ha akarom, nem pedig kiérdemlem, ha megfelelően válaszolok a kérdésekre.”
Nem mennék bele a részletekbe, de úgy gondolom, hogy mindenki érti mire gondoltam fentebb.
Éli karaktere már másképpen érlelődött bennem. Először nagyon nehezen viseltem a rossz természetét és sokszor haragudtam rá. De nagy igazság van abban, hogy senkit sem szabad megítélni első kőrben, hanem meg kell jobban ismerni. Sárlott iránt való érzelmei nehezen követhetőek és sokszor hullámzóak, mégis a kötet végére jobban megértettem, mint a főhősnőt és nagyon sajnáltam. Tudom, hogy sok ember él át hasonló élethelyzeteket, de a gyermekkorban elszenvedett bántalmazások erősen meghatározzák, hogy egy emberből milyen felnőtt lesz. Ezt begyógyítani nagyon sok önmunkával és erős szerencsével lehet csak, és ez nem mindenkinek adatik meg.
Egy kicsit zavaró volt számomra, hogy a gyermek kimaradt szinte teljesen az eseményekből és ez az elején fel is bosszantott, elvégre egy anya nem passzolja le a csemetéjét, de végül megértettem és viszonylag el is fogadtam.
„[…] az ember a nagymamájától sokszor többet tanulhat, mint a közvetlen szüleitől.”
A könyv tulajdonképpen több fontos és vitatott tematikát bont szirmaira, ilyen többek között az emberi létezés mibenléte, a társadalmi elfogadottság és két magányos lélek közötti érzelmi határvonalak megélése.
Külön foglakozik a hit és vallás témakörével is, amely nem megtéríteni akarja az olvasóját, mint inkább bemutatni az eltérő gondolkodások nézőpontjait és egy bizonyos társadalmi nyomásra is felhívja óhatatlanul a figyelmet.
Nagyon szépen látható az élet és halál közötti párhuzam, ami elsődlegesen filozófiai értékkel bír, másodlagosan pedig egy indítókulcs az olvasó lelkében, a saját szemléletének és hitének vizsgálatához.
És végezetül, de nem utolsó sorban megismertet egy elhanyagolt társadalmi problémával, az árvaság kérdésével. Nem mindenkinek adatik meg a biztos, szerető családi közeg és tényleg nagyon szerencsés az, aki törődő és féltő szülökhöz kerül. Születésünket nem mi határozzuk meg és sokáig – egészen az öngondoskodás képességéig – nem dönthetünk sorsunkról. Hogy mi történik egy gyermekkel, az mindig egy adott nemzet társadalmi nyitottságán, elfogadóságán és intelligenciáján múlik. Az árvaházak nagy segítségül szolgálnak évszázadok óta, de, hogy mi történik a falakon belül, az többnyire tabu téma. Ugyanakkor nem lenne szabad homokba dugnia senkinek a fejét, hiszen részben egy jövő nemzedéke is kikerül ezen intézményekből. Ha a nem törödömségünk és mások kegyetlenkedéseinek melegágyaként funkcionálnak ezek az létesítmények, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon milyen felnőttek válnak később és milyen szerepet töltenek be a társadalomban?
Nem tagadom, hogy nagyon megrázott az a pár oldal, amit erről az időszakról olvastam és tulajdonképpen meg is sirattam rám nem jellemző módon. Empatikus lélekként nem tudok és nem is akarok felülkerekedni azon a tényen, miszerint rengeteg gyermek szenved és nem csak a szerető anyai ölelés hiánya miatt, hanem az intézményen belüli farkastörvények miatt is.
Viszont sajnos a kötetre rászorult volna egy figyelmesebb korrektúrázás és szerkesztés is. Nem tudom, hogy csak az én példányomban hemzsegtek-e a hibák, vagy a többi is ilyen, de nem jó érzés többször kizökkeni az adott történetből.
Ezektől függetlenül nekem meghatározó élményt nyújtó könyvet kaptam, ami még sokáig velem fog maradni.
Ajánlom a könyvet az erősebb idegzetű, vagy az élet kegyetlenségeit jól kezelő olvasóknak, mert ebben a csepp kötetben lesz része mindenkinek bőven belőle. Azok is jól szórakozhatnak, akik szeretik a nyomozást, az életről való filozofálást, vagy egyáltalán bármi érdeklődést mutatnak a társadalmi gondok iránt. És egy jó tanács a végére: „[…] a rosszat a legkönnyebb megtalálni a másikban, de ahhoz, hogy a jót lásd, meg kell ismerned.”
Amennyiben elolvasnád a könyvet, a Könyvmogul weboldalán megleled.
Írta: NiKy
„Azt hiszem, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek szülője maga is autista egy kicsit.”
A történet egy család mindennapjait jeleníti meg, amely több részletre bontva olvasható. Főhősnőnk maga a szerző, aki saját életéből merítkezve meséli el azon eseményeket, amelyeket Zsombor fia nevelése kapcsán tapasztalt vagy átélt. A könyv két fő részre bontható. Az első maga a múltra való vissza-visszatekintés, ahol a fogantatástól kezdve, a csecsemő, majd kisgyermekkor és végül az iskolás évek eseményeiről kapunk képet. A második rész pedig a könyv írásakor megélt jelen, amely az akkori állapotot jeleníti meg.
„Biztos öregszem, de néha frászt kapok a gondolattól: mi lesz, ha azelőtt halok meg, hogy a fiam a saját lábára állhatna?”
Szubjektíven úgy gondolom, hogy nagyon jót tett az írásmódválasztás, ugyanis ezt a témát nagyon nehéz befogadni, akár érintett az olvasó akár nem. A személyes hangvétel közvetlenné, szinte barátivá varázsolta az eseményeket és tulajdonképpen egész végig olyan érzésem volt, mintha egy kellemes kávé vagy tea mellett, egy beszélgetés keretein belül hallanám a történetet. Ritkán érzem ezt, pedig nem egyedi ez az írásforma, mégis kevés alkotó képes elérni, hogy magaménak érezzem írását.
Zsombor élete születésétől fogva meg volt pecsételve, mégis ez a pecsét megrepedni látszott az édesanya gondoskodó, rengeteg figyelmet, energiát nem spóroló törődésének köszönhetően. Számos nehézséggel, akadállyal kellett megküzdeniük, mégis apró sikerekkel gazdagodva egy teljesebb élet felé haladva nevelte gyermekét. Az időközbeni családtagok létszámának változásai, a különböző tragédiák és boldogságok adják az erejét ennek a történetnek és egy anya hihetetlen kitartása.
Az Autizmus a XXI. századra már felismerhető és több lehetőséggel kezelhető másság. Egyik formája az Asperger - szindróma, amely nem mentális fogyatékosság, sokkal inkább fizikai, agyi, neurobiológiai probléma. Autisztikus tünetekkel jár, az autizmus spektrum zavar egy enyhébb formája. Erről itt tudhatsz meg többet.
Őszintén szólva egész olvasásom folyamán azt éreztem, hogy fel kell vennem a kapcsolatot a szerzővel, ugyanakkor erről beszélni nagyon megterhelő lehet és nem is biztos, hogy jó feltépni bizonyos sebeket. Ez a személyes megindítás még nem zárult le bennem, de egyelőre meg szeretném emészteni az olvasottakat és remélem, hogy több olvasó kedvet érez ennek a kötetnek a kézbe vételéhez.
Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek nemtől függetlenül, mert erről a tematikáról érdemes tudni, hiszen akár személyes érintettség, vagy csak a témával való ismerkedés okán is fontos a hiteles forrás. És egy záró gondolat: ”Közhelyes, hogy a szeretetre minden lehetőséget ki kell használni, mert nem tudhatjuk, meddig tehetjük meg. Ami velünk történt, bizonyította, hogy ez valóban igaz.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Athenaeum Kiadó weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Sokszor nyúlok olyan könyvekhez, amiket kevesebben vesznek kézbe különböző okok miatt, mégis számomra valami olyan témakört dolgoznak fel, amiről ritkán, vagy keveset van lehetőségem olvasni. Ez a kötet, amelyet értékelni fogok hasonló a fent említettek miatt, hiszen tematika szempontjából bár hiánypótló, de témáját tekintve kevesebben gondolhatják úgy elsőre, hogy érdekes lehet a számukra.
Raffael Mónika kutató-elemző egy olyan interjúcsokrot ad át olvasóinak, amelyben roma származású nők mesélnek életükről, munkásságukról, tanulmányaikról, magánéletükről. Szó esik a társadalomban oly közkedvelten elterjedt származási gyűlöletről, a kirekesztettség különböző formáiról és a hagyományokról, hitről is. De ezen felül számos pozitív területen bontakozik ki az olvasó előtt eme hölgyek élete, álmai, kemény munkával és tanulással telt időszakaik. Emberi életek mozaikjai egy embertelen világban, ahol nem mindegy milyen a bőröd színe és milyen kultúrát képviselsz.
A Roma nők egymás közt című interjúkötet 2020-ban jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A könyv borítóját és a további illusztrációkat Kunhegyesi Ferenc roma származású festőművész álmodta meg a számunkra. További munkásságáról itt olvashatsz.
A művész úr munkáiról és a kötetben megtalálható képekről csak annyit szeretnék írni, hogy lenyűgözőek a maga nemükben, hiszen a figurális ábrázolásmód a régi technikák jegyében igazán egyedi és színekkel dúsított képeket eredményeznek, amelyeket nem csak a képi ábrázolás, de a látásmód kitüremkedése is különlegessé tesz. Ezen miniatűr csodákkal kezdődik minden egyes új interjú, így a ráhangolódást is igen csak erőteljesen segítik.
„A tapasztalatokból, a helyzetekből, különböző emberek megismeréséből, a különböző kapcsolatokból is tanul az ember. Nem csak akkor tanulsz, ha téged oktatnak vagy hozzád jön el egy sokat tapasztalt ember, hanem akkor is, ha te vagy az, aki irányítod a beszélgetést, vagy téged hívnak meg, hogy motiválj másokat. A gyerekektől, a nehézségekkel küzdő szülőktől is tanul az ember.”
A könyvben 12 roma származású, értelmiségi hölgy van meginterjúvolva. Közös bennük származásuk, gyökereik tisztelete és azon munka, melyért élnek minden egyes nap. 12 életút elevenedik meg a lapokon, tele küzdelemmel, hittel és bár a végcél igen eltérő, mégis kiemelkedő minden személyt tekintve.
„A gyerekek szinte több időt töltenek az iskolában, mint otthon, ezért nem mindegy, hogy milyen az osztályközösség, milyen a légkör. A gyerekek többsége felveszi a környezete stílusát. Agresszív környezetben agresszívvá, míg támogató közegben sokkal jobbá válik ugyanaz a gyermek. Kiemelt figyelmet kellene fordítani arra az időszakra, amikor a gyerekek kikerülnek a családból, és bekerülnek az oktatási rendszerbe. Kulcsfontosságú lenne, hogy szeressenek iskolába járni, szeressenek sportolni.”
Ebben az alkotásban találhatunk több gyermekes egyedülálló anyukát, családban élő hölgyet és gyermektelen asszonyt is. Minden Nő útja keserédes elért eredményeik tekintetében, de közös bennük, hogy a tanulás nehéz ösvényén járva kitörtek a maguk közegéből és egy olyan életet teremtettek, ami köreikben egyedülálló vagy csak igen keveseknek adatik meg. Minden hölgy határozott célokkal és szándékkal küzd a roma nép felemelkedéséért, a társadalmi elfogadás és egy magasabb életszínvonal eléréséért. Beleértve azon asszonyokat is, akik már férjnél vannak és gyermekeket vállaltak. A hagyományok megőrzése mellett számos új meglátással, rendkívül széleskörű rálátással mesélik el mindennapjaikat, múltjuk bizonyos szegmenseit. Szó esik a kultúra mellett családi modellről, hitről, oktatásról, de legfőképpen társadalmi tévhitekről és egy bizonyos elítélésről.
Szubjektív véleményem, hogy hiánypótló kötetről van szó, ahol ez a 12 hölgy különböző családi hátterekből származva, külső segítséggel ki tudott emelkedni abból a kilátástalan életből, ahol a nő életét ideje korán a férjhez menetel, majd később a gyermekvállalás és férje akarata határoz meg. Ezen hölgyek különböző életszakaszban vannak jelen pillanatban, mégis egytől egyig komoly segítők a mai roma fiatalok és idősebbek számára. Együttesen elmondható, hogy rendkívül felemelő és példaértékű, ugyanakkor kíméletlenül őszintén feltárja azon tényezőket, amelyek változásra szorulnak minél előbb.
„(…) ha olyan emberek vannak körülötted, akik odafigyelnek rád, akik tényleg törődnek veled, akiknek fontos, hogy mi történik veled, akkor előre lehet jutni, lehet integrálódni. Persze nyilván úgy, hogy te is erőfeszítéseket teszel.”
Nagyon érdekes volt olvasni azon tényt, miszerint roma származású értelmiségi hölgy nem roma férjet választott, hiszen a tanulást és fejlődést elsődlegesen egy nyitott szemléletű, tudásigényű társ tudja csak támogatni. És ugyanezt erősíti az a nézet, miszerint roma származású, tanult férfi is többnyire nem saját népéből választ társat. Ez számomra nagyon izgalmas kérdéseket hozott felszínre, amelyről szeretnék többet megtudni.
Ennek a kötetnek is az az elsődleges üzenete, hogy legyél akár milyen korban, csak a tanulás által tudsz jobb életet biztosítani magadnak és a családodnak. De ehhez fontos a külső támogató közeg valamely szervezet, vagy barát, családtag által. Az integráció egy nagyon fontos és súlyos témakör, amellyel foglalkozni kell, hiszen sokkal jobb egy olyan társadalomban élni, ahol az egymás elfogadása származástól függetlenül egy egészséges és fejlődő közösséget eredményez.
„(…) a tanulás a legbiztosabb út arra, hogy az ember előre haladjon (…).”
Viszont sajnálattal tapasztaltam, hogy több helyen helyesírási hibákba, valamint elválasztási helytelenségekbe ütközik az olvasó. Egy ennyire igényes és fontos tematikát felölelő kötetben ezek nagyon kellemetlen élményt nyújtanak és ronthatják az összképet. Ettől függetlenül tartalmilag kiváló a kötet.
Összességében úgy gondolom, hogy egy hiánypótló könyvet vehettem kézbe, amiért igen hálás vagyok.
Hogy őszinte legyek nagyon mérges és talán még annál is jobban szomorú vagyok, hogy egy ilyen könyvnek az alapjai – amiről éppen értékelést kívánok írni – valóságosak és sajnos a mai modern világban is megállják a helyüket. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam. Köszönöm.
Cso Namdzsu írónő 1978-ban született Szöul, Dél-Koreában. Gyermekkorát meghatározta a női elnyomás tudattalanul tudatos hagyománya, ahol míg a lány gyermek balszerencsét jelentett, de a fiú születését áldásnak vették. Ettől függetlenül kitartóan dolgozott egész gyermekkorában, melynek eredményeképpen az Ihva Női Egyetemen szociológiából diplomázott. Az ezt követő 10 évben televíziós műsorkészítőként dolgozott, ahol elsődlegesen aktuális eseményekkel vagy oktatással foglalkozott. 2011-ben jelent meg első regénye, amelyért megkapta a Munhakdongne Kiadó díját. Ezt követően jelent meg még két regénye, melyek közül a harmadik alkotásáért 2017-ben megkapta a Ma írója – díjat és 2018-ra elérte az egymillió eladott példányt. Született 1982-ben című könyvéről írtam utóbb, amely ráadásul nyersessége és őszintesége miatt, a nők életéről és társadalmi elnyomásáról szóló kíméletlen és hiteles forrásokat feldolgozva a koreai feminista irodalomnak és a helyi #Me Too mozgalom alap könyvének tituláltak.
Cso Namdzsu - Született 1982-ben című regénye 2019-ben jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. A könyv címe igen szokatlan már elsőre is, hiszen sokan úgy gondolhatják, hogy a dátum fontosságát jelzi, de ez cseppet becsapós, mert valóban van jelentősége némiképpen ennek az évszámnak, mégsem ez határozza meg a kötet értékét és fontosságát.
De nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről szól a történet.
Történetünk főhősnője, Kim Dzsijong, aki egy három gyerekes család középső szülöttekként nő fel. Mivel lánynak született, így nővérével és a nagymamával közös szobában lakik, öccse pedig a szülőkkel egy légtérben tölti a napjait. A két nem között óriási szakadék húzódik ebben az időben, hiszen a két lánynak mindig mindenért meg kell küzdenie, míg a kisfiú automatikusan a jobbat és többet kapja. Ez akkor változik meg, mikor a nagymama eltávozik az élők sorából és az édesanya fellázad a családi „szokások” ellen. Sajnos ez a lealacsonyító nézet társadalmilag van jelen, így a két nővérnek komoly gondot jelentenek az iskolák elvégzése, valamint későbbiekben a munkavállalás és a családalapítás is. Vajon sikerül-e Kim Dzsijong-nak kitörnie ebből a sokszor megalázó helyzetből? És mi köze van mindehhez a gyereknevelésnek és a társadalmi nézeteknek?
„(…) a fiúk általában gonoszkodnak és bántják azokat a lányokat, akik tetszenek nekik.”
Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv méltón nyerte el a különböző díjakat és lett a koreai feminista irodalom kiemelkedő története. Vérlázító volt olvasni hogyan bántak a nőkkel és mennyire méltatlan még ma is sok sorstársunk helyzete a világban.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Athenaeum Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
“Rendben, fiúk, akkor most megmutatjuk neki, hogy mi is ismerjük a törvényt, de a törvény ismerete nem minden.”
Mi az emberi létezés meghatározó princípiuma? Az erőszak? A döntési szabadság? A folyamatos változásra és megújulásra való képesség? Hol húzódik a határvonal a társadalmi jó és rossz között? Lehet-e jó a szükséges rossz? Szolgál-e közösségi érdeket a “rosszak” bekényszerítése a “jók” táborába?
Anthony Burgess - Gépnarancs című novellája 1962-ben íródott és a megjelenését követő évtizedekben bevonult az angol irodalom halhatatlan klasszikusai közé. Több adaptáció is készült belőle, ezek közül talán a legismertebb Stanley Kubrick 1971-ben született igen megosztó filmfeldolgozása. Jelenlegi vizsgálódásunk alapját a Helikon Zsebkönyvek sorozat 2019-es kiadása képezi.
A történet főszereplője Alex, egy alig 15 éves tinédzser, aki fiatal kora ellenére bandavezérként éli törvényenkívüli éjszakáit egy fiktív nagyvárosban valahol a nem túl távoli jövőben. Szinte egymást követik a kisebb-nagyobb bűncselekmények, melyek állandó közös nevezője a brutális fizikai erőszak. Nehéz pontosan megítélni, hogy mekkora mértékben motíváció a könnyű élet és a pénzszerzés reménye illetve az unaloműzés vagy a célnélküli létezés tartalommal való kitöltése. A fényesen ívelő karrier azonban egy balul sikerült betörés alkalmával kettétörik és hősünknek választania kell: letölti embertelen körülmények között a rá kiszabott 14 éves szabadságvesztést vagy aláveti magát egy új kondícionáló eljárásnak, mely során két hét alatt törvénytisztelő állampolgárt faragnak belőle és utána szabadon bocsájtják.
“Nos, kezdik életbe léptetni ezeket az új elképzeléseket, és a parancs az parancs, noha őszintén meg kell mondjam, én nem értek vele egyet. Ezt hangsúlyozni kívánom. Én azt vallom, szemet szemért. Ha valaki megüti magát, maga visszaüt, nem igaz? Hát akkor miért ne ütne vissza az állam is maguknak, ártalmas és brutális hulligánoknak? Ám az új elképzelés nem ez. Az új elképzelés az, hogy a rosszat jóvá kell változtatni. Szerintem ez mélységesen igazságtalan. Hát nem?”
Nehéz pontosan meghatározni a novella műfaját. Lehet disztópikus science fiction, társadalomkritika, de akár bizonyos elemeit tekintve szatíra is. Az író kíváló munkát végzett azzal, hogy nem jelölte meg pontosan sem a helyszínt, sem az évszámot, csak elvétve találunk kapaszkodót arra nézve, hogy talán egy angol nagyvárosban járunk egy technológialiag fejlettebb jövőben (1962-hoz képest), ahol mindennapos már a globális tömegtájékoztatás és zajlik a világűr meghódítása. Mindezek azoban csak apró háttérinformációk, a novella cselekménye és üzenete pont ennek a meghatározatlanságnak köszönhetően kortalan és örökre szóló. Autentikusságát csak erősíti, hogy egy éretlen tini a narrátora, vagyis nem tompítja az élményeket, traumákat magasabb életkor érlelte bölcsesség vagy műveltség sem.
Fontos számomra vizsgálni az életrajzi hatásokat minden olyan mű esetében, amelyik valamilyen értelemben megelőzte korát. Sajnos itt is találunk tragikus kitekintést: a szerző terhes feleségét amerikai dezertőrök kegyetlenül bántalmazták egy áramkimaradás során, amely végül közvetve-közvetlenül születendő gyermekük elvesztéséhez vezetett. Nehéz nem észrevenni az író és a műben szereplő F. Alexander közötti párhuzamot, tekinthető ő egyfajta rezonőrnek is.
Érdekességként megemlítendő, hogy az író szándékosan három részre és azon belül hét fejezetre osztotta művét, mert a 21 mint életkor a felnőttéválást, a testi és lelki érettséget jelöli. Az amerikai kiadásban azonban a legutolsó fejezet kimaradt, mert azt túlzottan “optimistának”, a tengerentúli olvasóközösség ízlésévével ellentétetesnek tartotta a kiadó (a Kubrick-film is ennek szellemiségében készült).
A novella egyik legnagyobb vívmánya egyben legnagyobb hátránya is. Burgess nyelvészettel is foglalkozott és megalkotott írásában egy új utcanyelvet, ami leginkább a londoni cockney szleng és orosz szavak keveréke. A könyvhöz nem tartozik semmiféle szójegyzék, így az olvasónak magától kell kitalálnia az egyes szavak jelentését. Íme egy rövid részlet, csak kedvcsinálónak, hogy micsoda verbális armageddon vár ránk:
“Zsebünk tele volt gyéngyivel, úgyhogy zsozsó miatt nem kellett öszetolcsókolnunk egy vén kakadut valami átjáróban, hogy vígyeljük, mint úszik a vérében, mialatt mi négyeljük az osztanivalót, erószakoskodással se kellett frászt hoznunk valami ősz hajú sztáraja prícára egy boltban, hogy aztán röhögve eltépjünk a pénztár belével. De hát a pénz nem minden, ahogy mondani szokás.”
Számomra ez a stílus az első 50 oldalon meglehetősen zavaró volt, bár rendelkezek némi ismerettel, és ez hozzásegített a szöveg értelmezéséhez, így is akadt bőven olyan kifejezés, amit hosszú kutatómunkát igényelt tőlem. Szerencsére nem minden szereplő ezt a “nyelvet” beszéli, de mivel a történet a narrátor szemszögéből van elmesélve, így a novella nagyrésze ezt az írányvonalat követi. Meg kell emelnem ugyanakkor kalapom a fordító előtt, hiszen embert próbáló feladat lehetett egyszerre átülteni magyar nyelvre és megőrizni a szöveg eredeti szellemiségét.
Megoldhatóak-e a szociális problémák a társadalmi kontroll növelésével? Kiprogramozható-e az emberből az erőszakra való hajlam? Életképes marad-e az erőszakmentes alany a modern társadalomban avagy lehet-e az erőszak egy szükségszerű túlélési mechanizmus?
Burgess írásában az ember Isten által gondozott gyümölcs (narancs), amely az ő szomját hivatott csillapítani. A modernizálódó világ pedig ezt a narancsot “elgépiesíti”, vagyis a saját képére formálja, eljellegteleníti.
Bár a novella bővelkedik szimbólumokban és szívemnek oly kedves iróniában, valamint az üzenete is örökérvényű, erőszakossága és a stílusa miatt nem tudom mindenkinek feltétel nélkül ajánlani, bármennyire is szeretném. Ha azonban sikerül túllendülni a kezdeti nehézségeken, akkor úgy érzem, hogy egy meghatározó élménnyel gyarapodhatunk.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed kedves olvasó, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Mit ne mondjak, megint sikerült egy olyan könyvet kézbe vennem, amitől a lelkem ezer darabkára tört és most keresgélhetem őket, hogy mint egy puzzle-t visszaillesszem a megfelelő helyükre. Már nem először fordul elő, hogy az Európa Kiadó kötetei között kincsekre leltem és szintén többször találkoztam az élet egy sötétebb oldalával általuk. A családon belüli erőszak sok nő életének mindennapjait teszi ki számos formában és csak igen kevesen tudnak vagy mernek kimenekülni ebből a gyötrő létből. Ennek természetesen számos oka lehet, de elsődlegesen a kiszolgáltatott és félelmekkel teli lét. De mielőtt ebbe belemennék, vessünk egy pillantást a borítóra.
Igen ritka, hogy olyan külsővel jelenik meg egy adott történet, mely teljes egészében letükrözi a belső tartalmat. Ha erre a képre ránézek, mindamellett, hogy megállapítom mennyire groteszk a maga módján, mégis számomra nagyon tetszetős, pedig amit üzen az a leggaládabb vétségek egyike és tűzzel-vassal harcolok ellene. Az erőszak nem megoldás semmire, főleg arra nem, hogy a saját frusztrációinkat levezessük másokon.
„Valószínűleg történik bennünk valami, amikor ölünk. Olyankor elmozdítunk valamit, megbontjuk az univerzum érzékeny egyensúlyát, és ez iszonyú intenzív érzés lehet.”
A regény egy átlagos család hétköznapjairól mesél, ahol az apa különböző bántalmazási formákban éli ki beteg hajlamait a család tagjain. Mivel egyesszám első személyben íródott, így az idősebb gyermek szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket. A lány mindennapjai az átlagos tinigondokon felül az emberek vizsgálatával és a környezetébe való beleolvadással telik. Kivételt képez ez alól az öccse, Gilles, akinek szeretete és védelmezése teszi különlegessé a mindennapokat. Ebben az eltorzult és félelmekkel teli világban próbálja megállni a helyét két testvér. Sajnos egy nem várt baleset tönkreteszi az eddigi kevés jót is és főszereplőnek egy igen komoly ötlete támad arra nézve, hogy hogyan tudná visszaváltoztatni az eseményeket. Hogy mi történik? És mi köze van a vadászszenvedélynek ehhez az egészhez? Nos, ezt megtudhatod, ha elolvasod a könyvet.
„A történetek arra jók, hogy beléjük pakoljuk az összes olyan dolgot, amitől félünk, mert így biztos, hogy egyik sem következik majd be a való életben.”
A fenti idézet egy nagyon jó példa arra, hogy miért születnek ilyen fajsúlyos témával foglalkozó regények. Sok esetben az alkotó nem saját tapasztalataiból merítkezik, mégis nagyon hitelesen tudja ábrázolni az adott eseményeket és a lelki torzulásokat. Most is egy ilyen kötettel találkoztam, amiről elmondhatom, hogy nemcsak rendkívül megrázó, de egyben érdekes és kiemelkedő volt számomra.
Egy tinédzser lány bőrébe bújni sokatok számára valószínűleg könnyű, hiszen azt gondolná a laikus olvasó, hogy a saját nemével mindig egyszerűbb az azonosulás, de számomra sajnos pont az ellenkezője történt. Én is voltam ennyi idős nyilván, mégis nehéz volt beleképzelnem, akár fogalmazhatok úgy asszimilálódnom a környezettel és egy sérült, de határozottan erős lélekkel. Mikor végül sikerült, már képtelen voltam szétválasztani a saját és a lány gondolatait, ráadásul szembesültem azzal a ténnyel, hogy mennyire hasonló az érdeklődésünk, illetve szenvedélyünk a természettudományi tárgyak és világok iránt. Bár a fizika számomra távolabbi, a biológia és a kémia viszont nagy kedvencemmé vált és nagyon tudtam értékelni az erre vonatkozó részeket.
„Az időutazás olyan, mint a halhatatlanság. Érthető a vágy, de meg kell tanulnunk elfogadni az elfogadhatatlant. Az ember meg akarja érteni, fel akarja fogni a dolgokat, és ez jellemének a jó, a gyermeki oldala. Megfigyelni, megérteni és megmagyarázni: tudósként ez a feladatod, de ne avatkozz bele semmibe. Az univerzumnak megvannak a maga törvényei, működik, önmagát előállító rendszer, egyszerre tervező, munkás és termék.”
Ha már a leánykáról írok, be kell, hogy valljam először nem értettem mi zavar vele kapcsolatban, míg végül rájöttem. A tény készített ki, hogy lehettem volna én is, vagy bármelyikünk a helyében, és egyáltalán nem biztos, hogy ilyen szinten megálltam volna a helyem. Ilyenkor és még számos más eset miatt is úgy gondolom, hogy csak azok gondolnak vissza szívesen a gyermekkorukra, akik tudattalanul fel sem fogják, hogy valójában milyen szerencsések. Úgy felnőni, hogy napi szinten attól rettegsz mikor ér bántalmazás rendkívül depresszív és destruktív.
Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon nehéz, de fontos témáról olvashattam. Mind a karakterek, mind pedig az események szépen ki lettek dolgozva és számos alkalommal meggyötörtek lelkileg. A szemfüles olvasó sokkal többet fog érteni és érezni az élettel kapcsolatban a kötet kézbe vétele után és az is biztos, hogy még jó ideig nem felejti el a benne olvasottakat.
Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert mindenkinek érdemes tudni erről a témáról. Ha szereted a komolyabb történeteket és nem félsz az élet árnyékos oldalától, ajánlom figyelmedbe a regényt. És egy saját gondolat: Szándék nélkül támaszkodni valakire, elvárni dolgokat és ami még fontosabb, elmondani neki, hogyan érzel a legszebb emberi gesztus. Ezzel visszaélni - a legrosszabb.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
„(…) a szokásokra szükség van, ezek nyújtják az állandóságot, ez a nyugalom fedezete.”
Ez a történet valahogy más volt, mint az eddigiek, persze az is igaz, hogy ahány könyv annyi világ, mégis, sem a forma, melyben íródott, sem pedig a témája nem átlagos. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Hálás vagyok, mert újabb lépést tettem a komfortzónámon kívül. Köszönöm.
Csongor Andrea – Mozaik című könyve egy második házasság apró-cseprő „problémáiról” mesél. Különlegessége elsődlegesen abban rejlik, hogy a két házasulandó félnek különböző korosztályú gyermekei vannak, így a „kis” család már nem is olyan hétköznapivá válik az olvasó szemében. A kilenctagú família bizony nem kis feladat elé néz, hiszen a szürke hétköznapokban is meg kell találniuk az egymáshoz vezető utat. A két szülőnél ez könnyedebbnek bizonyul, de a hét gyermek már egészen más tészta. Ráadásul a két félnek nem csak a gyermekek összecsiszolódásával kell megküzdeniük, hanem a társadalmi presszióval is, mely két eltérő etnikumú ember együttélésére próbál nyomást gyakorolni. Ebből főleg akkor van konfliktus, mikor különböző hétköznapi helyzetekben idegen emberektől különböző appercepció érkezik. Hogyan lehet két ennyire eltérő ember mégis szeretettel és hittel egymás iránt? Vajon képesek ebben a szimbiózisban boldogan élni? Nos, ha érdekel, olvasd el a könyvet!
Szubjektív véleményem, hogy bár fennen hangoztatom, hogy sem a szexuális identitás, az etnikai -, vallási hovatartozás, de még a bőrszín sem határozhatja meg két ember egymáshoz fűződő emocionális viszonyát, mégis a társadalmi nyomással és ítélkezéssel nap, mint nap fel kell venni a harcot. A kisregény egy érdekes formában tárja az olvasó elé többek között ennek a témának a boncolgatását. Humorban gazdag és pont ezért, talán elveszi az élét ezeknek az egyként tabu témáknak. Egy második házasságot kezdett családi struktúra eleve hátránnyal indul a közös úton, hiszen diszfunkcionálisnak számít, bárhogy is nézzük. Meglátásom szerint, amennyiben vannak utódok mindkét fél oldaláról, a gyermekek gördülékenyebb életéhez elengedhetetlen a sok kommunikáció és a problémák nyitott elrendezése. Hiszen a gyermekek már sokat szenvedtek a felnőttek döntései miatt és egy új mostoha belépése még nehezebbé teszi az új életforma megszokását.
Az írónő egyik karakterét sem dolgozza ki igazán, sőt meg merem kockáztatni, hogy a fő ismérveken kívül az olvasóra bízza ezt a feladatot. Ez a regény egy hétköznapi szituációt bont szirmaira, melyben megméretet mind a társadalmi, mind pedig a szülő –gyermek kapcsolat.
Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon érdekes, rendkívül élvezetes, de annál komolyabb témáról olvashattam, mely különleges élményt és mély érzelmeket hagyott bennem. És zárásképpen szeretnék egy verset kiemelni a kötetből. Kérlek, olvassátok figyelmesen:
Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert mindannyiunknak érdemes tudni ezekről a témákról és a legfontosabb, hogy humorral fűszerezve könnyebb is befogadni. És ne feledjétek: „A szeretet felülírja az igazságot.”
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
„A nagy indián azt mondja a kis indiánnak: te az én fiam vagy, de én nem vagyok az apád. Akkor kije volt neki?”
Valamikor a tavalyi év folyamán kerestem egy olyan kötetet, mely nem az általam kedvelt sémák szerint íródott, tehát nem regény, verseskötet, vagy novella. Bár nagyon szeretem a tudományos könyveket is, lényegesebben kevesebbet olvasok-e területen, mint a fent említetteken. Ez a könyv nem regény, de nem is dokumentum, valahol a kettő között helyezkedik el, de témáját tekintve hiánypótló és minden családot alapító vagy vágyó személy kezébe nyomnám nemtől függetlenül. Ugyanis úgy gondolom, hogy nem csak azok tanulhatnak belőle, akik erre az útra kívánnak lépni, hanem mindenki, aki egy új életet szeretne maga mellett tudni.
Először is szeretném, ha tudnátok, hogy az értékelésem mentes minden bírálattól. Személyes meglátásaimat és a könyvről alkotott véleményemet kívánom megosztani veletek, viszont tény, hogy van kialakult meglátásom a témát tekintve.
Nem tagadom, én azon személyek táborát erősítem, akik tudatosan nem akarnak gyermeket vállalni. Ha ezért elítélsz, te dolgod, de mielőtt nagyon belelendülnél, ne feledd, hogy ez az én testem és én életem. Senkinek sem lehet megmondani, hogy mit kezdjen vele és ítélkezni is csak akkor érdemes bárki felett, ha legalább megvizsgáltad minden oldalról az adott embert. Tehát, mikor kézbe vettem ezt a könyvet, volt egy bizonyos gondolatvilágom a témával kapcsolatban, de nyitottan akartam olvasni a sorokat és úgy érzem sikerült.
A kötet borítójával kezdeném az értékelésemet, hiszen ez fogja meg először a könyvet olvasni vágyó lelkeket. A meseszerű kép először egy idilli érzetett kelt, hiszen a kellemes színek mellett egy őzike tekint ki a fák oltalma mögül. Ha ezt elengedem, már egy egészen más perspektívából szemlélem ugyan azt a felületet. Mivel a könyv súlyos témát ölel fel, tudatosult bennem, hogy a fák biztonságából kitekintő élőlény egy gyermek kivetített lelkét vizualizálja. Nagyjából ilyen képet fest a mai ártatlan lélek, ahogy a felnőttek és szabályok szubvenciójából néz ki a világ felé, vagy éppen ezek „fogságából”, ez nézőpont kérdése. Tehát miután ráébredtem, hogy bizony ez a kettőség mennyire becsapó, már sokkal határozottabban figyeltem a részletekre. Azt el kell, hogy ismerjem ez a borító úgy jó, ahogy van és bárki is veszi kézbe, egy kellemes töltettel kezd neki az olvasásnak.
Mártonffy Zsuzsa újságíró, blogger és ennek a kötetnek a megálmodója, írója. Férjével egy saját és két örökbe fogadott gyermeket nevelnek. 2014-ben indította-e témával kapcsolatos blogját, mely nagyon hamar nagy olvasottságnak örvendett és napjainkban országos szinten megkerülhetetlen (Örökbe.hu).
A könyv az örökbefogadásról és ennek teljeskörű átláthatóságáról szól. Az írónő a kötet első részében saját családján keresztül mutatja be a nézeteit, a gyermekeivel előforduló esetleges problémákat, megoldásokat és számos más érdekességet. A könyv riportokat tartalmaz, melyekben különböző személyek mesélik el saját élményeiket, „kálváriájukat”. Minden oldalról megismerhetjük az örökbefogadás tematikáját, tehát jelen vannak a kötetben azon személyek, akik gyermekre vágytak, vagy örökbe adók, nevelőszülők és szakemberek, valamint olyan felnőtt korú emberek, akik örökbefogadott gyermekként nőttek fel.
A kötet széles körben járja be ezt a témát, külön kiemeli a lelki és egzisztenciális követelményeket. Nagy hangsúlyt fektet a pozitív és negatív oldalak bemutatására, valamint az utolsó részben minden előforduló fogalmat megmagyaráz és tisztáz.
A saját olvasási élményem nagyon meghatározó lett, ugyanis többször tapasztaltam, hogy nehéz szívvel és gyakori félrerakással tudtam csak végig olvasni a könyvet. Sokszor meghatódtam és sajnos a sírás határán is ingadoztam. Olyan emberekről kaptam információt, akik bár számomra idegenek mégis átéltem szenvedéseiket. Minden örökbefogadó személynél éreztem a vágyak és kínok közti dilemmát, de kitartásukért rendkívül erős tisztelet alakult ki bennem. Máskor mélyszegénységben élő emberekről olvastam, majd örökbefogadott felnőttekről. Csupa idegen lélekről, akik valamilyen úton bekerültek egy bizonyos gépezetbe és sajnos nem tudtak onnan kikerülni.
Országunk bármennyire is kicsi sajnos a mindennapi életünk része az árvaság, a családon belüli erőszak különböző formái, valamint a mélyszegénység. A diszfunkcionális családok száma egyre nagyobb és egyre kisebb arányban található funkcionális, tehát egészséges család. A két fogalom közti határt nem csak az erőszak különböző aspektusai húzzák meg, hanem a család szerkezete is. (Erről itt tudsz bővebb információhoz jutni.)
A két szó közötti különbözőség elsődlegesen abban rejlik, hogy a harmónia a felek között és az egzisztenciális, tehát anyagi töltet milyen arányban van jelen és hogyan kezelik a felek. Hiszen attól, hogy valaki szegényes körülmények között él, még nem jelenti azt, hogy nincs szeretet és megértés, ahogy azt sem, hogy a jobb anyagi körülmények között minden terület működőképes.
Napjainkban még mindig sok nő fiatalon kerül olyan helyzetbe, ahol az első aktus után terhesség „örömei” elé néz, ami kora vagy családi háttere miatt is kilátástalansághoz vezet, és különböző okok miatt nem tudja megtartani gyermekét. Természetesen van, aki tudatosan dönt így, vagy kényszer miatt, de egy biztos egy ártatlan lélek kerül otthon és szeretett szülői gondoskodás nélkül a nagyvilágba. A nem megfelelő egzisztenciális háttér vagy tudatlanság gyerekek millióinak sorsát pecsételik meg. Sokkal kevesebb lenne az árva gyermek, ha az iskolákban több figyelmet fordítanának a felvilágosításra és a védekezési lehetőségek széleskörű bemutatására. Persze így is lenne bőven olyan eset, mikor a fent említett eshetőség valamelyike miatt kénytelen a szülő lemondani gyermekéről, de hiszem, hogy sokkal kevesebb arányban fordulnának elő ilyen nehéz élethelyzetek.
Korunk egyik másik nagy és fájdalmas életválsága: a gyermektelenség, tehát meddőség. Egyre több fiatal pár kényszerül lombik programba és többszöri próbálkozás után sem lesz utóduk természetes úton. A gyermektelenség és folyamatos kudarcok után sokan szerencsére úgy döntenek, hogy az örökbefogadás a megoldás problémájukra. A két lélek találkozása csodálatos élmény lehet, hiszen egy picinyke lelkecske talál szerető szülők oltalmába.
A mai törvény szerint maximum 45 év korkülönbség lehet a legfiatalabb örökbefogadó fél és a gyermek között. Ez meghatározza azt, hogy a későbbiekben is egészséges és tartós körülmények között nevelkedhessenek azon gyermekek, akik egyszer már családra leltek. A kötet szerint a mai felnőttek átlag életkora 40 és afeletti, tehát újszülött gyermekre az esély egyre kisebb ebben az esetben. Mindenki úgy gondolja, hogy egy kisbabával sokkal könnyebb, hiszen ott „tiszta lappal” lehet kezdeni, formálni a gyermek lelkét és tudatát. A kicsivel idősebb gyermekekkel, már nagyobb gondokat vélnek felfedezni, pedig ha belegondolunk egy kisbaba esetében még sokat kell várni mire kiderülnek az esetleges genetikai örökségek, betegségek, értelmi elmaradottságok. Míg egy nagyobb gyermeknél már ez tudható és megfelelően kezelhető. Viszont sajnos a kötet szerint, az esetek nagyobb százalékában fehér bőrű, egészséges gyermeket szeretnének. Természetesen érthető ez az igény is, ugyanakkor egy gyermek bőrszíntől és nemtől függetlenül lehet különleges és egészséges felnőtt a későbbiekben. Nem a szín határozza meg ki milyen ember, hanem elsődlegesen a neveltetés.
A származás és bőrszín úgy látszik itt is megkerülhetetlen feltétel, pedig nemtől és bőrszíntől függetlenül minden gyermek egyforma, hiszen ártatlanul kezdi meg az életet. Csak azon múlik, milyen emberekké válnak a későbbiek folyamán, hogy „otthon” mit látnak a szülőktől és mennyire törődnek velük.
A másik nagyon fontos kérdés az örökbefogadás fogalma és ténye, melyet a kötet szerint időben és nyitottan vállalva a gyermekben egészséges lelket táplál. Ha titokban van tartva, netán le van tagadva, ott a gyermek érzi, hogy valami nem stimmel, de legtöbbször önmagában keresi a problémát, mely idővel elmélyedhet, és akár örökre beleívódhat a lelkébe. Erre ez a mondat a legjobb:
„Ha egy gyerek hazugságban nő fel, hazudni fog.”
Saját környezettemből kiindulva több esetben is tudok örökbefogadott gyermekről. A kezelési folyamat a nyitottól a zártig terjed. Az előbbi esetében már egész kicsi korától mindkét szülő mesél a gyermeknek arról, hogy más pocakjában nőtt, míg meg nem született, de a szülei ők maguk. Míg az utóbbinál lassan felcseperedik a gyermek és még mindig úgy tudja, hogy a saját biológiai szüleivel él. Mindkét eset előfordul és egyéni, de a károk egy titkolózó családban hatalmasak.
A másik az anya szerepe, kötelessége és léte. Erre is szeretnék egy idézetet mutatni a kötetből. Nézzétek csak!
Szülőnek lenni kétségtelenül nagy felelősség, de hatalmas öröm is. Hogy ki hogyan képzeli el a családi szerkezetet, hogy kik vállalhatnak gyermeket egyéni. Mégis úgy gondolom, hogy az elvárások nem egészségesek. A saját esetem sem egyedi, de sokan elítélnek érte. Szerintem nem attól leszek jó ember, hogy gyermeket vállalok, bár tény egy másfajta nézettel megtenném. A kötetben erről is szó van, és nagyon jól megfogalmazza az író. Kérlek, olvassátok figyelmesen!
„Egy társadalom minél jobban nyomja a heteronormatív, házasságban élő, (több) gyermeket szülő anya, család modelljét, annál nehezebb abban a társadalomban a nem sztenderd életekkel előállni, bármilyen legyen az. Mert az nem felel meg az elvártnak. Csak figyeljük meg, hogyan vannak jelen a társadalomban a beteg, sérült emberek, akár gyermekek is. Sokszor őket is szégyellik. Ha valaki kicsit sántít, vagy alacsony növésű, bizonyos dolgokban nem elég ügyes, netán kövér. Vagy a gyermektelenek, akiket szintén durván kirekesztenek.”
Egyetlen oldalt nem vizsgál meg a könyv, még pedig az azonos nemű párok örökbefogadási lehetőségeit. Ezzel is foglalkozni érdemes és nagyon szívesen olvasnék pozitív javaslatokkal párosuló történeteket, esetleg meglátásokat.
Összességében úgy gondolom hiánypótló kötet a témáját tekintve is, nem csak a széleskörűsége miatt, hanem a nyitott szemléletéért is.
Ajánlom mindenkinek nemtől és kortól függetlenül, mert ne feledjétek az élet érték és rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele!
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Bookline Könyvek oldalán be tudod szerezni.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése