Nőként nőkről olvasni, mindig igen kockázatos vállalkozás.
Bár mondhatnám, hogy sorstársi nézetből könnyen belehelyezkedhetünk egy adott
személy szerepkörébe, de az eltérő korokban élt elődeink tekintetében ez sajnos
alapvetően elenyésző mértékben fordul elő. A fikciók világában, amikor egymás
hegyén-hátán íródnak a különböző rendkívüli képességű hölgyekről szóló,
világmegváltó(mentő) regények, szintén nehéz azonosulni az adott karakterrel.
Mi halandók, talán érzünk vágyat a különlegességre, de azt,
hogy mennyire tudunk belesimulni egy ilyen lélek gondolataiba, cselekedeteibe,
igen nehéz kérdésnek gondolom.
Aligha létezik olyan ember a Földön, aki valamilyen formában
ne hallott volna az Odüsszeia legendájáról. Odüsszeusz hosszú utazása számos
formában megihlette a művészeket, hiszen a mozi világától kezdve, a színházon,
szobrászaton és festészeten át a nagy legendáról több kiváló mű és alkotás
született. De mi a helyzet a történet egy olyan karakterével, akinek szerepe
nagyon fontos, mégis kevés méltatásban részesült eddig? Hogy kiről is lenne
szó? Nos, természetesen a fehérnép egyik legérdekesebb személyéről, maga Odüsszeusz
feleségéről, Pénelopé asszonyról. Ez a páratlan teremtés több évtizedig
tartotta magát hitvesi esküjéhez, ráadásul az uradalom fennmaradása is igen
csak nagy százalékában neki volt köszönhető. Okos és ravasz gondolkodásának,
valamint a jó szerencsének is köszönhette, hogy végül megtért ura még legalább egy
megtépázott „hazát” talált, amelynek sorsa egy hajszálon függött addigra. A
mostani olvasásom erről a különleges teremtésről mesélt, akiről oly keveset
tudtam, mégis nagyon vártam történetét.
Mint fentebb már említettem ez a könyv Odüsszeusz feleségéről,
Pénelopé hercegnőről szól, ámbár az is igaz, hogy bár női szemszögből íródott a
regény, mégis többedmagával meséli el a történetet. A hercegnő mellett külön
fejezet jut azon tizenkét felakasztott szolgálólánynak, akik végig kitartottak
a család otthonmaradt tagjai mellett, elviselve a megaláztatást, erőszakot és
számos más atrocitásokat, ezzel is segítve asszonyukat. Az ő tragikus sorsukból
merítkező alvilági hangok suttogásából egyre felerősödő visszhangokká válnak,
míg végül mindent betölt a bosszú szelleme.
„Az okosság olyan adomány, amiért a férfi akkor szereti a
feleségét, ha biztonságos távolságban érzi magától. A kedvesség, az más, azt
akármikor elfogadja, jobb csáberő híján.”
A kötet tulajdonképpen két részre osztható. Míg az elsőben
megismerjük a hercegnő gyerekkorát, neveltetésének körülményeit és házasságának
előzményeit, addig a második már egy bánatos, de leleményes asszonyról mesél,
aki meghazudtolta időszakának kortárs asszonyait és kitartott hosszú éveken át,
és sose szűnt meg szeretni férjét.
Természetesen mindeközben képet kapunk az istenek által is
csodált unokanővérről is, maga Helené személyében, aki mindig két szinttel
fentebbről néz az emberiségre. A két nő közötti eltérés nem csak a
külsőségekben fedezhető fel, hiszen bár mindkét asszonyért a legendák szerint
sok vért ontottak, de eltérő okokból.
„Miért képzelik úgy a nagyon szépek, hogy a világban
mindenki más csak az ő szórakozásukat szolgálja?”
Ez a kettős párhuzam sok intrikát és bánatot okoz Pénelopé
lelkében, de egyben egy erős akaratú asszonnyá is formálja az évek múltával. De
vajon elegendő-e az asszonyi leleményesség és kitartás ahhoz, hogy visszatérjen
férje és ismét béke költözzön a falak közé?
A könyv párhuzamok tekintetében igen gazdagnak mondható,
hiszen élet és halál, szépség és eszesség, valóság és ábránd keveredik egymással
oldalról oldalra. Hogy éppen kinek a szemszögéből ismerjük meg az adott időszak
eseményeit, az fejezetenként változik, de legyen akár a cselédség, akár a
hercegnő emléke, minden sorából árad a vér vasas íze, a halál rothadó bűze és
az a tömény virágillat, amely mindezt elfedni kívánja.
Női sorsról olvasni nem könnyű még ennyi idő távlatában sem,
különösen akkor, ha a modern felfogás nem képes igazán átállni a kor
szellemében. De mégis részese lettünk egy olyan világnak és lélek útjának,
amely inspiráló még a XXI. század szülöttjének is.
Sokszor elgondolkodtam, hogy Pénelopé személye
tulajdonképpen egy letűnt korban élt mai emancipált nő tükörképe. Mert a
mostani időszakban, bár a szépség még mindig uralkodó figyelemforrás, de az ész
és kitartás a jövő kulcsa igazán. A mai házasságok már többnyire nem előre
elrendeltettek, mint hajdanán, mégis a mondás igaz és adott, miszerint a külső
megfog, a belső megtart.
„A régi törvényeknek megfelelően a házasságot csak fontos
embereknek rendezték el, mert csak ők hoztak örökséget a partiba. Egyébként a
párzás ment, így vagy úgy: erőszak, csábítás, viszony vagy egyéjszakás
együtthálás olyan istenekkel, akik azt mondták magukról, hogy pásztorok, vagy
olyan pásztorokkal, akik azt mondták magukról, hogy istenek. Alkalmanként
istennők is beszálltak, beöltöztek a romlandó húsba, mint amikor a királynő
fejőlányt játszik – és az illető férfi jutalma rövid élet lett, gyakran
erőszakos halál. Nem keveredik jól a halhatatlanság és a halandóság: mint tűz
és sár, és mindig a tűz lesz a győztes.”
Saját meglátásom szerint ez egy nagyon érdekes olvasmány
volt, írom mindezt úgy, hogy nem vagyok nagy rajongója a görög mitológiának.
Sőt, talán kijelenthetem, hogy kimondottan nem kedvelem, de most mégis
elismerem erejét és különlegességét.
Kimondottan szerettem főszereplőnk gyarlóságát, minden
hibájával és különlegességével együtt, mert pont azt képviselte, amivel tudtam
azonosulni és merőben jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy a mai korban is
szívesen megismerkednék egy modern Pénelopé –val.
Nagyon fájt a szívem azért a 12 szolgálólányért, még akkor
is, ha némelyek eltévelyedtek, és megértettem bosszútól csöpögő élcelődésüket,
amely pont annyira maróan gúnyos, mint amit még a jóízlés megkövetelt éppen.
Események szempontjából pörgős időszakon ível át útunk,
amely tele van nehézséggel, meg nem értettséggel, és mégis kitartunk a hitünk
mellett, mert csak ez az ösvény járható igazán. A várakozás lassan felemészti a
lelkünket, de ahogy eljön a hajnal, úgy éled minden egyes nap újjá a remény
bennünk, hogy küzdeni érdemes a végsőkig, vagy amíg erőnk és jó szerencsénk
bírja.
Sosem fogom megérteni igazán, hogy milyen az az elsöprő
szerelem, de tanulságos meséken keresztül mindig közelebb kerülök hozzá, ami
izgatottsággal tölt el.
Mivel első olvasásom volt a szerzőtől, ezért kíváncsian
vártam, hogy milyen véleménnyel zárom a kötet olvasását, mert gördülékeny az
írásmód és néhol megnyugtató is. Tudom, hogy ellentmondás a fenti sorokban
elhangzottak, mégis úgy tudom elmesélni tapasztalataimat, hogy felvázolom
részletesen, így talán elmondhatom, hogy olyan volt számomra, mint a vihar
előtti csend.
„Mit tehet egy asszony, ha botrányos pletykák keringenek
róla a világban? Ha védekezik, csak még bűnösebbnek tűnik.”
Összességében úgy érzem, hogy kellemes meglepetés ért, mind
a szerző, mind a tematika tekintetében. Bár még mindig úgy gondolom, hogy a görög
mitológia istenei távol állnak tőlem, de legalább már nem morgok, ha róluk (is)
kell olvasnom és még akár érdeklődéssel is fogadom a leírtakat. Ami az írónőt
illeti, már sokkal magabiztosabban veszem le ezek után könyveit polcomról és nagyon várom, hogy a következő regénye is elvarázsoljon.
Ajánlom a könyvet az antik világ szerelmeseinek és minden
feminista szemléletű személynek, hiszen remek alapozónak gondolom a regényt,
ráadásul szórakozásnak sem utolsó.
Amennyiben szívesen kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a
Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
