Szerb Antal - A Pendragon legenda

 

 “- Van valami ősi bölcsesség, valami ős-kinyilatkoztatás, amelynek minden emberi tudomány csak a higítása – mondta csendesen. – Amit az emberek elfelejtettek abban a mértékben, amint növekedett a képességük, hogy racionálisan gondolkozzanak.

- Igen – mondtam -, ez ma már csaknem tudományos igazság. Minden nép mitológiája egy törvénymondó bölccsel kezdődik: Hamurabbi Egyiptomban, Hermes Trismegistos Egyiptomban…
- És minden nagy gondolkozó úgy tudta, hogy az igazságot valahonnan messziről, ősidőkből kapták az emberek. Gondoljon Platón Atlantis-meséjére a Timaiosban…Volt egy világ, egy nagy-nagy sziget, ami a tenger alá süllyedt. Innen hozdták magukkal a titkokat az egyiptomi papok. Az elsüllyedt sziget talán csak szimbólum, szimbóluma a mágikus megismerésnek, ami azután elsüllyedt az emberek tudatában, és csak az álomban jelenik meg itt-ott… (…)
-És aztán?...

-Aztán következik a racionalizmus. Az emberek elkezdenek módszeresen és természettudományosan gondolkozni. Kitalálják a gőzgépet és a demokráciát. És a régi megismerés paradoxonná válik, szisztematikus eszünkkel meg sem értjük, mint ahogy nem tudjuk megérteni a négerek babonáit. Ami azután jön okkult tudomány, mind csalódás és paródia. A racionális ember álarcosbálja az irracionálisban.”

A szokásosnál hosszabb lélegzetvételű idézettel kezdeném az értékelést; egyrészt mert számomra az egyik legelgondolkodatóbb üzenete ez a könyvnek, másrészt pedig ad egyfajta ízelítőt a regény kultúrális-eszmei hátteréről is.

Szerb Antal - A Pendragon-legenda című műve a Helikon Kiadó saját Zsebkönyvek sorozatában élte meg újabb kiadását 2020-ban. A kötet több, mint 300 oldal, tehát a zsebkönyv kategóriába már nehezebben fér bele, egy hosszabb lélegzetvételű olvasmányról van szó, de külalakban továbbra is követi a sorozat darabjaira jellemző esztétikai színvonalat.

Az íróról mindenféleképpen meg kell említeni, hogy korának egyik legnagyobb tehetségeként tartották számon, a magyar irodalomtörténet kimagasló kvalitású alakja, aki számos alkotótársához hasonlóan a második világháború népirtásában lelte fájdalmasan korai halálát.

A történet az 1930-as évek Angliájában játszódik, főhőse a Londonban élő Bátky János irodalomtudós, aki kutatásainak és társadalmi ismeretségeinek köszönhetően kapcsolatba kerül a wales-i Alistair Pendragon-nal, Gwynedd tizenharmadik earl-jével. Hamarosan fény derül egy bonyolult szerelmi viszonyra és egy különös végrendeletre, amelynek köszönhetően két hatalmas vagyon egyesülne a szigetországban. Mivel sok pénzről van szó, ezért felbukkannak mindenre elszánt alakok is, de a világi javakon és érdekeken túl a misztikumnak és a természetfölöttinek is komoly szerepe van az események alakulásában.

Nehéz bármilyen kategóriába is besorolni a művet, magán viseli a detektívregény, a hagyományos kísértethistóriák jegyeit, de ugyanakkor irodalomtudományi mélységű betekintést kapunk az okkultizmus kultúrtörténetébe is, és ráadásul nem mentes a ponyvaregények stílusvonásaitól sem, ráadásul itt-ott a rejtői humor is felbukkan.

Kép: NiKy m.i.

Sajátos szintézis olvasására vállalkozik tehát az olvasó, ami azonban véleményem szerint elsődlegesen szórakoztató irodalom igyekszik lenni. Egészen az utolsó 30 oldalig jellemző rá egyfajta tétnélküliség, mintha csak egy kissé ijesztő vígjátékot néznénk, ahol egy főszereplőnek sem eshet úgysem semmi baja, világosan látjuk, hogy kik a “feláldozható” mellékszereplők, minden a racionális józanság szabta játékszabályok betartásával történik.

“Kár, hogy oly mulandóak a pillanatok, amikor az ember nemes és tiszta és az angyalokkal rokon – hogy elfutnak, és az összetett, semmilyen Én marad, akiről nem lehet másképpen beszélni, mint óvó gyengédséggel és enyhe iróniával.”

Fanyar humor és mély, filozofikus gondolatok egyaránt jellemzik a regényt, a cselekmény lassú ütemben hömpölyög a végkifejlet felé, de mindvégig a nyomozáson és a rejtélyeken marad a fő hangsúly.

Az utolsó részre azonban minden megváltozik, és hirtelen a föszereplővel együtt átlépünk egy különös világba, ahol a józan ész bedobja a gyeplőt az ősi hiedelmek és babonák közé. Számomra nagyon meghökkentő volt ez a fajta lezárás, az író szempillantás alatt sebességet váltott, az addigi könnyed hangvétel rendkívűl nyomasztóvá és sötétté válik, de legvégül ismét előbukkan a nap a viharfelhők mögül.

Kép: NiKy m.i.

Fontos lehet kiemelni, hogy olykor-olykor érezhető a szereplők hangvételén (különösen a főszereplő esetében, aki ugyanakkor paradox módon a gyengébbik nem nagy rajongója) egyfajta gunyoros, ironikus hozzáállás a női oldal vonatkozásában:

“Pedig még nem fordult elő, hogy egy nőt valami szellemi dolog önmagáért érdekelte volna. Vagy a férfinak akar udvarolni azzal, hogy odafigyel, vagy pedig okulni akar, és az még rosszabb. Az egyik nő pénzt akar kapni, a másik tudományt, de azt is csak érdekből: hogy magára vehesse a művelt nő attitűdjét, mint egy estélyi köpenyt.”

Én ezt a könyv szellemében egyfajta sajátos “se veled, se nélküled” attitűdnek tudtam be, de úgy vélem, hogy lehetnek olvasók, akik számára ezek a kinyilatkozások akár komolyabb mértékben is zavaróak lehetnek.

Számomra döntőrészt élvezetes volt a regény, az író megoldásai, szójátékai rendkívűl sziporkázók és szellemesek, nem hiányzik belőle a szívemnek oly kedves önirónia sem. Az utolsó harmadra azonban a cselekmény egy kicsit csapkodóvá vált, talán a kelleténél hosszabbra is nyújtózkodott és lesz olyan olvasó, aki számára a csúcspont is amolyan idegen test lesz a történet többi részéhez képest.

Remélem az eddigiekből kiderült, hogy a könyv egyfajta keresztmetszete a 30-as évek népszerű irodalmi témáinak anélkül, hogy bármelyik mellett egyértelműen lándzsát törne, így számos műfaj kedvelőinek nyújthat kikapcsolódást. Egy vígjátékba illő detektív- és kultúrtörténeti elemekkel tűzdelt rémregény, ami azonban mindvégig modern marad és mindezért talán mindenkinek érdemes lenne egy próbát tennie vele.

Amennyiben elmerülnél a könyvben, megteheted, ha a Helikon Kiadó weboldalára ellátogatsz!

Írta: Süni