Carlos Ruiz Zafón - A Köd Hercege

 

„(…) a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”

Ó, te jó ég! Ez volt az első kiáltás, ami elhagyta a számat, miután befejeztem ennek a könyvnek az olvasását. A második pedig annak a felháborodásomnak adott hangot, mely abbéli dühömet és kétségbeesésemet kívánta alátámasztani: mégis, hogy lehet így befejezni egy könyvet? Nos, a válasz egyértelmű, hiszen az író jót kacaghatna most kétségbeesésemen és dörzsölhetné a tenyerét, hogy lesz ez még így se. Pontosan tudom, hogy egy trilógia első részét volt szerencsém olvasni, de egyszerűen még mindig nem tértem magamhoz igazán.

A fenti monológom csupán egy töredéke mindannak a mély érzésnek, melytől nem tudok szabadulni és ez az érzés a kétségbeesés. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni az Európa Kiadónak, hogy meghonosítottátok itthon az írót és műveit. Ha ti nem vagytok, akkor valószínű én se avatok új kedvenc alkotót.

Az első, ami teljesen elbűvölt, az a borító volt. Az Európa Kiadó könyveire alapvetően is jellemző egy bizonyos kiemelkedő „borítókép világ”, de amikor egy-egy kiadványukat bátorkodom kézbe venni, csak ámulok és nagyon hamar nagy elvárásokkal fogok neki az olvasásnak. Ez most is így történt.

Carlos Ruiz Zafón neve először nagyjából egy éve került elém, amikor karácsonykor kerestem olvasnivalót a Páromnak.  Akkor megvettem A ​szél árnyéka / Tűzrózsa című alkotását –ami azóta is várat magára a polcon-, de nem fűztem hozzá különösebben nagyobb elvárásokat. A köd hercege című regénye viszont már megjelenése előtt vonzott magához, hiszen lépten-nyomon „belebotlottam” és sokszor úgy éreztem, hogy be kell szereznem, de végül erre idén kerítettem sort. A borító csodálatos, ahogy fent már említettem és bizony többször csak hosszan nézegettem. Külön vonzódásom van ehhez a kötethez, amit még így utólag sem tudok ész érvekkel megmagyarázni, csupán csak annyit írhatok, hogy szerelem első látásra és olvasásra.

Fülszöveg alapján történetünk 1943 nyarán kezdődik valahol Spanyolország egy városában. A Carver család a háború elől a városból az Atlanti-óceán partjára menekül, egy kis faluba, abban a reményben, hogy békére és nyugalomra lelnek a világi zavargások elől. A család tagjai a két szülő és a három gyermek, Alicia (16), Max (13) és Irina (8). Az apa nagy lelkesedésétől eltekintve a többiek nagyon nehezen viselik a változást, de igyekeznek a helyzethez megfelelően viselkedni. Látszólag az új szituációval és a környezettel Irina barátkozik meg először, hiszen még az érkezésük napján egy „jó barátra” tesz szert, egy cica személyében. A macska különleges minden szempontból, bár ki látott még olyat, hogy nem issza a tejet, de az óriás pókokat pillanatok alatt levadássza! Bár hízelegni nagyon tud, de mégis sokszor furcsa, vizslató tekintettel néz a gazdáira és a világra is.  Az új ház sok felfedezni valót nyújt a családnak, bár szinte még tapintható a régi tulajdonosok jelenléte. Max és Alicia jó barátságot köt egy helybéli fiatallal és egészen idilli érzettel kezdenek neki az új életüknek. De, ahogy mondani szokták a látszat néha csal, hiszen a ház mögötti ködbe borult szoborkert folyamatosan éberen figyeli az eseményeket. Hogy mi köze van mindehhez egy titokzatos hajóroncsnak és egy világítótoronyőrnek?  Nos, erről igazán nem beszélhetek, de javaslom, hogy olvasd el a könyvet.

„ A rossz emlékek akkor is veled vannak, ha nem viszed magaddal őket (…).”

Ez az idézet valahogy meghatározza az egész történet hangulatát, mert a múltból előtűnik egy bizonyos Köd Hercege, aki nem engedi, hogy begyógyuljanak azok a régi sebek. Sokáig nem tudtam vagy nem akartam megérteni, hogy miért is nyomasztó ennyire ez a történet, mire végre ráébredtem, hogy sok olvasóban felszínre hoz majd olyan emlékeket, melyeket a legszívesebben elfelejtene.

„Minél idősebb vagy, annál több dolgot értesz. (…) az ember élete három szakaszból áll. Az elsőben még nem gondolunk arra, hogy megöregszünk, hogy az idő telik, sem arra, hogy születésünk napjától kezdve a halál felé haladunk. Ezután jön a második életszakasz: az ember már nem gyerek, éppen ezért tisztában van saját élete törékenységével, ez eleinte kissé nyugtalanítja, majd a nyugtalanság nőttön – nő, egy kétségekkel és szorongással teli tengerré duzzad, ami aztán életünk végéig elkísér. Végül az ember utolsó életszakasza is elérkezik: ekkor már elfogadja a valóságot, beletörődik és türelmesen várakozik. Életem során számos olyan embert megismertem, aki beleragadt valamelyik életszakaszba, és képtelen volt túllépni rajta. És ez szörnyű dolog.”

Személyes élményem a könyvvel kapcsolatban az, -melyre a fenti idézet is jó példával szolgál-, hogy az ember az idővel nem gazdálkodik megfelelően és mindent egy „világ egységbe” próbál beleerőltetni. Mondhatnánk azt is, hogy ettől van rend és ehhez viszonyítunk mindent, de szerintem és a történet bizonyos szegmenseiben is, ez nézőpont kérdése. Mert megszületünk és meghalunk, ez tény, de, hogy kinél mikor jön el, ahány ember annyi verzió. Nem vagyunk egyformák, hiszen rólam nagyon kevés ember tudja megállapítani a valós koromat, míg egy kedves barátnőmről szinte mindenki. A kettőnk közti eltérés nagyon nagy, nem csak az életünk alakulása, de a gondolkozásunk miatt is és ez meglátszik a külsönkön. De nézhetünk olyan példát is, ahol két 20 éves fiatal leánykát vizsgálunk, az egyikük korosztályának megfelelően néz ki, a másik pedig vagy tíz évvel idősebbnek. Mert nem mindegy hogyan éljük a mindennapokat és az sem, hogy mennyire becsüljük meg az időt.

A könyv ettől az üzenettől függetlenül is nagyon érdekes és értékes. Számos olyan kérdést boncolgat, ami alapjaiban is megrendíti az olvasót, de így „egy csokorba” szedve nagyon letaglózó és fájdalmas.

A karakterek érdekesek, mert bár egyikük sincsen különösebben kidolgozva, viszont a felszínes kezdetek után nagy utat járnak be, főleg a három főszereplőnk. Számomra Max személye volt a legkülönlegesebb, mert egy 13 éves kamasz szemszögéből a felnőtté válást megélni, valami elementáris cunamit indított el bennem. Az egész lénye unikális, mind eszével, mind pedig egy bizonyos csendes bölcsességével. Nyitott lélekkel figyeli a világot és hamar levonja a maga konklúzióit.

Alicia kicsit zárkózottabb, mert lényének egy része még kiforratlan. Hiába Ő a legidősebb gyermek, ettől függetlenül is érződik, hogy két véglet között őrlődik. Egy részről igényli a szülői figyelmet és törődést, de a másik oldalról már távolinak érzi kishúga gyermeki viselkedését és el is várja környezetétől, hogy felnőttként kezeljék. Sokszor perlekedik húgával és a szüleivel is dacol, mégis,- ahogy egyre több minden történik vele-, egy törődő, kedves leányt ismerhettem meg személyében. A végén pedig egészen szívfájdítóan megkedveltem.

Van két legény a történetben, akik nem is különbözhetnének egymástól jobban, mind korban és mind világszemléletben. Mégis együtt érnek egy egészet, mert velük kezdődött minden és általuk „ér” véget. Egyikük élete se könnyű, de egymás nélkül még nehezebb.

És igen, létezik egy kimagasló misztikum, egy megfoghatatlan jelenség, ami maga az őrület, mégis vonzott egész végig. Tudni akartam a létezése okát és azt is, hogy vajon mi a lénye legfőbb vágya.

„ Az univerzum végtelenjében túl sok részlet van, ami az emberi értelem előtt rejtve marad.”

A regény szimpatetikus, merész és nagyon eredeti, mert bár elemeiben tartalmaz „lerágott csontnak” gondolt elemeket, mégis a köré épített világ és maga a megoldás is nagyon megnyerő és originális.

„Az univerzum egyik nagy ellentmondása: csak akkor döbbenünk rá az igazságra, amikor már túl késő.”

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon izgalmas és remek szórakozást nyújtó regényt olvashattam.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki nem riad meg egy kis misztikumtól és szereti a mélyebb gondolatokkal ellátott könyveket. És ne feledjétek: „(…) a gyermekkor egyes emlékei úgy rögzülnek az agyunkban, akár a fénykép az albumban: olyan jelenetek, amelyekhez akármennyi idő teljen is el, mindig vissza-visszatérünk, amelyekre mindig emlékszünk.”

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Európa Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Vadadi Adrienn - Öten a Kőhegyen

 

„(…) azt, aki szemetel, fel kellene lőni a Holdra! A sötét oldalára!”

Már egy ideje nézegettem ezt a mesekönyvet és többször úgy volt, hogy megveszem, de valamiért rendre úgy éreztem, még ráér. Aztán ahogy lenni szokott utazókönyvként hozzám került és már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy elolvassam.

Vadadi Adrienn neve számomra egyet jelent a kellemes és vidám szórakozással. Én ugyanis egy másik sorozatát nagyon kedvelem, ez pedig a Matricás Laci kalandjai. A több kötetes írónő eddig sosem okozott nekem csalódást, így nagyon reménykedtem, hogy most is jól fogok szórakozni.

Az Öten a kőhegyen egy nagyon érdekes mesét tár olvasója elé, ugyanis három gyermek és két kutya vág neki egy titkos küldetésnek és nagy tervezéssel szeretnék végrehajtani a Nagy Dolgot. Sajnos nem kis kalamajkába keverednek, és számos akadályt kell leküzdeniük. Hogy sikerül-e végül a tervük? Nos, ezt igazán nem árulhatom el.

– A Föld ilyen volt régen is, amikor az ősemberek éltek (…) Vizek, levegő, fák, bokrok, hegyek, sziklák, kövek. Nem igaz? (…) Ezt azt jelenti, hogy az őskor óta semmi sem változott. Jó, a fák meg a bokrok kicserélődtek, de a hegyek maradtak kábé ugyanilyenek. Ami pedig azt jelenti, hogy az ősemberek épp azon a földön jártak, mint amelyiken most mi. Ezen a hegyen, ezek között a sziklák között, csak ugye néhány millió évvel ezelőtt. És ha ez így van, akkor (…) a szurdokban mégiscsak találkoztam az ősemberrel!

Érdekes élményben volt részem és elég hullámzó érzések és gondolatok váltakoztak bennem olvasásom folyamán. Többször is úgy éreztem, hogy unom, ugyanakkor pár mondat után meg alig vártam, hogy lapozhassak egyet és megtudjam, mi is történik a kis csapattal. Kicsit hiányoltam a humort, amit úgy megszoktam az írónőtől eddigi meséi által és úgy gondolom, hogy ez adta ennek a hangulatingadozásnak az alapját. A mese érdekes alaptörténetet dolgoz fel és végül is számos tanulságot levonhat az olvasó. Többek között ilyen az ígéret fontossága és a barátság ereje.

Ami az illusztrációkat illeti, kivételesen nem vagyok elégedett, mert nagyon egyszerűnek érzem azokat a történethez képest.

Összességében egy kedves és csupaszív mesét olvashattam, mely bár nem okozott felhőtlen szórakozást, de hiszem, hogy a gyerekeknek egy kellemes élményt nyújthat.” Mindenki úgy rohan ebben a mai világban, nem figyel se jobbra, se balra!” És pont ezért, álljunk meg egy kicsit és élvezzük a kötet adta örömöket és érdekességeket!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Pagony Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Bányai D. Ilona - Sasok közt a galamb

 

„Hallgatni a hullámok moraját, érezni az arcomon a sós szellőt… Az lenne a nekem való élet!”

Nem először fordul elő, hogy történelmi ifjúsági regényt olvasok, de idén valahogy kevesebb ilyen jellegű kötet került a kezembe. Talán ezért is szoknom kellett a stílusát és többször is félre kellett, hogy tegyem ezt a regényt, de nem azért, mert rossz lett volna, sőt ellenkezőleg. De talán kezdeném az elején.

Amiért felfigyeltem a könyvre, az a Merítés-díj Ifjúsági zsűrizésem miatt történt, ugyanakkor nagyon megfogónak találtam a címet és kimondottan megtetszett a borító is.

Történetünk hősnője, a már oly jól ismert, Zrínyi Ilona, akit gyermekként és felnőttként is megismerhetünk tüzetesebben.

Fülszöveg alapján a grófkisasszonyokról az a hír terjed, hogy jó dolgukban nem tudják, mit tegyenek. Főleg abban az esetben, ha ez a leányka az ország egyik leggazdagabb családjába születik! Túlzás nélkül mindent megkaphat, amit csak szeme-szája megkíván, de bizony ennek súlyos ára is van: a szabadság! Mert itt mindennek úgy kell történnie, ahogy azt a szülők jónak látják, tehát megszabják, mit kell tudni, hogyan kell beszélni, viselkedni, milyen ruhát illő hordani. Sajnos ez egy egyszerűbb lelkű teremtésnek sem könnyű, hát még egy olyan ízig-vérig bátor és okos leánykának, mint Zrínyi Ilona. Bár mindent megtesz, amivel segítheti a nemes célok elérését és szülei - különösen édesanyja - intelmeire figyel, de saját gondolattal és csupaszív lélekkel sokszor kerül két tűz közé. És bár a sors neki sem kedvez mindig, hiszen hamarosan nagy tragédia éri, végül lehetősége adódik arra, hogy megmutassa mire is képes egy akarattal és elszántsággal megáldott, magányos nő, aki bátorságával és eszével is képes hőstetteket véghezvinni, még a XVII. század háborús világában is.

„Bizony, a fiúk felnőnek, férfiak lesznek és bármit megtehetnek, amihez kedvük van. Beutazhatják a világot, láthatnak más országokat, népeket. De mi, leányok? Csak azért imádkozhatunk, hogy a szüleink olyan férjet válasszanak nekünk, aki megbecsül, nemcsak a hozományt meg a rangos rokonságot látja bennünk. Ha szerencsénk van, talán még utazhatunk is vele, láthatunk valamit a világból, ha nincs, akkor egy kastélyba zárva éljük le az életünket, a gyermekeinken és a szolgákon kívül mást nem ismerünk. Miért is nem születtem inkább fiúnak?”

Ez az idézet jó példa arra, hogy a nemi különbözőségek nagyon régről kísértik az emberiséget, de mindenhol akadnak kivételek vagy különlegesebb lelkek, akik jó példával járva az utókor „gyöngyszemei” lehetnek.

Szubjektív véleményem a kötetről, hogy az írónő nagyon érdekesen és szép szóhasználattal vezeti végig olvasóját a történeten. Ritkán találkozom olyan alkotóval, aki bátran használja egyszere a régies nyelvet és szlengeket, úgy, hogy még csak kizökkenteni sem tudott semmivel sem. Számomra nagyon fontos a karakterek részletes kidolgozása és jellemfejlődése, amit ebben az esetben –kissé hiányosan-megkaptam és tulajdonképpen nagyon izgultam hősnőnk sorsáért.

Történelmi ismereteim szerint sok bátor nő élt a letűnt korokban, mégis igen kevés írás maradt fent hiteles bizonyítékként. Ezért ennek a könyvnek megvan az az értéke, hogy ezt az űrt egy bizonyos szegmensként, olvasmányos formába öntve a fiatalok elé tárja.

Zrínyi Ilona élete nem volt könnyű, ahogy azt várni lehetett, hiszen nem csak a politikai életben kellett megállnia a helyét, de förtelmes anyósával is külön küzdelmet folytatott. Tudom nem szép ilyet írni, de méltón gondolom azt, hogy egy ízig-vérig hercig, törődő felmenő kincset ér és érdemes megbecsülni. Véleményem szerint, nagy valószínűséggel sok mindent el lehetett mondani Ilonáról, de távol állt tőle a hámánkodás bármely formája. Erős, megfontolt személyként mutatkozott be a lapokon és a történelmi ismeretek is ezt bizonyítják.

Viszont sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, miszerint a könyv cseppet defektív. A történelmi jegyzetek nagyon fontosak egy ilyen témájú kötet kapcsán, ugyanis nem minden ifjonti olvasó van tisztában a nevekkel és helyszínekkel. Egy részletesebb függelék elemeiben mélyítheti el az olvasást.

Összességében elmondhatom, hogy egy olvasmányos és szórakoztató élményben volt részem.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert a történelmet szórakozva a legélvezetesebb megismerni. És ne feledjétek: magasan repülni, sasok közt szállni galambként annyi, mint hóviharban a napsütés, felemelő!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Zrínyi Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére

 

„Talán pirkadat,

talán alkonyat. Annyi

biztos: ragyogás.”

Valahol tudatosan, de talán éppen annyira tudattalanul nyúlok olyan könyvekhez, melyek valamilyen módon megnyugtatnak és cseppet fel is emelnek. Terjedelmileg sosem foglalkozom azzal, hogy hány oldalas egy adott alkotás, hiszen ahogy mondani szokták: nem a méret a lényeg. Ez a mondás ebben az esetben is igaznak bizonyult. De először is szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm.

Kállay Kotász Zoltán – Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötete mind terjedelmét, mind pedig méretét tekintve igen kicsi. Első ránézésre az olvasó már a borítókon látható két fotón elgondolkozhat, hiszen két madár csodálatos portréját láthatjuk. Először meg voltam győződve arról, hogy egy természeti kis kalauzt vettem kézbe, de végül haikukkal és más érdekességekkel találkoztam.

Több alkotást is szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melyek igen kiemelkedőek és kíváncsi vagyok, hogy mit vált ki nálatok!

Az első:

„Pörög a lakás piac –

hangyák költöznek

a csigaházba.”

A második:

„Almafa gurítja

messzire gyümölcsét…

„Ne légy ütődött!”

A harmadik:

„„Szédítő”, néz le

az egyhelyben álló

bükkfára a sas.”

És az utolsó:

„Járvány dúl, színes

kiütések a fákon.

De mi ez az illat?”

A könyv alapjaiban kérdőjelezi meg az idő fogalmát, és pont ezért minden oldalon az adott művek kapcsolódási pontja egy bizonyos óra, amikor képzeletünk a haikuk által szárnyra kap és elrepülhetünk bárhova. Az idő megfoghatatlan és csupán lassan érzékelhető. Az egyik legfontosabb tényező az emberi életekben, mégis sokszor csak akkor foglalkozunk vele igazán, amikor már elröpültek azok a bizonyos évek. Pedig akcentuált és szignifikáns akár elismerjük, akár nem.

A szerző utószó címén több olyan fontos üzenetet oszt meg az olvasóval, mely szerintem az egész könyvre rányomja bélyegét. Egyet szeretnék bemutatni nektek!

„ Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egy-ség, nem gyógyítható… De nem is betegszik meg soha. A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy sem bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképpen múlik, sejt-szinten másképpen és lélektanilag másképpen. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban. Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán a „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna meg másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendben) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.  (Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993)

Nagyon érdekes az egész könyv koncepciója, ugyanis bizonyos lapok szélén olvasható még egy-egy  haikunak szánt alkotás, melyekről elmondhatom, hogy egyediek és számomra groteszk illetve humoros képet formáltak. Nézzétek csak!

„Levágtam őket, / vázába raktam. / A virágok szerint: köcsög.”

A könyv szerkezetileg egy egész napot ölel fel, tehát minden szerzemény cselekményét egy adott órában kell érteni és így más képet fest le az alkotó, mintha csupán egy távképzetben hagyná gondolkodni az olvasóját.

Szubjektív élményként elmondhatom, hogy érdekes és szokatlan formáját ismerhettem meg a költészetnek, és mint ilyen, nagyon kellemes meglepetést okozott. Két személyes kedvenc haikut szeretnék még kiemelni számotokra!

Az első:

„Pitypanglányokat

szédít a vén bakszakáll –

„új szelek jönnek!”

A második:

„Tücsöksors – csőrben

viszik már. Társai

átveszik szólamát.”

Összességében elmondhatom, hogy egy érdekes és különleges könyvet olvashattam, mely bár rövid, de annál tartalmasabb írásokat gyűjtött össze.

Ajánlom a haikuk szerelmeseinek, de bárki más is örömét lelheti benne, hiszen egy kellemes frissítő mellé igazán jól jönnek a mély gondolatok. És ne feledjétek: Ha egy madár elveszti tollait, még nem felejt el repülni. Ha egy húr elpattan, a muzsika hangja tovább száll. Még ha fel is ébredünk, álmunkat akkor sem feledjük! Ezért érdemes olvasni, sokat gondolkodni és minden percet szívvel-lélekkel megélni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy