2023. június 21., szerda

María Gainza - Látóideg

„Nincs nyomasztóbb egy eltitkolt családi legendánál. Erre az alapkőre épülnek a családok, innen ered a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatban a zárt klán érzés, amiért senki sem foglalkozik személyesen a másikkal.”





A minap egy igen érdekes álomban volt részem. Ugyan teljesen minden részlete már nincs meg, mégis szeretném megosztani veletek. Egy hideg, ám verőfényes napsütéses reggelen kissé zaklatottan „ébredtem”, hiszen befészkelte magát a szívembe egy érzés. Tudtam, hogy aznap rengeteg dolgom van, mégsem bírtam szabadulni tőle. Végül úgy döntöttem, hogy engedek – tőlem szokatlan módon – ennek a mély, és kissé agresszív sugallatnak és elmegyek a Szépművészeti Múzeumba.

A következő emlékkockán már egy hatalmas terem előtt állok. Egy csoport idegen között tolongok, hogy az aznapra hozzánk rendelt tárlatvezetővel elindulhassak felfedezni a prospektusban meghirdetett kiállítást. A kezemben lévő apró, széthajtható – marketing célzattal készített, kissé silány minőségű – katalógus, pont annyira érdekes, mint a kabátomra szállt porszem, mégis több, apró mozaikképről nem tudom levenni a tekintetem. Szeretném kinagyítani és kissé feszülté is válok, hiszen a telefonom által lefotózott kép sem adja vissza, azt a perspektívát, amire oly nagyon vágyom.

Végre megérkezik a hölgy, aki időközben valószínűleg a maratont is lefutotta, hiszen nagy „kortyokban” veszi a levegőt, miközben próbál úrrá lenni szapora lélegzetén és a kissé felháborodott csoporton egyaránt. Végre elindulunk, bár a tempót kissé lassúnak érzem – hiszen nem akartam órákat elherdálni drága időmből –, de, talán a csigatempót leszámítva, megkapom azt, amiért ide jöttem.

Míg egymást letaposva tolongunk egy terem ajtaja előtt, azon morfondírozok, hogy miért is akartam a brosúra képeit kinagyítani, de végül elengedem eme gondolatmenetemet, mert elém tárul a „végtelen”…

A tárlatvezető nevét is sikerül időközben megtudnom. Egy bizonyos María Gainza kisasszonyról van szó, aki bár apró termetű, hangja és szélvész mimikája egy egész csoportot képes lehengerelni és csendre inteni. Ezt már elsőre is szimpatikusnak vélem, hiszen erre a hölgyre bizony úgy látszik, hogy igaz egy számomra elcsépelt mondás, miszerint a „látszat néha csal”. Való igaz, hogy én is beleestem abba a hibába, hogy elsőre ítélkeztem, - de nem szeretem, amikor elkésnek. Mint kiderül, María Buenos Airesben született – lehet ezért nem ért ide időben – és régebben tagja volt a The New York Times Buenos Aires-i szerkesztőségének. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkezik, és talán segítségemre lehet, bizonyos képek értelmezésében. Kitekintésként megjegyezném, hogy nagyon szeretem a művészetek világát, de szinte soha nem tudtam még rávenni magam arra, hogy önszántamból kiállításokat tekintsek meg. Ezért is oly érthetetlen, mit is keresek itt egy hétköznapon.

A kiállítás nagyon érdekes már elsőre is, hiszen nem csak címével – Látóideg – hívja fel magára a kíváncsi művészrajongó figyelmét, de összesen tizenegy (történetre) teremre fókuszál. Minden helyiség egy-egy festő munkáját kívánja bemutatni. A csarnok, ahova időközben beléptünk, egy igazi kincseskamrának bizonyul. Tartalma ugyan nem a megszokott aranyat, gyémántot és kitudja még milyen „vackokat” őrzi, hanem tizenegy ajtót, amelyek felett egy-egy különleges cím olvasható. Amíg a többiek hallgatják Gainza kisasszonyt, addig én elolvasom a felíratokat.

  1. Dreux szarvasa
  2. Kösz, Charly
  3. A romok varázsa
  4. A menedék
  5. Villámok a vízen
  6. A csapóajtón túl
  7. Egy élet festményekben
  8. A lélegzés művészete
  9. A domb az ablakomba
  10. Kopogószellem
  11. Pitucones

Mit ne mondjak, igen érdekes megnevezések, de mi köze lehet az általam várt festőkhöz bármelyiknek? Persze türelmetlenségem és értetlenségem kiülhetett az arcomra, mert egyszer csak előttem terem María és sokatmondóan rám kacsint. Már szólásra nyitom ajkaimat, amikor egyik pillanatról a másikra felébredek…

A „kis” huncut bevezetőmből persze semmi sem igaz, de valahogy így képzeltem el olvasásom folyamán, hogyan is „ismerkedtem” meg a szerzővel. A valóság persze ennél sokkal puritánabb, hiszen nagyjából egy éve találtam rá a Sonora Kiadó honlapjára. A könyveikről szinte semmit sem tudtam és maga a kiadó sem volt számomra ismerős, de idén azt vettem a fejembe, hogy mikrokiadókkal szeretném – alapvetően sem szűk – olvasmánylistámat bővíteni. A latin-amerikai szerzőkre fókuszált könyvvállalkozás izgalmasnak ígérkezett a számomra, ráadásul pár hete online olvasótalálkozót hirdettek, így evidenssé vált, hogy olvasnom kell a könyvet.

Ennek a kötetnek a megjelenése még 2021—ben történt, mégis számomra újdonság varázsával kecsegtetett. Az első benyomás, amely nagy izgalommal is töltött el, maga a borító volt. Mint megtudtam, Henri Rousseau festménye alapján Miklós Martin tovább „álmodásával” készült. Szerintem önmagában is egy remekmű, érdemes külön rápillantani. 

Kép: NiKy m.i.

A könyvről valóban elmondható, hogy nehéz bekategorizálni. A szerző saját hangját – narratíva – felhasználva ötvözi a családi történeteket azon festők életútjának bemutatásával, akiknek legalább olyan gazdag - tragédiák, szerelmek, betegségek vagy éppen maga a halál általi – tapasztalások színesítették életüket, mint a családtagokét egyaránt. A látószög nehezen fókuszálható, néhol a homályba is vész a tekintet, de mindig valami érdekességet kínál a szemlélőnek.

„[…] a művészet játéktere a szépet és a megragadót elválasztó távolságban van, a befogadást módosító tényezők pedig, és legtöbbször ez történik, akár a legapróbb dolgok is lehetnek.”

Valóban számos különleges festményt és megálmodóját ismerhetünk meg az egyedi címek alatt. A történetek térben és időben is sokrétűek, ráadásul egy idő után összemosódnak egy család tragédiáját fejtegető hangéval. Ha már erről írok éppen, megjegyezném, hogy a szereplők között lévő kapcsolatok is igen színesek. Az anya-lánya, testvér viszonyok mögött húzódó okok vagy félreértések már önmagukban is feszültséget és izgalmat váltanak ki az olvasóban, de sajnos annyira sosem kapunk elég információt, hogy elégedettek is lehessünk. 

Kép: NiKy m.i.

Visszatérve a festőkhöz személyes kedvencemet is felfedezhettem, ami határtalan boldogsággal töltött el. Nem tagadom, hogy Gustave Courbet - A Viharos tenger című festménye különleges helyen van a lelkemben. Mindig is vonzódtam a kaotikus, kissé talán romboló természeti elemekhez, a víz pedig életem egyik legmeghatározóbb természeti különlegessége. Maga a festmény, mind színvilágával, mind képi üzenetével, felzaklat és megnyugtat egyszerre. Ez a dualitás, vagy nevezhetem éppen antoníma érzékelésnek is, elegendő ahhoz, hogy a libabőr elinduljon a testemen. Ennek a fejezetnek külön figyelmet szenteltem és legalább kétszer újra olvastam, egy kis idő eltéréssel. Minden alkalommal újabb és újabb értelmet nyertek számomra a történetben életre keltett karakterek és egy megfoghatatlan, álomszerű lepel alá kerültem, amely súlytalansága ellenére mégis rám nyomta üzenetét. Mondhatnám, hogy nehezteléssel gondoltam vissza erre, de ennek ellentétje lett igaz rám, hiszen egy mély hála és nyugalom alakult ki bennem. Aki ennyi figyelmet fordít egy letűnt kor tehetségének, annak különleges lélekesszencia adatot meg.

„[…] azért írunk, hogy közben valami másról meséljünk.”

Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek számos mély gondolatisága, üzenete van olvasója irányába. Nemcsak az emberi kapcsolatok tekintetében, de az élet és halál mezsgyéjén járva is. A festészettel fűszerezett történetek varázsecsettel (tollal) készültek. A (tinta) festék pedig maga az életből keverődött ki, ami vászonra felfestve ezer színben pompázik mindenkinek. Hogy ki mit lát meg benne, persze egyszeri és megismételhetetlen, de ettől is olyan különleges.

„Mond meg, mit olvasol, és megmondom, hogy vagy […].”

Összességében egy nagyon eklektikus történetcsokrot kaptam a kötet által, amelynek illata még olvasásom után napokkal is érződik. Különlegesnek gondolom, mert ritkán veszek kézbe olyan könyvet, ahol a múzeumba, kiállításra járást egy terápiás kezeléssel azonosítja a szerző. Itt számos okból kerül az adott főszereplő egy-egy művész képeinek bemutatójára, mégis felszabadító hatással bír a szemlélőre. Meghozta a kedvet számomra is, hogy felkeressek egy-egy kiállítást és elmerüljek egy kicsit ebben a különleges világban.

Ajánlom a könyvet, de nehéz bekategorizálni, hogy igazán kinek is szólna éppen. Talán elegendő annyit írnom, hogy ha szereted a különlegesebb és egyedibb kiadványokat, akkor ezt mindenképpen érdemes kézbe venni. Nemtől, kortól függetlenül csak annyit javasolhatok számodra: először olvasd el ezt a könyvet, utána pedig irány a közeledben található múzeum.

„[…] soha senki nem áll készen semmire. Ez a poén, nem?”

Ha szívesen elmerülnél ebben az egyedi világban, nem kell mást tenned, mint a Sonora Kiadó weboldalán ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése