„A világ sohasem telik be a halálról szóló történetekkel.”
Valamikor régen olvastam egy emberről, aki nagy mesélő
hírében állt. Történetei elsődlegesen attól váltak egyedivé, ahogy előadta
meséit és hangjával meg tudta bűvölni hallgatóságát. A mostani kötet szerzője
hasonlóan képes magához láncolni azon kíváncsi lelkeket, akik nyitott szívvel
és nagy érdeklődéssel állnak neki az olvasásnak. Bár emlékezni a legtöbb alkotó
képes, de varázslattá tenni mindezt a szavak által, csak igen kevés szerzőnek
adatik meg, de mielőtt ebbe részletesen is belemennék, szeretném megköszönni a
költőnek, hogy olvashattam a könyvet. Nagyon szépen köszönöm.
Mohai V. Lajos - Rózsa utca, retrospektív című könyve
2017-ben jelent meg a Prae Kiadó gondozásában. Az alig 92 oldalas kötet egy
nagyobb zsebben kényelmesen elfér, ezért könnyen magával viheti bárki egy
mélyebb elmélkedésre. Az olvasót elsődlegesen a borító letisztultsága
ragadhatja meg, melyet Déri Erzsébet munkájának köszönhetünk. Ha rátekintetek a
képre egy kissé megfakult órát láthattok, amely az időt és az örökkévalóságot
jelképezi. A számlapon látható fa, pedig az életet tükrözi vissza, tehát máris
egy párhuzamot figyelhetünk meg. Ennek a költő a verseiben az időszakos
lebontással, valamint a bennük megjelenő emlékekkel állít sírhelyet, hogy az
olvasó mindig visszatérhessen.
A könyv négy nagy fejezetre bontható, amelyek a következők.
Ezek a címek nagyon kifejezőek és sokat sejtetőek. A legtöbb
esetben szét szoktam szedni fejezettenként megvizsgálva az adott belső
tartalmat, de most csak szeretnék két részletet megmutatni, hogy mitől vált számomra
nagyon szerethetővé és miért engedtem meg magam azt a luxust, hogy a könnyeim
szabadon lefolyhassanak arcomon. Kérlek, hogy figyelmesen olvasd a sorokat.
„A temetőfal az összes könnyét elsírta,
a test batyuja üres csigaház,
rövid állomása Föld-utazás,
kőpogácsa meg ínyencfalat is,
önkényes szívdobogás,
az ember vezekel a könyörtelenségig,
a megoldásba mindig hiba csúszik,
mert képtelen a béklyóit oldani,
a szótlanság mágnese várakozásteljesen
odatömöríti ajkához a szavakat,
egyszer elfogy minden ok a maradásra,
és a Föld pora se való másra,
mint belepni nyomainkat.”
És egy másik:
„Ki vezeti kantárszáron őket,
hogy az istállók összedőltek?
Ha elnyelné testüket az emlék,
ki fogadna, ha innen elmennék?
Ahogy vonszolták a menetet,
a testek vonalkódja remegett.
Az árnyak lehasaltak a porba,
meszet lehelt ki a pincék torka.
Hidegen sorakoztak a házak.
Égi mezőn dobogtak a lábak.
Szerencsére, roppant út ez valóban.
Mérgét fújta az Isten a porba!”
Sokunknak a gyermekkor csupa móka és kacagás, de mégis ott
vannak a fájdalmas emlékek. Az el nem mondott szavak, a meg nem élt pillanatok,
amelyek a korral elmosódnak. De vannak időszakok, amikor kiélesednek az
emlékek, mint egy elhagyatott padlás, ahol az idő pora alatt ott van minden
elfeledett bútor és játék. Ez a rövid versrészlet adta meg lelkemnek azt az
utolsó csapást, amelynél már a szemem sem maradt szárazon.
Összességében egy nagyon nehéz, de annál értékesebb könyvet
vehettem kézbe, amiért nem lehetek elég hálás.
Ajánlom minden költészetet szerető léleknek, hiszen a szavak
által egy csodát élhetünk meg, és bár az emlékek sokasága nem a miénk, mégis a
mi szívünk is egyként dobban a szerzőével. És egy saját gondolat: Van egy
mondás, miszerint lakva ismered meg a lakásod. Ugyanígy, tapasztalatok útján
ismerhetjük meg az embereket is. Egy lélek tűnhet ridegnek a felszínen, de nem
tudhatjuk, hogy mi lakik igazán benne.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Prae Kiadó
oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy