Terry Deary – Peter Hepplewhite - Elképesztő egyiptomiak

 

Minden évben, az év vége az egyik legjobban várt események időszaka. Elvégre nem csak közeledünk az év zárásához, de a szeretteinkkel való közös karácsonyozás is megszínesíti ezt az időszakot.  Mégis egy harmadik nagyon várt időszak esemény is, hisz ilyenkor az olvasni szerető lélek dúskálhat az frissen megjelenő újdonságokban. Mivel én egy ilyen lelkecske vagyok, szinte vadászok a kötetekre, és éles szemmel, jó vadász szimattal lelem fel a kincseket.

Az ösztönöm most sem csalt, hiszem egy ilyen portyázásom folyamán leltem rá a Könyvmolyképző gondozásában megszületett könyvre is. De mit is takar ez az alig 136 oldalas kis szösszenet? Erre a kérdésre már a kicsit incselkedő borító is megadhatná a választ, elvégre egy sunyi, de ravasz kis alak vigyorog le ránk a képről. De ha ez nem lenne elég a fülszöveg is igen csak "étvágygerjesztőre" sikeredet. Figyeljétek csak a kezdést: "A történelem borzalmas dolog tud lenni! Ez a könyv az emberiség borzalmairól szól. "

Mint olvasható nem árul zsákbamacskát, már előre figyelmeztet, akik veszik a bátorságukat és kinyitják a lapokat, kössék fel azt a bizonyos nadrágjukat. Mi ez, ha nem kihívás? Én pedig, mint ifjonti felfedező nadrágot megcsomózva, neki is álltam a kötet rejtelmeinek felfedezésére. Mint fent említettem már a borító magáért beszél. Ennek a történelmi alapokon mozgó kötetnek a lényege, hogy olyan tényeket tárjon fel az olvasója előtt, melyet a tanáraink sem mernek elmesélni, vagy kimaradt a tankönyv írásakor. Mivel nagyon szeretem ezt a kort és a népet, teljesen egyértelmű volt, hogy tudnom kell, mi maradt ki annak idején a tanulmányaimból. És végül elérkeztem a lényeghez, mert a fent írt sok sallang nem más felcsigázásáról szól, mint, hogy ismerjük meg Egyiptomot, az ott élő népet, a hitüket, életüket, szokásaikat, isteneiket és természetesen a Fáraókat.

Azt kell, hogy írjam nagyon szórakoztató volt az olvasási élményem, ugyanakkor számos olyan információval lettem gazdagabb, melyekről nagyon felületes ismereteim voltak. Ráadásul mindamellett, hogy a könyv okító szándékkal íródott, remek képek-képregény érzetűek- díszítik a lapokat. Sokszor fogtam a hasam a nevetéstől. Nagyon jó humorral rendelkezik az írópáros.  Végig egységben áll a történetvezetéssel, minden kis humorrajz visszatükrözi az adott témát. Bár a képek egyszerűek, mégis úgy gondolom ide tökéletesen megfelelőek.

És még egy fontos tényt meg kell, hogy említsek, ez pedig nem más, mint az olvasott szöveg visszaellenőrzése. Számos rejtvényt rejt magában a kötet. Persze a megoldásokat is fel lehet lelni, de ugye nem akarjuk csalással nyugtatni kis lelkünket, hogy tudjuk a helyes választ!? Ugye nem? Bevallom egyszer én is akartam leskelődni, de végül elálltam eme szándéktól, elvégre ez egy játék és csalás nélkül is lehet győzedelmeskedni, csak emlékezni kell, hogy mit olvastam. 

Ami még különlegessége, hogy elkészítheted a saját egyiptomiak által használt érdekességeket. Hogy mik ezek? Nana, mindent nem árulhatok el neked! De hidd el, hogy megéri elmerülni eme kötetben, mert nem csak sírni fogsz a nevetéstől, de nagyon sok érdekességgel leszel gazdagabb.

Nem maradt más hátra, mint zárásképpen elmondhassam, bár nem a korosztályomnak készült valószínű, mégis kortalan olvasói lehetnek. Mindenki meg fogja találni a maga szórakozását és tudás bővítését, csak kicsit játékos, de nyitott lélekkel kell hozzáállni. Nekem nagyon kellemes élményt nyújtott és köszönöm, hogy a Könyvmolyképző elhozta nekem és olvasóinak ezt a remek kis könyvet.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Könyvmolyképző Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet!

Írta: NiKy

Emilly Palton - Néma bűnök

 

"Van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát, mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot. Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan belemenekülniük. Valahogyan zsigerből érzik, hogy mi igaz, és mi a szemfényvesztés."

 

A fenti idézettel kezdem ezt a számomra rendkívül fájdalmas, de annál nagyobb energiával íródó értékelésemet. A kiemelt szöveg teljes tartalmával egyet kell értenem, és ezen személyek felé tisztelettel meghajtom a fejem.

Mikor, egy igaz történet alapján készült regényt olvasok, főleg ha a tartalma rendkívül fájdalmas, mindenképpen háromféleképpen nézem az adott könyvet. Az első ilyen természetesen az írástechnika, hogy az író miképpen adja át az eseményeket olvasójának. Ez esetben nehezen volt olvasható, mert az írónő laza stílusa teljesen eltér a kötet tematikáját tekintve.  Nagyon nehezményeztem, hogy egy - egy rész el van humorizálva, mikor annak jelentősége sokkal mélyebb, és úgy éreztem önmagát gúnyolja ki eme stílussal. Bár az egész könyvre kivetül ez a meglátásom, a könnyedséget megértem, mert sok olvasó számára emészthetetlenségig fajult volna a benne leírtak. Én, aki számos tragédiát láttam, átéltem, és olvastam, viszont nehezményezéssel, sem mint könnyedséggel fogadtam ezt a hozzáállást.

A második nézőpontom a valóság tartalma a kötetnek, és a leírtak összhatása. Jó magam is átéltem az erőszak egy bizonyos fajtáját, és pont ezért tapasztalattal írom, ha valaki erről így tud nyíltan írni, rendkívül kiemelkedő lelki erőt mutat. Minden elismerésem az alkotó felé e tekintetben, hogy ezt vállalja ország, világ előtt. A legtöbbünk takargatja múltja sebeit, igyekszik elfelejteni, és ha valahol szóba kerül, inkább csendben marad. Mivel itt pont az ellenkezője igaz, ezért, mint "átélő" is értékelem ezt a bátorságot. Ugyan úgy hiszem, hogy ez nem lehet tabu téma, nem lehet elzárni, hogy családon belül marad. Nagyon sokszor látom, hogy mennyire nem foglalkozunk evvel, nem szólunk, mert nem akarunk belekeveredni, de kérdem én, ha veled történne, mit tennél? Szégyellnéd vagy felvállalnád? Nincs tabu, az élet része sajnos, és az áldozatok csak szenvednek, mert mi nem vesszük észre, ami kézenfekvő. Ez a könyv azért kiemelkedő e tekintetben, mert nyitottságával felhívja a figyelmet erre a nagyon súlyos társadalmi problémára.

A harmadik szempont, pedig egy teljes kép a könyvről, mind kívülről, mind belülről. A borító nagyon illik a kötet témáját tekintve, egy borús, de halvány fénysugárral képviselteti a benne leírtakat. A belseje nagy betűs, de jól olvasható szöveggel, minimális hibával. Ezt is nagyon pozitívan tudom értékelni.

Ami számomra meghatározó élményt nyújtott, hogy bár sokszor nagyon nehezemre eset az olvasása, mégis nem tolakodó, hanem meghagyja olvasójának azt a lehetőséget, hogy emésszen és mérlegeljen. Tudom, hogy a saját meglátásaim egy a sok közül, mégis humor nélkül sokkal nagyobb hatást érhető el, ugyanis tartom, van az a típusú írás, amihez nem kell, és ez ilyen. Elég nehéz behatárolni, hogy jó e, vagy rossz, hisz egy emberi tragédia felett döntök kívülállóként. Úgy gondolom semmiképpen sem rossz, egy első könyves író memoárja, tehát mindenképpen figyelemreméltó. A tartalma pedig rendkívül fájdalmas, és minden elismerésem még egyszer, hogy felvállalja.

Örülök, hogy olvashattam, és megértettem, hogy nem áldozatok vagyunk, hanem cserbenhagyottak. Nem mindegy. Amennyiben megjelenik a folytatása, elsők között leszek, hogy tovább olvashassam.

Amennyiben érdekel a könyv, a Mogul Kiadó oldalán megtudod venni.

Írta: NiKy

Oliver Moor - Acélba zárt múlt és Holdárnyékban

 

Nem tagadom, hogy nagyon furcsa ember vagyok. Nagyon széles az érdeklődési köröm mind könyvek terén, mind az életem más területeit is nézve. A másságom abban is megnyilatkozik, hogy sokszor a megérzéseimre hagyatkozom és ez az életem folyamán 98% mindig bevált. Tehát a mostani olvasási élményemet is ez befolyásolta, és nem is akárhogyan. Idei évem újdonságai között tartom számon, hogy nyitottam a hazai férfiírók munkássága felé is, és stílustól függetlenül szép számmal olvastam kimagasló illetve kevésbé jól sikerült műveket.

 A mostani olvasásom Oliver Moor írótól "szűz" ismeretek jellemezték. Előtte soha semmit nem volt szerencsém ismerni az írótól, sőt magát az alkotót is homály fedte. Egy közösségi oldalon utazókönyvként került hozzám a két kötetes sorozata, melyek első kötete Acélba zárt múlt címmel jelent meg. Ezt követte szintén idei kiadásként Holdárnyékban címmel, a záró kötet. Ez így nem is hangzik olyan rosszul, ez így normális.

Viszont, mikor kézbe vettem a két kötetet, valamiért úgy éreztem a második résszel fogom kezdeni az olvasást.  Milyen jól tettem, ugyanis a Holdárnyékban annyira ki lett elégítve olvasói elvárásom, hogy csak pislogtam. Én egyszerűen imádom ezt a könyvet. Az első sorától az utolsóig feszültségben tartott, egy perc nyugtom sem volt.

A szereplők bár nem voltak kidolgozva, még sem zavart, mert kárpótolt a rejtély megoldásán való gondolkodás, a misztikum, mint olyan megfejtése, és itt szó szerint kell érteni, hisz nem kevés túlvilági rejtelemmel szembesültem. Váltott szemszögből íródott, és mint olyan, ezáltal jobban betekintést nyerhettem a karakterek gondolatai, cselekedetei mögé. Persze sok kérdésemre nem kaptam választ, mégis nagyon jó érzéssel olvastam és biztosan tudom, hogy nem utoljára vettem kézbe.

Ami ennek a kötetnek különlegessége, hogy az állatvilágból is vannak karakteri bemélyedések, melyek nagyon érdekessé tették az eseményeket. Imádtam ezt a sötét, tömör, sokszor fájdalmas élethelyzeteket, mert mindenki -akár gonosz, akár jó- árnyaltság jellemez, senki sem az, akinek mutatja magát. Mindenhol ott az egó, de az állati ösztön is megmutatkozik.

És ha már erről írok, az író kimondottan szépen szembeállítja ezt a két fajt viselkedés szempontjából, tehát ember és állat ugyan azért való küzdelmében, mikor mi fajilag sem vagyunk felsőbbrendűek, csupán egy elmosódott porszem a hatalmas gépezetben. És bizony a csattanó ott leledzik, csak fel kell fedezni, mert a figyelmes olvasó meg fogja érteni, hogy ez egy hatalmas igazság, és ha belegondolunk minden részletében igaz. Hogy miről írok most? Olvasd el a könyvet és megérted! Ha meg csak a félinformáció kell, felejtsd el, ehhez gondolkozni kell és az fárasztó! Na, melyik leszel, olvasol vagy feladod? Nehéz döntés igaz? Az élet tele van döntések sorozatával, és bárhogyan is teszünk, kihat életünk minden szegletére, még a legjelentéktelenebbre is. 

És akkor rátérnék az eredetileg is első kötetnek szánt, Acélba zárt múlt című történethez. Itt is bővelkedik a kötet izgalmakban.  Szintén megtalálható a váltott szemszög. Sőt bővebb visszatekintéseket kapunk a karakterek múltjára, a különböző szekták és úgy magára a világ gondolkodására. Mégis, amikor azt gondoltam, hogy oda-meg vissza leszek a könyvért, be kellett lássam tévedtem. És ez nem annak tudható be, hogy lelőttem a poént, mert nem.  Egyénileg is fogyasztható a két kötet külön is. A gondom avval van, hogy tele van helyesírási hibával. Olyan elválasztásokkal találkoztam, hogy hullott a hajam és csak pislogtam, hogy ezt mégis hogy sikerült. Leírva ronda, kimondva pedig botrányosan helytelen. Utálom, mikor elmélyednék egy történetben és rendre kizökkenek ezek miatt. Egy lektorért kiállt, és egy szerkesztő sem ártana. A két könyvet csak éppen mertem kinyitni, már úgy kaptam kézhez, hogy meg volt lazulva a ragasztás. Ez főleg az első pár fejezetekre értendő.

Ezt leszámítva, el kell, hogy ismerjem érdekes és izgalmas világképpel, remek karakterekkel és minőségi misztikummal lett megalkotva. Az író egy új, egyedi írástechnikával ismertetett meg, és ami külön öröm a számomra a fejezetek kezdő idézetei nagyon ott vannak nálam a toppon. A két kötet borítója nem rossz, sokkalta jobb, mint egy két túldekorált, giccshalmaz. Összességében leírhatom, hogy elégedett vagyok a történettel és morgok a hibák miatt.

Amennyiben elolvasnád a könyveket, az alkotótól megtudod venni.

Írta: NiKy

Dániel András - A kuflik és a pofavágóverseny

 

Már megint jól megcsináltam! Ugyanis ez a kötet, egy sorozat tizenkettedik része. A szerencsém csak annyi, hogy nem kötődik össze. Külön is olvashatóak. Ezt a kötetet egy fontos lista alapján választottam olvasásra.

Mint látható, egy nagyon egyedi figurákról szólnak a történetek. A borító érdekes, talán kicsit morbid hatást kelt. A könyv illusztrációi is illeszkednek a történethez, és a maguk módján nagyon tetszetősek.

A kuflik egy kis "család" formájában élnek a földbe ásott mélyedésekben. Formájukat és nemüket tekintve látványosan eltérnek, de néhol számomra azonosíthatatlanok. A két történet eltér egymástól, viszont a címadó mese a második a sorrendben. Számomra az első nyerte el a tetszésemet. Vicces, kedves és néhol tanulságos a maga morbid világában. A második sajnos nagyon bugyutának találtam. Ami még különlegessége eme kis világnak, hogy a rajzokon mindig van egy egyedi hozzászólás, vagy megjegyzés, és pont ezért sokszor vigyorogva olvastam.

Összességében elmondhatom, hogy a feltüntetett korosztálynak, mely három és hat éves kor között ajánlja megfelelő. Semmi rémisztő vagy nem odaillő nem található benne. Valószínű a képek alapján élvezhető lesz a kötet lapozása, és hallgatása. Számomra egy ötös skálán a három és felet adom neki. Egy olvasásnak tökéletesen megfelelt.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed és megvásárolnád, látogass el a Pagony Kiadó webshopjába!

Írta: NiKy

Nyikos János - Porcica utca

 

Nagyon izgalmas, hogy egy ismeretlen hazai szerző gondol egyet és az általa oly féltett verseit egy csokorba szedve, egy gyermekeknek és kortalan felnőtteknek kiadásra szánja. Nyikos János neve számomra eddig a homály fedte, bár ez a mondat így túlzás tőlem, hisz most sem tudom, hogy kit rejt a név, csak egy darabkát ismerhettem meg a lelkéből. A Porcica utca utazókönyvként került kezeimbe, melyet itt is köszönök.

A rendkívül színes kötet borítója egy kollázstechnikával készített képet mutat, mely számomra a népmesei elemeket véltem felfedezni. Az egész kötet illusztrációja így készült, mindenhol fedi az adott költemény tartalmát, és őszinte leszek, művész lelkem gyönyörködve szemlélte hosszú percekig az adott képet. A színesség néhol soknak fog tűnni, de összképileg pont annyit tett bele az illusztrátor amennyit kell. A versek humorosak. Sokszor hasamat fogva kacagtam, mégis értelmesek és letisztultak.

Nem minden alkotása nyerte el tetszésemet, de úgy gondolom, hogy a legtöbb vers egy-egy tanulságot is hordoz magában. Nem mindig egyértelmű, hogy mit is kell meglátnunk, de következetesen, sorról-sorra haladva és elemezve felfedi magát az adott rejtély és a végére elégedettséget érezhetünk, hogy ráleltünk. Vannak kiemelkedő művek, nekem ez a kedvencem:

"Bóbita, Bóbita fázik,

fel libabőrösen ébred –

két csiga ment tüzelőért,

vissza tavaszra sem érnek."

Nem szeretném az egész verset kiidézni, úgy gondolom ez csak csepp a tengerben, de arra pont elég, hogy ha valaki kíváncsi érdeklődve keressen rá a műre.

Összességében úgy gondolom, hogy kortalan a kötet tartalma, nyilván a gyermekek az elsődleges közönség, de én is nagyon élveztem az olvasását. Tetszett, és nagyon büszke vagyok, hogy kis hazánkban ilyen remek elsőkönyves írókkal és költőkkel van szerencsém megismerkedni. Egy nagy élmény volt olvasni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a szerzőtől megrendelhető a kötet.

Írta: NiKy

Lőrinc László - 25 szelfi az Árpád-korból

 

Mostanában igen érdekes könyveket sikerült felfedeznem. Különleges, mert szokatlan az írástechnika, vagy számos olyan elemet tartalmaz, amit a megálmodón kívül még senkinél sem tapasztaltam. Persze ezen újítások csak egy jó pont a kezdeti élményhez, ettől még akadt olyan, amiről messze se tudtam jó véleményt alkotni, pedig igyekeztem. Ez az értékelés is egy ilyen kis különlegességről szól.

Én egy számomra fontos lista alapján leltem rá, magamtól valószínű nem mostanában kerül a kezeim közé. Tíz éves kortól ajánlott, de azt kell, hogy írjam kortalan olvasóját tekintve. Jómagam nagyon szeretem a történelmet, annak minden pozitív (van neki?) és negatív oldalával együtt. Szerintem nem árulok zsákbamacskát avval, mennyire sok a tankönyv, vagy tömör irodalmi mű! A tömör evidensen az adatokkal telítettséget jelenti, mely olyan száraz, hogy egy pohár vízzel sem akar lecsúszni olvasója torkán.

Ez a kötet egy modern feldolgozása az adott történelmi tényeknek. Kiragadja a XXI. század egyik nagy találmányát és átülteti egy olvasmányos, helyenként nagyon szórakoztató, de annál érdekesebb történelmi kötetbe. Az a titka, hogy szórakoztatva okítja olvasóját. A fejezetek elején egy szelfi párbeszéd foszlánnyal indít, melyet én személy szerint imádtam és nagyon sokat kacagtam. A másik pedig a tényfeltárás, hogy mi igaz az előző oldalakon és a feltárt tudomásunk szerint mi is történt valójában. Hát nem szórakoztató? De bizony az és, hogy teljes legyen eme szórakozás az illusztrációk gyönyörűek és nagyon viccesek.

Ha egy jót akarsz mulatni, de tartalomra is vágysz! Netán szereted a történelmet, de unod, hogy túl sok az adat! Vagy akár gyermeked okítására szánod! Vedd meg ezt a könyvet, hidd el, hogy nem fogod megbánni!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Kolibri Kiadó oldalán megtudod venni a könyvet.

Írta: NiKy

Dér Adrienn - A kaszabmanó

 

Nem tudom ki, hogy van vele, de számomra egy könyv borítója sok esetben meghatározza, hogy megvegyem-e az adott kötetet, vagy sem. A mostani vásárlásom bár biztos alapokon állt, a külső kép megállásra késztetett. Az legtöbb esetben a színek és formák őrületében élek, imádok mindent, ami különleges, morbid és szokatlan. Most lehet furcsán fog hatni, de ez a nézetem ennek a könyvnek a borítóján teljesen visszatükröződik. Nézzetek rá, hát nem szép? Középen a felirat a sima textúrával kiemelkedik, míg az oldalán elhelyezkedő cirádás mesefigurák szépen kiemelik. Minden elismerésem a tervezőnek, más munkáját is szívesen megtekinteném. És ha már erről írok, hadd említsem meg a kötetben lévő rajzokat is. Egyszerű vonalak követik a történéseket. Pontosan mindig visszatükrözve a szöveget. Annyira egyedivé teszik, hogy sokszor megálltam és csak ezeket csodáltam. Nagyon elégedett vagyok a koncepcióval.

Ami könyv belsejét illeti, az elején már elragadtattam magam és ez az érzés végig megmaradt. Ugyanis mese a mesében. Idén csak egyszer találkoztam ezzel a nem hétköznapi stílussal. Elképesztő élvezetes volt a két mesei időt érzékelni, és tulajdonképpen megélni. A történet egy kisfiúról és az édesanyjáról szól fedetten. Nézzétek csak!

"Ede egy éjszaka megkaparintja édesanyja kéziratát, ami a lávatündérek legújabb kalandjairól szól. Nem sejti azonban, hogy ő maga is a történet részesévé válik: a mese ugyanis magába szippantja. Odaát segítenie kell visszaszerezni az ellopott lávagömböt, máskülönben a lávatündérek népe elpusztul. Így hát felkerekedik egy kis csapattal, és a keresésére indul."

Már a fülszöveg is egy merő izgalom, mindezt úgy tálalva, hogy végig izgultam az egész történetet. Ede egy kedves, de nagyon is korának megfelelő felfogású kisfiú, aki imádott édesanyja írásait szereti idő előtt megismerni. Nem ismerős kedves anyukák? Gyermekeitek is mindig kíváncsiak, érdeklődőek, de haragudni nem lehet rájuk kicsit sem.

De visszatérve a könyvhöz, Ede mellett felbukkan egy másik karakter is, aki ellentéte a gyermeknek, vagy mégsem? Számos kaland és izgalom övezi a keresést, egy olyan világban, melynél egyedibbet ritkán olvasok. A felhasznált elemek világunk kifordított mása, mégis ezáltal egy teljesen új ideológia született meg. Az alkotó rendkívül színesen, frappánsan oldotta meg a helyzeteket. Itt aztán van minden, manó, sárkány, tündér stb. Mégis egyik sem a szokott formájában.

Érdekel, hogy milyenek? Vagy netán te is kalandoznál? Nos, ezt szívből ajánlom neked, vedd meg a könyvet és olvasd el! Bár a kötet alig 108 oldal, de mégis egy kerek egész történetet olvashattam. A karakterek kidolgozottak, színesek és néhol nagyon esendőek. A cselekmény szépen átgondolt, rétegzettség jellemzi és egy percre sem hagyja olvasóját unatkozni. A világkép különleges, az írástechnika egyedi, de nagyon olvasmányos.

Dér Adrienn neve számomra eddig ismeretlen volt, de mivel a könyve a kedvenceim egyike lett, természetesen figyelemmel fogom követni munkásságát.

Összességében egy nagyon szórakoztató és izgalmas olvasmányban volt részem. És mindamellett, hogy jól éreztem magam, a sorok között megbúvó okításokat is felfedeztem. Kortalan olvasmány kicsiknek és gyermeklelkű felnőtteknek egyaránt.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Napkút Kiadónál tudod megvenni a könyvet!

Írta: NiKy

Mechler Anna - Olina és a varázsszirmok

 

Számos mesekönyvet olvastam idén, volt, ami tetszett és természetesen akadt olyan is, ami nem fogott meg. Ilyen esetekben elrejtőzhetnék azon tény mögé, felnőttként nem az én korosztályomnak szólnak, de ezt meg kell cáfolnom. Nem az a lényeg mennyi idősek vagyunk, hanem a tény, milyen lélekkel olvassuk az adott történetet. Mindenkiben ott a gyermeki én, csak ki engedi, hogy előtérbe kerüljön, és van, aki elzárja. Én az előbbi vagyok. Nagyon szeretem a meséket, és ezáltal nyitott lélekkel olvasom az adott könyveket.

A legnagyobb örömömre Mechler Anna: Olina és a varázsszirmok mesekönyv egy csodálatos világot nyitott meg lelkem előtt és elrepített a virágok birodalmában és általuk megismerhetem a tündéreket. Ezen apró kis teremtmények nagy feladatot kapnak, természetesen csak is a kiválasztottakra hárul eme nemes "munka". A növényekről sokszor olvashatunk, de gyógyító hatásukról igen csak ritkán. Ezt a fontos információt szövi bele meséjébe az írónő. Teszi ezt okítva, de rendkívül szórakoztató formában. Olina a fő karaktere a mesének, az ő növénykéje pedig egy azon fantasztikus virágoknak, melyeket mi is a valós világban használunk, de nem feltétlen tudatosan és megbecsülve.

Nagyon szerettem olvasni és elmerülni a történetben. Természetesen számos más kalandot is tartogat a mese, sok - sok megbúvó tanáccsal és élethelyzettel. Amikor ilyen könyvek kerülnek a kezembe, rájövök milyen csodálatos íróink is vannak, és még izgatottabb leszek a mesekutatásaim alkalmával. A mese pedig Láng Anna gyönyörű rajzaival ékeskedik, külön öröm volt végig lapozni és megcsodálni a képeket. Természetesen ajánlom jó szívvel minden nyitott, gyermeklelkű felnőttnek, vagy gyermekeknek.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Manó Könyvek weboldalán megtudod venni a könyvet.

Írta: NiKy

Harcos Bálint - Dorka és az elgurult gomb

 

Mikor megveszünk egy könyvet, sokszor borító alapján választunk, vagy kecsegtető fülszöveget olvasunk, esetleg mind a kettő. Megszagoljuk, mennyei az illata, hisz legyen új vagy régi, mindkét típusnak megvan a maga aromája, illatburka - ki mihez vonzódik jobban - és megcsodáljuk olvasás előtt. Alapvetően mindig azt keressük, ami izgalmas, pörgős, tele eseményekkel, vagy meghökkentő. De, amennyiben nem azt kapjuk, ami már a fejünkben kialakult, félretesszük és negatívan értékeljük. Hogy miért ezzel kezdtem az értékelésemet? Nagyon egyszerű a válasz. Tömeg értékként vesszük meg az adott kötetet, előre képzeljük, pedig nem tudjuk, hogy milyen lesz, és valamilyen szinten csalódunk. Velem is ez történt.

Adott eme kötet borítója, melyre  kellemes ránézni, mennyire nyugtatja a szemet és milyen gyönyörű. Ennek a könyvnek az egyik legnagyobb ékessége a benne lévő rajzok és képek. A leírtakat tükrözik, időrendnek megfelelően, és sokszor visszalapoz az olvasó, hogy még benne maradjon a mesében. Bevallom kétszer olvastam a történeteket. Ugyanis, ha hagyom, hogy az első olvasásom eredménye maradjon, akkor most nem írnám eme sorokat ilyen mosolyogva, és nem ezen szavak kerülnének ide. Az első meglátásom az volt, hogy unalmasak a mesék, fárasztóak, valahogy nehezen tudtam belerázódni. Másodszorra viszont megértettem, hogy ezen történetek alvás előtti nyugtató, kikapcsolódásra íródtak, mindamellett, hogy részlet gazdagok és valóban elérik a hatásukat.

A könyv három különböző, mégis nagyon hasonló mesét tartalmaz. Különböznek, hisz nem ugyan arról szólnak, mások a szereplők, és eltérnek a események. Mégis ugyanarra épülnek, hisz az alvás köré fonódnak ezen mesék, gyermek karakterekkel ismerkedünk és mindegyikben szerepel egy - egy kedves állat. Az első mese a legkedvesebb a számomra. Mert, minden részletében figyelmes, kedves és nagyon szórakoztató. Olyan karakterekkel színesített, melyek fejlődnek, tanulnak és enyhén okítják is olvasójukat.

Úgy gondolom, hogy az 5-10 éves gyermekek már rendelkeznek azon értelemmel, hogy megértsék az író szándékát, nyitottak még az újdonságokra, de kellően érettek a mesélő hatására. Még jómagam is, aki nem jó alvó és most finoman fejeztem ki magam, a cél korosztályt rég elhagytam, még számomra is nyugtató hatással volt. És, bár álmos nem lettem sajnos tőle, mégis azt kell írjam, fantasztikus élmény volt újra és újra elmerülni ezen világban. Bár nem lett kedvenc, mégis nagyon jó szívvel ajánlom.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Pagony Kiadó oldalán megtudod rendelni a könyvet.

Írta: NiKy

Vadadi Adrienn - Lea mindent jobban tud

 

Mostanában sok mesét olvasok, teszem ezt tiszta szívvel, érdeklődő, de nyitott lélekkel. Mikor rátaláltam Vadadi Andrienn: Lea mindent jobban tud című mesekönyvére nagyon megörültem, hisz pár napja fejeztem be az írónő egyik frissen megjelent ifjúsági kötetét és rögtön a kedvencemmé avattam. Az írástechnika nagyon minőségi volt számomra, elvégre, ha egy felnőtt lelket is le tud kötni, érdeklődést tud kiváltani, az csak is olyan író tudja elérni, aki bármely korosztálynak szívesen mesél, legyen az gyermek, vagy idősebb olvasó.

A történet, ahogy a címe is mutatja egy óvodás kislány, Lea mindennapjairól mesél. A döntéseiről, a pajtásaival való kapcsolatáról, illetve a családja bizonyos tagjaival való viszonyáról. Cserfes, önálló, nagy képzelettel megáldott, makacs kislányról van szó, aki bizony a döntéseivel hol megbántja környezetét, hol pedig nem tud azonosulni az elvártakkal.

Úgy láttam, hogy egy bizonyos könyves közösségi oldalon nem értékelték valami fényesen, mert azt el kell, hogy ismerjem, nem a szokott módon hívhatjuk mesének. Ugyan mesei elemekkel rendelkezik, még sincs befejezve, sok esetben kidolgozatlan hatással lehet olvasójára. Ami azért érdekes, mert először én magam is csalódott lettem, hogy nincs vége egy - egy fejezetnek, és már jön is a következő.

A főszereplő gyermek nem szimpatikus bármennyire is szerettem volna közelebb engedni magamhoz. Minduntalan egy elkényeztetett hercegnő jutott eszembe és a hideg rázásom elő is jött. Aztán elérkeztem a kötet utolsó lapjához, melyen az írónő maga szól, pár szót az akarat ás önállóságról. Ebből szeretnék is kiragadni egy részt, mely mindenre magyarázatul fog szolgálni.

 " A kisgyerek énjének kialakulását nagyban meghatározza a környezete hozzáállása. Ha elutasítással, elnyomással, agresszióval találkozik, ha nem érheti el, amit ő szeretne, akkor azt tanulja meg, hogy a saját igényeit szégyellni, elfojtani kell. Hogy amit ő akar, az nem jó út, és ettől később konfliktuskerülő, döntésképtelen, határozatlan felnőtt válhat belőle. Ha viszont feltétel nélküli szeretett kap, ami nem jelenti azt, hogy bármit kihisztizhet magának, hanem meghallgatásra, megértésre talál, akkor azt tanulhatja meg, hogy bátran kifejezheti az érzéseit. A feltétel nélküli szeretet és az empátia nagyban segíti őt abban, hogy önálló, magát szerető felnőtté válhasson."

 Ha figyelmesen olvasom a fent leírtakat, máris jobban azonosulni tudok a könyv tartalmával. Nagyon érdekes hatást váltott ki nálam is, hiszen rögtön negatívan reagáltam a fő karakter hisztijére, tehát elutasítóként viselkedtem és nem megértőként. Vajon hányan vesszük észre magunkon eme változást, mikor élesben saját gyermekünk viselkedik így? Vajon tényleg szeretettel fordulunk felé, vagy türelmetlenül és morcosan? Bármely alternatíva is igaz ránk, a teszt része ezen kötetnek egyértelmű.

 Úgy gondolom, hogy önálló mesekönyvként gyenge lábakon áll, hisz nem alkalmas egy esti mese olvasására. Viszont, önálló olvasás gyakorlására, valamint szövegértésre tökéletes. Az már csak hab a tortán, hogy tanító szándéka egyedi és nagyon hatásos. Bár egy olvasásnak megfeleltre értékelem, mégis úgy gondolom, a megfelelő kézben nagy hatásokat érhet el.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, rendelésedet leadhatod a Pagony Kiadó oldalán!

Írta: NiKy

Vadadi Adrienn - Miénk a színpad!

 

Már egy éve is van annak, hogy elmerültem az ifjúsági irodalom mélységeiben, és jobbnál jobb történetekkel ismerkedhetek meg. Olyan érzés ez egy felnőtt léleknek, mint mikor újra éli gyermekkora egy - egy tovatűnő pillanatát. Biztosan ismeritek ezt az érzést, mikor az olvasott karakter, vagy esemény deja vu érzéssel párosul! Most is ezen érzés fogott el, mely kitartott a kötet végéig. Bár még mindig nem tudom hova tenni, de az biztos, okkal történt mindez. Ugyan dráma tagozatos nem voltam, de az irodalom igen csak közel állt hozzám, nincs is ezen min meglepődni, elvégre, ezáltal szerettem bele az olvasás varázsába is.

 Tehát eme történet alapja egy művészeti iskola, dráma tagozatos osztálya, a 6 d. Tagjai mind kiemelkedőek valamely téren, többen castingokra, színházban játszanak. Minden kis lélek egyedi, nincs két egyforma. Természetesen nem is lehetne másképpen, mint a barátságok, szerelmek, vicces, néhol szívszorító sztorik váltakoznak. Mégis a sok diáknak rendkívül szépen ki van alakítva mind a személyisége, mind a karakterek fontossága, akár főszereplőről, akár mellékszereplőre értve. Senki sem felesleges, mindenkinek a maga "szerep osztása" szerint tűnik fel a fejezetekben.

Az alapsztori két lányról szól és az ő barátságuk, érzelmeik, családi, baráti és iskolai életükről. Ha különbözhet két kis lélek egymástól, hát Milus és Viki bizony a legjobb példa erre, mégis többnyire kitartanak egymás mellett. Ugyan a kezdetekben az érdek közös és a cél is, de idővel megváltoznak a szempontok. Sok vicces, de annál érzelmesebb pillanatot élnek meg egyénileg és együtt is.

Viki tőlem távol álló karakter, bár a kamaszkor küszöbén nem elég, hogy a hormonok bekavarnak, sem a lelki, sem az otthoni viszonyok nem tisztázódtak. Egyetlen menedéke az önsanyargatás egy formája, és egy plátói érzelem, melynek foszlányai már halványulni látszanak, ő mégsem ereszti el. Az ő karaktere bár erős, és igen csak vegyes érzést hagy az olvasóban, kicsit olyan „anti karakter” érzést keltett bennem, mégis többnyire nem tudtam vele azonosulni, pedig nagyon szerettem volna.

A másik főszereplő, Milus, akivel tökéletes összhangot tudtam produkálni. Vele lélegeztem, pislogtam, láttam a világot és éltem a mindennapokat. A körülötte történtek sokszor a szívemet melengették, sokszor újraolvastam azon sorokat, melyek egy új, de annál édesebb események kezdetét írták le. Imádtam őt és azt a bizonyos másik lelkecskét, a tökéletes, tiszta érzelmek náluk még rózsaszínbe csomagolva is kellett nekem, és még most is szívesen újra olvasom. Az ő karaktere egyszerűbb, és pont ezért sokkal tisztább, mégis erős és fantasztikus volt eggyé válni vele.

Az osztály összetartása nagyon tetszik, mégis megvannak a maguk kis harcai. Leleményesek, néhol nagyon pimaszok, de imádni lehet csak őket.

Az írónő nagyon szép kutatómunkát végzett a regény írása előtt, ez megmutatkozik a lapokban is. Teljesen valósághűen írja le a történteket, szinte el is hittem, hogy a valóságban történnek meg az események. Az egész alapsztori tetszik, de a számomra az a legkiemelkedőbb, hogy olyan valós problémákat, tanulságokat rejtett el az alkotó, melyeket csak a figyelmes olvasó vesz észre. Nem tolakodó a tanító szándék, mégis érdemes foglalkozni velük és akár átgondolni velünk, vagy környezetünkben van e erre példa és ha igen mit tehetünk. Ezekért és számos más érzetért rendkívül hálás vagyok, hogy megírta ezt a könyvet. Engem teljesen kiszakított a mindennapok őrlőmalmából és engedte, hogy a kalandozások folyamán megpihenjek, ezért rendkívül hálás tudok lenni.

Összességében elmondhatom, hogy egy igen erős alaptörténettel, tanító és szórakoztató szándékkal íródott történetet olvashattam. Számomra hatalmas kedvenc lett.

Amennyibeb felkeltettem az érdeklődésed, a Pagony Kiadó oldalán meg tudod venni a könyvet.

Írta: NiKy

Beszélgetés egy álmodozó, kalandvágyó lélekkel - Interjú a Visszhangország szerzőjével

 

Fotót készítette: Vörös Dóra Rebeka

Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy olvashattam Wéber Anikó: Visszhangország című mesekönyvét.Nem első találkozásom volt az írónő munkásságával, de eddig egy kivétellel nem hozzám szóltak, nem nekem íródtak. Visszhangország viszont egy kellemes meglepetés volt gyermeki énemnek, és fantasztikus érzés volt belemerülni, izgulni a kis karakterekkel. Erről és még sok más témáról kérdeztem az írónőt! Vágjunk is bele!

Pár szóban bemutatkoznál a kedves olvasóknak! Mit érdemes tudni rólad és a munkásságodról?

Író, újságíró és pedagógus vagyok. Miután lediplomáztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, egy budapesti általános iskolában helyezkedtem el tanárként. Az ott szerzett tapasztalatok, élmények inspirálták az első három regényemet. Az osztály vesztese és az El fogsz tűnni című könyveimben azt a problémakört vizsgáltam, miért lesz az osztályban valakiből bántalmazó, áldozat vagy kitaszított, kirekesztett diák. Szerettem volna megmutatni a szülőknek, pedagógusoknak, gyerekeknek, mit is éreznek az agresszorok, és mit éreznek azok, akiket bántanak, vagy akik szemlélőként végignézik a lelki vagy fizikai terrort. Az osztályközösségekben meglepően sokan érzik magukat vesztesnek, vagy félnek attól, hogy bármikor azzá válhatnak. Ezeket a gondolatokat építettem be a regényekbe, melyekben van egy-egy kinyomozásra váró krimiszál is. A Zuhanórepülés is a diákok nehézségeivel foglalkozik: gyerekkori traumák feldolgozásával, a döntéshelyzetekkel, és azzal, milyen nehéz választanunk két vagy több út közül. A Cseresznyeliget című regényem azonban már más hangulatú történet. Olyan világot szerettem volna teremteni benne, ahol jó elidőzni, ahova jó visszatérni olvasóként. Sok felnőttben felidézte a gyerekkori pöttyös könyvek hangulatát, és ez is cél volt: álmodozásra, fantáziálásra csábítani az olvasóimat.

Visszhangország mesekönyved nem csak csodálatos, de rendkívül tanulságos mese. Pár mondatban mesélnél róla? Hogyan alakult ki a témaköre? Ki vagy mi inspirált írás előtt?

Visszhangország már nagyon régóta élt bennem. Már középiskolás koromban is elképzeltem egy olyan birodalmat, ahol megtalálható minden elveszett tárgyunk, és ahol találkozhatnánk minden elfeledett, magányossá vált személlyel, kisállattal. Ez a hegyek között megbújó, havas, titokzatos ország kettős érzéseket kelt bennem. Egyrészt elfog az izgalom, ha arra gondolok, mennyi kincsre bukkanhatunk benne. Mintha felmennénk a nagymamánk régi padlására, ahol a ládákból, dobozokból különleges naplók, levelek, fotók, ruhák kerülhetnek elő. Szeretem a régi tárgyakat, és szeretem elképzelni a történetüket. Másrészt szomorúságot is érzek, ha arra gondolok, milyen sok magányos ember és állat élhet ezen a vidéken. Mindig is féltem a magánytól, az egyik legrosszabb, ami történhet velünk, ha mások elfelejtenek, ha nem vagyunk fontosak a szeretteink, a környezetünk és a világ számára. Visszhangország ezzel is szembesítheti az olvasókat: mi minden van, amiről megfeledkezünk, hány kapcsolatunk szakadhatott már meg... Aki Visszhangországba megy, láthatatlanná válik a saját környezete számára. És vajon nincs-e így a mi valóságunkban is? Nem érzi-e magát láthatatlannak, elveszettnek, aki magányos?

Eddig 11 könyved jelent meg és egy antológiád. Miért éppen gyerekeknek írsz történeteket?

Nagyon szeretem ezt a korosztályt. Máig pontosan emlékszem, mit éreztem 5-6-12 évesen, mi mindent gondoltam a világról, és milyen kérdések foglalkoztattak. Szerintem gyerekként sokkal bátrabban merünk fantáziálni, álmodozni, nem húzunk olyan éles határt valóság és képzelet közé. Kamaszként pedig sokkal jobban ragaszkodunk az igazsághoz, mint felnőttként. Még nem akarunk megalkudni és hallgatni, kis forradalmárok vagyunk. Ráadásul rengeteg akadállyal kell megküzdenünk, számtalan kérdésre kell választ találnunk. Épp ezért nagyon izgalmas a gyerekeknek és a fiataloknak írni. Bár arra is törekszem, hogy az idősebb olvasó is találjon értékeket a könyveimben. A felnőttek is voltak fiatalok, gyerekek, és sokan mondják, hogy a regényeim felidézték bennük a saját iskolás éveiket, osztályukat, nyári élményeiket, gyerekkori önmagukat. Ez nekem a legnagyobb boldogság.

A könyveid egy része ifjúsági irodalom, a másik pedig gyerekeknek szól. Melyik korosztályt érzed közelebb magadhoz?

A Ragacs, a hős kismacska című könyvem szól a legkisebb – 5-9 éves – korosztálynak. Ezt a könyvet a gyerekkori történeteim alapján írtam meg. Olyan szereplők, helyszínek és mesék kerültek bele, melyeket még az öcsém szórakoztatására találtam ki kislányként. Hihetetlen öröm volt, amikor megjelent, és a kezembe vehettem. Mégis a 10-13 éves korosztályt érzem magamhoz a legközelebb, talán azért, mert ilyen idős gyerekeket tanítottam pedagógusként, és nagyon megszerettem a volt tanítványaimat.

Olvasni tanuló kisdiákoknak is készítettél mesét. Milyen szempontokat vettél figyelembe írás közben?

Arra törekedtem, hogy a kezdő olvasóknak érthető és élvezhető legyen a történet. Szerettem volna olyan kérdésekkel foglalkozni, melyek őket érdekelhetik, ezért bemutatom a főhős, Marci első napját az iskolában, és láthatjuk, hogyan lesz a bátortalan, durcás kisdiákból másokat segítő, vidám tanuló. Milyen visszajelzéseket kaptál olvasóidtól? Szerencsére csupa pozitív visszajelzést kaptam a gyerekektől, a szüleiktől és a pedagógusoktól egyaránt. A legnagyobb ajándék számomra mindig az, ha egy gyerek mondja, hogy a könyvem a kedvence lett. Voltak, akik az én hőseimről nevezték el a cicáikat, és voltak, akik az én könyveimet olvasták először egyedül. Elmondhatatlanul jó, hogy segíthetek megszerettetni másokkal az olvasást!

Mely kategóriát szeretik jobban?

A második szint – Marci és a kincsesláda – kapcsán kaptam eddig a legtöbb visszajelzést, de nagyon szerették az első és a harmadik részt is. Nemrég jelent meg a negyedik szint – Marci a várkastélyban – így erről még nincsenek visszajelzések, de én nagyon szerettem írni, nekem egyértelműen ez a kedvencem, hiszen itt Marci már hosszabb kalandba keveredik: egy nagy várkastélyban kell kincset keresnie mindenféle rejtvényt megoldva.

Nagyon bájosak az illusztrációk a könyvekben, mennyi beleszólásod van hogyan nézzen ki?

A legtöbbször a szerkesztőm egyeztet az illusztrátorokkal, és én teljesen megbízom benne. A Visszhangország volt az első könyv, melynek megszületése előtt leültünk az illusztrátorral. Elmondta az ötleteit, és én is elmondtam, mit tartok fontosnak. Együtt találtuk ki, hogy Gréta teljes arcát csak a könyv végén láthassák az olvasók. Akkor, amikor a lány „megtalálja” a tükörképét.

Elégedett vagy a rajzokkal?

Minden rajzzal elégedett vagyok. Nagyon jól kiegészítik az írásaimat. Szerintem a jó illusztráció nemcsak szemlélteti azt, ami a szövegben van, hanem hozzáad a történethez valamit: hangulatot, plusz mondanivalót, és érzéseket, gondolatokat ébreszt az olvasóban.

Milyen terveid vannak a későbbiekben? Mire számíthatnak az olvasóid?Esetleg más műfajban is alkotnál - e? 

Most egy új műfajban próbáltam ki magam: a következő könyvem egy történelmi ifjúsági regény lesz. Már nagyon várom, hogy megjelenjen, mert hatalmas élmény volt írni a történetet. A 19. századba viszem el a két főhősömet és velük együtt az olvasókat. Nagyon szeretem ezt a korszakot, az akkori divatot, épületeket, irodalmat. Rengeteget olvastam, kutattam a témában, hogy hitelesek legyenek a történelmi szereplők és az akkori miliő. Az olvasók 1867-be, a kiegyezés évébe csöppennek, és találkozhatnak majd Deák Ferenccel, Sisivel, a magyarok Erzsébet királynéjával, az Andrássy családdal és Ferenc Józseffel is. Bekukkanthatnak a korabeli Korona kávéházba, a Nemzeti Színházba, Kugler cukrászdájába. Együtt vásárolhatnak a szereplőimmel a Váci utcában, és elmehetnek velük bálba a Vigadóba, valamint estélyre a Sándor-palotába. Megtudhatják majd, mit játszottak akkor a magyar fiatalok, ha találkoztak, és milyen ruhákat viseltek a magyar arisztokraták, ha kiöltöztek. A hőseim kinyomoznak majd egy emberrablást, részt vesznek a koronázáson, és döntéshelyzet elé kerülnek: támogassák-e a kiegyezést, vagy inkább a titkos ellenállók mozgalmát segítsék? Valóban jó-e Magyarországnak, ha Ferenc József császárból magyar király lesz? Ezt a kérdést is felteszem az olvasóimnak. Remélem, ők is legalább annyira szeretni fogják a történetet, mint amennyire én megszerettem írás közben.

Ha kíváncsiak vagytok az írónő további interjúira és munkásságára,  keressétek fel hivatalos Facebook - vagy weboldalát!  Könyveit pedig megtalálhatjátok a Pagony webáruházban!

(Közvetlen linket most nem tudok mutatni mert mindegyikhez más tartozik, viszont a nevét a keresőbe beírva máris válogathattok a szebbnél szebb művek között.)

A blog nevében szeretnék további sok sikert kívánni Anikónak!

Írta: NiKy

Egy nem mindennapi regény magyar tollból - Beszélgetés a 13+1 regény írójával

„Azt mondják, hogy a bajban az ember előbb adja fel, és így előbb hal meg. Nagyon sok esetben élhetne, és túllendülhetne egy csomó problémán, csak a kitartása, a szellemi ereje hagyja előbb cserben, és mivel a szelleme feladja, a teste követi az enyészetben.”

A fenti idézet azon bölcsességek egyike, melyet olvasásom folyamán fedeztem fel Vladimir Weaver: 13+1 című regénye olvasása folyamán. A könyvel való találkozásom nagyon különleges, mert maga az író kereset fel, hogy lenne lehetőségem elsőként olvasni a regényét. Bevallom kicsit kétkedve fogadtam eme lehetőséget, de a kíváncsiságom hamar győzött és elfogadtam a felkérést. És bizony milyen jól tettem, az idei évem egyik legnagyobb meglepetésében volt részem és imádtam az elejétől a végéig. Most pedig következzen egy titokzatos író és a vele készült interjú! Fogadjátok szeretettel!

Pár szóban bemutatkoznál! Mit érdemes tudni rólad és a munkásságodról?

Nem is olyan régen hasonlóan modellt állva egy riport alanyaként, hasonlóan feltett kérdésre adott válaszomat tudnám ide idézni. Valójában az én személyen jelen pillanatban még nem annyira fontos. Később, majd ha a „hullámzó” tömeg félreérthetetlen jeleket küld, miszerint igen is fontos ki is vagyok én, akkor természetesen nem fogok futva bujdokolni, ezt megígérem. Ami a munkásságomat illeti, azt csak igen hosszasan, nehezen összeszedve tudom sorolni: egy könyv a „13+1” Sci-fi trilógia első könyve. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert furcsa okokból és érdekes helyzetek következtében, azért született pár vers és novella, ezeknek igen jó részét bárki elolvashatja. (Ezek megírásainak körülményeit talán máskor).

A történet titkokkal átszőtt sci-fi, disztópia. Kemény tematikai választás egy első könyves írótól. Melyik szálat írtad szívesebben és miért?

Most akkor elárulok pár titkot. Nem vagyok író  … azt vallom, hogy írni mindenki tud. Gondolata mindenkinek van és azt papírra vetni mindenki képes. Sőt ha elég sokat teszi valaki ezt, akkor egészen ügyesen lesz képes ezt tenni. Aztán ha bizonyos „körök” kitüntetéseket – akár érdemtelenül is - számolatlanul osztogatnak azoknak akik „írnak”, akkor ők akár még el is hiszik, hogy egészen kiválóak.

De nem! Nem ettől lesz valaki szerintem író. Azt vallom, hogy a valódi írót maga a közönség, az értő, olvasni szerető emberek ütik - ha virtuálisan is bár, de - igazi nagybetűs íróvá. Jó magam még nem tartok ennek közelébe sem. Vágyom természetesen rá, mint mindenki, ráadásul egy olyan szikkadt világban, ahol dicsérni csak alig, vagy kivételes esetekben képesek az emberek, - és ez nem is feltétlenül az emberek hibája teljesen - pedig ingyen van! … és mennyivel csodálatosabb lehetne tőle az egész élet. Minden egyes méltatásért, minden egyes elismerésért meg kell küzdenem nekem is. De szívesen teszem. Türelmes vagyok. És várok, amíg szükséges, hogy kiderüljön, hogy méltó-e a „13+1” az én értő közönségem elismerésére.

Nálam a téma soha nem okozott nehézséget. Természetesen van, amit szívesebben írnék és van amire kisebb motivációt éreznék magamban, hogy papírra vessem, de bármiről tudok írni, ha szükséges.

És akkor legyen még egy titok. Az egész könyv egy nagy szál, ami régebben már egyik éjszaka, magamat álomba ringató elő-álmom, magamnak elmesélésekor született… és ezt csak leültem és folyamatosan haladva leírtam. Nem kellett hozzá sok előzetes tervezés. Csak, ahogy írtam is, ki kellett írjam magamból oldalról oldalra.

A karaktereid között van szinte még gyerek és felnőtt is. Hogyan választottad ki a fő szereplőket? Kik állnak közelebb hozzád?

Akkor ez a titkok ideje: minden karakter belőlem fakad. Valahol mindegyik szereplő közel áll hozzám. Nincs kedvenc. Na jó Ree természetesen kiemelkedő figyelmet kap. De a könyvben többen is vannak, akik hasonlóan erős karakterek és megkerülhetetlen a személyük. És most kezdhetném felsorolni Amy-t mint egy csodát, Nenee-t mint egy kis angyalt, See –t mint a tudatos okos stratégát, Leonidot mint egy fejedelmi vezetőt, Ferenc testvért mint lelki támogatót és most tényleg muszáj befejeznem, mert egy évig is lehetne sorolni, ki miért fontos a teljeség igénye nélkül természetesen. És ha valaki most azt gondolná, hogy ez a felsorolás a válaszom arra, hogy kik állnak közelebb hozzám akkor az téved, mert ők is közel állnak hozzám legalább annyira, mint a kormányzók, Teo, Marko … és tényleg elég, mert … pszt … aki olvasta már tudja és érti, aki meg még nem annak … mindenki véleményére kíváncsi vagyok.

A történetben megbúvik a humor, ugyanakkor rendkívül összetett és sok bölcsességet olvashatunk. Miképpen állt össze a képzeletedben? Hogyan tudtál egyensúlyt tartani, hogy komoly is maradjon, de mégis könnyedebben fogyasztható legyen?

Ezt egyszer neked személyesen elmesélem - de nyilván ha lesz olyan beszélgetés, ahol ez felvetődik, akkor ott sem fogom eltitkolni – de most egyszerűen csak annyit tudok rá felelni, hogy nem tudom, hogy hogy tudtam. Azt sem, hogy hogy állt össze. Csak azt tudom, hogy egyben volt a fejemben és nekem viszonylag könnyű dolgom volt, mert csak le kellett írnom.

Váratlan színfoltja vagy a mai kortárs íróknak. Hogyan fogadtak az olvasók? Milyen visszajelzéseket kaptál a könyvről?

Köszönöm szépen! Bár még mindig azt mondom, hogy nem vagyok író. Nos, van itt egy fájdalmas érdekesség. Még nincs gőzerővel publikálva a könyv. Fájdalmas ez azért, mert szinte minden adott hozzá, mégis a „elvárt minőségű” weboldal hiányában – ami minden marketing, központi egysége - csak tizedgőzzel, ha tudok haladni és minden, amit eddig teszek az amolyan látszat, vagy minimális offline próbálkozás, vagy a palackban megtartani már nem tudott szellem kibuggyanása. Ennek okán a visszajelzések is szerényebb számban léteznek, viszont azt bárki olvashatja a különféle platformokon, közösségi oldalakon, blogokon. Most már, ha rákeres valaki a nevemre és a „13+1”-re, ezekből talál párat és elolvashatja a véleményeket, amik szerencsére eddig mind pozitívak. Hálás vagyok és köszönet érte azoknak, akik leírták és ezzel valódi örömet okozva nekem, elkezdték lerakni azokat a kis bizonyos építőköveket az íróvá válásom útjára. 

Nagyon érdekes a borítója, mindkét oldalt más tervezte. Te döntöttél így, vagy a véletlen műve? Melyik tetszik jobban?

Nem nyilatkozom. Két grafikus munkáját dicséri egyébként a borító: Roznik Melinda és Fehér Bálint. Ebben is formabontóak vagyunk, mert talán azt hiszem először a világtörténelemben két borítója is van a könyvnek: egy elől és egy hátul – a fülszöveget belső részre tettük, nem hagytuk el természetesen. Ennek is van egy története, amit most nem írnék le. De elég az hozzá, hogy mind a két grafikus jó barátom és én döntöttem úgy, hogy két borítót kap a könyv, bármennyire le akartak beszélni róla azok, akik a régi kliséket tartják csak egyedüli elfogadott megoldásnak. És most ilyen, ahogy látjátok is.

Jelen pillanatban magánkiadásként jelent meg. Tervezed e később kiadóhoz vinni a történeteidet?

Nem tervezem. Ez a kérdés is megérne egy külön beszélgetést. A könyvpiac jelenlegi helyzete igen érdekes. Egyre durvább anyagi - sokszor politikai, ideológia - érdekek mentén átitatott igazi harcmezővé alakult az utóbbi időkben ez a piac (is). Annyira megkerülhetetlen monopolhelyzetben vannak vállalatok – nem csak Magyarországon – akik császárrá ütve magukat tulajdonképpen azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha nem vagy képes több ezer példányt eladni egy könyvből, akkor gyakorlatilag esélyed sincs arra, hogy megélj – hozzá kell tenni egy olyan világban ahol, ha eladsz 500-1000 könyvet, akkor lassan nem csak jónak, hanem kiemelkedően jónak számítasz. Természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy mindezt úgy kell elérned, hogy azok a vállalatok, akik ezt intézik neked nem érdekeltek abban, hogy a te könyved kiemelkedően jól teljesítsen, mert nekik elég, ha a te könyved mellett a többi is elketyegve, végeredményben meghozza az elvárt hasznot. Ezt most azért merem leírni, mert még nem vagyok író és még csak érintett sem vagyok. És ugye tudjuk a kibicnek meg semmi sem drága. Na, de hogy ne csak ellenük, hanem mellettük is szóljon valami, szükséges egy rendszer, ami az írókat – akik valljuk, be csak egyszerűen írni szeretnének – szépen végig viszi, könyvvé érleli és segítő kezet ad egészen az olvasók elé kerülésig. Na már most az, hogy ezt a mostani helyzetben kik csinálják jól az mint ahogy írtam is, megérne egy külön fejezetet. Én viszont úgy döntöttem – majd meglátjuk a végén, hogy jól vagy rosszul - kihagyom magam ebből.

A 13+1 egy sorozat első része, mikor várhatjuk a folytatást? Esetleg tervezel más témakörben is írni?

Még az első könyv sem lett igazából publikálva.  Tudom, hogy vannak már páran, akik olvasták – valahol azért kiváltságosak. Ők most úgy érzik, hogy ez egy ellenük indított támadás, hogy még mindig nincs meg a második könyv a „14+1”. De első könyv nélkül, nincs második rész. Vagyis nem szeretnék ígérgetni. Abból már úgyis tele van a padlás. El kell terjednie előbb a „13+1” –nek és utána jöhet a második rész. De azért, - bár mondtam, hogy ne legyenek ígérgetések - egy ígéretet biztosan teszek, hacsak nem soroznak be a Mynodis-ra (ha valakinek lenne egy jegye, akkor én mennék az tuti)  akkor meg fogom írni a „14+1” mellett a „+1”-et is, ami a trilógia befejező, harmadik része lesz. A másik kérdésre pedig az a válaszom hogy jelenleg 5 könyv van a fejemben – a „13+1” trilógián kívül – amiből majdnem mindegyik más témakörű. Megint egy titok - egy utolsó – „4000”. Ez lesz egy másik könyv címe, ami valamikor a trilógia után várható.

Ha a ti kíváncsiságotokat is felkeltette az interjú, közvetlenül az írótól megrendelhetitek saját példányotokat az alábbi elérhetőségek valamelyikén:  

Honlap

Hivatalos Facebook oldal

Instagram

Írta: NiKy

Palásthy Ágnes - A tekergő bőregér

 

Gondolom nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy felnőtt fejjel is imádom a meséket, de oly kevés idő jut csemegézni, hisz számos nagyon érdekes, akár izgalmas mese jelenik meg évről évre.

Bár jómagam azon szerencsések közé tartozom, akik szinte minden szabad percüket olvasással töltik és így sokkalta több lehetőségem van válogatni a jobbnál jobb gyermekirodalom között. Egy ilyen portyázásom során akadtam rá, Palásthy Ágnes: A tekergő bőregér mesekönyvére is. Először is szeretném megköszönni az írónőnek, hogy biztosított számomra egy példányt, és elmerülhettem ebben a csodás világban.

A tekergő bőregér, mint azt a címe is megmutatja, erdei állatok vidám, de nem probléma mentes életéről szól. Az első mese a címadó is egyben. Rendkívül bájos, kedves történet. Egy kis bőregér lány nyaralását ismerhetjük meg, amit egy távolabb élő nagybátyánál tesz. Mivel kíváncsi természet , ezért némi kalandba keveredik, természetesen nem bonyodalom mentesen, de hát nem is várhatunk mást, egy fiatal lélektől.

Több mese is található a könyvben. Megismerkedhetünk Róka Bercivel, Bagoly tanítóval, Móric, a cickánnyal, Antonio, a kaméleonnal és számos más kedves kis állattal. Több mesét is megkedveltem, de a legnagyobb kedvencem Antonio lett. Mert nem csak szórakoztató, de tanulságos mese is. Ezen történetek nagyon jó alapot szolgálnak kis iskolások olvasás gyakorlására is. Mindazonáltal, hogy szép nagybetűkkel, jól olvashatóak a történetet, a könnyed hangulat mellett elgondolkodtatnak és ez nagyon fontos eme korban is.

És, hogy emeljem a kötet fényét, az illusztrációk is nagyon szépek. Szinte életre kelnek a lapokon. Nem is szaporítom tovább a szót, ezt olvasni kell. Én pedig megrendelem, mert mindenképpen újra előfogom venni. Nagy kedvenc!

Amennyiben kedvet kaptál az olvasáshoz, a Könyvmolyképző Kiadónál meg tudod rendelni.

Írta: NiKy

Wéber Anikó - Visszhangország

 

"És amiről nem tudunk, az olyan, mintha nem is létezne. Amit elfelejtettünk, azt nem is látjuk többé…"

Wéber Anikó nevével nem először találkozok, hisz már volt szerencsém olvasni tőle.

Sajnos azon történetek nem hozzám szóltak, nem én voltam a célközönsége. Eme könyvét egy fontos lista miatt vettem meg. Az első pár oldal nem győzött meg, azt hittem egy újabb csalódással gazdagodom. Tévedtem, még pedig nem sokszor jelentem ezt a szót ki ilyen büszkén. Jó érzéssel tölt el, hogy végre kellemeset csalódtam. Ez a mese gyönyörű. Valós problémákat csomagol a képzeletvilág adta díszpapírjába, és a legszebb masnival díszíti, ami jelen esetben a könyvben található illusztrációkat jelenti.

Bikó Eszter nevével még nem találkoztam, de ezek után figyelemmel fogom kísérni munkásságát, mert nagyon kellemessé tették, ezt a csodálatos történetet.

Adott két gyermek, mely különböző okok miatt elindul egy kaland útján, hogy megleljék mindazt, amit elveszíteni véltek. Számos kutatás, csalódás és felfedezés vár rájuk, sok kedves személlyel ismerkednek meg és sokat tanulnak önmagukról, az emberekről és magáról az életről. Hogy sikerül e megtalálniuk mindazt mit elvesztettek, és miként élik meg eme kalandot, megtudhatod ha elolvasod a könyvet.

Bár nem a korosztályomnak szóló meséről írok most nektek kedves olvasók, mégis magaménak érzem.

Sok emléket kaptam olvasás közben, elfeledett események, tárgyak és érzelmek kerültek felszínre bennem. Immáron 35 évesen megéltem jó pár kudarcot, harcot, eltemettem embereket, emlékeket. És most hirtelen újra felszínre kerültek. Eszembe jutottak azon kedves arcok, akiknek anno a mese iránti rajongásomat köszönhetem, vagy azt, hogy boldog gyermekkorom lehetett. A nagyszüleim már nincsenek velem, de a szeretett arcuk, kedves mosolyuk és minden ami hozzájuk köt újra a felszínre kerültek és boldog vagyok. A kötet végére elmorzsoltam pár könnycseppet, összeszorult gyomorral, és egy hatalmas hiányérzettel párosulva.

Úgy gondolom egy nagyon fontos üzenetet hordoz magában ez az alig 124 oldalas kis könyv, mégpedig azt, hogy ne felejtsük el megölelni egymást. Mindazon embereket, akiket szeretünk, de nincsenek velünk a mindennapokban. Mert, bár rohanunk mégis a szeretetnek és törődésnek mindig kell hagyni időt. Hisz az ember társas lény, és sokkalta fontosabb vigyázni mindazon személyekre, kik még velünk vannak és szerethetjük őket.

 

"Az égből nem hullhat egyetlen pehely hó, csak nagyon sok.

A hópelyhek sosincsenek egyedül."

És örülök, mert ez a mese gyermekeknek íródott. Élvezhető, kedves és okító formában. Könnyen olvasható, és szép illusztrációkkal ellátott kötet. Nagyon örülök, hogy olvashattam. És igen csak bizakodó vagyok, hogy más alkotása is tetszeni fog a szerzőnek. Egy élmény volt az olvasása.

Hatalmas kedvenc.♥

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a könyvet a Pagony Kiadónál  tudod megvásárolni!

Írta: NiKy

Egy könyv szülője nemcsak az író - Interjú Szonda Szabolcs műfordítóval

 

Fotó: Bach Máté

Egy igen sajátos találkozásom van a mostani interjúalanyommal, ugyanis eme titokzatos személyt egy régebben publikált műve kapcsán ismertem meg, melyet nagyon megszerettem. A mostani kérdéseim mégis egy újabb világba fogják a kedves olvasót elkalauzolni. Ezúton szeretném bemutatni ezt a szakterületet, mely legalább olyan fontos, mint a szerzői lét. Fogadjátok sok szeretettel Szonda Szabolcs munkásságát!

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak pár mondatban? Mint már említettem publikáltál verses kötetet régebben. Hogyan vált belőled versíróból műfordító?  Milyen kötelékek fűznek a román nyelv terület felé?

1974-ben születtem Sepsiszentgyörgyön, ahol jelenleg is lakom. A helybeli Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem, aztán a Bukaresti Egyetem Hungarológia Tanszékén szereztem tanári diplomát magyar-román szakon, ugyanott végeztem el a mesterképzést és védtem meg doktori disszertációmat. Dolgoztam a sajtóban, napilapok kulturális mellékletének szerkesztőjeként, tanítottam a Hungarológián tíz évig, és tizenegyedik éve vagyok a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár vezetője.

Valóban, a költőségen „átestem” én is, ahogy majd’ mindenki, aki szépírásra adja a fejét, és a vers iránti érdeklődésem, mivel kötet is jelent meg belőle, megmaradt, tán a lírikusi vénám is, mert nem csak érintőleges volt a kapcsolatom a versírással. A műfordítás talán úgy jött be az életembe, hogy az egyetemi tanulmányok során, a román mellékszakon nagyon jó tanáraim voltak, Mircea Cărtărescu és társai, akik igen érdekes témákkal, szerzőkkel, művekkel találkoztatták hallgatóságukat. Akkor kaptam rá a rendszerváltás előtti, az ún. „nyolcvanas nemzedék” román szerzőinek írásaira és a kortárs román irodalomra is, ezeket érzem alkatilag, olvasóként is a legközelebb magamhoz.

Hol jelennek meg cikkeid és milyen témában olvashatunk tőled? Két könyvről tudok, melyeket román-magyar nyelvre fordítottál. Simona Popescu:Vedlések és Dan Lungu: Tyúkok a mennyben. Miért pont ezt a két művet választottad? Miért éreztél kedvet, hogy ezt elvállald?  Melyik könyvet szeretted jobban fordítani?

Saját írásokat, szépirodalmiakat és recenziókat, kritikákat, az erdélyi irodalom hetvenes és nyolcvanas éveiről szóló tanulmányokat, valamint műfordításokat 1994 körül kezdtem közölni, előbb idehaza, aztán magyarországi és más külföldi lapokban, folyóiratokban, antológiákban is. A minap összeszámoltam, egy előadásra készülve, hogy eddig kb. 35 román szerző egyes írásait vagy teljes kötetét fordítottam magyarra, zömmel kortárs írókat, költőket. A kérdésben szereplő két regényen kívül a fordításomban jelent meg, ugyancsak a budapesti Pont Kiadónál, mint az előbbi kettő, Simona Popescu Xilofon című verskötete, Vlad Arghir Képek egy Leonard Cohen koncertről című monografikus nagyesszéje és Ardian-Christian Kuciuk A hattyú feltalálásának éve című regénye.

A Vedlések és a Tyúkok a mennyben sajátos kihívást jelentettek, több szempontból – amellett, hogy tetszettek is mint olvasmányok. Előbbi leginkább azzal, hogy sajátos érzékenységű, árnyalatokra, részletekre különösen figyelő naplóregény, amely egy gyermek, majd kamasz lány benső világát tárja az olvasó elé, miközben a rendszerváltás előtti sivár romániai valóságról is érzékletes képet fest, arról a világról, amelyben az apró örömök felfedezése, megtartása jelentette a lelki fogódzót sok esetben. A Lungu-regény a rendszerváltás utáni, hullámzó, többször átalakuló romániai valóságot hozza közelképbe, egy külvárosi utca nagyrészt nyugdíjasokból és munkanélküliekből álló kisközössége révén, olyan humorral, amely lépten-nyomon nem csak nevetésre készteti, hanem el is gondolkodtatja az olvasót. A könyv szereplőinek egyik kedvenc foglalatossága az, hogy a Gyűrött Traktorhoz címzett kocsmában üldögélnek, ahol „dumákat beszélnek” mindenről, ami eszükbe jut. Ezeknek a sokszor egymás mellett futó vagy elfutó csevegéseknek, ugratásoknak, nagyotmondásoknak a magyarítása igen érdekes feladat volt számomra, akárcsak az, hogy miképpen „hasznosíthatom” mindebben például a székelyföldi kocsmanyelvet vagy szlenget. Tehát mindkét könyv fordításában megláttam a tanulási, önképzési lehetőséget is, ezért esett rájuk a választásom, és a maga módján mindkettő izgalmas fordítói munkát jelentett, amit szerettem elvégezni.

Ahogy mondani szokták, a könyvszakma „mostohagyermekei” a műfordítók, a felmerülő hibákért rögtön őket hibáztatják. A kritikák, véleményezések és könyvbemutatóknál a legtöbbször meg sem említik őket. Hogyan tudod lelkileg kezelni ezen problémákat? Illetve volt e már olyan élményed, amikor véleményezésnél a munkádat kritizálták?

A műfordítót csak a szöveg célnyelvi változatában előforduló hibákért lehet okolni, ezekért kell is, építő kritikával, amelyből tanulhat, ha akar. Sőt, ha kiszúrják a tévedéseit, akkor már a nevét is megemlítik, természetesen. Az a műfordító, akik szívére veszi a jogos vagy megalapozott bírálatot, és nem fejlődni akar ennek nyomán, akassza szegre ezt a tevékenységét, úgy gondolom. Egyébként én azt tapasztalom, hogy nem annyira gyakori a műfordítók munkájának, nevének kifelejtése a publicitásból, még ha, érthető módon, a szerzőé az elsőbbség mindebben. Ez, hogy a műfordító jelenléte is hangsúlyos minálunk, talán abból is ered, hogy sok remek szerzője a magyar irodalomnak jelentős műfordítói munkát is végzett, végez, amely szinte annyira fontos része életművének, mint saját alkotásai.

Hogy kiből lesz műfordító annak számos oka lehet. De szerinted szakmailag milyen utat érdemes bejárni?  Szerinted mennyire az oktatás, sem mint tehetség kérdése? Tulajdonképpen mi a pontos feladata egy műfordítónak? Mennyire vagy kötött a munkád során?

Alapból kíváncsiság, olvasás, kitekintés szükséges ahhoz, hogy valaki elinduljon a műfordítás útján. Emellett magabiztos nyelvtudás kell hozzá, illetve mind a forrás-, mind a célnyelv kultúrájának az ismerete. Nem elhanyagolható a vállalkozó kedv és a lendület is ahhoz, hogy különböző szövegekbe vágjon bele a műfordító, aki – és ezzel ismert dolgot erősítek meg – nem csupán egy másik nyelvi változatát hozza létre egy irodalmi alkotásnak, hanem újraképezi, „újrateremti” azt egy másik kultúra közönsége számára – mindvégig érzékeny összhangban az eredeti szerzőjének szándékával, koncepciójával stb. –, jó esetben úgy közelítve a szöveget, hogy a célnyelvi olvasó azt érezze, az a saját nyelvén íródott. Ennek az otthonosságérzetnek a megteremtéséhez valóban kreatív megoldások kellenek, szövege válogatja, hogy milyen mennyiségben és mértékben, főleg azoknak a szavaknak, kifejezéseknek az esetében, amelyeknek nincs teljesen azonos megfelelőjük a célnyelvben, és ebben a folyamatban nem árt, ha a műfordítónak van saját alkotói tapasztalata is. Viszont úgy gondolom, mindenképpen értő olvasónak kell lennie, mert egy alapos, jó, értelmező, empátiával végzett előolvasása a lefordítandó műnek elengedhetetlen ehhez a munkához.

Hogy oktatható-e a műfordítás? Bizonyos mértékben természetesen igen, vannak technikai eljárások, elméleti fogódzók ebben is, amelyekről érdemes tudni, de ezekről is inkább azt, hogyan alkalmazhatók a szövegmunkában, hogyan érvényesíthetők akkor, amikor olyan helyzet adódik, hogy megkönnyítik a műfordítást, átsegítik a műfordítót egy-egy akadályon, döccenőn. Tehát arra a sokat vitatott kérdésre, hogy inkább tudomány-e vagy tehetség függvénye, művészet-e vagy mesterség a műfordítás, a saját válaszom az, hogy is-is, de mindenképpen a gyakorlat irányába hajlóan.

Ami pedig a ma is sokat vitatott témát illeti, a műfordító kötöttségét és szabadságát illetően munkája tekintetében, azt, hogy mennyire kell szöveghűnek lennie, mennyire érdemes vagy muszáj „elárulnia” az eredetit, csak annyit tudok mondani erre lényegileg, hogy egyetértek Kosztolányi megállapításával, miszerint a műfordítás olyan, mint gúzsba kötötten táncolni. Úgy gondolom, hogy amikor ebben jól érzi magát a műfordító, minden nehézséggel, izgalommal, kihívással és olykor rengeteg munkával együtt, akkor a fordításával annak olvasója is jól érzi majd magát.

Köztudott, hogy nincsenek túlfizetve a szakmában dolgozók. A kilencvenes évek óta az inflációval dacolva sem emelkedtek a fizetések. Szerinted ez mennyire befolyásolja a mostani fiatal elhelyezkedők szakmai hozzáállását?

Nem tudnék erre pontos választ mondani a fiatalokat illetően, bár azt érzékelem, hogy a kulturális téren dolgozók, akiknek, mert olyan ez a szakma, nagyon sokszor kell hozzáadniuk saját lelkesedésüket, plusz energiájukat a konkrét munkájukhoz, azért, hogy jó rendezvényt, programot, szolgáltatást hozzanak létre, maradandóan pozitív élményt nyújthassanak a közönségnek, nincsenek megfelelőképpen javadalmazva – és nem csak ők. Ezzel félig-meddig azt is elmondtam, hogy úgy vélem, ha valakiben céltudatosság és elhivatottság van a közművelődés, az irodalom terén valamilyen tevékenységhez, munkához, az benső igényből, szükségletből is foglalkozik azzal, legjobb tudása és tehetsége szerint, akkor is, ha ez még nem biztosítja a megfelelően elegendő anyagiakat számára, tehát a megélhetését más forrásból is meg kell alapoznia.

Folyamatosan változik a magyar nyelvben a szlengek és egyéb kifejezések. Mennyire követed az aktuális változásokat?

Azt hiszem, a műfordító leginkább ugyanazzal a kíváncsisággal és figyelemmel tudja bővíteni a szókincsét, amelyeket korábban említettem mint motiváló tényezőket. Úgy értem ezt, hogy nem feltétlenül csak szótárak és egyéb adatbázisok böngészésével a fordítási munka végzése közben, hanem nap mint nap, tudatosan és ösztönből is érdeklődéssel követve az élő nyelvet, annak különböző rétegeit, megnyilvánulásait, s mivel ezek különböző társadalmi csoportokra, kisközösségekre jellemző beszédmódok, egyúttal a társadalmat is megfigyelve, a különböző kulturális szokásokat, reagálásmódokat stb. Mindez jól jöhet számára egy-egy lefordítandó műnek a lehető legteljesebb „átültetéséhez”.

Kitől fordítanál a legszívesebben? Milyen jövőbeli terveidről tudhatunk? Várhatunk e tőled újabb fordítást?

Mindazoktól, akiktől eddig fordítottam, mindenképp szívesen fordítanék még, illetve akitől néhány verset és esszét fordítottam eddig, de szívesen megpróbálnám magam a prózája magyarításával, az Mircea Cărtărescu, akit már jó néhányan fordítottak nyelvünkre. Akinek verseivel az elmúlt években dolgoztam, két kötetnyit lefordítva költészetéből, az a „nyolcvanas nemzedék” meghatározó személyisége, teoretikusa, a 2013-ban, nem egészen hatvan évesen elhunyt Alexandru Mușina, neki az élete végén megjelent köteteinek (Regele dimineții – A reggel királya; dactăr nicu & his skyzoid band) magyar változatát készítettem el, magyarországi és hazai ösztöndíjjal, ezeket szeretném megjelentetni a közeljövőben, akár egyetlen kötet fedőlapjai közt is. Kulturális, irodalmi folyóiratokban, lapokban eléggé rendszeresen közlök, Magyarországon legutóbb a Tiszatájban és a Hévízben jelent meg egy-egy fordításom, és mostanában gondolkodom azon, hogy izgalmas lenne olyan alkotás fordításába belevágni, amely egyszerre reflektál a rendszerváltást közvetlenül megelőző és követő hazai időkre, de a mából visszapillantva minderre.

Ha követni szeretnétek a munkásságát, az alábbi oldalakon megtehetitek:

Dan Lungu: Tyúkok a mennyben

Bod Péter Megyei Könyvtár

Bod Péter Megyei Könyvtár hivatalos Facebook-oldala

Írta: NiKy

Hogyan született meg a Néma bűnök? - Őszinte beszélgetés Emilly Palton írónővel

Nem rég olvastam Emilly Palton: Néma bűnök című könyvét. A benne leírtak és úgy az egész témakör annyira mélyen érintett, hogy mindenképpen szerettem volna felkeresni az alkotót, hogy a bennem megfogalmazódott kérdésekre választ kaphassak. Ezekről és számos más érdekességről kérdeztem az írónőt. Lássunk is hozzá!

Pár szóban bemutatkoznál a kedves olvasóknak! Mit érdemes tudni rólad és a unkásságodról?

Ki vagyok én? Elvileg ember. Ezt is mondták. Az orvosoknak nevezett, fehér valamibe öltözött mandinkaharcosok. Na de, viccet félretéve sose voltam jó a bemutatkozásokban. Talán a legjobb, ha az életem elején kezdem. A nyolcvanas években láttam meg a napvilágot, egy középosztálybeli családban. Jelenleg férfinak szánt alapanyagommal (tini fiam) és a férjemmel élek együtt. Nemrég elkezdtem egy felsőfokú OKJ képzést, és ha minden igaz, akkor jövőre szoftverfejlesztő leszek. A magánéletemről ennél többet nem igazán tudok mondani. Egy apró porszem vagyok a világegyetemben.

Az írói létemre áttérve, már jóval több mondanivalóval rendelkezem. Már gyerekkoromban is írogattam verseket, illetve találtam ki történeteteket. Sajnos, ezek a feledés homályába vesztek, mert soha nem írtam le őket. Aztán egy hosszú kihagyást követően, kb. öt éve álltam neki megint írni. Munkásságom során nem válogattam a műfajok között, került már ki a kezem alól novella, vers, regény, próza. A zsánerek közül a szívemhez a legközelebb a fantasy, a horror és a krimi áll. Van egy hétfejezetes fantasy regényem, mely a Kivetettek címet viseli, ez befejezésre vár. Emellett tavaly jelent meg az első könyvem a Néma bűnök, melyben a gyerekkoromban átélt eseményeket mesélem el.

Mióta rátaláltam az írásra, egyszerűen nem tudok leállni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy történeteim által adom át magam az olvasóknak, vetkőztetem mezítelenre lelkem minden rezdülését. Írok, hogy jól érezzem magam, mert csak akkor vagyok boldog, ha püfölhetem a klaviatúrát. Élvezem az írást, pezsgést vált ki belőlem, bizsergeti a lelkem, szárnyakat ad a képzeletemnek, ellazít, felszabadít.

A Néma bűnök könyvedet olvasva eszembe jutott a kérdés, hogy volt erőd megírni ezt a történetet?

Ez egy nagyon jó kérdés, melyre talán még én magam sem tudom a választ. Egy viszont biztos: nem volt egyszerű. Ha mindenféleképp okot kellene adnom arra, hogy mi vitt tovább ezen az úton, akkor talán az, hogy a könyv megírása előtt láttam egy nyilatkozatot, mely szerint, ma Magyarországon nincs családon belüli erőszak. Ezen nagyon felhúztam magam, olyan mérges lettem, mint előtte soha. Akkor dühből álltam neki az egésznek, és hát… a Néma bűnök lett a vége.

Miért döntöttél úgy, hogy másokkal is megosztod életed fájdalmas időszakát?

Mint az előző válaszban írtam, először a düh vezérelt, de ahogy haladtam a történetemmel, arra gondoltam, nem muszáj csak és kizárólag arról szólnia, hogy levezessem a bennem felgyűlt feszültséget. Úgy éreztem, ez egy jó alkalom arra, hogy a hozzám hasonló embereknek adjak egy kis reményt, hogy ne adják fel, mert mindig van kiút. Illetve a másik fontos motivációm az volt, hogy a szintén átélők, vagy épp ugyanabban a helyzetben lévő sorstársaimat talán segítem azzal, ha tudják: nincsenek egyedül, és ez nem az ő hibájuk.

Milyen érzés volt újra úgymond átélni ezen történteket?

Amikor az ember szeretne elfelejteni olyan dolgokat, amik a lelkét összetörték, apróra morzsolták, akkor nem feltétlenül a legjobb megoldás, ha ezeket újból és újból felidézi. Szóval, nagyon megviselt, amikor vissza kellett emlékeznem a már egyszer átélt eseményekre. Nem egyszer lettem depressziós, süllyedtem az önsajnálat mocsarába és többször is félretettem, hogy a lelkem megpihenjen egy picit.

Kicsit szeretnék az olvasóknak több információt átadni a trauma feldolgozásával kapcsolatban amennyiben megengeded?

Természetesen.

Hogyan tudtál új életet kezdeni? Milyen segítségeket kaptál, vagy igényeltél?

Segítséget soha nem kértem sehonnan, mert hát lássuk be nem olyan a mai jogrendszer, ami tartós, és hathatós támogatást tudna adni. Apám rendőr volt, és ha anno beállítok a rendőrségre elmesélni, hogy mi folyik otthon, akkor azt mondták volna, hogy ez nem más, mint egy tini lány hisztije. Ez nekem nem volt opció.

Mindezek ellenére azt hiszem, Istennek köszönhetem, hogy új életet tudtam kezdeni. Számomra a szerelem hozott némi feloldozást, segítséget. Hálás vagyok, amiért olyan párt találtam, akinek sok dolgot nem kell magyaráznom, mert gyermekkorában ő is hasonlókon ment keresztül. Persze, ettől még nem tagadhattam meg a múltam, nem mondhattam, hogy új élet, új kezdett, és nem tehettem úgy, mintha az elmúlt húsz év meg sem történt volna.

Hogyan fogadták a családtagok és barátok a könyvedet?

A családtagok, akikkel ezeken átmentem, akikről a könyv szól, azokkal már egy ideje nem tartom a kapcsolatot. Ennek oka van, például anyám beperelt. Tudnak róla, hogy megjelent, de erről soha egy szóval nem beszéltünk. Ezek amolyan kimondatlan, tabu témák, melyeket nem lehet felhozni előttük. A legeslegnagyobb támogatást a páromtól, illetve a barátaimtól kaptam. Ők voltak azok az emberek, akik támogattak, biztattak, hogy nem adjam fel, írjam meg a történetem. Mindenben mellettem álltak, és ahol tudtak segítettek. Legyen az egy baráti összejövetel, vagy ha ki akartam sírni magam, mindig volt egy váll a számomra. És ezért nagyon, de nagyon hálás vagyok!

A kötet elején kiemeltél pár fontos személyt, akik segítettek, hogy a történeted megszülethessen papír formájában is. Hogyan találkoztál Szabó Borkával, akinek ezt a csodálatos borítót köszönhetjük? Milyen érzés volt együtt dolgozni ezen személyekkel? Hogy kerültél a Mogul Kiadóhoz? Milyen érzés közöttük lenni?

Pár éve volt egy kezdeményezés, mely az IBO (Író-Blogger-Olvasó) találkozó nevet kapta. Ezen az eseményen ismertem meg Borkát, akivel utána baráti kapcsolatot alakítottunk ki. Persze nemcsak vele, hanem több íróval is sikerült összebarátkoznom. Ez egy független rendezvény volt, ahol nemcsak egy, hanem több kiadó szerzői is rész vettek. Már akkor kacérkodtam a gondolattal, hogy a Néma bűnöket könyv formátumban is láthassam, és elkezdtem körbenézni a kiadók háza táján. Több ajánlatot is kaptam, de végül a családias légkör miatt választottam a Mogul kiadót. Ezt a mai napig nem bánnom, mert egy elfogadó, összetartó csoport, baráti társaság részese lehetek. Nem egyszer megesett, hogy több szerzőtársammal együtt beültünk valahova egy kávéra beszélgetni. Remélem, azzal mindenki tisztában van, hogy egy könyv megszületése nemcsak az írón múlik, hanem rengeteg ember munkája van benne. Ilyen például a szerkesztő, a tördelő, a korrektúrázó, lektor stb. Tiszta szívvel állíthatom, hogy életem egyik legmeghatározóbb élménye olt, mikor ezekkel a szakemberekkel dolgozhattam együtt. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy minden egyes véleményükkel – ha még negatív is – nekem és a könyvemnek szeretnének jót, hanem az is sokat számított, hogy addigra már majdnem mindenkivel baráti viszonyt ápoltunk. Addig a könyvkiadást egy misztikus valaminek képzeltem, de a barátokkal együtt lépdelve az úton megmutatták a szakmai oldalt is. Terelgettek, tanítottak és mellettem álltak a könyvkiadás rögös útján.

Milyen érzés, hogy ennyien szeretik az első művedet?

Egy szóval: csodálatos.

Igazán nem számítottam ennyi pozitív visszajelzésre. Szavakba sem tudom foglalni, mennyire megható pillanatokon vagyok túl, hányan kerestek meg a saját történetükkel. Vagy pl. milyen nagyszerű érzés, mikor a Könyvhéten sétálsz a barátaiddal, és a semmiből a nyakadba ugranak az emberek, megölelnek, és azt mondják bátor vagy. Pedig egyáltalán nem érzem magam annak. Mégis ezek azok a pillanatok, mikor rájövök, hogy bármilyen nehéz is volt megírni, szavakba önteni az érzéseim, gondolataim, kitárulkozni mindenki előtt, akkor is megérte. Azt hiszem, ha valaki elmeséli az életének azt az időszakát, ami mély nyomott hagyott benne, csak köszönetet tudok mondani, hogy a bizalmába fogadott.

És ha már első kötet, mikor várhatjuk a folytatást? Vagy tervezel-e más műfajban is kipróbálni magadat?

Több tervem van a jövőre nézve. Már csak az a kérdés, hogy mennyire lesz időm ezeket megvalósítani. Egy éve visszaültem az iskolapadba, és ez szinte minden energiámat leköti. Ennek ellenére azon vagyok, hogy a Néma bűnök második kötete a jövő évi Könyvhétre elkészüljön. Aztán belevágtam egy fantasy történetbe is, és szeretném azt is könyv formában a kezemben látni. Ezt is jövőre időzítem. A gépemen jelenleg négy elkezdett történet vár arra, hogy folytassam, vagy befejezzem őket. Mind más és más zsáner, van köztük horror, krimi és romantikus is. Ötletek, tervek vannak, már csak meg kellene írni őket.

A facebookon van egy csoportom, ahova a jelenlegi életemből teszek fel vicces történeteket, és arra gondoltam lehet, lenne rá igény, hogy egy kis vicckönyv formában ezt is megmutassam. Emellett a blogomon több írásom is fent van, melyek közt találni novellákat, verseket, prózákat is. Ezen az oldalon vannak a próbálkozásaim, melyek közül az egyik prózám a Csend… pár éve megjelent egy kulturális magazin szépirodalom rovatában.

Ha kedvet kaptál, hogy bekukkants az írónő mindennapjaiba, a hivatalos Facebook-oldalán megteheted.

Köszönöm szépen Emilly együttműködését és további sok sikert kívánok!

Írta: NiKy