Kállay Kotász Zoltán - Társasutazás Közép-Mámor földjére

 

„Talán pirkadat,

talán alkonyat. Annyi

biztos: ragyogás.”

Valahol tudatosan, de talán éppen annyira tudattalanul nyúlok olyan könyvekhez, melyek valamilyen módon megnyugtatnak és cseppet fel is emelnek. Terjedelmileg sosem foglalkozom azzal, hogy hány oldalas egy adott alkotás, hiszen ahogy mondani szokták: nem a méret a lényeg. Ez a mondás ebben az esetben is igaznak bizonyult. De először is szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak, hogy olvashattam a könyvet. Köszönöm.

Kállay Kotász Zoltán – Társasutazás Közép-Mámor földjére című kötete mind terjedelmét, mind pedig méretét tekintve igen kicsi. Első ránézésre az olvasó már a borítókon látható két fotón elgondolkozhat, hiszen két madár csodálatos portréját láthatjuk. Először meg voltam győződve arról, hogy egy természeti kis kalauzt vettem kézbe, de végül haikukkal és más érdekességekkel találkoztam.

Több alkotást is szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, melyek igen kiemelkedőek és kíváncsi vagyok, hogy mit vált ki nálatok!

Az első:

„Pörög a lakás piac –

hangyák költöznek

a csigaházba.”

A második:

„Almafa gurítja

messzire gyümölcsét…

„Ne légy ütődött!”

A harmadik:

„„Szédítő”, néz le

az egyhelyben álló

bükkfára a sas.”

És az utolsó:

„Járvány dúl, színes

kiütések a fákon.

De mi ez az illat?”

A könyv alapjaiban kérdőjelezi meg az idő fogalmát, és pont ezért minden oldalon az adott művek kapcsolódási pontja egy bizonyos óra, amikor képzeletünk a haikuk által szárnyra kap és elrepülhetünk bárhova. Az idő megfoghatatlan és csupán lassan érzékelhető. Az egyik legfontosabb tényező az emberi életekben, mégis sokszor csak akkor foglalkozunk vele igazán, amikor már elröpültek azok a bizonyos évek. Pedig akcentuált és szignifikáns akár elismerjük, akár nem.

A szerző utószó címén több olyan fontos üzenetet oszt meg az olvasóval, mely szerintem az egész könyvre rányomja bélyegét. Egyet szeretnék bemutatni nektek!

„ Amikor az érzeteink kellemetlenné válnak, amikor rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, azt gondoljuk, a testünk szorul gyógyításra, esetleg a lelkünk, netalán a szellemünk. Valójában egyik sem orvosolható, amiként az ember, mint felbonthatatlan egy-ség, nem gyógyítható… De nem is betegszik meg soha. A zavar mindig az időben támad. Az idővel nem tudunk sehogy sem bánni, nem ismerjük a természetét, és ennek legfeltűnőbb jele, hogy egységes naptári rendbe gyömöszöltük, becsapva és kínlódásoknak vetve alá magunkat. Az idő mindenki számára másképpen múlik, sejt-szinten másképpen és lélektanilag másképpen. Pillantsunk két, nagyjából ugyanakkor született emberre ötvenéves korukban. Egyikük harmincötnek fog látszani, másikuk hatvannak; és ez nem pusztán a „látszat”, mivel ha megkérdezzük őket, elmondják: úgy is érzik magukat. „Persze a gének”, sóhajtunk ilyenkor diagnosztikus elégedettséggel. Persze, számítanak a gének, de mennyivel többet számítanak az életesemények és az eseményeket feldolgozó belső lelki munka, érlelés, amely ténylegesen tagolja az egyéni idő múlását. Ha mindenki a saját ritmusát követné, és nem próbálna meg másokhoz vagy máshoz (mesterséges időrendben) alkalmazkodni, nem támadnának testi zavarai, ha mindenki rászánná az időt, hogy megálljon, elidőzzön, sőt, ha szükséges, visszaforduljon a belső útján, ha odafülelne a belső órája ketyegésére, és ahhoz igazítaná kényelmes konoksággal a lépteit, akkor derűs kiegyensúlyozottsággal és testi funkcionális zavarok nélkül élhetné az életét.  (Lee Moonfish: Az idő gyógyulása, 1993)

Nagyon érdekes az egész könyv koncepciója, ugyanis bizonyos lapok szélén olvasható még egy-egy  haikunak szánt alkotás, melyekről elmondhatom, hogy egyediek és számomra groteszk illetve humoros képet formáltak. Nézzétek csak!

„Levágtam őket, / vázába raktam. / A virágok szerint: köcsög.”

A könyv szerkezetileg egy egész napot ölel fel, tehát minden szerzemény cselekményét egy adott órában kell érteni és így más képet fest le az alkotó, mintha csupán egy távképzetben hagyná gondolkodni az olvasóját.

Szubjektív élményként elmondhatom, hogy érdekes és szokatlan formáját ismerhettem meg a költészetnek, és mint ilyen, nagyon kellemes meglepetést okozott. Két személyes kedvenc haikut szeretnék még kiemelni számotokra!

Az első:

„Pitypanglányokat

szédít a vén bakszakáll –

„új szelek jönnek!”

A második:

„Tücsöksors – csőrben

viszik már. Társai

átveszik szólamát.”

Összességében elmondhatom, hogy egy érdekes és különleges könyvet olvashattam, mely bár rövid, de annál tartalmasabb írásokat gyűjtött össze.

Ajánlom a haikuk szerelmeseinek, de bárki más is örömét lelheti benne, hiszen egy kellemes frissítő mellé igazán jól jönnek a mély gondolatok. És ne feledjétek: Ha egy madár elveszti tollait, még nem felejt el repülni. Ha egy húr elpattan, a muzsika hangja tovább száll. Még ha fel is ébredünk, álmunkat akkor sem feledjük! Ezért érdemes olvasni, sokat gondolkodni és minden percet szívvel-lélekkel megélni.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy