Marceline Loridan-Ivens - És te nem jöttél vissza

 

„A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt. Különben belefulladnánk.”

Ritkán veszek kézbe szinte egymás után hasonló témakörben íródott könyveket, ugyanis nem szeretek egy zsánerben megrekedni és a sokszínűség nagyon jót szokott tenni olvasói lelkemnek, most mégis úgy éreztem, hogy ennek a kiadványnak most jött el az ideje. Igen rövid, hiszen a maga százhuszonhat oldalával egy óra alatt kiolvasható, számomra mégis több napig tartott. Nagyon sokszor éreztem azt a bizonyos mély szomorúságot és egy erős szorongást, amely arra kényszerített, hogy félretegyem és megemésszem az olvasottakat. Hogy miről szól a kötet? Erről lentebb részletesebben is mesélek, de előtte egy percig néma csendben tisztelettel fejet hajtok minden áldozat és túlélő előtt, aki megjárta az emberiség egyik legsötétebb poklát. Sem elfelejteni, sem feldolgozni nem lehet, még azok számára sem, akik a túlélők tollaiból született alkotások lapjairól ismerkednek meg eme szörnyűségekkel. Sosem szabad elfelejteni és a sok száraz könny adjon erőt a mai világ emberének a béke, elfogadás és egyenlőség megtalálásához!

Marceline Loridan-Ivens egy francia, zsidó származású írónő és filmrendező, aki túlélte a II. világháború borzalmait. Élve távozott a már „jól ismert” haláltáborok egyikéből, amely megbélyegezte bőrét és lelkét. Az ott elszenvedett megaláztatások, éheztetések és verések olyan mély árkot húztak az írónő lelkében, amelyet igazán sosem volt képes átívelni. Róla itt olvashatsz többet, de angol nyelvtudás szükséges hozzá.

Az És te nem jöttél vissza emlékirat részletesen bemutatja az Auschwitz-Birkenauban töltött időt, és tulajdonképpen egy hosszú el nem küldött levél édesapjának.

„Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni.” – ezek voltak szeretett édesapja utolsó szavai leánya irányában 1944 tavaszán, mielőtt az auschwitzi, illetve a birkenaui haláltáborba deportálták volna őket. Az leány ekkor a 16. életévét töltötte, szinte még gyermeki gondolkodásával, kissé bohókás természetével és hihetetlen rajongással tekintett felmenőjére és a világ irányába. A kötet egy kissé kaotikus érzetet fog kelteni először, hiszen többször vissza-visszatérünk egy-egy múltbéli eseményhez, érzéshez, emlékhez. Mégis ez a fajta csapongás teljesen elfogadható, szinte természetesként ható, elvégre az érzelmektől túlcsordult sorokat nehéz befogadni, hát még milyen súlyos teher lehetett azokat lejegyezni.

A könyv hazánkban 2018-ban jelent meg a XXI. Század Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító egyszerű, letisztult képe egy magányos női alakot ábrázol, amely megadja a kellő hangulatot és némi misztifikációt is kölcsönöz.

Kép: NiKy m.i.

„Még ma, hetvenöt évvel később is összerezzenek, ha akár egy idegen szájából is azt hallom: papa! Ez a szó hamar eltűnt az életemből, és annyi fájdalmat okoz, hogy csak lelkem mélyén tudom kimondani, a számon nem bírom kiejteni. Hát még leírni!”

A könyv, mint már fentebb említettem, egy hosszú levél egy halott édesapa irányába, amelyet maga a szerző megélt, vagy éppen remélt életeseményeiből, egy széthullott család maradványaiból és egy romokban heverő világ újra éledezéséből merítkezik. A nyolcvanhat éves idős hölgy számos oldalról meséli el a haláltáborban elszenvedett eseményeket, megaláztatásokat, meggyalázásokat. Emberek saját fajtársaik elárulásával próbáltak nyerészkedni és a halál árnyékában élve egy fej hagyma és paradicsom már kuriózumként marad fent az emlékekben.

„A tárgyak a halottakhoz tartoztak, mi pedig rabszolgák voltunk, nem volt egyebünk, csak a varrásba, zsebbe vagy ruhapántba akasztott kanál, meg egy kötél, a ruhánkból letépett szövetdarab vagy egy földön talált vékony zsineg a derekunk körül, amelyekre a csajkánkat lógattuk.”

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy túl sokat olvastam mostanában ebben a tematikában, így már szinte belefulladtam a sorok között megbúvó fájdalmas igazságokba, de végül rá kellett, hogy döbbenjek, hogy koránt sem erről van szó. Csupán minden leírt kegyetlenség az eleven húsomba vájt, minden ütés, sikoly, vagy élet elhullása, maga a gyötrelem lelkemnek, hiszen bár semmit sem tehettem a karakterekért, mégis pontosan tudtam, hogy a valóság lett leírva pőreségében. 

Kép: NiKy m.i.

Egy gyermek, akinek megadatott, hogy szeretett édesapjával induljon el az utolsó útra, egy fiatal hölgy, aki már veszteségekkel és lelki hegekkel telve tért vissza. Egy nő, aki kereste és remélte az új kor hajnalán való változásokat és egy idős asszony, aki minden reményt elvesztett és csupán egy hosszú emlékiratot hagyott hátra az utókor számára.

„Most már tudom, hogy az antiszemitizmus állandó, hullámokban tör elő a világ viharaiban, minden korszakban, szavak, szörnyetegek, módszerek sokaságával.„

Elveszteni a szeretteinket nehéz, elhagyni a lélek egy nagyobb darabját tragédia. Az életben maradáshoz nem kell sok állítólag, csak a legkeményebb és legkönyörtelenebb kel fel újra és újra, mégis felmerül a kérdés: vajon megérte túlélni? Milyen ember marad bárkiből is ezek után? Mikor fog elmúlni a rettegés és mikor kapja vissza bárki is a bizalom halvány fonákját?

Sok kérdésre megkaptam a választ, de bevallom őszintén akadtak olyanok is, amelyekre nem. Ezek a megválaszolatlan kérdések még most is keringenek bennem, de tudom, hogy ezekre választ hiába remélek.

Kép: NiKy m.i.

Visszatérni az életbe és hinni újra a szabadságban, elfeledni a ránk kényszerített szörnyűségeket és újra felvenni az élet ütemét, elfogadni, hogy sosem lesz már minden a régi, mégis fel kell kelni minden egyes reggel: vajon bárki képes erre igazán?

Tudom, hogy csak egy ábránd az a téves álmom, hogy ez a szörnyűség elég volt a világnak ahhoz, hogy többé ne kelljen félni sem identitásunk, sem etnikai hovatartozásunk, bőrünk színe vagy nézeteink miatt. Hogy mosolyoghatunk egymásra félelem és gyűlölet nélkül valaha. De amíg álmodok, remélek és az ilyen könyvek adják az erőt, hogy sose féljek!

„Ha túl sokat gondolok rá, az utat enged a hiánynak, sérülékennyé tesz, emlékeket ébreszt, meggyengít és megöl. Az életben, a valóságos életben is felejtünk, hagyjuk elillanni a dolgokat, válogatunk köztük, érzelmeinkre hagyatkozunk. Amott viszont éppen az ellenkezője történik: elsőként a szeretet és az érzékenység veszik ki belőlünk. Az ember bensője megfagy, hogy bele ne haljon. Tudod, mennyire összeszorul ott a lélek, a jövő öt percre szűkül, az ember elveszti az öntudatát.”

Egyetlen apró negatív megjegyzésem lenne, amely inkább a kiadónak szól, sem mint a könyvnek. Mégis miért kellett a következő ajánló szöveget ráhelyezni a borítóra: „Egy lány szerelmes levele az Apjának.” Mégis ki volt az a „jóérzésű” teremtmény, aki ezt a szöveget megfelelőnek, sőt meg merem kockáztatni, hogy ígéretesnek gondolta? Szerintem egy rossz vicc és borzasztóan szomorú vagyok tőle. Nem szerelemes levél, még akkor sem, ha a groteszk kifejezés nem a szó hagyományos értelmében értendő. 

Kép: NiKy m.i.

Összességében egy megrázó történetet olvashattam, amely felkavaró és nagyon fájdalmas minden jóérzésű ember számára. Mégis úgy gondolom, hogy kár lett volna kihagyni és értékes darabja a könyvespolcomon ülő gyűjteményemnek.

Ajánlom a könyvet minden olvasni szerető léleknek, aki nyitott a múlt szörnyűségeire, de képes hinni és remélni, tehát nyitott szívvel látja olyannak az embert, amilyen az a valóságban. Mert ne feledjétek: „Meg kell öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.” Remélem lesz kedved kézbe venni ezt a könyvet és talán te is teszel azért a jövőért, amiért én is küzdök minden egyes nap. A szeretet és elfogadás nem nehéz, ráadásul felemelő és különlegessé tesz!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Charlotte McConaghy - Egykor farkasok éltek ezen a tájon

„– Ami valóban veszélyes […], az a félelem indokolatlan terjesztése.”

Már felsorolni sem tudom, hogy hányszor kezdtem egy adott írásomat azzal a bevezetővel, miszerint az olvasás számomra felemelő és egyben gyógyító is. Az előbbit természetesen sűrűbben érzem, mint az utóbbit, de mindkettő részese az életemnek. A gyógyítás nemcsak az önsegítő vagy pszichológiai könyvek által érezhető, hanem az olyan fikcióknak is köszönhető, amelyek valamilyen rendkívüli módon, szinte észrevétlenül érik el hatásukat. Minden kötet változtat az ember lelkén, ez tagadhatatlan, de nem mindegy, hogy az olvasó hasznosítja is a kapott ismereteket, vagy hagyja elenyészni. Azt mondják, hogy a tudás hatalom, de csak rajtunk áll vagy bukik, hogy mit kezdünk vele. A mostani regényre a fent említett mondás igaz, de még mennyire, hogy az.

Charlotte McConaghy egy két diplomás alkotó, aki számos díjat tudhat magának. Elsőként rögtön a New York Times bestseller szerzője lett Egykor ​farkasok éltek ezen a tájon című regénye által, majd a 2022-es szépirodalmi Indie Book Award és a Nautilus Gold Award nyerteseként, valamint a Migrations nemzetközi bestseller, a TIME Magazin az év legjobb könyve és az Amazon.com szerzőjeként ismerhette meg a világ nevét. A szerző érzékenyítő regényeket ír a jelenkor számára, amelyben olyan fontos témaköröket érint, mint az állatvilág és a természet hanyatlása. Munkásságáról és egyéb érdekességekről olvashatsz honlapján, ámbár az angol nyelvtudás elengedhetetlen hozzá. 

Az ​utolsó vándorlás könyvét nem is olyan régen volt szerencsém kézbe venni, amely akkora hatást gyakorolt rám, hogy amint tudomásomra jutott mostani regénye megjelenése, rögtön elő is rendeltem. Ennek a kötetnek már sokkal kiforrottabb a témaköre, mégis érződik az a bizonyos tudatos feszültségkeltés és – amit az előzőben picit hiányoltam – a részletes érzelmi ábrázolás. A kiadvány számos tematikában mozog, tehát sokrétű, mégis gördülékenyen olvasható.

Az Egykor farkasok éltek ezen a tájon című regény 2022 őszi újdonságainak egyike, amely ismételten az Alexandra Kiadó jóvoltából emelhető le a könyvesboltok polcairól. A borító számomra gyönyörű, hiszen egy erdő sűrűjében megbújó farkast ábrázol. Ez a kép remek hangulatkeltő és egyben gyönyörködtető is. 

Kép: NiKy m.i.

De vajon mitől is olyan egyedi ez a regény?

Adott egy ikerpár, akik az életük java részét együtt töltötték. Már gyerekkorukban megtanulták, hogy csak egymásra számíthatnak, hiszen a szülők korai válásának következtében fél évet édesanyjuk -komor, az élet terhétől súlyos - bevárosi lakásában, az év második felét pedig édesapjuk erdei házában töltik. Míg a kétlaki élet felosztja a gyermekeket, addig a két lány között egy elválaszthatatlan nyelv és eskü alakul ki.

Felnőttként már sokat tapasztaltak, hiszen emberi „árnyak” érintették testüket és lelküket. Anggie bohókás, tüzes szépség, akitől pezseg az élet, csupa móka és kacagás. A szerelmet és az életet nagy kanállal fogyasztja, de bevallása szerint egyszer él az ember, nem igaz?

Inti Flynn visszahúzódó, kedves és nagyon okos. Sok diplomásként tudja, hogy számára csak az erdő hozhat megnyugvást, ezért mindent elkövet, hogy megszerezhesse élete álommunkáját. Az álmok pedig azért vannak, hogy megvalósuljanak, nem igaz?

A fiatalság bohókás tüze végül mindent felemészt, és a füst szállta lélek már csak a semmiben bolyong.

Évek múltával Inti egy nemzetközi biológuscsapat vezetőjeként tizennégy farkast telepít vissza a Skót-felföldre, amely már hosszú évszázadok óta nem látott egy ragadozót sem. A csúcsragadozók visszatérése elengedhetetlen a haldokló föld számára, hiszen az egyensúlyt vissza kell állítani, ámbár a fölművelésből és állattenyésztésből élő városiak finoman szólva sem örülnek ennek. A kezdeti ellenségeskedést végül egy hangtalan béke időszaka váltja fel, míg végül egy tragédia árnyékolja be az emberek és farkasok életét. Vajon ki vagy mi okozza a felfordulást? És vajon a szörnyetegek valóban az erdőben élnek vagy éppen a saját házunkban?

„– Egy szörnyeteggel sem találkoztam még a vadonban. Nem ott élnek.”

A könyv számos témában fontos üzenettel szolgál olvasója felé. Ilyen például a természet védelme, a Föld ökoszisztematikus helyreállítása, a családon belüli erőszak különböző formái és a pszichés feldolgozás, tehát az öngyógyítás is. Ezek a tematikák önmagukban is súlyosak, sokszor egy egész történetre valóak, de így együttesen már fullasztó hatással bírnak. 

Kép: NiKy m.i.

„– Az erdőben egy számunkra láthatatlan dobogó szív rejtőzik. […] Itt van, épp alattunk. Így beszélnek a fák egymással, így gondoskodnak egymásról. Egymásba szövődnek a gyökereik, fák tucatjainak gyökerei egy végtelenbe nyúló hálóban, és titkokat suttognak egymásnak. Figyelmeztetik a veszélyre a másikat, és megosztják a táplálékot. Épp olyanok, mint mi, egy család. Erősebbek együtt. Semmi sem boldogul egyedül az életben.”

A regény két idősíkon játszódik, mégis sokszor olyan érzetet kelt, mintha a jelen folytatódna. Ez a pikantéria másképpen is megfigyelhető, bár elsőslegesen az érzékekkel játszik a szerző. Ezért azt kell, hogy írjam, hogy nagyobb figyelmet igényel az olvasása és bár félig szórakoztató jellegre számíthatunk, mégis tulajdonképpen egy fejmosásnak nézünk elébe.

Az írónő már másodjára hozta felszínre bennem a megbecsülés érzését. Ennek a fogalomnak több jelentése is akad, ez maga a személytől függ, ki hogyan értelmezi. Ugyanis ha magamra gondolok, akkor számomra azt jelenti, hogy megbecsülöm az életemet, azt, aki vagyok jelen pillanatban, ahol élek, és ahogy érzem magam. Mert nem gondtalan az életem nyilván, de sokkal boldogabb vagyok, mint a kötetben szereplő hölgyek vagy éppen számos nőtársam a világban. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy szabad vagyok. Szabad, mert dönthetek a sorsomról, és mert egy olyan társsal élek együtt, akivel szeretve és tisztelve egymást küzdünk a mindennapok szürkesége ellen. Ez gazdaggá tesz és boldoggá is egyben.

„Mindannyiunk előtt ott a választás, és legtöbbünk megteszi. Kegyetlenség kell a túléléshez, a küzdelemhez, de ott a gyengédség is mély, összefonódó gyökereinkben. Ez rejtőzik bennünk, ezt visszük magunkkal […].”

Ebben a történetben minden karakter esendő, senki sem jó csupán vagy éppen „gonosz”. Sőt, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy az árnyaltság egyenlő szintre emeli a személyeket, még akkor is, ha az áldozat és az elkövető szerepköre mégis elkülönül. 

Kép: NiKy m.i.

Számomra Inti személye különleges, nemcsak „képessége”, de lelki ereje miatt is. Nagyon jó testvér, remek szakember és egy határtalanul magányos lélek. A kitartása minden oldalon megerősített engem is, hogy igen is érdemes küzdeni, és ha néha pokoli nehéz is, fel kell tudni kelni.

A múlt és jelen, valamint az emberi és állati ösztön és torzulás között egy szépen látható párhuzamot lehet észlelni. Mind a két esetben eldöntheti az olvasó, hogy hova szeretne tartozni és azt is megismerheti, hogy a választása felelősséggel jár, amelynek következménye mindig utolér mindenkit.

A karakterek tehát nagyon sérültek, mégis egy csodálatos fejlődésre képesek. Természetesen sokkalta többet ismerhetünk meg általuk, de ezt mindenki fedezze fel maga.

„– A férfiaktól irányítást várnak, de a modern társadalom nem támogatja ezt, így néhányan úgy érzik, hogy kicsúszik a kezükből az irányítás, és megalázva érzik magukat. A megalázottság dühöt szül, majd erőszakot.”

Események tekintetében pörgős, sokszor magával rántó. Egy perc nyugta sincs az olvasónak, és pont ezért néha félre-félre kellett tegyem én is a kötetet, mert soknak éreztem, szinte megfulladtam.

Az üzenet egyértelmű, akár tagadom, akár nem. Ráadásul ezzel a pár sorral teljesen egyet kell, hogy értsek. Olvassátok, kérlek figyelmesen!

„[…] a világ akkor indult rossz irányba, amikor különválasztottuk magunkat a vadontól, amikor megszűntünk a természet részének lenni. […] talán túlélhetjük ezt, ha módot találunk a vadon újrafelfedezésére. […] ha a létezésünk épp azoktól a lényeket tölti el rémülettel, akikkel egymásra kellene találnunk.”

A történetben két szörnyeteget ismerhettem meg. Az egyiket a csúcsragadozók szemszögéből, a másik pedig maga az ember nézetéből mutatkozott meg. Hogy melyik volt nagyobb hatással rám? Nos, ezzel nem fogok meglepetést okozni. Hamarabb megyek egy farkasfalka közelébe, mint elviseljem a családon belüli „szeretet” maradványait. Az ember fél, retteg mindentől, amit nem uralhat, vagy éppen hasznosíthat, ezért ostoba módon eltiporja, felemészti, vagy talán teljesen kipusztítja. Pedig ez a bolygó egy közös otthon minden élőlény számára, legyen az ember, állat, növény. Biológiai csodák családjába tartozunk, ahol az erőszak az életben maradás érdekében megengedett. Ha élni akarsz, eszel, tehát gyűjtögetsz és vadászol. Az ember vegyes étrendű, mégis ragadozóként viselkedik. Pusztítani, harácsolni, felélni mindent, és ha nincs már mit, akkor rettegésbe és panaszkodásba kezd. Ostoba népek emelkedtek ki az evolúció során, mert a technikai fejlődéssel nem jár együtt az emberi ösztön és gondolkodás változása, növekedése és ez meglátszik a mostani klíma és környezetpusztulás tekintetében is. Nekem csak pár kérdésem lenne: Ha mindent elpusztítottunk, akkor hol fogunk élni ezek után? Gyermekeink mit fognak enni és vajon még ismerni fogják a hűs patak érintését, a madarak csicsergését, a Nap melegét? Látni fogják a hegyek hófödte tetejét és a tengerek mélyén felfedezhető színes életet? Vagy szülni kell minél többet, hogy egy halott Földdel együtt pusztuljon ki a társadalom is? 

Kép: NiKy m.i.

Bár a kötet elsődlegesen a farkasokról mesél, mégis minden benne van, amit fent leírtam.

Összességében megméretettem, mint Nő, és mint ember. Sírtam és néha elmosolyodtam, de mindenképpen jól szórakoztam és sokat gondolkodtam. Ez a kötet érték a számomra, mert intelligens módon vezetett végig egy haldokló Föld poros útján a fénybe, és erőt adott, hogy higgyek és reméljek, de legfőképpen, hogy cselekedjek.

Ajánlom ezt a regényt mindenkinek, aki szeret olvasni és hajlandó nyitottabb szemlélettel látni a valóságot, mert a szórakoztatás mellett egy kéretlen tanácsot is kap az olvasó. Hogy hallgatsz-e rá, csak rajtad áll vagy bukik, hogy mit hasznosítasz belőle. Mert ez a pár mondat nagyon igaz: „Meg kell tennünk a magunk részét, hogy lassítsuk a klímaváltozást és bolygónk pusztulását. Ez azt jelenti, hogy a lehető legkisebbre kell csökkenteni a hatásunkat, annyira kevéssé terhelni a földet, amennyire csak képesek vagyunk rá. Nem azért vagyunk ezen a bolygón, hogy mindent feléljünk; gondozói vagyunk, nem pedig a tulajdonosai. És ha mások nem teszik meg a saját részüket, akkor nekünk kell még többet tennünk.” Remélem érted ezt az üzenetet és elgondolkodsz rajta, mert amíg megteszed a világnak is esélye van a reményre!

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Alexandra Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy