Fredrik Backman - Hétköznapi szorongások

 

„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”

Sokszor arra gondolok, hogy vajon mások mi alapján választanak aktuális olvasnivalót. Többnyire tudatosan válogatok, de néha én is csak az ösztönömre bízom magam. Ennél a könyvnél most az előbbinek adtam teret, mert  egy csodálatos személy, aki nekem nagyon fontos, egy közösségi oldalon a kedvencévé tette és tudni akartam, hogy miért. Most már tudom és mindent értek.

Fredrik Backman neve nem volt ismeretlen a számomra, hiszen többször láttam a fent említett szeretett személy olvasólistáján a különböző alkotásait. Nyilván nem tudatosan jegyeztem meg az író nevét, de valahogy úgy éreztem, hogy fontos emlékeznem rá. Ennek a zagyvaságnak csupán annyi értelme van, hogy elmesélhessem, milyen érdekes kapcsolatom van az íróval. Úgy hinni, hogy ismert ismeretlen furcsán hangozhat, de aki járt már hasonló cipőben érteni fogja. Tehát az alkotóról tudtam pár információt – köztük azt, hogy humorban gazdag történeteket írt, de igazán nem foglalkoztam vele, egészen eddig a kötetig.

Hétköznapi szorongások címmel jelent meg ez a regény, ami önmagában is egy különös érzést kölcsönöz annak a naiv olvasónak, akinek még fogalma sincs arról, hogy mibe keveredett. Gyanútlanul megállapítja – mint ahogy tettem én is -, hogy milyen muris a borító képe és elgondolkodik a cím jelentésén is. Összefüggést találni a borító kép és az események között először szürreális érzést kelthet, de valahol a közepén már csak fogtam a fejemet és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Csak annyit szeretnék ehhez még hozzáfűzni, hogy remek ötlet volt, és aki tervezte a borítót az egy zseni.

„Őszintén szólva hiszek abban, hogy majdnem minden embernek szüksége van rá, hogy elhitesse magával, hogy hozzájárul egy jobb világhoz. Vagy hogy legalábbis nem teszi rosszabbá. Hogy a jó oldalon áll. Még ha… nem is tudom… talán a legrosszabb tetteinknek is van valami magasabb célja? Mert majdnem mindegyikünk érzi, hol a határ a jó és a gonosz között, így ha a saját erkölcsi kódexünk ellen vétünk, kénytelenek vagyunk mentegetőzni saját magunk előtt. Azt hiszem, a kriminológiában ezt neutralizációs technikának nevezik. Magyarázhatjuk vallási vagy politikai meggyőződéssel a tettünket, vagy azzal, hogy azt éreztük, kénytelenek vagyunk megtenni, de valamivel mindig igazolni tudjuk. Mert véleményem szerint nem sok ember lenne képes azzal a tudattal élni, hogy… gonosz.”

 Hogy miről szól ez a történet? Nos, igen, erről nehéz lesz írni, de igyekszem a legjobb tudásommal és természetesen a fülszöveg segítségével valami értelmeset hátra hagyni az utókornak.

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban olyan események indulnak el, amit az ott lakók még évtizedekkel később is mesélnek majd.  Egy ingatlanügynök úgy gondolja, hogy ez a megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, hiszen nincsenek vetélytársak, mindenki pihen, neki viszont mindig „munkanap” van. Csakhogy ennek a „remek” ötletnek akad egy hatalmas bökkenője és egy kudarcot vallott bankrabló sikeresen tönkre is teszi vagy mégsem?  Az éppen menekülő félben lévő bűnöző kénytelen túszul ejteni az összes érdeklődőt: tehát két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. Ahogy már a filmekben is megszokhattuk a rendőrség körülveszi a házat, és ahogy egyre csak telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen szép lassan összeismerkedik, és legnagyobb döbbenetükre rá kell, hogy jöjjenek nem is olyan eltérőek, sőt. Az életük apróbb mozzanataiban mindenkinek megvan a maga kis helye, sőt még a túszejtő is különleges. Vajon mi történik ezekkel az emberekkel, ha a rabló nem is olyan magabiztos? És talán nincs is kidolgozott terve… de hiszen tudjuk, az élet kifürkészhetetlen.

„Nem változtathatjuk meg a világot, gyakran az embereket sem. Legfeljebb apránként. Ezért segítünk, amikor tudunk, kicsim. Mentjük a menthetőt. Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Azután megpróbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ez… elég. Hogy együtt tudjunk élni a kudarcainkkal, anélkül, hogy azok megfojtanának minket.”

Ha saját szavakkal kellene leírnom, hogy miről is olvastam tulajdonképpen, vagy mi volt az értelme ennek a történetnek, akkor csak egyetlen egy szót írnék le, ez pedig: híd. Egy olyan létesítmény, amit nap mint nap használunk, de funkciós szerepét tekintve annyi minden másra is „alkalmas”. Mert számomra annyit tesz: egy átjáró hozzád. Egy olyan biztos út, melyen ha elindulok odaérek eléd. Mások számára menekülés a valóság elől, egy kiút, mely a sötétségbe vezet.

„ (…) a felnőttség legrémesebb velejárója, hogy kénytelenek vagyunk belátni, abszolúte senki nem törődik velünk, mindent magunknak kell elintézni, egyedül kell kisakkoznunk, hogy működik a világ. Dolgozni, számlákat befizetni, fogselymezni, autógumit cserélni, telefont tölteni, kikapcsolni a kávéfőzőt, bejelenteni a gyerekünket az úszóoktatásra. Reggel kinyitjuk a szemünket, az élet pedig alig várja, hogy ránk zúdítson egy újabb „Jusson eszedbe!” és „Ne feledd!” lavinát. Nincs időnk gondolkodni, levegőt venni. Felébredünk, és elkezdjük átrágni magunkat az aznapi teendőhalmon, mert holnap újabb jön. Néha körülnézünk, a munkahelyünkön, a szülői értekezleten, az utcán, és megrettenve vesszük tudomásul, hogy mindenki más pontosan tudja, mit csinál. Csak nekünk kell színlelni. Mindenki más elengedheti magát, képben van, bírja a szuflát. Mindenki gyereke tud úszni. De mi nem álltunk készen a felnőttlétre. Valakinek meg kellett volna állítania minket.”

Hogy őszinte legyek ez a regény maga az élet, mert minden oldaláról megvizsgálja az éppen aktuális helyzetet és bizony sokszor tükröt tart elénk, pedig mi nem is kértük erre. Viszont számos olyan érzés és élmény alakult ki bennem olvasásom folyamán, amivel úgy gondolom pár mondat erejéig érdemes foglalkoznom.

Az elsődleges és talán ez a legfontosabb a számomra, hogy olyan karakterekkel találkoztam, akiket nagyon meg tudtam szeretni. Mindenkit a maga tökéletlenségével együtt. Csodálatos volt látni, ahogy különböző nemű, korú és identitású emberek egy lélekké olvadnak össze. Mert mindenkinek meg vannak a maguk kis titkai, elfojtott vágyai és az el nem mondott szavai. Millió álom tört össze egyetlen perc alatt, hogy a hamvakból egy újabbnak adjon helyet. Minden személyiség élt a lapokon és valahol hiszem, hogy azon kívül is, hiszen emberek voltak, akik hibáztak, szerettek, gyűlöltek és vétkeztek. De mindenkinek jár egy újabb lehetőség, nem igaz?

Ha kedvencet kellene említenem, akkor számomra Zara személye volt a legmegfogóbb. Először nem értettem, hiszen nagyon nyers volt, mint személyiség és sokszor rideg, nehéz volt azonosulni vele, de a végén meglepődtem, felkacagtam és elszomorodtam. Ebben a szereplőben ismertem rá legjobban önmagamra és pontosan ezért nehéz volt szembe néznem vele. Valamint van egy elméletem, miszerint az író is ugyanebben a karakterben engedte be magát a történetbe. Nem narrátora volt, hanem szereplője, egy olyan személy, aki mindig az arcodba tolta az igazságot, akár akartad, akár nem. És pont ezért, úgy döntöttem Zarát helyezem a kedvenc személyeim trónjára. Minden megvan benne, amit gyűlölők és szeretek egyszerre.

Természetesen ahány szereplő annyi igazsága volt ennek a történetnek, hiszen mindenki hozzátett ahhoz, hogy végül megszülethessen a könyv fénypontja, ami lehet akár jó is, de rossz is, ezt mindenki eldönti maga.

Események szempontjából először csak egy alapra fókuszáltam, de egy idő után rá kellett, hogy döbbenjek, annyival több rejtőzik ebben az őrületben. Tulajdonképpen egy hatalmas társadalomkritika az egész történet, mely meg van fűszerezve rengeteg íróniával és humorral, de az író keze megcsúszott mikor adagolta és ezért könnybe lábad az olvasó szeme és nem tudja eldönteni, hogy azért potyognak a könnyei, mert nevet, vagy azért, mert magára ismert.

Gondoltam rá, hogy teszek ide még egy idézetet a könyvből, de az igazság az, hogy az egész történetet kimásolhatnám, mert minden fontos, az első betűjétől az utolsóig. Ezért most abbahagyom az értékelésemet és most először csak annyit fogok zárásként leírni, hogy adok egy jó tanácsot neked kedves olvasó: Fuss, sőt rohanj el a legközelebbi könyvesboltba és követeld magadnak ezt a könyvet, mert valahol ott vagy benne te magad is és lehet számodra is egy életmentő öv lesz.

Ezek után, hogy kinek ajánlom? Csak és kizárólag olyan személyeknek, akik mernek gondolkodni, hiszen arra van a fejük, akik mernek látni, és akik kellően bátrak ahhoz, hogy érezzenek. Mert az élethez nem kell pompa és csillogás ahhoz, hogy túléljünk, de ha a szeretet személy ránk néz a szemében szétrobbanó millió csillag a legszebb a számunkra.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed az Animus Kiadó várja a rendelésed.

Írta: NiKy