Dóka Péter - A kék hajú lány

 

„Csak ne legyen olyan, mint a valóságban (…) Ez a művészet lényege. Bele kell tenni az egyéniségedet.”

A mesék világa csodálatos ajándék minden gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Egy különleges birodalom kapujához kapunk kulcsot, amely mögött azok lehetünk, amit legmerészebb álmainkban látunk. Sok színben pompázik a lelkünk ilyenkor, hiszen egy egész doboz festéket és ecsetet is kapunk a kulcs mellé, és legyél ifjú vagy éppen idősebb lélek, a vászon még üres, csak rajtad áll, hogy milyen formákkal és színekkel töltöd meg ezt az ürességet. Aki kevésbé érzi magát még kezdetben bátornak, annak jó barátjává válhat egy aktuális szerző is, és együtt indulhat el mindenki a maga kalandjára, ezt biztosan állíthatom. Mégis vannak történetek, amit az élet maga kezd el alakítani, ám a végkifejletet csak maga a művész láthatja, elvégre a titkos recept egy álmodó és egy üres vászon, ahol megelevenedhetnek a képek. Légy te magad a tiszta lap és minden olvasással hagyd a Mestert alkotni, hogy a végeredményben közösen gyönyörködhessetek!

Dóka Péter neve számomra egyet jelent a vidám, de annál tanulságosabb történetekkel, hiszen számos írását volt szerencsém kézbe venni, ámbár eddig a legjobban Az ellopott zsiráf című kalandregénye fogott meg, amely egy igazi csemege minden korosztály számára. Most egy olyan alkotásához nyúltam, amely a maga nemében sokszorosan született újjá, hiszen az én példányom 2022-ben került a könyvesboltok polcaira a Móra Kiadó gondozásának köszönhetően ismét.

Dóka Péter - A kék hajú lány című kötete egy kisfiú különleges kalandjáról mesél, ahol az élet árnyékos oldalát ideje korán kénytelen megismerni, és számos „próbatétel” után már semmi sem ugyanolyan, mint előtte. De mi köze mindehhez egy kék hajú lánynak, akinek tekintete zöldebb, mint a napfényben fürdő rét és a lelke a sötét égen ragyogó csillagokéval ér fel? Az élet néha egy igazi mókamester és ahol a könnyek folyója folyik, ott az élet virága terem, hiszen minden emberi lélek egyszeri és megismételhetetlen.

„-Nem vagy gyáva. Attól, hogy félsz, még nem vagy gyáva.”

Kép: NiKy m.i.

Ebben a történetben van egy megfoghatatlan varázslat, amely a legváratlanabb pillanatokban mutatja meg igazán erejét, ez pedig nem más, mint a szeretettel átitatott humor, amely a legbánatosabb arcra is mosolyt csal.

„-Lehet, hogy belezúgtam a nővéredbe – szólal meg mögöttem Zsombor.
Oliver a fejét rázza.
-Scarlettbe vagy szerelmes. Az ember nem lehet két nőbe szerelmes.
-Dehogynem. Én minden csajba bele tudok szeretni, mert nőcsábász vagyok. Anyu szerint apától örököltem. Te nem vagy nőcsábász?
Olivér hallgat.
-Szerinted van esélyem a nővérednél? – kérdezi Zsombor.
- Nála mindenkinek van (…)”

Talán erősnek tűnhet elsőre, amit most írok, de úgy vélem, hogy ez a mese gyógyerővel rendelkezik. Jelen helyzetemben sokszor szomorú vagyok, és nehezen tudok a napi rutinomban erőt és mosolygásra okot találni, mégis mikor kézbe vettem ezt a könyvet minden túlzás nélkül sokszor és jólesően, hangosan felkacagtam. Amikor egy olvasó nehezen enged a saját sötétségén át látni a csillagokat, akkor egy szerző akaratlanul is segítő kezet nyújthat. Ezért szeretek olvasni, mert minden élethelyzetemben megkaptam eddig a tanácsot, vagy éppen egy apró boldog pillanatot, amelyet elraktároztam.

A történet egy olyan gyermeki világba kalauzolt, ahol sok – sok ifjonti léleknek kellett megküzdenie a maga kis tragédiájával, néhol túl nehéz feladatnak bizonyult cipelni a maguk batyuját, de Olivér által a szeretettel teli figyelem is óriási segítséget eredményezett, miközben főszereplőnk is megjárja a maga fejlődési útját, hogy a végére igazi élményekből merítkezve tekinthessen a következő feladata elé.

Kép: NiKy m.i.

A könyvben találtam egy igazán különleges kis verset, amely a maga bájával elvarázsolja a szíveket.

„Én vagyok a vámpírlány,
arcomon is van pír ám!
Kakaót én nem iszom,
vérnarancs az italom!

A hajam most tengerkék,
világosabb, mint az ég.
De a lelkem fekete,
éjszakával van tele.

Éjjel mindig repülök,
a holdra is felülök.
Onnan nézek szerteszét,
bámulom a földtekét.

A Supermant keresem,
ő lesz az én kedvesem.
Kedvenc csemegém a vér,
ments meg engem, Olivér!”

Összességében úgy gondolom, hogy egy csodálatos mesét olvashattam és nagyon hálás vagyok érte jelen pillanatomban. Dóka Péter egy varázsló, ezt minden túlzás nélkül állíthatom, mert aki egyszere tud könnyeket fakasztani és hangos kacagásra késztetni, annak a tehetsége határtalan és kincs a szememben. Ez a mese számos formában mutatja meg, hogy legyünk bármely korban is éppen, az élet nem kímél senkit sem, mégis mindig van lehetőségünk a szeretet által gyógyítani és barátokra lelni.

Ha egy kicsit is szereted a vidám, de tartalmas történeteket, akkor úgy érzem, hogy ezt a könyvet neked szánták az égiek. Hiszem, hogy a szeretet egy nagyon erős fegyver a bánat ellen és egy idegen is tud csodákat tenni, csak engedni kell!

Ha úgy érzed, hogy kíváncsi lettél erre a kötetre, akkor nem kell mást tenned, mint a Móra Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Matt Haig - Evie és az állatok

„– Nincs is jobb, mint amikor szabad vagy, és az lehetsz, aki tényleg vagy […].”

 

A természet – és állatvédelem manapság nagy divatját éli. Igen, jól olvastad, egyre jobban menőnek számít, ha valamilyen formában képviseled a környezetvédelmet. Persze kis hazánkban még igen gyerekcipőben jár ez a téma és annak gyakorlása is, de a nagyvilágban már felismerték ennek fontosságát és bizony nem egy olyan ország létezik, ahol már kimondottan megszokott tevékenységnek számít, hogy környezettudatosan élik az emberek hétköznapjaikat. Magyarországon sajnos a közöny és tudatos tudattalanság határozza meg a köz emberének minden napjait, ámbár az is igaz, hogy itt is egyre többen váltanak át pl. műanyagzacskókról papír- vagy anyagszatyrokra. A változás mértéke persze függ egy adott populáció intelligenciáján is, elvégre a tudás hatalom és minél szélesebb ismeretekkel rendelkezünk, annál nagyobb igényünk lehet egy tisztább és védettebb környezetre. A klímakatasztrófától kezdve az állat – és növényvilág kipusztulásáig bőven akad veszélyforrás, amire figyelnünk kell, de minden változás lassú folyamat, mert az ember a saját kényelmét nehezen adja fel, akár a jövője érdekében is.

Sok esetben már az óvodás, iskolás gyermekeket is bevonják a fent leírt kérdéskör megvitatásába, vagy legalábbis felhívják a figyelmét a még zsenge, kíváncsi lelkeknek arra, hogy miképpen is lehet, érdemes kis odafigyeléssel élni a mindennapi életet. Erre tudnék rögtön egy híres és talán kissé hírhedt fiatalt is felhozni, hiszen nem is olyan régen tűnt fel Greta Thunberg neve a közmédiában, majd, mint a tűz, amely a száraz ágakon végig ég, terjedt el a világban. 2019-ben tett szert nemzetközi ismeretségre, hiszen több világkongresszuson is felszólalt az éghajlatváltozás miatt. De eme leányka csak egy kiragadott név a sok közül, akiknek legalább olyan fontos a biztonságos jövő képe, mint azon személyeknek, akiket fentebb már említettem.

Matt Haig (1975. július 3.) angol származású író, újságíró. Több díjnyertes ifjúsági –és felnőtt regény szerzője, akinek gyermekei kívánságai az egyik legfőbb ihletforrása, hiszen kisfia kérésére született meg A fiú, akit Karácsonynak hívnak című regénye, amelynek alappillére, hogy vajon a Télapó milyen is volt fiatal korában. Ugyanennek apropóján született meg Evie és az állatok című ifjúsági regénye, amelyhez kislánya adta az alapötletet. Az író könyvei mindig valami fontos téma köré épülnek, de a fűszere az a páratlan humor, amellyel az olvasó igazán bele tud simulni az adott kötetbe. Ha te is kíváncsi vagy egy igazán különleges alkotóra és munkásságára, akkor látogasd meg honlapját és merülj el világában!

Matt Haig – Evie és az állatok című fiataloknak szóló regénye 2019-ben jelent meg a Kolibri Kiadó gondozásában. A kötet rajzait Emilly Gravett munkájának köszönhetjük, amelyek a maguk bohókás stílusával igazán hamar belopják magukat az olvasói szívekbe.

„Gyermekek jelenlétében meggyógyul a lélek.”

Ahogy a cím már sejteti, ennek a regénynek a főhőse Evie, aki édesapjával és nagymamájával éli a tinédzserek ügyes-bajos hétköznapjait. Ebben a korban szinte mindenki kivétel nélkül valamiért különlegesnek érzi magát, másnak a többi gyermeknél, de jelen esetben bizony ez való igaz, hiszen Evie tud kommunikálni az állatokkal. Az Adottság „köznéven” ismert tudás valóban kész csoda, de egyben átok is, hiszen minden kalamajka forrása, ráadásul az édesapa legnagyobb bánata is. Kamaszként nehéz elfogadni, hogy nem lehet önmaga egy lázadó lélek, ráadásul ennek elfojtásához rengeteg energia kell. De ki hallott már olyat, hogy az állatoknak van véleményük? Ráadásul sokszor a legnagyobb bosszúságot maga az ember okozza számukra.

Evie számos kalandot él át, mire sikeresen eléri célját, de, hogy eközben milyen bonyodalmakba keveredik, arról már nem mesélhetek. Egy biztos, minden állat, legyen az egy puhaszőrű nyuszi, egy kis „cserfes” madárka, egy ősi tudást birtokló szakállas agáma vagy éppen egy kicsit csapzott kutya, csodálatos élőlények és általuk is csak még izgalmasabb a történet és a világunk is egyaránt.

„A kutyákkal ugyanis az a helyzet, hogy ők önkéntelenül is beszélgetnek az emberrel. […] Még gondolatolvasónak sem kell lenni hozzá, hogy rájöjjünk, tulajdonképpen folyamatosan beszélnek. Minden farkcsóválás, ugatás, szűkölés, fejbillentés, minden kedves kis pillantás, minden lélegzetvétel és zihálás egyfajta beszéd. Minden mozdulattal mondanak valamit.”

Kép: NiKy m.i.

Ennek a történetnek is az állatvédelem adta az alapját, ahogy számtalan más szerzőt is megihletett már ez a tematika, ellenben a humorral fűszerezett, könnyed stílus segítségével szinte egy szusszanásnyi idő alatt elolvastatja magát olvasójával.

Számomra is érdekes volt egy kislány gondolatain keresztül látni és átélni a kalandokat, ellenben azért akadt pár problémám a kötettel.

Először is soknak éreztem a magyarázkodást, miszerint csak gondolatban kommunikáltunk éppen egy adott állattal. Párszor elszórtan leírva természetesen szükségesnek vélem, de szinte minden oldalon említést tettek vagy utalva lett rá valamilyen formában és megmondom őszintén engem ez nagyon bosszantott egy idő után.

A másik problémám a végkifejlettel volt. A halál, mint témakör természetesen –sajnos vagy sem- igazán hétköznapi egy ifjúsági kötetben is, de ennek vannak olyan változatai, amelyeket nem olvastam örömmel egy kb. 10 éveseknek szóló regényben. Nem szeretnék mélyebben belemerülni ebbe, mert az igencsak spoileres lenne, de erre azért jobban oda kell figyelnie a szerzőnek, úgy érzem.

Kép: NiKy m.i.

Pozitív oldalát tekintve igazán kedveltem Evie-t, mert cserfes, őszinte és nagyon jószívű kislányként jelent meg szemeim előtt. Számtalan megpróbáltatáson kellett átesnie, mire megérthette és elfogadhatta önmagát. Persze az ember csak abban hisz általában, amiben akar vagy tanítják, mégis a gyermekek fantáziájára fognak a felnőttek mindent, amit nem érzékelnek vagy tapasztalnak éppen.

Az apukát eleinte nem kedveltem, ezt őszintén bevallom, de később megértettem, a múlt megismerése után, pedig elfogadtam minden morgolódásával együtt.

És külön ki szeretném emelni a Nagymamát, mert mindamellett, hogy igencsak hasonlít az unokájára vagy éppen fordítva, még ráadásul bölcs és jó a humora is. Vagány idős hölgynek gondolom, és remek tanácsokkal tud szolgálni, ha szükséges.

„Az ember szörnyen tud viselkedni. Néha egyáltalán nem törődik a többi állattal. Sőt, a többi emberrel sem.”

Kép: NiKy m.i.

Összességében jól szórakoztam, kicsit izgultam és valóban fontos tematikáról olvashattam. A szerző szándéka nagyon nemes, hiszen a környezet – és állatvédelem ebben a formában igazán könnyen befogadható és tanulható is egyetemben.

Ajánlom a könyvet kortól és nemtől függetlenül, mert úgy vélem, hogy sokunknak tud kellemes élményeket és számos érdekességet nyújtani, ráadásul kicsit jobban megismerhetjük az állatvilágot vagy magát az embert.

„– Minden lehetetlennek tűnhet, egészen addig, amíg egyszer véghez nem viszed.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje

 

„Akárhányszor ütközöl bele valami problémába, föl fogod adni. Nem lesz az úgy jó. A legkönnyebb föladni, és lehajtani a fejed. Meg kell birkózni az élettel, nem pedig menekülni!”

Évről évre egyre több háborúról szóló kötet jelenik meg a hazai könyves piacon. A legtöbb esetben természetesen a II. világháború borzalmait élhetjük át elkövető vagy áldozat szemszögéből, ha nem éppen dokumentációs tényekkel „szórakoztatjuk” magunkat. A történelem borzalmait nehéz tényként kezelni úgy gondolom, és a XX. század végével még nem értek véget az oly felesleges öldöklések sem. Bár a fent említett időszakot jómagam is kiemelt figyelemben részesítem, mégis úgy vélem, hogy más népek és időszakok fájdalmáról is olvasni érdemes. Bár a mostani olvasmányom alapjaiban más okozattal került kezeimbe, mégis úgy éreztem, hogy némiképpen tudatos választásnak is tekinthetem. Jelen esetben 1991-ben jártam, mégpedig Horvátországban, a délszláv háború, pusztító ciklusában.

Ivana Bodrožić író és költő, 1982-ben született Vukováron, ahol egészen 1991 nyaráig élt. Bátyjával még azon a nyáron üdülni mentek, amelynek időtartama azonban meghaladta az előre megbeszélteket és végezetül nem térhettek vissza szülővárosukba. A háború kitörésével számos ismerőssel és ismeretlennel egyetembe Kumrovecbe kényszerül a csonka család, ahol végül az általános iskolát is befejezte. Középiskolát már Zágrábban végezte, később pedig a zágrábi Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karon szerezett mesterdiplomát filozófia és horvát szakon. 2005-ben megjelent első verseskötete Első lépés a sötétségbe címmel, amelyért megkapta a fiatal költőknek járó Goran-díjat és a Matica hrvatska Kvirin-díját is. Ezután számos könyve jelent meg, amelyek meghatározó tematikákban íródtak. Első regénye 2010-ben a Hotel Zagorje címmel került a könyvesboltok polcaira. Próza és versírás mellett a Zágrábi Könyvfesztivál programkoordinátoraként is tevékenykedik. Ha éppen nem aktuális könyvén dolgozik, akkor szabadúszóként rovatokat ír újságoknak és különböző irodalmi portáloknak. Ha kíváncsi vagy a szerzőre és munkásságára, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját is!

Ivana Bodrožić - Hotel Zagorje című regényes életrajzi kötete 2019-ben jelent meg kis hazánkban a Park Kiadó gondozásában. A könyv borítóját Barbara McKinney készítette, ami elsőre kissé filmes hatást keltő, de pontosan összefoglalja mindazt az érzést, amelyet egy 9 éves kislány szemszögén keresztül tapasztalunk eleinte.

Ahogy fent már említettem egy igaz történet került végül az olvasó szemei elé, elvégre a szerző saját életéből merítkezve mesélte el mindazt a borzalmat és reménytelenséget, amelyet ő sokadmagával kénytelen volt átélni.

9 évesen egy gyermek jó esetben még a saját kis környezetének biztonságában éli életét, játszik társaival, tanul és családja féltő ölelésében tekint a világ felé, de vannak sorsok, amelyek sajnos idejekorán a felnőtté válás szakaszába kénytelenek lépni, hiszen egy nem várt borzalom tépázza meg eddigi megszokott közegüket.

Kép: NiKy m.i.

A délszláv kegyetlenkedések elől menekülve édesanyjával és bátyjával Zágrábban kénytelenek menedéket kérni és itt kezdődik az a végeláthatatlan időszak, amely a bizonytalanság fojtogató légkörébe és egy kis szoba magányába zárja az ifjonti lelkeket. Minden élet ajándék és megismételhetetlen, és pont ezért a mindennapok kilátástalanságában kénytelen felfedezni az élet árnyékos oldalát eme gyermek, ahol a nappalok fénytelenségét, csak az éjszaka kegyes álmai segítik át. Vajon milyen jövő vár azon hontalan emberi lelkekre, kiket megkülönböztetnek menekült és áldozat státusza szerint, de az életnek folytatódnia kell, nem igaz?

„Beleegyezünk abba is, hogy valaki jogot formáljon arra, ami nem az övé, elfogadjuk, amit kínálnak, hiszen mi csupán afféle menekültek vagyunk, akik ingyen kapják a lakást, jó lesz nekik a kisebbik is, belenyugszunk, hogy így működik a világ, mindenbe belemegyünk, csak legyen végre otthonunk.”

A történet rendkívül depresszív minden tekintetben és bár folyamatosan kalandozunk, egy gyermek szemszögén keresztül mégis felsejlik egy olyan időszak, amikor minden morzsa adomány és a hála érzését is beszennyezi mások lesajnáló pillantása. Őrlődünk a tehetetlenségtől, miközben emberek halnak meg mellettünk, reméljük a másnap kegyelmét, hogy az elvesztett szerettünk visszatéréséről kapjunk hírt, és talán eljön a megváltás is, hogy egy saját otthonra is lelhetünk, legyen bármilyen kicsi is.

„Létezik két mondat, melyek valahol az égben lakoznak, varázslatosak, pedig untig ismertek, hiszen magamban mindig mondogatom őket. Mégse tudom, hogy hangzanak igazából, mert sose hallottam őket kimondva, nem mondtam ki őket soha hangosan. Az egyik az Apu él, a másik a Kaptunk lakást.”

Kép: NiKy m.i.

Sokszor úgy éreztem, hogy egy ártatlan lélek szemszögéből még borzalmasabb szembesülni mindazzal, amelyet alapvetően elfogadunk, hiszen ez az emberiség szégyenének egy újabb bizonyítéka. A gyermeki oldalról ábrázolt események mindig nyomasztóbbak, mint ha felnőttekkel „láthatnánk” egy nép pusztulását éppen. Persze ennek a történetnek is megvan a maga „bája”, ha fogalmazhatok így, elvégre a gyermek cseperedik és sok olyan élménnyel gazdagodik, amely által mi is képet kapunk egy emberi roncsokon lépkedő társadalomról vagy éppen a kegyetlen politikai csatározások kerülnek akaratlanul is felszínre.

Őszintén szólva fájt a lelkem, mikor a könyvet olvastam, és nem elsődlegesen a fent leírtak miatt, hanem abból kiindulva, hogy bármely időszakot is nézem, az ember nem változik. Néhány kivételes, beteg lelkű személy miatt szenved több ezer másik társunk csak azért, hogy egy olyan ideált valósíthassanak meg, amely segít nekik, a legjobban megtömi a pénztárcájukat és telhet el bármennyi idő, ez nem változik, itt az élő példa napjainkra kivetítve is.

Összességében a kötet nagyon olvasmányos és magával ragadja az olvasót is. A hangulata komor és nyomasztó, mégis néhol elmosolyodunk akaratlanul is, mert minden rom alatt növekszik egy virág, amelyet a remény öntöz a másnap hajnalán.

„A háború előtt a legtöbben nem tudtuk, mi a nincstelenség, ám amikor mindent elvesztettünk, felfogtuk, mi a különbség aközött, amikor van valamid, meg aközött, amikor nincs semmid.”

Úgy gondolom, hogy egyszer mindenkinek érdemes kézbe vennie ezt a regényt is, hiszen szükségesnek érzem, hogy néha szembesüljünk a háború borzalmaival. A kötet igaz eseményeket mutat be élvezhető stílusban és bár ezután nem fogjuk jobban érezni magunkat, arra mindenképpen megfelelő, hogy megbecsüljük a jelenünket és azt a békét, amelyet a mindennapokban tapasztalhatunk környezetünkben.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Diana Urban - Halálos játszmák

 

Az elmúlt időszakban nagyon sok ifjúsági könyvet vettem kézbe, amelyek átlagban valamely komolyabb témát boncolgattak, de a maguk nemében alig hordoztak olyan egyedibb tematikát, amelytől kiemelkedtek volna az aktuális „dömpingből”. A laza, könnyed stílustól kezdve a mélyebb gondolatiságot tükröző fiataloknak szóló lektűrig igen széles a paletta, mind a hazai, mind pedig a külföldi szerzők tollából származó kiadványok tekintetében, de a legtöbb esetben a megcélzott korosztályon kívül nem figyelnek arra, hogy esetleg mások is kézbe vennék az adott művet, pedig itt vagyok erre élő példának jómagam is. Elvégre messzemenőleg nem az én korosztályomnak íródnak ezek a könyvek, mégis éves szinten az egyik legtöbbet ebben a műfajban kalandozom. Úgy gondolom, hogy minőségibb és egyedibb szórakoztató irodalomba tartozó könyvet nem is olyan egyszerű találni, ámbár aki keres, előbb-utóbb meglelheti a számára megfelelő köteteket, úgy érzem. Hogy ennek tudatában miért is érzem magamhoz közel ezt a műfajt? Nos, biztosan állíthatom, hogy egy örök fiatal lélek vagyok, aki nagyon tudja méltányolni eme irodalmi szférában életre keltett alkotásokat, amelyek a Merítés – Díj Ifjúsági zsűrije által a mindennapi életem részévé is váltak az évek alatt. Ellenben a mostani olvasmányomat nem magam választottam, hanem a 21. Század Kiadó jóvoltából vehettem kézbe, amelyet itt is szeretnék megköszönni.

Diana Urban szerző számos regény megálmodójaként mindig arra törekszik, hogy történetei által az olvasók félelmeit vegye górcső alá, ezzel is megerősítve a hitet, hogy egy jó író bármit elérhet közönségénél. A többszörösen díjnyertes alkotó számtalan olyan történetet álmodott meg az utókor számára, amelyek a maguk kategóriájában kiemelkedőek és az emberi pszichózist kívánják – nem klasszikus formában – bemutatni. Amikor éppen nem a kitalált karaktereit kínozza, szabadúszóként videójátékok elbeszéléseinek írásával foglalkozik. Férjével és macskájával Bostonban él. Ha szívesen megismerkednél részletesebben is munkásságával, akkor úgy gondolom érdemes ellátogatnod a szerző honlapjára is.

Diana Urban - Halálos játszmák című könyve 2023 nyári újdonságainak egyike, amely kis hazánkban a 21. Század Kiadó jóvoltából kerülhetett a könyvesboltok polcaira. A kötet igazán figyelemreméltó, hiszen – a most oly nagy divatnak örvendő stílusban -, élfestéssel készült, amely a maga domináns szín és formai választásával egy éke lehet polcunknak.

A történet főhőse Crystal Donovan, egy középiskolás lány, aki éli a tinédzserek ügyes-bajos hétköznapjait, hiszen iskolába jár, segít húga nevelésében és barátaival fokozatosan merül el a gamerek világában. De ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre a modern társadalmunk egyik fő eleme, hogy a fiatalok a játékok világában élnek. Iskolai és családi kötelezettségeit letudva sokszor alig várja, hogy barátaival elmerülhessen a MortalDusk világában, elvégre a tét nem kicsi, a legjobb csapat bejuthat a MortalDusk Tourney-re. A csapaton belüli harc sajnos elkerülhetetlenné válik, hiszen egy apropó folytán az alapjaiban 6 tagú csapat belső versenyén dől el, hogy ki az az 5 szerencsés „barát”, akik végül együttes erővel indulhatnak a nagy eseményen.

Egy nem várt fordulat viszont elemeiben forgatja fel Crystal életét, hiszen ki hallott még olyat, hogy egy emberrabló egy app segítségével üzeneteket küldözget a számára? Ráadásul a tét testvére élete, aki megkötözve várja, hogy nővére kiszabadítsa végre. A követelések egyre hajmeresztőbb feladatok elvégzésére sarkallják Crystal-t, míg a végén nem marad más, csak a sötétség, amely félő, hogy elnyel mindent és mindenkit, aki eddig kedves volt számára. Vajon sikerül időben elvégeznie a feladatokat vagy csupán egy vágyálom buborékjai lebegnek előtte, míg idővel kipukkadnak?

„A videójátékokra mindig számíthat az ember. Elterelik a figyelmet a fájdalomról. Felszárítják a könnyeket.”

Kép: NiKy m.i.

A kötet két szálon futó eseményeken vezeti olvasóját, elvégre megismerjük a múltban történteket – ezáltal a diszfunkcionális családi szerkezet is láthatóvá válik -, valamint a jelenben zajló ámokfutást is végigkövethetjük, hogyan és milyen akadályokon át vezet főszereplőnk sorsa.

A két idősíkon futó események katyvaszán keresztül próbáljuk meg megérteni, hogy ki állhat az emberrablás mögött és milyen tragédiák vezettek ehhez a feszültségekkel teli „játékhoz”. A tét mindig nagy, az igazság pengéje pedig a legélesebb fegyver, amely valaha létezett az emberiség történelmében, mégis nehéz teher mind a hordozónak, mind az „áldozatnak” egyaránt.

Őszintén szólva nagyon vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet, mert bár az alap sztori egyedi és nagyon aktuális, mégis a karakterek sok esetben elvitték az izgalmak jó részét. Az elején még nem sejtettem, hogy ki az elkövető és milyen események húzódhatnak meg a háttérben, de nagyjából a kötet felénél már szinte biztos voltam a megoldásban és végül egy nagyon kicsi eltéréssel kiderült, hogy jól gondoltam. Alapjaiban ezzel nem is lenne semmi problémám, elvégre nem az én korosztályomnak szól elsődlegesen a regény, de sajnos Crystal viselkedése elvitt egy negatív irányba. El tudom fogadni, hogy egy 16 éves lánynak nem erőssége a logikus gondolkodás, de, hogy semmire sem tudta használni a fejében lévő „computert”, az nagyon elszomorított. Több olyan feladatot hajtott végre, ami nonszensznek tűnt még számomra is, pedig mindig igyekszem felmenteni a fiatalabb korosztályt, hiszen tapasztalat nélkül az ijedtség sokszor őrültségbe hajtja az embert, de több esetben mutatkozott meg számomra egyfajta önsanyargató, kissé „királylány” viselkedés, amely egy bizonyos fanatizmussal keveredett.

A múlt és jelen párhuzamában a családi bántalmazás is előtérbe kerül, amely egyedül adott keretet ennek az őrületnek és tulajdonképpen mentette meg számomra is bizonyos szinten a regényt.

Kép: NiKy m.i.

Összességében elmondhatom ugyan, hogy az alapfeszültséget jómagam is átéreztem és néhol szomorúsággal olvastam a sorokat, de a leányka eszement ámokfutása számomra csak azt bizonyította, hogy fiatal kora ellenére sem erőssége a logikus gondolkodás és bár mentségére szolgált a szerette iránt való aggodalma, de ennek ellenére sajnos nagyon vegyes érzéseket hagyott bennem.

A történet olvastatja magát, ezt el kell ismernem, és ha kicsit szerethetőbb hősnővel találkozom, biztos vagyok benne, hogy számomra is egy nagyon izgalmas élményt hagyott volna. Most csak annyit tudok írni, hogy a kötet külseje nagyon megfogó és méltán tükrözi a belső eseményeket, ugyanakkor, aki otthonosan mozog a thrillerek világában, már kevésbé fogja komfortosan érezni magát.

A könyvet elsődlegesen a fiatalabb olvasóknak ajánlom, akiknek még tud feszültséget és izgalmat okozni egy tinédzser lány kálváriája, ugyanakkor egy délutáni, pihentetőbb olvasásnak is megfelelhet.

Amennyiben szeretnéd polcodon tudni a regényt, akkor nem kell mást tenned, mint a 21. Század Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy

Atiq Rahimi - Türelemkő

 

„(…) sajnos, vagy sem, de nem lehet mindenki boldog, sem az életben, sem a mesékben. Az egyik ember boldogsága egy másik ember számára mindig boldogtalanságot szül. Szomorú, de így van.”

A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.

Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.

A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.

Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.

„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”

Kép: NiKy m.i.

A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.

„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.

Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.

„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”

Kép: NiKy m.i.

Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben. Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.

Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a leülepedésre, feleszmélésre.

„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”

Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni. Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék, amelyet megbecsülni érdemes.

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra. 

Írta: NiKy

Ágoston Tamás - A repülés kezdetei

„Templom vagyok, de nincs bennem feszület.
Kert vagyok, de nincs bennem fa.
Óra vagyok, de nincs bennem idő.
Tenger vagyok, de nincs bennem mélység.
Ember vagyok, de nincs bennem egyensúly.
Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Pár napja egy érdekes beszélgetésben volt részem. Egy nagyon kedves távoli ismerősömmel úgy alakult, hogy pár órás kis délutáni eszmecserét tudtunk folytatni egy kellemes kávé mellett. Már legalább két óra is eltelt a „találkozóból”, mikor szóba került a klasszikus és kortárs költészet színessége, előnyei és hátrányai egyaránt, megemlítve egy-egy példaként szolgáló alkotót vagy művet, amelyek olvasmányainkból merítkezve kerültek felszínre. A hölgy szerint óriási eltérés van a letűnt korok nagyjai és a mai divathóbortból „majomkodó” költők között, hiszen a régmúlt óriásainak valóban volt oka drámai felhanggal szót emelni és emléket állítani az akkori események tekintetében, mint a mostani szavakat csak egymásra hányó „rajongóknak”. Őszintén szólva nagyon meglepődtem ezen a vehemens szónoklaton, hiszen tudomásom szerint beszélgető partnerem maga is amatőr versíróként tevékenykedik. Sajnos a véleményünk eltérése kissé feszült hangulatot teremtett, elvégre úgy gondoltam, hogy a klasszikus költészet virágkora és a mostani kortárs költészet divatja szinte tükörképe egymásnak. Mert, bár a mai kor szelleméből táplálkozó ember a rímek csicsás díszeit elhagyta, mégis az élet valós és valótlan képeiből állít emlékcsokrot versei által. Csak mert nem háborúról olvasunk a lapokon, még nem azt jelenti, hogy nincs miből merítkezni, véleményt formálni. Több alkotót is felhoztam példaként, de valamiért minduntalan egy név kavargott bennem. A találkozó után úgy éreztem, hogy ezzel a költővel nekem most „dolgom” akadt, így került elém a mostani olvasmányom.

Bomlasztó emberi kapcsolatok, őrület, fájdalom, halál. Ezek a pesszimista kifejezések és fogalmak cikáztak bennem, miközben ismét elmerültem Ágoston Tamás verseskötetében. Mondhatnám, hogy „déjà vu” érzés fogott el, elvégre még valamikor 2021 őszén volt szerencsém kézbe venni A visszaalvás művészete (2019) című könyvét, amely szintén nagyon depresszív hangulatot teremtett a maga groteszk valóságával és ezt a stílust örökítve vitte tovább a mostani kiadványába is. Persze, ha a kronológiai sorrendet veszem alapul, akkor pont fordítva kellene a fent leírtakat érteni, elvégre A repülés kezdetei 2017-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Mind a két kötetre jellemző egy bizonyos sajátos felhang, - akár mondhatnánk egy láthatatlan narrációnak is -, amely a sorok között megbúvó üzenetekkel, szarkazmustól váladékozva emlékeztetik az olvasót az élet árnyékos oldalára. És ha mindez nem lenne elég, a borítón látható fotó a Mary, a gyilkos elefánt kivégzése című fényképfelvétel (ismeretlen szerző, 1916) felhasználásával és tovább gondolásával a szerző tervezése látható.

Kép: NiKy m.i.
 

A versek rendkívül deprimáltak, ámbár a költemények alapjaiként szolgáló emberi kapcsolatok témaköre sem okoz ebben a formában boldogságot. Apa – fia, férj – feleség kontaktusok kerülnek felszínre, de mindezekre végig rávetül egy bizonyos árnyék. Az apa nehéz emberként érződik a sorokban, sokszor vissza-visszautalva azon elborzasztó pillanatképekkel, amelynek olvasása önmagában is lesújtó, nem hogy átélése. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy a szerző ezekben a sorokban éppen valami „bódulat” hatása alatt veti le sorait, nem pedig az emberi agy által lefagyasztott és néhol olvadásnak indult emlékmozaikok kerülnek felszínre akaratlanul is.

 „Míg anyám a könnyeit törölgette a ravatalozóban,
lehúztam apám ujjáról a fekete pecsétgyűrűt
a koporsó fölé hajolva. Gaztettemre nem derült fény,
mert mikor megkérdezte, hova tűnt a gyűrű,
ájtatos arcot vágtam, mint a múzeumi teremőr,
aki nem érti, ki kenhetett fikát az észak-itáliai mester
halhatatlan remekére. Nem tudom, mi ütött belém
mostanában. Minden nap felhúzom a gyűrűt,
mint szeretkezés előtt az óvszert, még az érzés is
hasonló, nem mintha egy ágyban szeretnék feküdni
apámmal, de egyre jobban hasonlítok rá, és ez
aggaszt. Reggelit adok a gyereknek, ellenőrzöm
az iskolatáskát, megcsókolom a feleségem száját
az ajtóban. Aztán benyúlok a festmény mögé,
amin egy sovány kisfiú egy szakállas öregember
előtt térdel. Általában a szőnyegen fekszem ilyenkor,
persze öltönyben, nyakkendőben, megpróbálok
nem lélegezni. Elképzelem, hogy üres kagyló
vagyok egy méregzöld akvárium alján. (…)”

 És felmerül bennem a kérdés: vajon milyen nő lehet, akit ez a férfi szeret? Feleség, akitől bármit kérhet szeretett férje, vagy egy „házicseléd” kis köténykében, magassarkú cipőben? Mindenhol rend és fegyelem vagy a szanaszét hajított dolgoktól már elférni sem lehet, de a fehérnépnek semmire sincs ideje? Milyen lehet mikor csillogó szemébe néz a társa? Vajon ez a kapcsolat szerelemtől tüzelt vagy csak a megszokott mozdulatok vezérelik az agyban dolgozó „vezérlőpultot”?

Kép: NiKy m.i.

„Kisettenkedtem a fürdőszobába, mert pisilnem kellett.
Már a kezemet szárítottam a radiátor fölött,
mikor berontott a feleségem , és felelősségre vont
a kutya miatt, akinek nem építettem házat karácsony
előtt. Könyörögtem, fejezze be a vádaskodást,
menjen vissza aludni, mindjárt megyek én is.
De előrántott a bugyogójából egy kést, s megfenyegetett,
hogy leszúr, ha nem lopok rózsát a plébános télikertjéből
Ötven szálat. Ez így nem mehet tovább, mondtam,
sürgősen el akarok válni. Erre pofon vágott,
mint amikor megkértem a kezét, de szűk volt
a gyűrű az ujjára. Akkor kellett volna gyanút fogni.
Most már el kell viselnem a rohamait, különben
az apja keresztre feszít a kávéház előtt,
ahol én vagyok a pincér. Ez történt a filozófia
tanárral is, aki a feleségem első férje volt.
Szegény ördög napokig sírt, mielőtt futni hagyták.”

Persze eme családias felsorolásból az édesanya sem maradhat ki, elvégre ő mindennek a kezdete. A jó példával járó, meleg ölelésbe vonó kegyelem, ahol akkor is el tudunk bújni, ha a világ felrobbanni látszik… vagy mégsem?

„Füstölgő gödörben alszom, mint egy boszorkány.

Fejem alá igazítom a megölt szarvas koponyáját,

ha zavar, hogy horkolok. Van hely itt kettőnknek is,

egyetlenem. Az anyám vagy, de úgy szeretlek,

mintha a nővérem lennél. Mielőtt kipréseltél

magadból, felírtam egy szót a méhedre.

Az ördög akarta, aki a kisujjamban lakik.

Később az inkvizítor szemében is láttam.

Régen az apám volt, de erről inkább ne beszéljünk.”

Kép: NiKy m.i.

Annyi furcsa, néhol őrjítő gondolat tárult szemeim elé. Hol vacogtam, mert a lelkem üres héjként tátongott, hol üvölteni tudtam volna, hogy ezt már nem lehet elviselni… Kínok között meghalni, pedig a halál nem adja ingyen magát. Mindenért fizetni kell… ki gonoszsággal, ki mással, de semmi sincs ingyen.

„Gonosz vagy, mint a tüdőbeteg bohóc, aki vért köpött a tejeskávéba.”

Összességében úgy érzem, hogy cseppet gyengébb lábakon állt a mostani költemények világa. Még mindig nem tudom beazonosítani, hogy a szerző valami ismeretlen eredetű, különleges „bódult” állapot hatására, vagy egy gondoktól terhes élet néma kiáltása által vetette papírra a verseket. Oly mindegy is, hiszen a titokzatosság fátylát még nem fogom tudni felemelni, de egy biztos, ezek után a harmadik, most megjelent verses kiadványát is meg fogom venni. Kell, akarom, nem eresztem. Minden erőmmel azon leszek, hogy visszatérhessek ebbe az ólomsúlytól elnehezült versemlékbe.

Ilyenkor szoktam ajánlani a könyvet, de most igazán tanácstalan vagyok őszintén szólva, mert ha létezik horror költészet, akkor a mostani alkotó eme műfaj teremtőjének egyike. Az élet pokláról nem szívesen olvasunk, hiszen nyomasztó és fullasztó is akár, de ha nem vesszük figyelembe, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a látó „vakok”. Mindenről jó tudni és széles körben mélyíteni az ismereteinket, persze az már más kérdés, ennyi tudással még élvezhetjük-e a „gondtalan” életünket. Tehát ezek után mindenki saját felelősségre vegye kézbe ezt a vékony, de annál tartalmasabb kötetet. De ne mondjátok, hogy én nem szóltam időben!

„Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Amennyiben mégis a vakmerőséget választod, akkor nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

María Gainza - Látóideg

„Nincs nyomasztóbb egy eltitkolt családi legendánál. Erre az alapkőre épülnek a családok, innen ered a szülők és a gyerekek közötti kapcsolatban a zárt klán érzés, amiért senki sem foglalkozik személyesen a másikkal.”

A minap egy igen érdekes álomban volt részem. Ugyan teljesen minden részlete már nincs meg, mégis szeretném megosztani veletek. Egy hideg, ám verőfényes napsütéses reggelen kissé zaklatottan „ébredtem”, hiszen befészkelte magát a szívembe egy érzés. Tudtam, hogy aznap rengeteg dolgom van, mégsem bírtam szabadulni tőle. Végül úgy döntöttem, hogy engedek – tőlem szokatlan módon – ennek a mély, és kissé agresszív sugallatnak és elmegyek a Szépművészeti Múzeumba.

A következő emlékkockán már egy hatalmas terem előtt állok. Egy csoport idegen között tolongok, hogy az aznapra hozzánk rendelt tárlatvezetővel elindulhassak felfedezni a prospektusban meghirdetett kiállítást. A kezemben lévő apró, széthajtható – marketing célzattal készített, kissé silány minőségű – katalógus, pont annyira érdekes, mint a kabátomra szállt porszem, mégis több, apró mozaikképről nem tudom levenni a tekintetem. Szeretném kinagyítani és kissé feszülté is válok, hiszen a telefonom által lefotózott kép sem adja vissza, azt a perspektívát, amire oly nagyon vágyom.

Végre megérkezik a hölgy, aki időközben valószínűleg a maratont is lefutotta, hiszen nagy „kortyokban” veszi a levegőt, miközben próbál úrrá lenni szapora lélegzetén és a kissé felháborodott csoporton egyaránt. Végre elindulunk, bár a tempót kissé lassúnak érzem – hiszen nem akartam órákat elherdálni drága időmből –, de, talán a csigatempót leszámítva, megkapom azt, amiért ide jöttem.

Míg egymást letaposva tolongunk egy terem ajtaja előtt, azon morfondírozok, hogy miért is akartam a brosúra képeit kinagyítani, de végül elengedem eme gondolatmenetemet, mert elém tárul a „végtelen”…

A tárlatvezető nevét is sikerül időközben megtudnom. Egy bizonyos María Gainza kisasszonyról van szó, aki bár apró termetű, hangja és szélvész mimikája egy egész csoportot képes lehengerelni és csendre inteni. Ezt már elsőre is szimpatikusnak vélem, hiszen erre a hölgyre bizony úgy látszik, hogy igaz egy számomra elcsépelt mondás, miszerint a „látszat néha csal”. Való igaz, hogy én is beleestem abba a hibába, hogy elsőre ítélkeztem, - de nem szeretem, amikor elkésnek. Mint kiderül, María Buenos Airesben született – lehet ezért nem ért ide időben – és régebben tagja volt a The New York Times Buenos Aires-i szerkesztőségének. Ebből arra a következtetésre jutok, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkezik, és talán segítségemre lehet, bizonyos képek értelmezésében. Kitekintésként megjegyezném, hogy nagyon szeretem a művészetek világát, de szinte soha nem tudtam még rávenni magam arra, hogy önszántamból kiállításokat tekintsek meg. Ezért is oly érthetetlen, mit is keresek itt egy hétköznapon.

A kiállítás nagyon érdekes már elsőre is, hiszen nem csak címével – Látóideg – hívja fel magára a kíváncsi művészrajongó figyelmét, de összesen tizenegy (történetre) teremre fókuszál. Minden helyiség egy-egy festő munkáját kívánja bemutatni. A csarnok, ahova időközben beléptünk, egy igazi kincseskamrának bizonyul. Tartalma ugyan nem a megszokott aranyat, gyémántot és kitudja még milyen „vackokat” őrzi, hanem tizenegy ajtót, amelyek felett egy-egy különleges cím olvasható. Amíg a többiek hallgatják Gainza kisasszonyt, addig én elolvasom a felíratokat.

1. Dreux szarvasa
2. Kösz, Charly
3. A romok varázsa
4. A menedék
5. Villámok a vízen
6. A csapóajtón túl
7. Egy élet festményekben
8. A lélegzés művészete
9. A domb az ablakomba
10. Kopogószellem
11. Pitucones

Mit ne mondjak, igen érdekes megnevezések, de mi köze lehet az általam várt festőkhöz bármelyiknek? Persze türelmetlenségem és értetlenségem kiülhetett az arcomra, mert egyszer csak előttem terem María és sokatmondóan rám kacsint. Már szólásra nyitom ajkaimat, amikor egyik pillanatról a másikra felébredek…

A „kis” huncut bevezetőmből persze semmi sem igaz, de valahogy így képzeltem el olvasásom folyamán, hogyan is „ismerkedtem” meg a szerzővel. A valóság persze ennél sokkal puritánabb, hiszen nagyjából egy éve találtam rá a Sonora Kiadó honlapjára. A könyveikről szinte semmit sem tudtam és maga a kiadó sem volt számomra ismerős, de idén azt vettem a fejembe, hogy mikrokiadókkal szeretném – alapvetően sem szűk – olvasmánylistámat bővíteni. A latin-amerikai szerzőkre fókuszált könyvvállalkozás izgalmasnak ígérkezett a számomra, ráadásul pár hete online olvasótalálkozót hirdettek, így evidenssé vált, hogy olvasnom kell a könyvet.

Ennek a kötetnek a megjelenése még 2021—ben történt, mégis számomra újdonság varázsával kecsegtetett. Az első benyomás, amely nagy izgalommal is töltött el, maga a borító volt. Mint megtudtam, Henri Rousseau festménye alapján Miklós Martin tovább „álmodásával” készült. Szerintem önmagában is egy remekmű, érdemes külön rápillantani. 

Kép: NiKy m.i.

A könyvről valóban elmondható, hogy nehéz bekategorizálni. A szerző saját hangját – narratíva – felhasználva ötvözi a családi történeteket azon festők életútjának bemutatásával, akiknek legalább olyan gazdag - tragédiák, szerelmek, betegségek vagy éppen maga a halál általi – tapasztalások színesítették életüket, mint a családtagokét egyaránt. A látószög nehezen fókuszálható, néhol a homályba is vész a tekintet, de mindig valami érdekességet kínál a szemlélőnek.

„[…] a művészet játéktere a szépet és a megragadót elválasztó távolságban van, a befogadást módosító tényezők pedig, és legtöbbször ez történik, akár a legapróbb dolgok is lehetnek.”

Valóban számos különleges festményt és megálmodóját ismerhetünk meg az egyedi címek alatt. A történetek térben és időben is sokrétűek, ráadásul egy idő után összemosódnak egy család tragédiáját fejtegető hangéval. Ha már erről írok éppen, megjegyezném, hogy a szereplők között lévő kapcsolatok is igen színesek. Az anya-lánya, testvér viszonyok mögött húzódó okok vagy félreértések már önmagukban is feszültséget és izgalmat váltanak ki az olvasóban, de sajnos annyira sosem kapunk elég információt, hogy elégedettek is lehessünk. 

Kép: NiKy m.i.

Visszatérve a festőkhöz személyes kedvencemet is felfedezhettem, ami határtalan boldogsággal töltött el. Nem tagadom, hogy Gustave Courbet - A Viharos tenger című festménye különleges helyen van a lelkemben. Mindig is vonzódtam a kaotikus, kissé talán romboló természeti elemekhez, a víz pedig életem egyik legmeghatározóbb természeti különlegessége. Maga a festmény, mind színvilágával, mind képi üzenetével, felzaklat és megnyugtat egyszerre. Ez a dualitás, vagy nevezhetem éppen antoníma érzékelésnek is, elegendő ahhoz, hogy a libabőr elinduljon a testemen. Ennek a fejezetnek külön figyelmet szenteltem és legalább kétszer újra olvastam, egy kis idő eltéréssel. Minden alkalommal újabb és újabb értelmet nyertek számomra a történetben életre keltett karakterek és egy megfoghatatlan, álomszerű lepel alá kerültem, amely súlytalansága ellenére mégis rám nyomta üzenetét. Mondhatnám, hogy nehezteléssel gondoltam vissza erre, de ennek ellentétje lett igaz rám, hiszen egy mély hála és nyugalom alakult ki bennem. Aki ennyi figyelmet fordít egy letűnt kor tehetségének, annak különleges lélekesszencia adatot meg.

„[…] azért írunk, hogy közben valami másról meséljünk.”

Úgy gondolom, hogy ennek a könyvnek számos mély gondolatisága, üzenete van olvasója irányába. Nemcsak az emberi kapcsolatok tekintetében, de az élet és halál mezsgyéjén járva is. A festészettel fűszerezett történetek varázsecsettel (tollal) készültek. A (tinta) festék pedig maga az életből keverődött ki, ami vászonra felfestve ezer színben pompázik mindenkinek. Hogy ki mit lát meg benne, persze egyszeri és megismételhetetlen, de ettől is olyan különleges.

„Mond meg, mit olvasol, és megmondom, hogy vagy […].”

Összességében egy nagyon eklektikus történetcsokrot kaptam a kötet által, amelynek illata még olvasásom után napokkal is érződik. Különlegesnek gondolom, mert ritkán veszek kézbe olyan könyvet, ahol a múzeumba, kiállításra járást egy terápiás kezeléssel azonosítja a szerző. Itt számos okból kerül az adott főszereplő egy-egy művész képeinek bemutatójára, mégis felszabadító hatással bír a szemlélőre. Meghozta a kedvet számomra is, hogy felkeressek egy-egy kiállítást és elmerüljek egy kicsit ebben a különleges világban.

Ajánlom a könyvet, de nehéz bekategorizálni, hogy igazán kinek is szólna éppen. Talán elegendő annyit írnom, hogy ha szereted a különlegesebb és egyedibb kiadványokat, akkor ezt mindenképpen érdemes kézbe venni. Nemtől, kortól függetlenül csak annyit javasolhatok számodra: először olvasd el ezt a könyvet, utána pedig irány a közeledben található múzeum.

„[…] soha senki nem áll készen semmire. Ez a poén, nem?”

Ha szívesen elmerülnél ebben az egyedi világban, nem kell mást tenned, mint a Sonora Kiadó weboldalán ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Turbuly Lilla - Pestre fel!

 

„Imádom az ilyen reggeleket: amikor süt a nap, de a levegő még tiszta.  Ilyenkor az ember elhiszi, hogy minden csak most kezdődik, és kizárólag jó dolgok történhetnek vele.”

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében… „(William Shakespeare - Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín; fordította Szabó Lőrinc). Ez a rövid idézet jutott eszembe először, amikor kézbe vettem a mostani kötetet. Nem hiába, hiszen az aktuális olvasmányom is a színházat és a színészkedést vette górcső alá, bár tény, hogy a fenti szöveg a világirodalom egyik leghíresebb alkotójának különlegesen megformált észrevétele egy letűnt kor társadalmáról, amelyről gondolhatnánk, hogy mennyire elévült, de az ember nem változik, csak az idő és ezáltal a korszelleme.

Mostanában sok olyan könyvet vehettem kézbe, amely az ifjúsági irodalom szférájába tartozik, hiszen a Merítés-díj Ifjúsági zsűri listájáról szemezgettem ezen alkotásokat. A felsorolt kötetek mind színvonalban, mind mondanivalóság tekintetében igen csak változatosnak mondhatóak, mégis egytől egyig érdekesek a maguk kategóriájában. Sokszor keresem a mélyebb tartalmat ezekben a regényekben, és amikor nem lelem, csak ráncolom a homlokomat, pedig a lényegről elfeledkezem. Ezen kiadványoknak elsődleges dolguk, hogy szórakoztassanak, és csak másodlagosan kell valami pluszt nyújtaniuk olvasójuknak. Persze, ha mind a két feltétel teljesül, az már maga az oázis lelkemnek, mégis néhol túl szigorúnak vélem a magam igényeit. Vajon mindenképpen kell, hogy egy fiataloknak szóló kötet tanítson is? Vagy csupán a rohanó világunk miatt érezem úgy, hogy sokkal többről kell, hogy szóljon, mint egy átlag regény!

Amikor –pár bekezdéssel – fentebb az egyik régi kedvenc alkotómtól idéztem, akkor jöttem rá, hogy maga a szórakozás is olyan képlékeny. Az életünkben annyi szerepet játszunk akaratlanul is, hiszen nem lehetünk könnyedek, mikor hív a kötelesség vagy éppen az események ezt kívánják tőlünk, de szigorúan sem jó látni mindent, elvégre nem akarunk idő előtt ráncosodni sem. A középút a legjobb tartja a mondás, de ezt mindenkinek magának kell megteremtenie, amelyet ki – ki szerepének megfelelően alakít ki. De ha színház az egész világ, akkor a könyv is egy színdarab, amely addig tart, míg az utolsó oldalt be nem csukjuk.

Kép: NiKy m.i.

Turbuly Lilla egy igencsak sokszínű szerző, aki számos területen megméretetett, hiszen nemcsak a novellák világában mozog otthonosan, de a költészet hegyeit is meghódította már, ahogy a gyermek – és ifjúsági irodalom határtalan birodalmát is megjárta. Ezek után kissé furcsának tűnhet, hogy színes írói pályafutása mellett, bizony még színházkritikusként is ismeri a publikum. Ha szeretnél többet megtudni az szerzőről, akkor javaslom, hogy keresd fel honlapját.

Turbuly Lilla – Pestre (f)el! című ifjúsági regénye 2022-ben jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. A könyv könnyed stílusát már a borítóra vetett első pillantásból már sejthetjük, amelyet a többi  illusztrációkkal együtt Bertóthy Ágnes álmodott meg a számunkra. A vidám, kissé vicces képek remekül kiegészítik az írói stílust, amely a maga könnyed és közvetlen hangvételével remek hangulatot teremt az olvasásra.

Ebben a történetben egy (csonka) család kerül a középpontba, ahol az elvált szülők két otthont teremtve próbálják gyermekeik életét irányítani.

Bogi egy 13 éves általános iskolás leányka, akinek nem a hétköznapi tinédzseri élet jutott mostanában osztályrészéül. Hiszen nem elég, hogy édesanyja ikreket vár a mostohájától, de édesapja ügyetlenkedései miatt bizony rendre rá marad a háztartás ügyes-bajos vezetése is. Ráadásul 8 éves öccsét is felügyelnie kell Budapest szívében, amely nagyon távol esik nyugodt, falusi otthonától, és mindez sokszor kész kalamajkához vezet. Nem elég, hogy a szülői szerepkört is neki kell betöltenie, de bizony az otthoni dolgok mellett, az iskolában sem túl fényesek a napok. Megfelelni az új angol tanárnőnek, otthon rendet teremteni, felügyelni Apát és Öcsit is embert próbáló feladatok, de még a jövővel kapcsolatos kételyek is mardossák Bogi lelkét.

Kép: NiKy m.i.

De milyen is a diákélet, ha nem lenne csupa bonyodalom, mégis emellett marad egy kevéske idő egy nagyobb álom megélésére is, hiszen az iskolai színházkört is megismerhetjük tüzetesebben. Vajon a színészi pálya csupán hazugságok hálója vagy sokkal több annál és egy 13 éves lány képes –e megállni a helyét ilyen sok szerepkörben egyáltalán? Nos, ezt nem árulhatom el, de javaslom, hogy válts rá jegyet!

„Szóval ilyen is lehet a színház. Nemcsak egyszerűen érdekes vagy ünnepélyes, nemcsak vicces vagy komoly, hanem valami olyasmi is, amiről azt gondolod, hogy rólad szól, mert te is úgy érzed, hogy „Mért félnél, m’ért élnél, ha nem egy álomért”? (Dés László – Geszti Péter – Mi vagyunk a Grund!”

Ennek a történetnek nagy erőssége a rejtett humor, amely sokszor szinte robbanásszerűen kerül az olvasó elé, és számos komolyabb témát is érint. Némiképpen önző szülők gyermekeiről mesél, ahol a hősnőnknek kell megoldani olyan feladatokat, amelyek korához képest még túl nagy kihívások.

Sok érdekességet rejt a maga egyszerűségében és talán a szerző a saját életéből is merítkezett, amikor eme regényét megírta. Elvégre a színházi életről vagy a színészi létről csak az tud hitelesen írni, aki maga is benne forog a közegben. A tapasztalat átültetése e tekintetben nagyon jól sikerült, elvégre szinte szárnyra kél az olvasó maga is.

Először arra gondoltam, hogy nem minden gyermeknek adatik meg, hogy valóban megélhessék korunknak megfelelően a szerepüket. Hiszen itt van Bogi remek példája is, miszerint az iskolában a korosztályának megfelelően kezelik a felnőttek, de ahogy vége a napi óráknak kénytelen egy magasabb funkcióban is helytállni, ha nem akarja, hogy katasztrófához vezessenek a hétköznapok kissé ügyetlen apukája mellett.

Szerettem a leányka bőrébe bújni és kissé elmerengeni az élet dolgain. Jó érzéssel töltött el, hogy cseppet koravénként látja a környezetét, nagy szeretettel törődik családtagjaival, de mer nyitni az újdonságok felé is. A gyökereket nehéz kitépnie és a kétlaki élet sem tesz túl jót eleinte a lelkében, de a sulis darabban végre megélheti azokat az érzéseket, amelyek talán a szürke mindennapokban elkerülték volna. Ráadásul cukorborsó, de kissé ügyetlen édesapja, izgága öccse, egy remek humorú szomszédasszony, barátok és ellenségek is színesítik életét. Hát nem remek?

Események tekintetében pörgős a könyv és nem hagyja olvasóját cserben, elvégre egy perc nyugta sincs senkinek. Tanulunk, mosogatunk, utazunk, családosan vagy éppen barátokkal bajlódunk, de mindig mozgásban és másokkal törődve. Ha bánat éri szívünket, a gyógyító balzsam ugyan hamar érkezik, de kellően keserédes utóérzést hagy maga után, hogy legyen min rágódni mégiscsak. És persze a nem várt szerelem is kopogtat az ajtónkon, de, hogy beengedjük –e, az már a jövő zenés darabjainak egyike.

Kép: NiKy m.i.

Talán kissé szokatlannak tűnt elsőre az a mérhetetlen mennyiségű párhuzam, amely felfedezhető a regényben. Ilyen például a régi és új családi szerkezet megélése, vagy a vidék és nagyváros közötti szakadék meglátása.

„Különben ez a hajléktalan dolog is azok közé tartozik, amiről, amíg otthon laktunk, legfeljebb csak hallottam, de az teljesen más, mint látni, hogy tényleg ott fekszenek az utcán meg a padokon, és hogy mindenki úgy megy el mellettük, mintha ez tök normális lenne. Mint a kosz az utcákon meg a pisiszag a kapualjakban.”

Összességében azt hiszem, elmondhatom, hogy meglepetés volt számomra ez a kötet, hiszen bár könnyed és szinte légies stílusú, mégis megleltem a magam által oly „kedvelt” komoly mondanivalóságát. Hogy elégedett lennék? Igen, ezt határozottan állíthatom és pont ezért nagyon szerettem ezt a pár órát, míg kizökkentem a mindennapjaim szerepéből.

Azt hiszem ezt a történetet kortól és nemtől függetlenül ajánlani tudom, mert kicsit mindannyian szerepet játszunk a magunk színházi darabjában. Hogy kinek jut a főszerep az persze egyéni, de azt biztosan állíthatom, hogy a jó színész egybeolvad szerepével és ezáltal addig önmaga lehet. Én csak annyit mondhatok számotokra: Legyetek kényelmesen könnyedek, hiszen az életed előadásához csak te kellesz!

Ha úgy érzed megfogott a fenti kritika és esetleg kedved van egy kis olvasáshoz, akkor ajánlom figyelmedbe a Móra Kiadó honlapját, ahol, számos különleges kötet mellett, ezt a regényt is meglelheted!

Írta: NiKy