"Humor nélkül nem lehet élni. Akit sok megpróbáltatás ér az életben, előbb-utóbb megtanul nevetni rajtuk, mert csak így lehet átvészelni a viszontagságokat anélkül, hogy becsavarodnánk." - Interjú Tarja Kauppinen írónővel

 

Fotó: Szabó Tamás

Mindig nagyon izgatott és boldog leszek, ha olyan személlyel készíthetek interjút, aki valamilyen formában jelen van a hétköznapi életemben. Ez az ismeretség ugyan nem személyes, de a virtuális „élet” is nagyon fontos a számomra, így bizony napi szinten olvashatom Tarja Kauppinen írónő posztjait. Beszélgetésünk fő témája természetesen a nem olyan régen megjelent: A nép igazsága című regénye, de számos más érdekességről is kérdeztem az írónőt. Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm szépen, hogy elvállaltad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg A nép igazsága című regényed?

1987-ben születtem, életem során több mindennel is foglalkoztam hobbi vagy hivatás szintjén, ami ezek közül az írói karrierem szempontjából releváns, az a lótartás, a terepfutás, az erkölcs és a vallások, valamint a pedagógia. Ezek életemnek azon elemei, melyek valamilyen formában A nép igazságában is megjelennek.

A regényt 2016 nyarától 2018 júniusáig írtam. A helyszínt és annak népességét akkori és korábbi lakóhelyeim ihlették, mert életem során elég durva környékeken volt szerencsém lakni. A szerencsét nem ironikusan mondom, valóban sokat tanultam és gazdagodtam ezen élmények által. A 2016-17-es és az azt megelőző évek életem legnehezebb időszaka volt, tele veszélyesebbnél veszélyesebb lakhelyekkel, költözésekkel, egzisztenciális és egészségügyi problémákkal. Mondhatjuk, hogy ezek ihlették A nép igazságát: az az erkölcsi fertő, amit magam körül láttam – akkoriban egész közelről -, valamint a mindennapos küzdelem, amit akkortájt vívnom kellett a környezetemmel, olyannyira, hogy azt az egészségem is megsínylette.

A regény szatíra és fantasy keveréke. Hogyan választottál stílust és miért döntöttél végül e kettőség mellett?

Szatírának indult, de ha megnézzük a legtöbb szatírát, igazak rájuk a spekulatív fikció ismérvei is, hiszen például az 1984, az Állatfarm, a Szép új világ vagy a Harc a szalamandrákkal is tartalmaz fiktív elemeket, sőt, némelyikük még kitalált fajokat is. A nép igazsága ugyanígy keletkezett: a fantasy panelek társadalomkritikai célt szolgálnak.

Ahogy olvastam a történetet, többször úgy éreztem, hogy erős társadalomkritikával van dolgom. Mennyire állja meg a helyét ez a gondolatom? Illetve némiképpen politikai célzatot is éreztem olvasásom folyamán. Van-e alapja ennek a gondolatmentemnek?

Helytálló észrevétel. Szándékosan nem adtam pontos magyarázatot, hogy mindenki a maga olvasata szerint értelmezhesse a XX. századi kelet-európai történelem egyes elemeire tett utalásokat. Ugyanakkor regényem az első betűtől az utolsóig fiktív, a hasonlóság bármilyen valós eseménnyel, rezsimmel, terrorral, autokráciával vagy ideológiával csupán a véletlen műve.

Mennyi ideig tartott az írás folyamata és milyen forrásokból merítkeztél?

Az írás folyamata két évig tartott, és a napjainkra jellemző erkölcsi hanyatlás volt a fő ihletforrásom.

A könyv a Twister Media [bekezdés] pályázatán díjazott alkotás. Mesélj, kérlek erről egy kicsit! Hogyan történik egy ilyen pályázatra való jelentkezés? És az eredményhirdetés után milyen folyamaton mentél keresztül a történeteddel együtt, hogy végül a nyomdából az olvasók kezébe kerülhetett a kötet?

Beküldtem a kéziratot a megadott időszakban, szinopszissal együtt. A szöveg a zsűri részéről, melynek tagja volt többek között a JAK korábbi elnöke, Gaborják Ádám, majdani szerkesztőm is, egybehangzóan pozitív elbírálásban részesült. A szerkesztést Ádámmal a 2019-es év során végeztük, majd a szöveg az illusztrátorhoz, a legjobb magyar képregény díjával is kitüntetett Németh Gyulához került, aki a borítón kívül a kötet belső illusztrációit is készítette az instrukcióim és saját elképzelései alapján. A regény végül 2020 szeptemberében jelent meg, és két könyvbemutatója volt: egy Békéscsabán, a Békés Megyei Könyvtárban, az Országos Könyvtári Napok eseménysorozat részeként, egy pedig online, mivel Budapesten a covid miatt nem lehetett élő könyvbemutatót tartani. A fővárosban is tervezek író-olvasó találkozót, amint a járványhelyzet lehetővé teszi, valamint több vidéki nagyváros könyvtárába is kaptam már meghívást, melyeket az első adandó alkalommal meg is valósítunk.

A borító számomra képregényes érzést tükrözött. Hogyan esett erre a választás? Hiszen a téma súlyosságához képest kissé könnyedebb, bár sajátos stílust képvisel.

Mivel a szöveg több irányzat elemeit is magán viseli, fogas kérdés volt, hogy hová pozicionáljuk a külső megjelenése által. Nyelvezetét és üzenetét tekintve a szépirodalomban is megállja a helyét, így szerkesztőm ezt az irányt javasolta, ugyanakkor utalni kellett a humorra és a fantasyre is. Azért döntöttünk végül e képregényes stílus mellett, mert alighanem a képregény, vagy az azzal rokon illusztrált regény, animációs film rejti magában a legjobb művészi lehetőségeket a szépirodalmi tartalom, az esztétikus nyelvi forma és a kalandos, fantasztikus történet ötvözésére.

Számomra a két legjobb és legizgalmasabb karaktered Leiden és Globberina volt. Ki volt a kedvenc szereplőd? Kivel tudtál igazán azonosulni és kivel a legkevésbé?

Mivel minden karakter finoman szólva is esendő, mindannyiukhoz ambivalens érzések fűznek, amint az olvasók többségét is. Leiden sokaknak kedvence, mert tisztaszívű, ártatlan, jó szándékú legényként minden tökéletlensége ellenére is nagyon szerethető figura. Az én szívemhez Rafinesse áll a legközelebb, mert gyarlóságai mellett számos pozitív tulajdonsága is van: intelligens, talpraesett, jó humorú, megnyerő személyiség, aki kiválóan kommunikál, tud és mer küzdeni a céljaiért, ugyanakkor azt is látja, hogy kihez hogyan kell viszonyulnia, szociális készségei kiemelkedőek. Nagyon megszerettem őt, ami persze nem jelenti azt, hogy szemet hunyhatunk a gazembersége felett, de valójában mind ilyenek vagyunk, van pozitív és negatív oldalunk is, ha nem is olyan élesen, mint ahogy az a regényben megjelenik. De hát a szatíra, a karikatúra lényege épp az, hogy ne csak a szépet és a jót mutassa meg, hanem rávilágítson a csillogó felszín alatt lapuló, kijózanító valóságra is.

Hogy kivel tudok leginkább azonosulni? Kézenfekvő lenne a válasz, hogy Tarjával, és igen, őbelé került a legtöbb belőlem. Ugyanakkor néha Leidennek érzem magam, és van, hogy Rafinesse-nek kell lennem. Semmiképp sem állíthatjuk, hogy Tarja egy az egyben én volnék, ugyanakkor a regény világában egyértelműen az ő nézőpontja áll legközelebb az enyémhez.

Havasfelföld egy elképesztően zord, alantas és finoman szólva is szentségtelen vidékként mutatkozik be a lapokon. Az ott élők pedig – mint várni lehetett- a leggaládabbak. Honnan jött az ötlet és miért ezt a helyszínt és társadalmi réteget választottad?

Havasfelföld a társadalom elé tartott görbe tükör. Ott van például Leiden, a jószívű, de nem túl leleményes kispolgár, aki fárasztó, alantas munkával tölti az egész életét, de nem jut egyről a kettőre, mert nincs az a nő, aki megmaradna egy ugyan kedves és érzékeny, viszont rövid eszű és vagyontalan férfi mellett. Alighanem azért is kedvelik olyan sokan Leident, mert ő képviseli a legszélesebb társadalmi réteget. De ott van például a csinos és magasan kvalifikált Doranna is, aki előnyös külseje és karriersikerei miatt az önteltség bűnébe esik, Rafinesse, a minden hájjal megkent politikus, vagy Tarja, akinek szíve csakis az igazságért dobog, s ez a csőlátás, még ha nemes szándékból fakad is, sebezhetővé teszi.

A humor rendkívül szórakoztatóvá tette a történetedet. Mennyire volt tudatos ez a néhol gúnyos hangvétel? Volt szándékod esetleg a történet komolyságát oldani a vicces elemekkel? Ugyanakkor, ami vicces, nem feltétlen csak szórakoztató.

Humor nélkül nem lehet élni. Akit sok megpróbáltatás ér az életben, előbb-utóbb megtanul nevetni rajtuk, mert csak így lehet átvészelni a viszontagságokat anélkül, hogy becsavarodnánk. Amit még kifejlesztenek a hányattatások, az az önkritika. Aki nem tud nevetni a környezete jelenségein, bízvást meg fog keseredni, aki pedig nem tud nevetni önmagán, nem ismeri fel és be saját hibáit, gyengeségeit, annak önképe ugyanúgy torzulni fog, mint a szereplők közül többeké. Jól látod, a humor célja valóban a mondanivaló komolyságának oldása.

Térjünk kicsit át a személyes életedre, ha megended! Köztudottan nagy sportrajongó vagy. Az évek folyamán többször láttalak versenyeken, megmértetéseken. Most, hogy lassan másfél éve tombol a Covid vírus, ezek az események korlátozottan vagy szinte teljesen elmaradnak. Hogyan éled meg ezt az időszakot? És milyen hatással van ez az írói tevékenységedre?

Sportrajongó, ez a jó kifejezés. Az egyik kedvenc katolikus szentem, Avilai Szent Teréz írja A belső várkastély című művében, hogy minél többet fejlődik az ember, annál kevesebbnek érzi magát – ezt teljesen aláírom. Bár hobbifutóhoz képest szép eredményeket értem el, egyre inkább rádöbbenek arra, hogy mennyire semmi vagyok, hogy mennyire semmi az ember. A legfontosabb, amit megtanultam a sportból, az alázat. A mindennapi életben ritkán szembesülünk a korlátainkkal, azzal, hogy kész, nem vagyok képes többre, ha megfeszülök, akkor sem – a futás azonban megtanított fejet hajtani a természet ereje és a saját korlátaim előtt. Elmondhatatlanul ajánlom mindenkinek, hogy sportoljon, és tapasztalja meg, hogy milyen az, amikor koppansz a saját teljesítőképességed határán. Egy hegycsúcsra felérve, vagy egy célba beesve nem azt szoktam érezni, hogy „sikerült, megcsináltam, hű, de jó vagyok”, hanem inkább leborulok lélekben a természet, a szint, a táv és az erőfeszítés előtt, melyek újra meg újra emlékeztetnek arra, hogy porszemnél is kevesebbek vagyunk. Érhet el valaki hatalmas sikereket, halmozhat fel óriási vagyont, 60-70 km után meg fogja tanulni, hol lakik a magyarok Istene. De ha nem sportol rendszeresen, akkor akár már 10-15 km után is.

A gyakorlati részére visszatérve: amióta nincsenek versenyek, maradnak az instant körök és a virtuális futások. Ezek nyilván kevésbé motiválóak, mint egy tömegrendezvény, edzésnek és kikapcsolódásnak azonban tökéletesek. A világ zaja blokkolja az elmémet, úgyhogy szükségem van arra, hogy hetente legalább egy párszor kimenjek futni az erdőbe, mert csak ilyenkor tudok gondolkodni, fejben alkotni.

Finn hangzású név szerepel a borítón, ez az eredeti neved vagy választott írói álneved?

Álnév a Tarja Kauppinen, mert a valódi nevem olyan hosszú és kacifántos, hogy nem alkalmas írói névnek. Eredetileg azt is szerettem volna, hogy ne tudják az olvasók, hogy Tarja Kauppinen magyar, de ezt már rég elengedtem. Mindenesetre ragaszkodnom az álnévhez, mert megvéd, segít elválasztani a magánéletemet a karrieremtől.

Nagy könyvrajongó hírében állsz a moly.hu oldalon. Milyen történeteket olvasol szívesen és honnan inspirálódsz?

Klasszikusok, szakrális irodalom, szakirodalom, néha líra. Mikszáth és Krúdy világával, nyelvezetével nem tudok betelni, Esterházy Péter a magyar posztmodern legnagyobbja, Krasznahorkai szövegeiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, drMáriás szatíráinak a világirodalmi piedesztálon volna a helyük, ezen kívül rendszeresen tanulmányozom a Bibliát, szentek életét a világ minden tájáról, foglalkoztat a kereszténység mellett a buddhizmus, zoroasztrizmus, taoizmus is, a szociográfiákat és történelmi témájú szakkönyveket pedig azért forgatom, mert érdekelnek. Az olvasással célom a lelki fejlődés és az ismeretszerzés, a szórakozás nekem nem elég. Persze az sem hátrány, ha egy szöveg értelmezésébe nem őszülök bele, de semmi esetre sem a habkönnyű regényeket keresem.

Hogyan fogadták a családtagok, barátok, ismerősök, hogy könyved jelent meg?

Az írás a magánügyem, igyekszem különválasztani a karrieremet a magánéletemtől. Mindig zavarba jövök attól is, ha egy idegen felismer az utcán, és rám köszön, hogy szia, Tarja. Persze ez nagyon hízelgő, és méltányolom is, csak nehéz megszokni.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig a könyvedről? Illetve, ha akadt negatív véleményezés, hogyan fogadtad?

A többség imádja, a kisebbség elég jónak tartja, és persze elkerülhetetlenül akadt pár visszafogottabb véleményezés is. Ezek senkinek sem esnek jól, annyit tehet az ember, hogy napirendre tér fölötte, ehhez a pszichoterápián tanult spirálgyakorlatot (ez egyfajta meditáció) szoktam segítségül hívni, valamint arra gondolok ilyenkor, hogy a legnagyobbak és a legjobbak sem érintenek meg mindenkit. A könyvem minőségéhez immár nem fér kétség, és hálás vagyok azért, hogy akik kevésbé kerültek egy hullámhosszra vele, azok is korrektül véleményezték. Ugyanakkor elsöprő többségben vannak a kedvelői, fogadtatása kiemelkedően pozitív. Szakmai körökben is elismerő kritikákat kapott.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Esetleg kipróbálnád magad más irodalmi témakörben is?

Aki követi az olvasmányaimat, annak aligha mondok újdonságot azzal, hogy a fő profilom a szépirodalom. Korábban több szépirodalmi novellám is jelent már meg antológiákban, többek között a 100 szóban Budapest kötetekben, ahol óriási a verseny, több ezer alkotás érkezik mindig, ezért különösen nagy eredménynek tartom, hogy négy évben is bekerülhettem a kötetekbe. Szépirodalmat még mindenképpen olvashattok majd tőlem, de tervezem folytatni ezt a crossover vonalat is a szép- és a zsánerirodalom között, amit A nép igazsága képvisel.

Köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook és az Instagram oldalait, hiszen további érdekességeket olvashattok!

A nép igazsága című kötetet, pedig a Twister Media Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy