Ezt a könyvet utazókönyvként kaptam, amit ezúton is szeretnék megköszönni, ugyanis egy csodálatos és mély érzelmi utat járhattam be általa.
Bevallom Mirejla Boglaar – Tollászkodás című verseskötete először csak a címével, majd a borítójával hívta fel magára a figyelmemet. Számos hasonló kötetet volt szerencsém idén olvasni, de kíváncsivá tett, hiszen a fülszöveg egy játékkal kecsegtetett. Vajon mitől másabb és mit adhat számomra? A kötet kézhezvétele után nem akartam rögtön elkezdni, de gondoltam beleolvasok. Nos, annyira megtetszett, hogy végül úgy döntöttem végig olvasom.
Az alkotó valóban elrejtett egy bizonyos játékot az olvasó felé, de csak akkor élvezhető igazán, ha figyelmesen, az apró részlekre is odafigyelve olvassuk ezt a könyvet. Nagyon tetszik az az egyediség, ami jellemzi a kötetet, ugyanis nyitó és záró versekkel üdvözli és köszön el olvasójától. Hét külön fejezetre bonthatóak az alkotások. Minden részben megleltem egy –egy kedvencnek mondható költeményt. A hetes szám fellelhető a versszakokban és a sorokban is egyaránt. Egy kis matematikai játék, de figyelmesen haladva előre könnyen követhető és nagyon kellemes érzéssel párosuló. Minden alkotásnál éreztem a költőnő kétségbeesett kiáltásait, melyek nem feltétlen az élet nagy kérdéseit boncolgatják. Sokkalta inkább szól személyekhez, akikhez mély, őszinte érzésekkel kötődik az alkotó. Több helyen érződik az elveszettség érzése, és egy bizonyos gyászé is.
Az egyik legkedvesebb versét szeretném megmutatni neked kedves olvasó, mert ettől a pár sortól kibuggyant egy-egy könnycsepp szemeimből és újra gyermek akartam lenni. Remélem megérted majd miért és felfedezed benne azt a fájdalmas gyönyört, melyet én éreztem. Kérlek, figyelmesen olvasd!
„Majd ha újra kicsi leszel,
gyere mindig hozzám el.
És nekem te minden óriásnál
kedvesebb és nagyobb leszel.
Mint kicsi tó, ha néz az égre, figyelnélek
Csupa játékból visszatükröznélek
Te lennél sugaras Napom
Csak igaziból szeretnélek.
Örülj velem, bolondozzunk,
bolondulva bohóckodjunk,
Álló nap és álló éjjel,
önfeledten viháncoljunk.
Figyelj rám, hogy megérthess,
hogy a sárkányról mesélhess,
és engedjem, hogy levágni
a hetedik fejét segíthess.
Van nálam egy birodalom,
Veled sokszor megláttatom.
Ott te nemcsak vendég leszel,
Tiéd minden varázslatom.
Egyszer csak megismerheted
a koboldokat s tündéreket,
és a szemükkel megpillanthatod
a titkaimat s a kincseimet.
A hátizsákod bal zsebében
hozhatsz egy pogácsát nekem.
Hamuban sült madárláttát,
s abból jóllakunk mindketten.
Ha lázam nagy vagy elesek csak, tedd
a homlokomra a gyógyító kezedet,
hogy egy szempillantás alatt
gyógyulhassak meg.
S ha indulsz majd és kérlelnem kell,
ne hagyj itt és ne menj még el,
te csak nevetess meg,
hogy megbirkózzunk a könnyeinkkel.
S ha majd sokszor újra kicsi leszel,
észrevétlen növünk együtt fel.
S egymásnak örökbe adott barátságunk
mi már sohasem veszíthetjük el.”
Találtam olyan sorokat is, amikkel nap, mint nap megküzdünk, de nem tudatosan. Kevesen vagyunk képesek leejteni az álarcunkat, de talán ez a pár sor megérteti miért is fontos annyira. Nézzétek csak!
„Kifelé mosolyogni,
ha befelé sírni
Befelé hallani,
ha kifelé írni.”
Sokszor felmerült a kérdés, hogy mitől is ember az ember? Számos válasz létezik, de talán itt a legmegfogóbb az alkotó gondolata. Figyeljétek csak!
Ember vagyok, ez bármit is jelentsen
Nem emlékszem, hogyan lett életem
Ki adta ezt a színes, gyereki játékot,
ezt a kívülem-mint-bennem tükörországot?
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
mi a tükörkép forrása ezen a vidéken?
Ki vetíti a képeket összes lencsémen:
szellememen, lelkemen és testemen?”
Amikor eljutunk az életünk bizonyos szakaszaihoz és le kell zárnunk egy-egy korszakot előtte, úgymond lomtalanítanunk kell belülről magunkat, hiszen évente is ezt tesszük csak akkor otthonainkban. Ami számunkra már felesleg, az még más számára kincs és elengedhetetlen. Erről és számos más értékről mesél ez a vers:
„Kidobja a lomokat, az összeset kiszórja hát
Praktikus lesz az élet, egyszerű lett a világ
Kihajítja a kereteket mind valahára
Sorsa összetört képeit is kicsivel utána
Ma tör ki utoljára a múlt vulkánja
A halott leveleket is a tűzbe dobálja
Elhamvad, ami az emlékekre tapadt
vágy – és érzésmúmiákból még itt ragadt
Kirámolja a lelkéből a flancot, a homályt,
mindent, mit látni sem bírt, ami útjában állt
A másoknak s magának megfelelés görcsét
A sok lom idegeneké lehet vagy szemét
Csak a tükör, a jó öreg – kancsal a foncsora –
áll némán a sarokban, nem vihetik sehova
Ha egészen belenéz, a tükör vallomása
szelíden tereli figyelmét a valóságra.”
És úgy gondolom, hogy élni és játszani mindig tudni kell. Emberré válni, kitűnni a tömegből, valami újat és különlegeset hátra hagyni miután távoztunk innen nem is olyan könnyű, pedig nagyon sokan erre vágyunk. De kinek mi ez az egyedi és maradandó? És vajon attól, hogy én így látom másnak is az lehet? Ezekre a kérdésekre talán egyszer választ lelek, de addig is lássuk, hogy miként vélekedik az alkotó!
„Drága tested aluszik, de Te merre jársz?
Lett-e égi családod, van-e, ki Rád vigyáz?
Üzenj, hogy szenvedés ott nem érhet
s elfelejtheted a földi árnylétet,
félelmet, fájdalmat, szomorúságot,
mert mind már kihunyt semmi zsarátnok.
S az ajándékodat, ragyogó Önmagad
az égiek felismerik, mint Önmagukat…
S ha nem üzenhetsz, üzenünk mi fel az égbe,
Szavunk zengjen szét a mindenségbe,
hogy meghalld bármilyen csillagon:
Mindörökké szeretünk, angyalom!”
Mint látható, nagyon mély érzelmekről, sokszor a legmélyebb fájdalmakról mesél az alkotó. De mégis attól, hogy ilyen súlyos témákról van szó, érződik egy bizonyos selyemszál, egy könnyedség is, melyről úgy gondolom, hogy mindenképpen említést kell, hogy tegyek. Sokszor úgy érzem, hogy a mai emberek nem társalognak egymással, hanem közli mindenki a maga mondanivalóját, pedig az egymás meghallgatása és a teljes figyelemmel való beszélgetés lélekemelő, feltöltő és fantasztikus hatást elérő. Ezt a fajta megértő kommunikációt éreztem egész végig olvasásomkor. Nem terhelő, nem tolakodó, mégis megérinti az adott olvasó lelkét, és talán eléri, hogy gondolkodjon. Hol tart most az életben? Jól érzi-e magát a jelenben? Milyen jövőt tervez, és vajon mit tesz érte? Kik veszik körül? És együtt halad-e az emberekkel, vagy idegenként bolyong a napi szürke hétköznapokban!
Én ezekre a kérdésekre leltem válaszokat, és megértettem azt, hogy a múlt fontos, a jövő vélhető, de a jelen kiemelkedő. Nem tagadhatom meg azt, hogy honnan jöttem, hiszen ez határozza meg azt, hogy most ki vagyok. A jövőmet tervezve nehéz ösvényt választottam magamnak, mely járatlan még, de a jelenemben élek. A most és itt határozza meg terveimet, hogy kivé akarok válni. És ezek a pillanatok összessége, az adott emberek felé érzett érzelmeim segítik vagy hátráltatják a még meg nem történt álmaimat. Hálás vagyok ezért a csepp könyvért, de főleg a benne leírtakért, mert megajándékozott a rálátás tudásával és a vággyal, hogy megbecsüljem azt, amit elértem és minden szeretteimre büszke legyek.
Különleges verseskötet, ezért ne úgy olvasd, mint átlagban tennéd. Hagyd leülepedni az olvasottakat és csak azután haladj tovább. Ajánlom mindenkinek ki szereti a költészetet és értékeli az újat, a különlegeset.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Libri oldalán
megveheted a könyvet.
Írta: NiKy