Szanyi Ildikó - Nem ezt ígérték

 

Különös az élet, hiszen mióta megszülettem, szabályokhoz vagyok kötve. Először a családom tanította meg mit lehet és mit nem, majd jöttek a kötelező intézmények – óvoda, iskolák- és végül elérkeztem én is az első munkahelyemre. Azt felváltotta a második, majd a harmadik, bizonyítva mennyire nem találom a helyemet és nem élvezem a társadalmi ketrecet. Ma már felvállalom, hogy szabadnak születtem és semmilyen rácsot nem viselek el. Az alapjátékszabályokat ma is betartom, nem ártok másnak, tisztességesen élek, de szembe megyek a forgalommal. Hogy miért osztom meg veletek az élet szemléletemet? Csupán azért, hogy lássátok, kimerem mondani, amit gondolok, látok és tapasztalok, de teszem ezt őszinte hittel, hogy nem vagyok egyedül. Szanyi Ildikó – Nem ezt ígérték című kötetét recenzióként választottam, melyet ezúton is szeretnék megköszönni a Napkút Kiadónak. Hihetetlen energiákat mozgatott meg bennem ez a pár novella és lentebb látni fogjátok, hogyan is értem a mostani sorokat. Gyertek, tartsatok velem!

Ahogy már írtam, mély érzelmeket hozott felszínre bennem ez a csepp kötet. Hiszen alig 80 oldal, mégis számos élethelyzetet tár olvasója elé. A címadó novella a második a sorban, de egyben a legmegrázóbb is. De nem szaladok ennyire előre, nézzük sorban, hogy mit is tapasztaltam.

Az úton címet viseli a könyv elején induló novella. Ahogy már a címben is olvasható egy utazás élményét tapasztalhatjuk meg egy dolgára induló személy gondolatai által. Az egész út sejtelmes és nem egyértelmű, hogy a valóságról mesél, vagy az életről. Erre ez az idézet a legjobb példa. Nézzétek csak: „Az utazás olyan, mint az élet. Egyszer csak felkerekedünk és haladunk a végtelen felé, miközben életünk benzinkutjain igyekszünk olykor-olykor megnyugvást találni. Utazásunk sebessége, benzinkutjaink száma saját választásunk eredményei. Vajon kamionsofőrök vagy elegáns öltönyben utazó üzletemberek leszünk?”

A második novella, ahogy már fentebb említettem, a címadó is. Egy anya gondolatain át ismerhetjük meg az élete főbb mozzanatait. Ahogy sejtitek egy nagy csattanóval fogtok találkozni, én ezt nem fogom leírni, hiszen pont ezekért vesszük kézbe az adott könyvet. De azt mindenképpen le kell, hogy írjam ez a történet fájdalmasan gyönyörű és egy hatalmas társadalomkritika is egyben.

A harmadik történet a Nagycsütörtök címmel igen egyedi a többi novellához képest. Mert bár mindenhol érezhető valamilyen formában a magány és a köré épülő depresszív hatás, de talán itt a legerősebb mind közül. Adott egy tanár, akinek a szülővárosának különböző épületei adják a hátteret a gondolatainak, a megszokott utcák és emberek sokasága. Ahogy a cím is adja, egy ünnepnap körül folynak az események, mégis ennek elenyésző a jelentősége összességében. Kicsit a múlt és jelen váltakozó, egymással párhuzamot kereső játékát mutatja be a történet, majd egy hirtelen váltásnál a jelen tolakszik előtérbe. Ebből is látszik, hogy a történet szürreális hangulatot kelt. Bár távolra nyúl a valóságtól, mégis csak bizonyos szintekig engedi be az olvasót. Egy jóindulatú tanár mutatkozik be, aki magányában már eljátszik a vég gondolatával is. Szerencsére hamar túljut ezen és már ismételten a városka elemzésével foglalkozunk. Érdekes volt olvasni mindenképpen.

A negyedik alkotás nagyon megrázó volt a számomra, mivel pontosan emlékszem, hogy egy szeretett családtagom miképpen vált az alkohol rabjává, remélve, hogy a mámor elfeledteti a valóságban megélt fájdalmakat. Ennek a műnek maga a címe is beszédes, hiszen Az angyaldíszes kulcstartó nem egészen érthető eleinte, hogyan is kapcsolódik a műhöz. Ebben a történetben egy olyan személy szenvedései mutatkoznak meg, aki nagyon fiatalon elköteleződött; házasság, gyerek és a rossz anyós-meny kapcsolat teszi pokollá a mindennapokat. Mivel sajnos van rossz felmenői példa az események alakulására, felvetődött bennem egy gondolat, miszerint ha a szülők, nagyszülők között van olyan személy, aki alkohollal küzdött, akkor vajon a gyerekek és unokák között legalább egy személy szintén viszi tovább ezt az életet, míg maga sikeresen meg nem tudja változtatni az ismétlődő mintákat.  De ez is természetesen egyéni meglátásom.

A tökéletes család cím első olvasásra lelkesedést válthat ki az olvasóból, de ha belegondolunk nincs tökéletesség. Miután elolvastam a novellát, rá kellett jöjjek, apró szarkazmus csupán, hogy a „tökéletes” szóval jellemezte az írónő a családmodellt. Tulajdonképpen egy frusztrált, önző bár mindenki a maga nézőpontja szerint valamibe menekülő szülő és gyermek viszonyról mesél. Az anya nehéz terhessége kialakít egy elfojtó szeretetet gyermeke iránt, mely kezdetben még kezelhető, de a későbbiek folyamán átcsap egy mániába. Hogy saját frusztrációját levezesse túlórákat vállal, melyek már inkább szólnak egy karrierista nőről, sem mint egy buzgó anyáról. Az apa egy egyszerű életet élő, a mindennapi biztonságot és meleg otthont kereső személy lenne. A felesége gyermek központúsága eleinte csak kicsit zavarja, de később teljesen elkergeti otthonról. Az állandó feszültség egy bizonyos szenvedélybetegséget hoz elő, mely anyagi gondokat is okoz a számára. Lánya iránt bár szeretettel van, mégis érződik a neheztelés, hiszen amióta megszületett a gyermek azóta változott rohamos meg az élete. És adott a kislány nézőpontja, miszerint eleinte nagyon élvezte a figyelmet és a babusgatást. De nagyon fáj neki, hogy igazán egyik szülője sem tud őszintén időt tölteni vele. A tárgyak és ingóságok növekednek körülötte, de nem tud kiteljesedni. A féltő bánásmód kialakít benne egy bizonyos depressziós viselkedési zavart, melyet egy közösségi hálózaton próbál levezetni. A hamis világnézet, miszerint minél többen like-olnak, annál több figyelmet kap, már teljesen kitöltik a gondolatait. És sajnos minden hangulathoz van társ, ahogy mondani szoktam, most egy öngyilkos hajlamú gondolkodó személyében. Tehát, mint láthatjátok, hogy inkább egy diszfunkcionális családi modell mutatkozik meg, az megint más kérdés, ki hajlandó a felszín alá nézni.

Az utolsó előtti történet a legszebb és egyben legmeghatározóbb élményem. A Nagyapa címet olvasva már sejtettem, hogy valami olyasmivel fogok találkozni, ami megindító lesz számomra. És bizony ez a megérzésem is valóra vált, nem csak, hogy mélyen érintett, de be kell, hogy valljam sírva fakadtam. Egy unoka szemszögéből ismerjük meg a nagyszülők történetét. Egy kivételes házaspárról olvashattam, akik a semmiből építették fel a maguk egzisztenciáját, becsülettel és sok nehézséggel megküzdve. Gyermekeik és unokáik már mindezen javakat élvezhetik, de mégis érződik, hogy nem pazarlóan, hanem megbecsülve élik a mindennapjaikat. A gyermeki gondolatok is tele vannak féltéssel, szeretettel és egy bizonyos „kedvenc” birtoklással. Én pontosan értem ezt a nézőpontot, mert szeretet papámnak és mamámnak ezt a szerepet töltöttem be, hiába voltunk mi is többen testvérek. Első szülöttként megadatot ez a parányi külön díj, melyet felnőttként is féltve őrzök szívem rejtekében. Bár sajnos már nem élnek a nagyszüleim, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rájuk. Végtelen hálás és büszke vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek neveltek és nem lehetnék most szabadgondolkodású, de becsületes és szorgos kis méhecske. Hiszem, hogy a nagyszülök okozta örömök és tanítások az unokákat is formálják, ha szeretettel és figyelemmel vagyunk feléjük nagyon sok régi értéket kapunk, amit a mai rohanó és folyamatosan változó világban nincs előtérben, pedig ugyan úgy megállja a helyét és nem egy nehéz helyzetből átsegít minket. Ezért ez a novella számomra a legcsodálatosabb írás ebben a kicsinyke könyvben.

És elérkeztünk az utolsó íráshoz, melynek címe is adott: Halottak napja. Az esemény előszele egy nagycsalád évenkénti összejövetele, mely hagyományként apáról fiúra szállt és őrződik nagy becsben. Már minden gyermeknek családja van, de az év ezen időszakában egy egységet képezve, hangosan és sokszor vitázva neki indulnak, hogy tiszteletüket tegyék az elhunytaik és a faluban élő rokonok felé. Ez az első olyan írás, ahol nem éreztem azt a lelkes hívó szót, nem tudtam beleélni magam és valahogy hidegen hagyott minden formájában. Mára jómagam elhidegültem a családi fészektől, de még emlékszem a nagy eseményekre, mikor minden rokon egy asztalhoz ült. Régen volt, de akkor gyermekként nagyon szerettem, mert fontosnak és különlegesnek éreztem. Valószínű, ahogy telnek az évek úgy kopnak meg az emlékek is. Belepi őket az idő pora, és ha nem „takarítom” le néha, akkor el fogom feledni.

Összességében elmondhatom, hogy ez a novellás kötet maga az élet. Hiszen múlt és jelen, idős és fiatal, hazugság és őszinteség, az állandó és az elmúlandó váltakozik a lapokon, mégis minden történetre igaz, hogy az idő telik. Egyedül vagy családdal és barátokkal, de élnünk kell a mindennapokat, meg kell látnunk hibáinkat, és ha tehetjük, mindig fejlődjünk. De a legfontosabb az, hogy soha ne feledjünk honnan jöttünk, mert ez határozza meg igazán azt, hogy mit képviselünk jelenleg. Ha még élnek szeretteink és jó a viszonyunk, törődjünk egymással, mert egyszer már mi is csak a sírkövet fogjuk bámulni és akkor már hiába potyogtatjuk a szeretetünk könnyeit.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeret az élet árnyaltabb oldaláról is tudni, és megérti, hogy minden múlandóság mellett az értékeinket is becsülni kell.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy