Hosszú évek óta figyelem, ahogy Budapest szívében, a Nyugati
pályaudvar környéke egyre jobban megtelik olyan személyekkel, akik a társadalmi
kasztok alsó szintjén lézengenek. Sokuk kéregetéssel vagy éppen ármányos
valótlanságokkal ámítják a járókelőket, mások valóban személyes tragédiáik
nyomásától fulladozva lépnek eme nehéz sors útjára, bízva abban, hogy az aznapi
kenyérre és tejre valót a járókelőkben mélyen rejlő empátia segítségével
megkereshetik. Nem tudom, hogy ki miképpen látja ezt a társadalmi réteget, de
számomra nagyon nagy bántatot okoznak, hiszen nehezen tudom megkülönböztetni a
csalót a valóban rászorulótól és nem egyszer érzem becsapva magam, ha éppen
segítséget nyújtok, ámbár az is igaz, hogy mostanra, a sok negatív tapasztalat
árnyékában már csak élelmet vagyok hajlandó adni bárkiről is legyen szó.
De mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik egy szót sem
szólnak, sőt a maguk tehetségével kívánnak bevételhez jutni? Az utcazenész vagy
más néven szabadúszó művész ugyanolyan gyakran előforduló „látványosság”, mint
a koldus, ámbár nyilván nem lehet eme két társadalmi réteghez tartozó személyeket
egy lapon említeni, mégis nagyon sokan egy szinten látják őket. A különbség
bizony már első pillantásra is szinte „ordít”, mégis sok ember szemében
azonossá válnak. A koldusról tudjuk, hogy többnyire fedél és munkanélküli
személy, aki mások jóindulatán múló, úgy is mondhatni, hogy könyöradományokból
tartja fent magát. Ezen belül is van magán- valamint valamelyik maffia hálózat
rosszul fizetett alkalmazottja, de mind a két esetre igazak a fent leírtak.
Az utcazenész egy viszonylag rendezett körülmények között
élő személy, aki szabad művészként tartja el magát. Bár a kereseti forrása
megegyezik a fent említett személyekkel, mégis teljesen eltérnek lehetőségek és
életkörülmények tekintetében. Ezek a művészek átlagban nagy tudású hangszerismerettel,
jó hallásérzékkel és többnyire a zenei életben már elért eredményekkel
rendelkeznek. Hogy önszántukból vagy éppen a rendszer általi leértékeltség és
egyre nagyobb elhanyagoltság miatt döntenek az utca mellett, oly mindegy. A
zenészek előadásáért fizetséget illik adni, és ezt a mesterséget az emberiség
történelmét tekintve már az igen korai szakmák egyikeként tartjuk számon. A
régi korok vásárjaiban is hallhattunk, láthattunk hasonló tevékenységet
folytató művészeket, akik a szabadságért cserébe vállalták ezt az igen csak
barátságtalan bevételi forrás lehetőséget. Csak Budapestet járva akaratlanul is
találkozhatunk eme szakma képviselőivel, és bár nem mindenki mondhatja el
magáról, hogy valóban művész, mégis érdemes meghallgatni, értékelni és némi
honoráriummal megköszönni az adott előadást.
„Aki utcai zenélésre adja a fejét, számolnia kell vele, hogy
a tevékenységét egyesek (talán nem is kevesen) koldulásnak fogják tartani,
ahogy azzal is, hogy ha megfelelő hely keresése céljából járja a várost, ahol a
műfajt űzni tudja, elkerülhetetlenül szembe fog találkozni a koldusokkal. Ezek
sem egyformák, és sokról nem lehet tudni, miért is jutott erre a sorsra, és
hogy magánzó-e vagy valamilyen koldultató maffia rosszul fizetett alkalmazottja.”
Erről a témáról fogok most mesélni kicsit részletesebben,
segítségemül hívva a mostani könyvet, melyet nagyon szépen köszönök a Dr.
Kotász Könyvkiadónak itt is. Hálás vagyok, mert egy remek utazásra váltottatok
számomra jegyet, ahonnan bizony kelletlenül tértem vissza a valóságba.
Szőke Szabolcs zenész, képzőművész és színházi alkotóművész,
aki főleg Budapesten tevékenykedik, ámbár élete folyamán folyamatosan járta a
világot és hódította meg zenéjével a különböző kultúrák népeit, külön kiemelve
Olaszországot. Zenei tanulmányait klasszikus hegedűn kezdte édesapja legnagyobb
döbbenetére, mégis makacs ragaszkodással fordult idővel az egzotikus vonós
hangszerek irányába, amely később kiegészült a különleges hangzású, főként
keleti vonós hangszerek felé (gadulka, sarangi). A művész úrról elmondható, hogy szórványosan
hallott és kevésbé ismert hangszereket tervezett, melyek közül többet meg is
valósított különböző színházi produkciókban és koncerteken is. Elsősorban
tradicionális, ámbár mára már alig ismert, szinte a feledés homályába veszett
hangszereket kutatott és készített el, amelyek később előadásaiban is fontos
dramaturgiai szerepet kaptak. Elmondható a művész úrról, hogy igen sokrétű
alkotó, aki képzőművészként is tevékenykedett, hiszen egyéni és csoportos
kiállításokon is megmutatta tehetségét, valamint a látványtervezés a színházon
belül is igen közel állt lelkéhez. Zenei pályafutása első fontos szakaszában a
színház keretein belül kezdett el dolgozni, majd 1971-81 között állandó
munkatársa és egyik alapítója volt a nemzetközileg is elismert Stúdió
"K" Színháznak. Egy érdekes interjút olvashattok róla ezen a
honlapon.
„A szabadúszó zenésznek gyakran nagyon bizonytalan
forrásokból érkezik némi jövedelme. Szinte állandósul a lecsúszás veszélye.”
A bácsi zenél című könyv 2021-ben jelent meg a Dr. Kotász
Könyvkiadó gondozásában. A borító rajzát a szerző készítette, amely a maga
naturista letisztultságában egy igazán kellemes hangulatot ad az olvasáshoz.
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyire magával
fog ragadni ez a könyv. Ugyan nyitott lélekkel tekintek a világ és más emberek
élete irányába, de csak távoli szemlélőként tekintettem eddig a társadalom eme
szegmensére. Bár az én életemet is mindig meghatározta a zene, hiszen fiatalként a
tánchoz elengedhetetlen volt, majd később pedig a hangszerek iránti
rajongásommal egyetemben a mindennapi életemhez szükséges árnytársammá nőtte ki
magát. Ám, mint magánember csak csodálója vagyok ennek a világnak, de egy ilyen
mély betekintés után szinte részesévé válhattam, még ha csupán az olvasottakon
át tehettem ezt meg. Csodálatos volt olvasni azt a gazdag életet, amelyet
megélt a szerző. Mind emberileg, mind pedig művészetileg bejárta a világot,
olyan helyeken is zenélhetett, amelyek sokunknak csak a képes újságok lapjairól
mutatkoznak meg. Sok negatív és még több pozitív élményről számol be eme kötet,
ahol a zene érték, legyen szó bármely kultúra tekintetében.
A legtöbb feljegyzés illetve novella Olaszországhoz köthető,
de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a művész úr második otthonaként
emlegeti sokszor. Több családdal is örök barátságot kötött, akikkel az évek
folyamán együtt zenélt, nevetett vagy éppen viselte el az élet árnyékos
oldalát.
„Az utcazenészt, hiába érintkezik helyzete a kolduséval,
Olaszországban mégis a kvalitása alapján mérik.”
Kacagtatóan üde a szerző fanyar humora, hiszen sokszor nem
tudtam eldönteni, hogy azért nevetek, mert sírni lett volna kedvem, vagy azért,
mert az olvasottak komikumát próbáltam elképzelni.
Többször meghallgattam a fent már említett előadást, hiszen
jómagam sem találkoztam még eme különleges hangszerrel. A gadulka keltette fel
legjobban az érdeklődésemet, hiszen nagy rajongója vagyok a vonós
hangszereknek. Eme kötetnek köszönhetően biztos, hogy keresni fogom az
alkalmat, hogy közelebbről is megismerhessem.
Ráadásul kissé panasszal szeretnék élni, ugyanis a sok finom
bor és étel leírása következtében rendre éhessé váltam jómagam is. Persze remek
recepteket is találtam pont ezért a kiadványban elrejtve, de ezt fedezze fel
mindenki maga.
Szerettem olvasni ezt a könyvet, hiszen minden sorától
felpezsdült a lelkem. Ráadásul egy olyan különleges művészti ágat és személyt
„ismerhettem” meg, akivel személyesen is nagyon szívesen váltanék egy pár szót.
Jó érzés kézbe venni ezt a könyvet és biztos vagyok benne, hogy nem utoljára
tettem.
Ajánlom a könyvet a zene szerelmeseinek és minden olyan
olvasni szerető léleknek, aki nyitott egy csodálatos, élménygazdag lélek
életére és szívesen kalandozik a gasztronómia világában is. És egy fontos
üzenet: „Az élet olyan gazdag, ha az ember szegény.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Dr. Kotász Könyvkiadó weboldalára ellátogatsz.