A patriarchális társadalom egy fogalom, amelyről tudjuk,
hogy létezik – hiszen benne élünk – mégis a köztudatban csupán egy közhely,
amelynek hallatán csak igen kevés emberben kondul meg az a bizonyos vészharag.
Pedig ennek a fogalomnak súlyos következményei, talán fogalmazhatnék úgy is,
hogy fullasztó elvárásai vannak az átlagemberre nézve, hiszen megkülönbözteti a
nőt és a férfit, mint fajunk két létfenntartó nemét. Mondhatnánk, hogy ez
milyen jó és szűkebb értelemben az is, elvégre nőkből és férfiakból tevődik
össze jó esetben egy társadalmi szféra, mégis vajmi kevés köze van a biológiai
értelembe vett nemi elhatárolódásnak mindehhez. De, akkor miről is van szó?
Nos, nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést fogok okozni azzal a ténnyel,
miszerint ez az elkülönítés tulajdonképpen egy vezető - beosztott, vagy úr és
rabszolga kapcsolat fogalmával vetekszik. Elsőre talán túl drámainak hangzik ez
a két példa, pedig az átlagot tekintve talán még csak a felszínét kapargatom
mindannak, amit valójában jelent.
Ez a hosszú bekezdés egy apró színfoltja a mostani
olvasásomnak, amelyben Angela Murinai – 10 okom a haragra című ismeretközlő
könyvét vettem górcső alá. A kötet 2021-ben jelent meg a hazai piacon a Tea
Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító, mint oly sokszor, most is igen
kifejezőre sikerült. A maga provokatív stílusával már az első percektől fogva óva
inti az leendő olvasóját, miszerint a belső tartalommal jó lesz vigyázni, itt
bizony egy komoly, dühös nő soraival fog mindenki találkozni. És bizony ez
valóban így is van, hiszen az írónő 10+1 okot sorol fel, amelyeket külön, fő
fejezetekre bontva tárgyal ki.
Helyszínek: Budapest és Kecskemét
Tudom, hogy elsőre úgy tűnik, hogy egy érzelmileg kimerült asszony
irodalmi szférába hozott hisztijét vetette papírra, és talán egyet is értenék,
ha:
- Nem lenne minden egyes pontja az én életemben is jelen egy
bizonyos meghatározott szinten.
- Nem tudnám, hogy több ezer nő van kitéve az erőszak
különböző formáinak még itt hazánkban is nap, mint nap, úgy, hogy a legtöbb
esetben egy családtag vagy közeli hozzátartozó, férj követi el ezeket a bűnöket.
- Nem látnám, hogy próbálják az aktuális politikusaink a négy fal
közé szorítani a hölgyeket, miszerint a három vagy több gyerek alap és
kötelesség, ahogy a férfiaknál a katonaság lenne.
- Nem tapasztalnám, hogy a mai fiatalok milyen irányba vannak
terelve, hogy később utánpótlásai legyenek a mostani szülőknek, nagyszülőknek
majd és szolgálják azt a „Rendet”, amely minden eszközzel nő gyűlölő nézeteivel
mérgezi a társadalmi szférákat az oly –általam gyűlölt – tévé reklámjain vagy
minősíthetetlen talk show-in keresztül.
„[…] milyen kíméletlenül dolgozik a média minden egyes
pillanatban, még egy mesefilm szünetében is azon, hogy kimossa az emberek
agyából az ép gondolatokat. Azon, hogy elfelejtesse velünk, kik vagyunk, mit
akarunk. Azon, hogy a gyerekeinket engedelmes, jó szolgákká tegye, akik, hogy
mire majd felnőnek, ne is emlékezzenek arra, kik is lehetnének ahelyett, akikké
eddigre válnak. Miközben látszólag egy visszérkrém vagy köhögéscsillapító
reklámját nézi az ember, aközben is arról kap információkat, hogy mi dolga van
őneki a világban nőként és/vagy férfiként.”
Napestig sorolhatnám a saját indokaimat is, és én még csak
dühös sem vagyok. Ellenben annál inkább eltökélt, hogy segítsem a nőtársaimat.
Mert igen, ez a könyv egy hatalmas segítség még a férfiaknak is bizonyos
szinten. Természetesen nem minden férfi alkalmaz verbális vagy nonverbális
bántalmazást asszonyán, ahogy szintén nem minden szülő neveli úgy gyermekét,
hogy az érzelmek megélése szégyen és bűn. De sajnos a nagy átlag igen és pont
ezért is íródott meg eme könyv.
Az írónő rávilágít arra, hogy sokszor észre sem vesszük,
hogy milyen sérüléseket kapunk, okozunk akaratlanul is másoknak vagy éppen miért
ér egyeseket alapvetően megaláztatás nemtől függetlenül. A társadalmi elvárás
hatalmas nyomást mér a mai hétköznapi emberekre, hiszen mindenki szeretne
tartozni valakihez vagy egy csoporthoz éppen. Nem jó kilógni, hiszen nem csupán
meg nem értettséget, hanem sok esetben zaklatást és bántalmazást eredményezhet.
Ellenben szerencsére nem egy olyan szervezet létezik, ahol azért dolgoznak nők
és igen, férfiak is, hogy felnyissák a közember figyelmét az adott diktatórikus
kényszerre.
De vajon miért jó egy adott kormánynak, hogy a nők
elnyomásban élik a mindennapjaikat? Miért fontos bárkinek is, hogy alá és
fölérendeltség alakuljon ki a két nem között? Nos, szerintem erre ez az idézet
a tökéletes válasz:
„[…] a társadalmak a nők ingyen munkájából tartják fenn
magukat. A nők végzik a biológiai fenntartást, a gondoskodási munkákat, közben
pedig a háttérben élnek gyakran elnyomva és megfélemlítve, vagy ha nem is úgy,
de a társadalmi tanításnak köszönhetően önként nyomva el tehetségüket és
inspirációikat.”
A „REND” mindenkit feltett szándékkal kíván azonos meder felé
hajtani. Pontos elvárásokkal neveli ki az utódokat, akik sokszor saját
zavartságukat is belső frusztrációként élik meg. Az urak nem egyszer
hallhatják, hogy férfi nem sír, nem mondhatja el belső fájdalmát, tehát nem
érez. Hiszen milyen férfi az olyan, aki úgy viselkedik, mint egy LÁNY. Ahogy a leánykák
sem viselkedhetnek úgy, mint a FIÚK, csak csendesen, mindent eltűrve
babázzanak. Jól látható, hogy a nemi elhatárolódás már szinte az anyatejjel
szívódik a következő nemzedékbe, hogy aztán felnőttként ezt a mintázatot adják
tovább gyermekeiknek.
„Iskolában tanítják! Mi ez, ha nem tudatos elbutítása,
beprogramozása az embereknek? Aztán meg sírunk kórusban, hogy nem működnek a
párkapcsolatok. Most komolyan, ha ilyen módszeresen választjuk szét egymástól a
két nemet, akkor milyen alapon képzeljük azt, hogy ők majd egy ponton mégis
találkozni fognak, és még meg is értik egymást? Én teljesen biztos vagyok
abban, hogy e nélkül az ostobaság nélkül, amit a gender belénk ver, sokkal több
boldog ember és boldog pár volna. Hiszen a férfiak is érzésekkel születnek, és
a nők fejében is van agy, nem? A genderelmélet az állítja, hogy ezek a
sztereotípiák nem alapozhatók meg a biológiával, nem vezethetők vissza
genetikai okokra, hanem valaki egyszerűen kitalálta azokat, aztán elterjedtek,
és ma már a fiúk megtanulják elleplezni az érzéseiket, a lányokat pedig leveri
a víz egy komolyabb matekpélda előtt. Ha egy férfi vagy egy nő a nemének
megfelelő viselkedési formát hozza, akkor annak leginkább a tanult minták az
okai, nem pedig a testfelépítése vagy a hormonjai. Ezeket a szerepeket,
elvárásokat, szokásokat, más szóval a gendert már a születésünk utáni első
percben elkezdjük tanulni azzal, hogy milyen visszajelzéseket ad rólunk a
külvilág – leginkább a szüleink.”
Tudattalanul éljük a mindennapokat, talán nem is észleljük
igazán, hogy valami nem stimmel a nemek közötti jogeloszlással, vagy akár
egyenlőséggel, hiszen „demokratikus” ország gyermekei vagyunk, akik „büszkék”
lehetnek jelenükre. Egy olyan néphez tartozunk, ahol az elnyomás fogalma az
anyatejjel szívódott belénk nemzedékről nemzedékre, de mivel ez így nincs a
köztudatban, nagyon kevesen értik meg mennyire látszat, amit látnak a
közszolgálati csatornákon, és, hogy nem abban a világban élünk, ahol a hírmondó
az igazat közvetíti a nézők felé. Persze az igazság is nagyon képlékeny
fogalom, hiszen pont ezért is működik a Rend butítási programja, ami a
valóságban valóban végbe is megy legnagyobb bánatomra. Vajon miért is olyan
fontos a szabad akarat fogalma és létezése, amely magában foglalja a nemtől és
identitástól független, teljeskörű szabad döntést? Semmilyen erőszak, vagy
elnyomás nem gátolhatja eme alapvető jogosultságot! Mert bár tény, hogy nemtől
függetlenül tanulhatunk vagy akár választhatjuk meg párunkat, az igazság ennél
sokkal többrétübb és bonyolult hálózat.
A nők sorsa ma sem eldöntött tény és sok esetben törvénybe
foglalt erőszak határozza meg – igen, az abortusz törvényéről írok éppen. De
ide tartozik a keresetek aránytalan elosztása, a háztartási munka elvégzése,
ahogy a gyermek vagy éppen idős rokonok ellátása is. Ugyanakkor azt gondolom,
hogy vannak olyan szakterületek, amelyek akár tetszik, akár nem, a férfiak
területe inkább.
„Nincs olyan, hogy a
nők csupán áldozatok, mert gyakran még azt sem teszik meg magukért, amire
volnának eszközeik. A patriarchátusban egy nő nem lehet nyertes, lehet azonban
az átlagnál jobb pozícióban, és ezt vagy a szerencséjének köszönheti, vagy más
nők elnyomásával tudja elérni. Ha nyertesnek érzi magát, akkor valószínűleg
ügyesen hozza mindazt, amit a rendszer előír, kellően lead saját elvárásaiból,
és teljesíti a vele szemben támasztottakat, és/vagy nagyon szuper társa,
családja van, akik között nem érzi annyira fojtogatónak a Rend szorítását. Ő
úgy érzi, ez neki jó így, ahogy van.”
Szubjektíven úgy gondolom, hogy ezt a könyvet mindenkinek a
kezébe nyomnám, mert bőven tartalmaz elfedett igazságokat. Mind a két nem
szerepkörét figyelembe veszi a szerző, de ténylegesen a nőket helyezi a
tematika középpontjába. Hitelesnek érzem a kötet témáját és a felhozott élet
példákat is, hiszen többször saját tapasztalatról kapunk részletes információt
vagy követhetjük nyomon fejezetről fejezetre az életutakat. Mindezt úgy, hogy
egy három gyerekes, fiús anyukáról beszélünk. Ha valaki ezek után
megkérdőjelezi a hitelességet, annak ajánlom figyelmébe a könyv több fejezetét
is.
Némán fejet hajtok az alkotó előtt, mert nincs bennem düh,
de mély bánat igen. És egy nagyon erős akarás, hogy én is segítsek azokon a
hölgyeken, akiknek nincs lehetőségük vagy éppen erejük kilépni egy bántalmazó
élethelyzetből.
Nagyon különlegesnek gondolom ezt a kötetet, mert bár érinti
a külhoni népeket is, de a fő fókusz a magyar társadalmon van. Lépcsőről
lépcsőre lépünk, ahogy haladunk előre olvasásunk folyamán, és értjük meg, hogy
az adott közeg mennyire romboló és sajnos reményvesztett bizonyos szinten. Bár,
amíg élnek köztünk olyan angyalok, mint az írónő is, addig a remény halvány
fonákja vezeti útunkat a változás irányába.
Hiszem, hogy mindenki a saját életének kovácsa, ahogyan azt
is állítom, hogy a transzgenerációs örökségünk egy életre szóló feladatot ad
számunkra. Mert szülessünk funkcionális –ritkább eset – vagy diszfunkcionális
családba, a társadalom és aktuális politika tesz róla, hogy ez a batyu nehéz
legyen. A felnőttek élete nem olyan csodás, mint gyermekként gondoljuk, pont a
fent említett okok miatt is.
Hölgyeim, ha csak annyit tehetünk egymásért, hogy
érdekeinktől függetlenül szót emelünk, vagy éppen egy tüntetésen jelen vagyunk,
már többet adtunk egymásnak, mint hinné bárki is! Mert igen is egyek vagyunk, a
terhek vállalása és a javak élvezete tekintetében is. Hiszem, hogy két egész
lélek válik egy tökéletes párrá.
Összességében hasznos és elgondolkodtató könyvet vettem
kézbe, amely ismételten a kedvenceim között landolt. Anno volt szerencsém
olvasni az alkotó első könyvét, amely megrendített lelkileg, míg eme írása
megerősített hitemben. Nőnek lenni nem szégyen, hanem kiváltság és ezzel élni
is kell!
Ajánlom a könyvet minden olyan nőtársamnak, aki érzi, hogy
nem teszi boldoggá az aktuális élethelyzete, szorult, esetleg bántalmazó
közegben kell élnie. De azon Uraknak is a figyelmébe ajánlom, akik
érzékenyebbek az átlagnál vagy éppen szeretik annyira női rokonaikat, párjukat,
hogy foglalkozzanak eme nagyon fontos témakörökkel. És ez az idézet a
legfontosabb: „A választójog és a nők szerepvállalása a politikai közéletben
alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy a nők hangja ugyanolyan erősen érvényesüljön.
Vagy legalábbis, hogy legyen hangjuk a nőknek is. Leginkább azért, hogy az
önmaguk és a gyerekeik védelmével kapcsolatos érdekeiket képviseljék.”
A könyvet ajánlom figyelmedbe! Amennyiben kézbe vennéd, nem
kell mást tenned, mint a Libri weboldalán megrendelned!