Andrej Nikolaidis - Kilenc

 

Bevallom töredelmesen hosszú ideig nem volt hangulatom ehhez a regényhez, mert megijesztett a prológus hangulata és nehezen rázódtam bele. Ugyanakkor, ha meg van a megfelelő hangulat, máris érdekessé válnak a sorok és belemerülhettem a történetbe. Bár nem felhőtlen az olvasási élményem, mégis örülök, hogy kézbe vehettem. Szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt és recenzióként megismerkedettem egy új alkotóval.

Andrej Nikolaidis: Kilenc című regénye megosztó lesz az olvasók körében, ugyanis nem csak hangulatában, de témáját tekintve sem hétköznapi.

A kötet egy enyhén cinikus újságíróról szól, aki kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy nagyanyja, akinek köszönheti neveltetését, nem vér szerinti rokona. Miután lehullik a lepel a sok családi anekdotáról és rájön arra, hogy minden történet hamis ábránd volt a múltjában, széthullott élete morzsáin taposva nyomozásba kezd, hogy megtudja édesanyja titokzatos kilétét és hogy valójában mi történt vele. A múlt kutatása folyamán a férfi útja többek között az egykori jugoszláv titkosszolgálat és a délszláv háború rémtetteinek helyszíneire vezet, ami nem kis bonyodalmakkal jár amúgy sem könnyű életében.

A kötet kezdeti lassú folyása egy idő után felgyorsul, de végig megtartja azt a tempót, melyben még nem alszik be az olvasó, de nem is alél el az izgalmaktól. A könyv erőssége az alkotó remek írástechnikája és egy bizonyos fekete humor, mely végig kíséri a történet alakulását.

Egyetlen gondom volt a regénnyel, mégpedig az, hogy a végére nem állt össze a kép hősünk és az események alakulása között. Nem tartom kizártnak, hogy én vesztettem el a fonalat, de valószínű, hogy emiatt újra fogom egyszer olvasni a könyvet.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szereti a kissé lassú, de annál érdekesebb műveket és a fekete humor sem áll tőle távol.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Jasmin Kaur - Ha kérded, hova megyek

 

Bevallom nem erre számítottam mikor megvettem ezt a könyvet. Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy miben tér el attól, amit vártam, mert el se olvastam a fülszöveget, csupán megtetszett a borító és hallottam róla kinti barátoktól, hogy nagy port kavart a megjelenésével.

Szeretem az olyan könyveket, melyeknek van mondanivalója, egyedi a stílusa, vagy csupán kimeri mondani, felmeri vállalni azon tényeket, eseményeket, melyeket a társadalom közönyösen, vagy félelemből a „szőnyeg” alá söpör nap, mint nap. Ez a könyv ilyen és sokkal több annál. Ebben a kötetben benne vagyok én is és te is és mindenki. Nemtől függetlenül ott vagyunk. Mindenki, akit valaha csak egyszer is kigúnyoltak, bántottak, netán meg is vertek. Egy olyan szerző tollából született, aki maga is átélte a saját poklát, de kapott lehetőséget a felszólalásra és élt vele.

A könyvet hat részre lehet bontani. Minden fő alkotó elem egy-egy fontos része a testünknek vagy a létünknek. Hogy éppen melyikben fedezed fel önmagad az egyéni, de mindegyik fejezetről elmondható, hogy erős érzelmekkel, megrázó sorokkal és mély gondolatokkal tarkított.

Fő témáját tekintve egy segélykiáltás mindazon nőkért és gyermekekért, akiknek nincs hangjuk, hogy segítséget merjenek kérni, vagy süket fülekre talál sikolyuk. Minden olyan emberért szól, akinek a pokol a mindennapok része, az, hogy ez zárt ajtók mögött történik vagy a nyílt terepen, igazán részlet kérdése.

Megismerkedtem Kiran történetével, ki egy erőszakos múlttal kerül egy új világba. Terhesen, papírok nélkül érkezik Észak – Amerikába, majd felneveli lányát, Sahaarát. A múlt árnyai mindig ott lógnak felette, mint Damoklész kardja, hogy mikor történik meg az elkerülhetetlen, csak az idő a megmondhatója.

A legtöbb verselés, szöveg napjaink fő témáit ölelik fel. Ilyen a szexuális kizsákmányolás, a családon belüli erőszak bármely formája, a bevándorlás és a feminizmus, hogy csak a fő témaköröket említsem.

Szeretnék kiemelni három írást, mely elemeiben rázta meg a lelkemet és olvasás után nagyon nehezen lélegeztem. Kérlek, olvassátok figyelmesen!

„ebben a világban

az dönti el mi mennyit ér

hogy tükörsima bőr feszül-e

tökéletesre vésett csontokon

ott ahol a zsír előszeretettel

raktározza el magát

meg az engedelmesség

amit önmagunk ellenére

vállalunk – biztosítókötél nélkül

hajítjuk el a darabjainkat

amik nem passzolnak

a fröccsöntőformába.”

Úgy gondolom, hogy nem szorul különösebb magyarázatra. Gondolkozz el miért ezt választottam kérlek!

„üvölts

hogy egy nap

száz év múlva majd

egy másik nővérednek ne kelljen

a könnyeit szárítgatva azon gondolkodnia

mikor veszett el a hangja

a történelemben valahol.”

Mindannyiunk hangja fontos, mindenkinek joga van elsírni a bánatát, üvölteni, ha fáj és követelni, hogy elég legyen!

„a szerelem nem hagy sebeket. sem a karodon

sem a lelkeden. a szerelem nem kínálja magát

magyarázat gyanánt. kifogás gyanánt. a szerelem

nem űríti ki a húsodat és nem nevezi a sajgó ürességet

önzetlenségnek. a szerelem nem ijeszt rád nem

ejt csapdába nem fojt meg. a szerelem nem igazol

nem manipulál nem fortyog a dühtől. a szerelem

nem kér bocsánatot ugyanazért a bűnért minden este

mert még mindig tanulja hogyan állítsa le magát.

a szerelem nem kényszerít maradásra. a szerelem

nem suttogja mi mindenért nem kellenél soha

senki másnak. a szerelem nem győzköd róla hogy

a fájdalom a te érdekeidet szolgálja. így hát

ha valaki a szerelem nevében bánt ne higgy neki.

a szerelem sosem tenne ilyet.”

Ezek azon az idézetek, amelyeket olvasásuk után nagyon sokáig emésztettem. Mit jelent a számomra, nekem milyen tapasztalataim vannak, mert sajnos akadnak. Hogyan éltem meg és mások, akik nem ilyen szerencsések, hogyan élik túl a mindennapjaikat?!!! És van még egy nagyon fontos üzenete, melyet először idézetként mutatok meg!!!

„az erőszak puhán udvariasan érkezik

mellényes öltönyt visel

vasalt nadrággal

betűri az ingét

súgógépről olvas

megrázza a kezed

a családról kérdez

nyugalomra és rendre szólít

törvény és békesség

nevében szól

a torkod után nyúl

egy köteg papírral

törvényekkel fojtogat

olajat önt a földre

meggyújtja egy aláírással.

Ez a könyv tele van fájdalommal néma és hangos sikolyokkal. Minden olyan nő és elnyomott nevében, akit megkülönböztetnek etnikum és nem szerint. Akiket megítélnek, csak mert mások az adott helyen élőktől. Nem rosszabbak, csak mások. Hallod-e kedves olvasó ezen emberek néma sikolyát? Meglátod-e a bőrökön a színek árnyékoltságát? Olvasol-e a szemekben megbúvó néma könyörgést? Meglátod-e az arcokba nyomódott ráncok történetét?

Még én magam is csak tanulom a helyzet jelentőségét. És bár néha túl empatikus vagyok, még mindig úgy érzem a segítő kéz nem bűn, hanem áldás. És, ha nem tudok segíteni, legalább nem gyötrőm tovább a megsebzett lélek maradványát.

Megérteni, hogy mi folyik körülöttünk és a nagyvilágban nehéz, de muszáj. Mert nem tudhatjuk, hogy mikor válunk mi magunk is ilyen események áldozatává.

Az emberségesség és empatikusság a legnagyobb átkok és áldások is egyben. De hiszem, hogy az ilyen könyvek hozzá segítik ezen lelkeket ahhoz, hogy többen felfigyeljünk rájuk. És talán valahol elindul egy folyamat, mely majd azt a bizonyos segítő kezet nyújtja.

Ez a könyv fájdalmas és igaz. Én megleltem életem egy darabkáját a sorokban. Megtiport, de fel is emelt. Egy hatalmas kedvenc és többször újra olvasós a számomra.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Könyvmolyképző weboldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

"Amikor elkezdek írni és megálmodok csak úgy egy karaktert, számomra szinte azonnal életre kel."- Interjú Hel Enai Dawn írónővel

 

Kis hazánk számos tehetséges alkotót rejt magában. Egy közösségi felületen utazókönyvként került hozzám Hel Enai Dawn: Sunderon - Az ördög vére című kötete, melyet nem csak megszerettem, hanem az idei évem egyik legjobb fantasy regényei között tartom számon. Ezért nagyon örültem, amikor a szerző elfogadta az interjú felkérésemet! A könyvről és sok más érdekességről kérdeztem az írónőt! Tartsatok velünk!

Kérlek, pár szóban mesélj magadról! Hogy kezdődött az írói pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Őszintén szólva nem érzem magam írónak. Ahányszor szembesülök a megszólítással, nem érzem a magaménak, csak olyan „jó lenne” érzés kap el… Úgy érzem, ehhez még nagyon, de nagyon keveset tettem le az asztalra, így pályafutásnak sem nevezném a kezdeteket. Nyolc-kilenc éves koromban kezdődött az olvasás iránti rajongásom a Harry Potter sorozattal. Addig utáltam a könyveket és az olvasást is. Rosszul is ment, az írásról pedig ne is beszéljünk… hiszen diszgráfiás vagyok. De a HP megváltoztatta a dolgokat. Teljesen belemerültem a történetbe és rájöttem, hogy igazán üdítő elmerülni egy fantáziavilágban. Egymás után „ettem” a könyveket nagyjából tizenkét éves koromig. Aztán nem találtam kedvemre való könyvet. Így elhatároztam, hogy írok egyet, hogy mégse unatkozzak, amíg nem találok megfelelő olvasmányt. Jó móka volt agyalni rajta és felülni a fantázia hullámvasútjára. Nagyjából azóta vagyok függője az írásnak, de tizennyolc éves korom óta foglalkozom vele komolyabban. Lényegében már több ideje írok, mint amennyi időt írás nélkül töltöttem.

Hogyan született meg a Sunderon című regényed? Mennyi ideig tartott az írás folyamata?

Gyakorlós novellának indult, amiben egy gondokkal küzdő fiatal lányhoz beállít az ördög fia és közli vele, hogy a rabszolgája, de nem kell aggódnia, mert ők gyerekkori barátok. Akkor még Sun és Deron karaktere is sokkal gyermetegebb volt, a történetvezetés pedig százszorta egyszerűbb. Igazából egy sima romantikus szösszenetnek szántam, de ahogy egyre jobban elmerültem a világban, és jöttek meg jöttek az új szereplők, akkor éreztem azt, hogy ezt a történetet jobban szeretem, mint a többit.  Ez volt nagyjából 11 éve. Azóta sokféle verzió készült belőle. Úgy évente elővettem egyszer és átírtam az akkori tudásomnak megfelelően, így bonyolódott a történet és értek a karakterek is.

Miért éppen fantasy témában íródott az első regényed? Esetleg olvasol-e más írók munkáját ebben a tematikában? Van-e kedvenced, akár példaképed? Ha igen, ki és miért?

Szeretem, hogy a fantasy-ben nincsenek határok. Szeretem, hogy magam kreálhatom a szabályokat, és ha akarom, akkor zúdulhat a sivatag közepén az égből lavina a szereplőim nyakába, ha nagyon unatkoznék írás közben.  Mert az írás nekem komoly szórakozásforma is, nemcsak munka. Nagyon szoktam szenvedni az utómunkálatoktól és a száraz javítások közben.

Ha úgy érzem, elvesztem a saját fejemben, akkor néha napján előveszek egy könyvet és olvasni kezdek. Általában fantasyt. Néha rákapok és olvasok egymás után egypárat, de ez nagyon-nagyon ritka. Mióta komolyabban írok, azóta nagyon keveset olvasok, mert előfordult, hogy egy máshol olvasott dolgot felhasználtam írás közben, ami egyáltalán nem tudatos, viszont nagyon bosszantó. Nagyon igyekszem egyedi dolgokat kitalálni, és kerülni a kliséket vagy élni mások találmányával. Nincs példaképem egyébként, de ahányszor kinyitok egy könyvet, mindig rácsodálkozom, milyen frappánsan tudnak fogalmazni mások. Ilyenkor mindig rájövök, hogy sokkal többet kéne olvasnom és bővítenem a szókincsemet.

A Sunderon egy több főszereplős, bonyolult eseményeken alapuló fantasy könyv. Hogyan döntötted el, hogy nem a szokványos két fő karakteres sablonhoz nyúlsz, hanem ilyen komoly kihívás elé állítod magad? Mennyire nehéz volt követni a karakterekkel az eseményeket?

Nem szoktam előre tervezni vagy karakterlapokat alkotni. Amikor elkezdek írni és megálmodok csak úgy egy karaktert, számomra szinte azonnal életre kel. Meglesz a hangja, a külseje, a személyisége, ahogyan beszél és persze a neve. Névmániában szenvedek. Amíg nincs meg a karakternek a megfelelő név, addig nem vagyok hajlandó tovább írni róla. Képes vagyok akár órákig bámulni a monitort és keresni a megfelelő nevet. Ha megvan, már csak írnom kell róla, és teljesen megismerem. Ő beszél és gondol, cselekszik, én meg leírom. Ahogy fentebb írtam, a Sunderon már legalább 8, ha nem 10 komolyabb átíráson átesett, ezért ahogy ismét belekezdtem „ezúttal tényleg jó lesz” alapon, a szereplők egymás után jöttek és követelték a saját hangjukat a történetben. És ha már jól ismertem őket, úgy gondoltam, miért is ne? Mint írtam, nekem szórakozás az írás. Ennyiszer átrágni magam ugyanazon a történeten nagyon, de nagyon unalmas. Úgy, hogy felturbóztam, ahogy jónak láttam. Amúgy sem szeretem az olyan történeteket, ahol a „rossz” karaktereknek nincs értelmes, logikus oka a tetteire. Csak így mert „én vagyok a kétdimenziós rosszfiú” oka van konfliktust generálni.

Az eseményeket követni még könnyű, az információ-adagolást nehéz észben tartani olykor. Hogy ki mit is tud, és hogyan tudok építkezni az egyik karakter részének infójából a másikéban. Ha nem tartom észben, írhatok nagy marhaságokat is. Például elég rosszul festene, ha Sun rácsodálkozna a második részben, hogy Deronnak a talpában karmok vannak…

Volt-e nehézséged írás közben? Gondolok itt elsődlegesen arra, hogy voltak-e mélypontok vagy zsákutcák a történet alakításában vagy gördülékenyen tudtad végig írni a befejezésig?

Á, dehogy ment könnyen. Ez sajnos nem így megy. Ha tiszta lap lenne és nem kötöttem volna gúzsba magam rég kitalált szabályaimmal, akkor lehetett volna gördülékeny a munka. De akkor meg az a baj, hogy nincs kerete és kellően erős alapja a történetnek. Én vakvágánynak hívom a zsákutcákat és van egy ilyen nevű doksim minden történetemhez. Ide vágom át ezeket a sehová sem vezető vagy logikátlan részeket. A vakvágányok legalább másfélszer, ha nem kétszer olyan hosszúak, mint maga a mű. Főleg a Sunderonnál szokott hosszú lenni, mivel itt minden lépést át kellett rágni alaposan. Sőt az első könyvben van egy törés a dinamikájában, amit valószínűleg más sosem fog észrevenni, de engem nagyon bosszant, hogy ott van. Rossz megoldásnak látom, de nem tudtam mást kitalálni rá. Egyébként ezzel a kezdéssel több verzió is készült, de végül nem akartam „A gyűrűk ura” vastagságú könyvet írni elsőkönyvesként, így lekurtítottam, meg elvágtam Areznál a történetszálat. Tehát az első könyv nagyjából a fele, ha nem a harmada annak ahová szerettem volna eredetileg eljutni.

Az értékelésemben már olvashattad, hogy nagy kedvencem lett Sun és Arez. Van-e kedvenc szereplőd, akivel könnyebben tudtál azonosulni? És melyik karaktert volt a legnehezebb megírni?

Mindenkivel tudok azonosulni, mivel mindegyik belőlem született. Nem okoz gondot, hogy a helyükbe képzeljem magam. Az a nehéz, hogy kifejezzem, mit is éreznek igazán és ezt az olvasó által is elfogadható módon tálaljam. A legkeményebb dió, akivel volt, hogy vért izzadtam, az Sun karaktere. Borzasztóan nehéz ellavírozni benne úgy, hogy valamennyire szerethető is legyen meg érthető is. Sun egy ártatlan és kedves lány, aki bizonyos okok miatt örömét leli mások szenvedésében. Olyasmi, mintha egyszerre lenne a szörnyeteg és az áldozat is egy személyben. Őt nagyon nehéz jól megfogni. Nem akartam egy vérszomjas állatnak ábrázolni, de azt sem szerettem volna, ha a megtestesült jóságos angyal lenne, aki mindig helyesen akar cselekedni. Egyébként félve a rossz fogadtatástól, ki is vettem belőle egy gyilkosságot, amit elkövetett. De ki tudja, legközelebb már talán bátrabb leszek vele kapcsolatban.

A kedvenc karakterem Deron. Belőle bármennyit tudnék írni. Imádok a jellemfejlődésén dolgozni, és megfogalmazni a vívódásait. Szeretem, hogy a legváratlanabb helyzetekben cselekszik helyesen és a látszat ellenére nagyon is nagy szíve van. Az első részben még nem tudta nagyon megmutatni magát, de ezt a másodikban pótolni fogom, hiszen az alapvetően róla fog szólni.

Nem csináltam titkot belőle, hogy nagyon nehéz helyzetbe hoztál olvasóként a történet végére. És biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok így vele egyedül. Ott fog folytatódni a következő kötet, ahol a mostani véget ért? Illetve mennyire volt szándékos ez a nagyon pimasz, de felettébb izgalmas lezárása az első kötetnek?

Rögtönzés volt a függővég. Én ott akartam elvágni, hogy Arez átlép a másik világba. De a kedvesem szólt, hogy csináljak rendes lezárást neki, így előrehoztam pár várható dolgot, mint egyfajta kedvcsinálót. Ahogy írtam, ez egy feldarabolt első rész számomra, tehát igen. Onnan folytatódik, ahol abbamaradt az első rész.

Mivel ez egy sorozat első része, hány kötetesre szánod a történetet? Mikor várhatjuk az újabb részt?

Már szerkesztés alatt van a folytatás, ami Sunderon - Az Ördög Szíve címet fogja viselni. A kézirat kész, már csak olvasóbaráttá kell tenni, vagyis következetesen felfűzni a különböző szálakat és történéseket. Kiszűrni a logikai bakikat szépítgetni a leírásokat stb. Nehéz meló, de tudom, hogy megéri, mert ezt a részt sokkal jobban szerettem, mint az első részt és reménykedem, hogy az olvasóknak is jobban fog tetszeni.

Eredetileg 6 részesre terveztem, de most elgondolkodtam, hogy lezárom a következő, vagyis a 3. résszel, ami után pihenhetek egy nagyot és az sem lenne gond, ha esetleg nem tudnám folytatni. Túl sok időt vesz el ez a fajta írásmód, én meg már nem tudok annyi időt és energiát biztosítani az írásnak, mint szeretnék. Egy ilyen sztori megírásához pedig körülbelül kötelező magamra zárni az ajtót hónapokra és nyakig belemerülni, hogy mindent átláthassak. Emellett a különlegessége ennek a könyvnek, hogy csak éjjel lehet jól írni. Igazi éjszakai történet.

Térjünk vissza kicsit a megjelenéshez. Hogy fogadták a családtagok, barátok, esetleg munkatársak, hogy könyved jelent meg?

Örültek neki és büszkék voltak. A legtöbbjük nem jutott messzire az oldalszámokban, hiszen azért ez a történet nem a ”munka után olvasok egy kicsit belőle” könyv. Ellenkezőleg. Ehhez nagyon kell figyelni. Könnyen elveszik benne az ember, de voltak meglepetések és sok pozitív visszajelzés is.

Gondolkodtál-e már azon, hogy más műfajban is kipróbálod magad? Ha igen, milyen témában írnál?

Sokfajta történet porosodik a gépemen, amik átírásra aztán megjelenésre várnak. Van romantikus-erotikus sztorim néhány bűnözővel meg őrülttel, valamint iskolai életről is írtam, ami az ifjúsági korosztálynak szól. Ezek egy jó nagy maffiauniverzumhoz tartoznak. Talán 20 kötetet is kitehetnek. Ők a szívem másik csücskében laknak Sunék mellett. Én szeretem őket, de a publikum nem tudom, hogyan fogadná ezeket a történeteket. Sokszor megpróbáltam már felhúzni őket a mostani szintemre, talán egyszer sikerül. Terv az mindig rengeteg van, a kivitelezés nem mindig sikerül. Mert ha nincs ihlet, mármint azaz igazán jó ihlet, akkor azt nem osztom meg a publikummal. Ami számomra nem tökéletes, az nem mehet nyomtatásba és legfőképpen nem kérhetek érte pénzt.

Az idei év finoman szólva sem kíméli a világot. A járvány már egyszer az otthonaink falai közé kényszerített minket. Te hogyan élted meg ezt az időszakot? Illetve, most az újra fellobbanás szakasza mennyire hat rád? Tudsz-e írni ettől függetlenül? Kihatással van-e egyáltalán az alkotói munkásságodra?

Nem zavar az alkotásban. Valószínűleg úgy éltem, élem meg, ahogy mindenki más. Zavar és feszélyez, jó lenne túl lenni rajta. Nem a legjobban, de mentségemre szolgáljon, hogy nem nagyon szoktam unatkozni, hiszen a fejemben ott várnak a szereplőim, akik alig várják, hogy folytassam a történetüket.

És végezetül, milyen további terveid vannak könyvek terén? Esetleg találkozhatnak-e veled az olvasók, majd ha a világi körülmények megengedik egy dedikálás erejéig?

Persze, tervezek majd egy közönségtalálkozót valamikor a 2. rész megjelenése után, ha lecsengett ez a borzalom. J

További sok sikert kívánok az írónőnek!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó Facebook oldalát, hiszen sok érdekességet olvashattok!

Sunderon - Az ördög vére című kötete, pedig megvásárolhatjátok az Underground Kiadó weboldalán!

Írta: NiKy

Nádasdy Nikolits Andrea - Márti könyve

 

Nem a méret a lényeg, tartja a mondás és sok esetben igazat is kell, hogy adjak. Ilyen ez a kötet is, hiszen alig 128 oldal, de tartalmilag felöleli két teljes generáció életét és főbb eseményeit. Ezúton is szeretném megköszönni a Napkút Kiadónak a bizalmat és hogy recenzióként olvashattam a könyvet. Fantasztikus érzelmi viharba keveredtem általa, de erről később.

A könyv külseje volt számomra az első, mely arra késztetett, hogy elolvassam. A borítón a kötet szerzője és gyermeke látható. Bár mondhatnánk, hogy semmi különös nincs benne, ha jobban ránéztek, akkor ti is láthatjátok azt a hihetetlen gyengédséget, mely a hölgy arcáról sugárzik gyermeke felé. A kicsi pedig egy igazi kis tündéri huncutka. Továbbá megfogó volt számomra az öltözet minősége, mint utólag kiderült nem ok nélkül.

A kötet Nádasdy Nikolits Andreáról és gyermekéről szól, mely minden pontjában valós eseményeket dolgoz fel. Andrea 1956 novemberében hagyta el Magyarországot és öt évnyi hánytatott sors várt rá Európa szerte, mire sikerült kimennie az Amerikai Egyesült Államokba. Múltja, mely tulajdonképpen egész életét valamilyen formában nyomon követi, és elsődlegesen nemesi származása miatt hasonló sorsra jutott, mint a legtöbb honfitársa, akik szintén számkivetett és szomorú élet elé néztek. Kint újra lábra állni, lakhatást és megélhetést biztosítani a mindennapokra, valamint egy biztos életformát kialakítani, hogy magához vehesse akkor már 8 éves kislányát, nem volt egyszerű feladat. De Andreát szigorú neveltetése, fegyelmezett életvitele hozzásegítette terve kivitelezéséhez és végül pár évre rá már a lányával élhetett.

Kislánya, Márti hamar megszokta az új környezetet és viszonylag könnyen teljesítette az elé kerülő feladatokat, problémákat. Persze az ő életében is eljön az első szerelem ideje, mely mindent megváltoztat. Az ő sorsa tulajdonképpen már gyermekkorában megpecsételődött, hiszen senkinek sem kellett igazán. Az ilyen traumákat felnőttként akarva-akaratlanul is viszi tovább a lélek és valamilyen formában kiütközik a viselkedésben. Ha nincs kezelve, súlyos következményekkel is jár.

Andrea élete nagyon hánytatott, többször a szakadék széléről kormányozza vissza magát a biztos útra. De hogy mindezt hogyan sikerült véghez vinnie és miképpen is alakult az ő és lánya sorsa, megtudod kedves olvasó, ha kézbe veszed a könyvet.

Amire én ki szeretnék térni az két fontos üzenete a műnek. Az elsőt egy idézetben fogom megmutatni számotokra. Figyelmesen olvassátok, kérlek!

„A nevelés sokkal fontosabb az ember jövőjére nézve, mint ahogyan sokan gondolnák. Kicsi gyermekkortól kezdve, a szülői példamutatás, az értékrend megalapozása alakítja a gyerek egyéniségét és az élete során felmerülő nehézségek kezelésének képességét. Mert arra mérget lehet venni, hogy lesznek nehézségek. Mindenkinek kijár a jó és a rossz egyaránt, sokszor önhibánkon kívül érnek bennünket a csapások. A túlzott kényeztetés ezért nem válik hasznára a gyermeknek.”

Úgy gondolom, hogy a fenti idézet nem szorul különösebb magyarázatra.

A másik általam fontos téma az emigráció. Mint látható Andrea is emigránsként került ki Amerikába és bár nem volt egyszerű élete, mégis megállta a helyét. Dolgozott, képezte magát és felnevelte egyedül gyermekét, egy idegen földön. A napjainkba történő események már másként festik le ezt a fogalmat, pedig teljesen mindegy milyen évet írunk, mi magunk is jövünk – megyünk a nagyvilágban. Tény, hogy ahogy Andrea esetében is, nem önszántából ment el, de úgy gondolom a jobb élet reményében ma is ezrek indulnak meg a világ fele. Hogy egy ország népe mennyire befogadó és mennyire segíti a közösségbe való beilleszkedést már más kérdés. Amiért ezt kiemeltem csak és kizárólag annak szól, hogy a saját vérvonalunk is dönthet egy másik élet felé és ezzel nincs semmi gond. Ahogy reméljük, hogy megállják kint a helyüket, úgy mi is segíthetjük azon embereket, akik itt szeretnének élni. Persze nyilván az egyén szándékán is nagyon sok múlik.

A könyvre visszatérve, csodálatosan fájdalmas volt olvasnom. Egy hétköznapi amazon elképesztő erejével rendelkező Nő életét követhettem nyomon és nagyon szurkoltam, hogy végül meglelje azt a bizonyos „boldogságot”. Nagyon örülök, hogy olvastam a könyvet, mert a fotókon gyönyörű kézzel festett anyagokat láthattam, és mivel magam is szerelmese vagyok a szakmának, nagy örömet éreztem.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a Napkút Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy