Danielle Steel - Utazás

 

Ezt a könyvet nemrég a fiamtól kaptam ajándékba. Egyik nap elment dolgozni, hazafelé meglátott egy antikváriumot, és rögtön rám gondolt. Így került a kezeim közé Danielle Steel - Utazás című könyve. Bár régebben olvastam az írónőtől, és akkor beskatulyáztam a romantikusok közé, de azóta több művével is találkoztam, ami ezt megcáfolta. Ez az egyik.

A borító a zöld és az arany szín változataiban pompázik. Mondhatnám rá, hogy egy picit giccses, de igazából az összhatás számomra az egyszerűség mementője. És ez a kettőség kiegyensúlyozza egymást. Nem tökéletes, mert nem az, de teljes mértékben megfelel az elvárásaimnak. Attól függetlenül is, hogy szeretem, ha a külcsín visszaadja a történet lényegét, esetleg elvontan, de utal rá. Ugyan, ez itt nincs meg, mégis az egyszerűség mögött megbújik az elegancia is. Azt hiszem, nem sűrűn mondom ezt, de nekem tetszik.

A fülszöveg alapján egy igen érdekes könyvnek néztem elébe. Legalábbis, ami az írói ígéretet illeti. A külvilág felé tökéletes házasság hátterét a zárt ajtók mögötti valóságot bemutató történetre számítottam. Ezt meg is kaptam, ezzel a részével nem is volt gondom, mert amit a fülszövegben olvashattam, ugyanazt kaptam a történetben is.

Főhősnőnk, Maddy egy országos tv társaság esti hírolvasója. Nem elég, hogy okos, szép, hanem emellett szinte minden férfi a kegyeiért verseng. A férje, Jack által lehet a felső tízezer tagja. Maddyről és a megpróbáltatásairól szól ez a történet. Mert ugyan ez mind szépnek és jónak látszik egy kívülálló szemében, ám a kedves férj sem épp mindig kedves. Ráadásul, azt se hagyjuk ki a számításból, hogy Jack nemcsak jóképű, illedelmes, humoros férfi, hanem egyben egy hataloméhes, irányításmániás ember is.

A könyv teljesen végig vezet Maddy múltján, hogy ki volt ő, ki lett és a jelenlegi helyzetig megtett utat is megismerhetjük. Ugyanakkor ez nem mondható el a férjéről. Néhol olyan érzésem támadt, hogy Jack csak azért negatív szereplő, mert kell a történetbe egy gonosz, aki elől a szépséges királykisasszony a hős lovag, és hű társa segítségével megmenekül. Egy mese mai köntösbe bújtatva. Ez rendben is van, csak az nem tetszett, hogy az írónő mindehhez a családon belüli erőszak, azon belül is a házaságon belüli erőszak témájához nyúlt. Maga a pszichológiai háttér szépen kidolgozott, viszont a szereplők tetteit, gondolatait néhány helyen erőtlennek, esetlennek, hiteltelennek éreztem. Értem én Maddyt, hogy a mélyszegénységből a férje emelte fel a gazdagságig, kupálta ki képernyőképesre, ennek ellenére nem gondolnám, hogy ez ekkora ragaszkodást, lojalitást váltana ki, mint ebben a történetben a főhősből. Átéltem én is a terrornak azon formáját, amit az írónő megjelenít, így tudom, hogy a bántalmazó előszeretettel használja a lelki terror legkülönfélébb vállfajait, mégsem éreztem hitelesnek Maddy reakcióit. Túl sokáig nem hozott döntést, holott mellette voltak olyan személyek, akik mindenben támogatták, segítették.

A másik problémám a történettel, hogy az egész úgymond a gazdagok világában játszódik, ahol Maddy saját keresettel, igazából már vagyonnal rendelkezett. Ha mindent számításba veszek, a segítőtársakat, az anyagiakat, akkor azt mondom, hogy ez így ebben a formában nem igazán állja meg a helyét. Persze, értem, hogy az írónő ezzel a könyvével szeretett volna rámutatni, hogy a családon belüli erőszak nemcsak a szegények, hanem a társadalom minden rétegében fellelhető. Ugyanakkor az valahogy feledésbe merült, hogy egy ilyen anyagi helyzetben lévő nőnek, több lehetősége van, mint akinek semmilye sincs, nincs hová menni, kihez fordulnia. A történet folyamán volt egy-két ilyen kitekintés, de ezek megmaradtak mellékszálaknak.

A karaktereknél úgy gondolom, hogy a szerző annyira koncentrál, hogy a főhőst megkedveljem, értsem a tetteit, indokait, hogy a többi szereplőre már nem maradt ideje. És ez sajnálatos, mert annyi, de annyi érdekes személy tűnt fel a történetben. Teszem azt, Jackről sem tudunk meg semmit, azon kívül, hogy ő a bántalmazó. Pedig érdekelt volna az ő múltja is. Hol vannak a szülei, vannak testvérei? Miért és miből gondolta, hogy egy emberi lényt tárgynak tekinthet, és úgy is viselkedhet vele? Ilyen személyiségjegyekkel született, aztán amit a neveltetése megerősített benne, vagy esetleg lentről küzdötte fel magát, és ez váltotta ki benne ezt a nem természetes reakciót? Annyi, de annyi kérdés, amire nem kaptam választ, csak be lett mutatva, hogy ő a bántalmazó, a gonosz, akit utálni kell. Holott úgy gondolom, azért egy picit árnyaltabb a kép. Nem minden csak fekete és csak fehér.

Aztán ott van a másik férfi a történetben, akinek a hős szerepe jutott. Ugyan nála már volt némi háttérinformáció, de valahogy mégsem értettem meg, hogy lehet ilyen hamar egy segítő jobb kézből egy elsöprő szerelem. Egy olyan szerelem, mely eleinte csendes, lassú, majd idővel átvált valami megmentési kényszerré, ami a végén mindent, és ha kell mindenkit feláldozok csak vele lehessek érzés zárja le.

A végére hagytam a pszichológust, aki miután megismeri Maddyt, úgyszintén előtőr a mindenáron megmenteni vágy. Az ő karakterét sem éreztem teljesen hitelesnek, mintha csak kellett volna valaki, aki a mi kis virágszálunk lelkét teszi rendbe. De semmi mögöttes tartalom, egy papírfigura, aki csak van, mert a téma megköveteli, hogy azért valami szakmaiság is legyen benne.

Ambivalens érzéseim vannak ezzel a történettel szemben. Egyfelől értékelem, hogy a szerző egyáltalán foglalkozik egy ilyen a mai napig tabu témával. A lelki folyamatok is hitelesen lettek megírva, és felhívta a figyelmet, hogy ez nemcsak a társadalom egy szűk körét érinti, hanem minden rétegben ott van a jelenség. Másfelől pedig, nem éreztem azt, hogy Maddyn kívül bármely más karakter bármilyen mélységet kapott volna. Csak skatulyákat kaptunk, mint a segítők, a hitetlenkedők, az elutasítók, és a hősszerelmes. Bár nem tisztem eldönteni, hogy ez a történet milyen indíttatásból került megírásra, és igazából azt sem tudom, hogy mennyire kell komolyan venni. Épp ezért az mondanám, hogy egy olvasásnak megfelelt, de ennyi és nem több. Nem volt rossz, de nem is sorolnám a többször olvasós kategóriába. Ez legfeljebb egy tündérmese a mai világba integrálva.

Amennyibe elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: Emilly Palton

Joe Hart - Obscura

 

“Úgy tartja a mondás, hogy aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje. Szerintem ez baromság. Az emberiség sosem tanult a múltból, ahhoz túlságosan haragtartó. Az erőszak és a gyűlölet az emlékezés miatt létezik a mai napig. Ezért törnek ki a háborúk. Ez a világ legördögibb köre.”

A mostani értékelésem tárgya Joe Hart - Obscura című regénye, amely az Agave Kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben. Ami a könyvek külső “tálalását” illeti véleményem szerint eddig is eléggé el voltunk kényeztetve a kiadó részéről, de ez a mostani borító nálam minden eddiginél magasabbra helyezte a lécet, lehetne akár egy esetleges filmfeldolgozás moziplakátja is. Emellett az Agave által kiadott sci-fi-k kisebb-nagyobb kivételekkel szinte mindig beváltották a hozzájuk fűzött előzetes várakozásaimat, úgyhogy az előjelek rendkívül bíztatóan alakultak.

De nézzük is, hogy mirő szól a mostani kötet:

Történetünk főhőse dr. Gillian Ryan, aki magánéleti megpróbáltatásai mellett egy új, az Alzheimer-kórhoz hasonlatos memóriakárosodással járó betegséggel folytat mindennapos harcot. Amikor férje után kislánya is az árulkodó tüneteket kezdi produkálni, végső elkeseredésében elfogadja a NASA kétséges ajánlatát: vegyen részt az ENSZ-űrállomásra induló expedícióban, melynek célja a legénység körében terjedő emlékezetkiesések eredetének vizsgálata, cserébe pedig korlátlan támogatást kap kutatásainak finanszírozására. Vajon elvállalja a felkérést? Erre és még számos más kérdésre megleled a választ, cask vedd kézbe a könyvet.

Szubjektív véleményem szerint a regény első 80-100 oldala nagyon dinamikus és olvasmányos, egymást követik az események, feszes a tempó. Sajnos amint hőseink a világűrbe emelkednek, azzal párhuzamosan elkezd zuhanni a színvonal is. A történet átcsap egy teljesen hétköznapi thrillerbe, ahol ezúttal egy űrbéli állomáson lesz összezárva a heroina a kegyetlen gyilkossal egy teszemazt magányos ház helyett az utca végén. A kötet feléhez érve pedig már előre tisztában voltam a rám leselkedő további “fordulatokkal”, olyan kiszámíthatóvá válik a forgatókönyv, mint egy kedd esti B-kategóriás film esetében valamelyik kereskedelmi csatornán. Nagy kár érte, pedig nagyon érdekesen indul, de sajnos maga az író előadásmódja és törtenetszövése miatt nem marad semmi meglepetés (na jó, talán az epilógust leszámítva) az olvasó számára, őszintén szólva az utolsó száz oldalt már csak le akartam tudni.

Nem segíti az élvezhetőséget az sem, hogy a szerző meglehetősen nagyvonalúan bánik a technikai háttérrel, rengeteg a következetlenség illetve logikátlanság a könyvben felvonultatott csúcstechnológia történetbe ágyazása körül. Nehéz lenne ezt jobban részletezni spoilerezés nélkül, de például a szupertitkos-szuperfontos űrállomáson nagyjából olyan szigorú biztonsági protokollok vannak érvényben, mint a Tisza-parti nyári cserkésztáborban. Vagy említhetném azt is, hogy a rendelkezésre álló fiktív technológia magát az egész űrutazást teszi számomra értelmetlenné. Kicsit magammal is ellent mondva, lehet hitelesebb lett volna a történet abban a bizonyos utca végén álló magányos házban. Persze a végén jön az elmaradhatatlan “sós-kútba-tették-onnan-is-kivették” finálé, aminek keretében hősnőnk Bruce Willis-t megszégyenítő körülmények között száll szembe mindennel és mindenkivel.

A karakterek átlagosak, se nem jók, se nem rosszak: van itt érző szívű óriástól kezdve a karrierista, de odabent azért mégis emberi parancsnokon át a háborús pszichózisban szenvedő veterán katonáig bezárólag minden. Pont sablonosságuk miatt nem tudtam igazán egyikükkel sem azonosulni vagy együtt izgulni, mert akárcsak a rossz filmeknél, itt is pontosan előre sejtjük, hogy ki lesz csak a veszteséglistát gyarapító statiszta és kinek lesz esetleg számottevőbb szerepe is a történetben.

Nyugodt szívvel csak a kiszámíthatóan sablonos thrillerek kedvelőinek tudnám ajánlani, kíváló kiegészítő lehet mondjuk strandoláshoz a Blikk helyett, de a hozzám hasonló kérgesszívű sci-fi rajongók jobban teszik, ha stabilabb kvazárok felé veszik az irányt.

Amennyiben mégis elerülnél a könyvben, megteheted, ha az Agave Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Mira Grant - Feed – Etetés

 

„A világot, amelyben élünk, magunk teremtettük.

Hölgyeim és uraim, most miénk a megtiszteltetés, hogy megegyük, amit főztünk.”

(MICHAEL MASON)

Ezt a regényt utazókönyvként kaptam, amit itt is szeretnék megköszönni. Köszönöm.

Sokszor hangoztatom, hogy mennyire nehéz már olyan témában újdonságra lelni, ami az elmúlt évtized egyik legfelkapottabb ihletforrása volt az alkotóknak. Nem árulok zsákbamacskát, hiszen a horror alapjainak egyike a sokak által oly kedvelt zombik világa. Ha csak azt nézem, hogy hányan buktak eddig bele ebbe a finoman szólva sem ízléses témakörbe, akkor már sejthetitek, hogy mennyire féltem ettől a kötettől. Eltekintve a fent leírtakat mégis meglepően alakult az olvasási élményem.

„Mindenkinek az életében van egy vízválasztó; az a pillanat, amikor az emberre rátör a felismerés, hogy olyan döntés elött áll, ami kihatással lesz az egész jövőjére, minden további tevékenységére, és ha rossz döntést hoz, nem biztos, hogy helyre tudja hozni. És néha az állítólagos rossz döntés az, ami lehetővé teszi, hogy emelt fővel, méltósággal várjuk a végét; annak megnyugtató tudatában, hogy a helyes utat választottuk.”

A borító önmagamában már ad egy bizonyos sejtetést, elvégre egy véres felírat látható a képen. Semmi csicsa, csak pont annyi, ami megalapozza az olvasni vágyók hangulatát. Mivel a kevesebb néha több alapon készítették el, így ez pozitív hatással volt rám is.

Nézzük is, hogy miről szól a regény fülszöveg alapján:

„Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!”

Ezt a blogbejegyzést láthatjuk első mondatként a könyv hátulján, mely bizony egy kétségbeejtő, de annál fontosabb üzenetet rejt magában.

2014-ben minden megváltozott, ugyanis az emberiség feltalálta annak az ellenszerét, amit akkori világunk egyik legnagyobb pusztítójaként tartottunk számon. Ez pedig nem más, mint a rák. Csakhogy, mint minden sikeres eredménynek, ennek a hatalmas áttörésnek is meg volt a hátránya, amely egy új valamit teremtett. Ez az ismeretlen elterjedt a világban és megállíthatatlanná vált. A fertőzés olyan méreteket öltött, hogy mutációkat okozott az élő gazdatestben és végül elvégezte dolgát. A vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és elmék felett, és az így létrejött zombik irányíthatatlanná váltak, mint személy megszűntek létezni. Csak egy dolog élteti őket, a zabálás minden mennyiségben. Hogy mit és kit, az teljesen mindegy. Több mint húsz évvel a Feltámadás után egy testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé, hogy felfedezzék a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Bloggerként nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte.

„A hírközlés világában a szerencse sokszor annyit jelent, mint tőkét kovácsolni mások fájdalmából.”

Szubjektív véleményem, hogy a történet több mint jó, sőt felemelő, pedig egy percig sem éreztem azt, hogy nevetni vágyom, inkább ellenkezőleg. A hangulat adott, hiszen a könyv a nyomasztó környezet megismerése mellett számos torokszorító és akciódús eseményt tol le az olvasó torkán, akár akarja akár nem.

„Milyen csodálatos egy olyan világban élni, ahol a „jó hír” nem feltétlenül jelenti azt, hogy „pozitív információ!”

A karakterek ugyan felszínesen vannak felépítve, viszont a vészhelyzet miatt folyamatosan fejlődnek. Nem éreztem szükségét vagy hiányát annak, hogy nem ismerem meg a belső világukat, hiszen sokkalta fontosabbak volt a háttérben meghúzódó politikai és életben maradási játszmák.

Ez a könyv ráadásul egy sorozat első része, ami azt jelenti, hogy azon kérdéseimre, amelyekre most nem leltem választ, a későbbiekben még megkaphatom. Mindenképpen szeretném folytatni, de sajnos úgy tudom, hogy a magyar kiadás jelenleg leállt, így kénytelen leszek más nyelven beszerezni a következő részeket.

Összességében elmondhatom, hogy egy izgalmas és nagyon tanulságos regényt olvashattam egy nem is annyira elképzelhetetlen jövőről.

Ajánlom a horror és akció szerelmeseinek, mert bizony itt egy percig sem fog unatkozni senki sem.

Amennyiben elmerülnél ebben a világban, megteheted, ha a Lazi Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Berg Judit - Sári és a mókusok

 

Berg Judit nevét úgy gondolom, hogy nem kell bemutatnom senkinek, hiszen számos mesekönyvet és ifjúsági regényt köszönhetünk neki. Gyermekkönyvek szempontjából két sorozatot követek nagy lelkesen, az egyik Maszat kalandjai, a másik pedig Sári történetei. Mindkettőről együttesen elmondható, hogy nagyon kedvesek és szórakoztatóak.

A mostani értékelésem a fent említett utóbbi sorozat harmadik kötete, mely a Sári és a mókusok címmel jelent meg idén nyáron a Pagony Kiadó gondozásában.

Ahogy már megszokhattuk két történetet foglal magába ez a kis könyvecske. Az első a címadó mese, melyben Sári és barátai kirándulni mennek az erdőbe. Mindenféle állattal találkoznak, melyek igazán aranyosak, ilyen pl.: a gyík, sokféle madár, sőt még egy mókust is látnak. Így jut eszükbe, hogy milyen izgalmas is lehet egyik fáról a másikra ugrálni. Szerintetek is mókás lehet?

A második mese pedig Pötyi baba és Puszi róka összeveszését meséli el, ami sajnos igen komolynak tűnik, hiszen még játszani sem hajlandóak egymással. De szerencsére Sárinak eszébe jut egy fontos történet egy kismókusról és pár képzeletbeli barátjáról, ami még a legkeményebb szíveket is megolvasztja. Vajon a két duzzogót érdekli a mese?

Ez a kis mesekönyv is kedves lett a szívemnek, hiszen Agócs Írisz aranyos rajzai még szórakoztatóbbá tették az olvasását.

Ajánlom az ifjabb mesekedvelőknek, hiszen feltölti szeretettel a szíveket és még szórakoztató is egyben.

Ha te is elmerülnél Sári kalandjaiban, megteheted, ha a Pagony Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Ciara Gavin - Ne félj, Menyét!

 

„A leves mindig sokkal finomabb, ha előtte elkapott az eső”

Ki hallott már olyat, hogy félünk a vihartól? Pedig bizony sokan félnek a villámláskor vagy mikor dörög az ég és ezzel Menyét is így van. Nem szereti mikor megázik, megborzong a süvítő széltől és retteg a hóvihartól, ezért úgy dönt, hogy menedéket épít, ami egyben új otthonává is válik, míg egyik nap egy új jövevény lepi meg és fenekestül felforgatja a megszokott kis életét. Vajon mi köze van ehhez egy vakond barátságának és vajon hogyan dönt Menyét az új vendégről, hiszen már megszokta a kis vackát?

Ez a mesekönyv is egyike azon csodáknak, melyek arról szólnak, hogyan győzzük le a félelmeinket. A mostani történetben két apró teremtmény mutatja meg az élet árnyékos és napsütötte oldalát. Az olvasónak nincs is más dolga, mint átgondolnia, hogy ő mitől is retteg és ki az a barátja, aki ilyenkor a segítségére siethet. Mert bizony sokan félnek a vihartól, hiszen egy irányíthatatlan természeti jelenség, pedig az esőben táncolni, a széllel bújócskázni és az égi zenét hallgatni a világ legjobb dolgainak számítanak. Főleg akkor, ha társunk is akad a mókázáshoz.

A kötet pedig csupa cukiság, hiszen szép színeket használ az illusztrátor és jól ötvözi a hideg - meleg kontrasztokat, öröm külön csak ezért is még egyszer végig lapozni.

A mesekönyv másik nagy előnye, hogy nagy betűkkel íródott, így tökéletes olvasás gyakorlására is.

Számomra egy nagyon kedves kis könyv, melyet nagyon jó szívvel ajánlok a kisebbeknek és nagyobbaknak egyaránt.  Mert ne feledjétek, hogy bátran előre menni egy baráttal annyi, mint egy szívdobbanás a testedben… felemelő!

Amennyiben megismerkednél Menyét történetével, az Aion Kiadó oldalára látogatva megrendelheted a könyvet.

Írta: NiKy

Serena Valentino - Herceg vagy Szörnyeteg?

 

„Most úgy érezte, haldoklik. De ahhoz, hogy valaki meghalhasson, előbb élnie kellett. És a Szörnyeteg végre elmondhatta, hogy élt – hiszen szeretett.”

Valamikor régen az őskorban, élt egy fiatal leány, aki rajongott a mesék világáért. Számos kedvenc története volt, de mindig közelebb érezte magához azon világokat, ahol a mágia vagy varázslat állt központi témául. Ennek a lánykának igen nagy volt a fantáziája, sokszor meg is szólták érte, pedig semmi mást nem akart, csak hogy megoszthassa másokkal is, amit ő lát vagy érez. Amikor ezeket a meséket nézte vagy olvasta, a szíve megtelt szeretettel és megfogadta, hogy felnőttként is ugyanolyan rajongással fog rájuk tekinteni. Nos, a viccet félretéve gondolom rájöttél kedves olvasó, hogy magamról meséltem és valóban még mindig ebben az „álomvilágban” lebegek. Számomra a mesék azon gyönyörű helyek egyike, ahol az lehetek, aki akarok és senki sem szólhat meg érte. Felnőttként már nem engedem, hogy bárki véleménye befolyásoljon és pont ezért a mostani regény is, amiről éppen írni szándékozom a szívem csücske lett.

Ki ne ismerné a Szépség és Szörnyeteg című mesét, mely „megszületésétől” kezdve mind a mai napig nagy kedvence a gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Számomra is egy olyan történet, amin mindig tudok pityeregni és nem tagadom, hogy Szörnyeteg fan vagyok. Pont ezért, amikor megtudtam, hogy külön könyvet kap, elő is rendeltem, mert újra át akartam élni a régi varázslatos emlékeket.

A könyv a Szörny oldaláról mutatja be –a már jól ismert- történetet, mégis rengeteg újdonságot rejtett. amelyek nagyon vegyes benyomást keltettek bennem. Olyan új karakterek kerültek bele a kötetbe, akikről úgy éreztem, hogy nem illenek oda és hogy őszinte legyek ez elkeserített. Az események sem passzolnak az eredetileg megismertekhez, mégis érdekesek volt a számomra.

A szereplők szempontjából a Szörnyetegre tudtam egyedül koncentrálni és ebből kiindulva még jobban megszerettem. Hiszen bármelyikünk lehetne az ő helyében és egy ekkora terhet cipelni csak nagyon kevesen képesek. Szerettem a gondolatait és azt a jellemfejlődést, amin keresztül ment. Nagyon megöleltem volna, de ez sajnos nem lehetséges. Az ő szemén át látni a szeretett világot cseppet depresszíven csapódott le bennem és ez az érzés nehezen engedett.

Összességében úgy gondolom, hogy jó volt ismét elmerülni ebben a világban, de számomra az eredeti történet marad az örök kedvenc.

Ajánlom ettől függetlenül az ifjúságnak, mert egy estés szórakozásnak remek.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Manó Könyvek oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Fredrik Backman - Amit a fiamnak tudnia kell a világról

 

„(…) nem az a bátor, aki annak ellenére ütni mer, hogy nem tudja, nyer majd, vagy veszít. Az a bátor, aki tudja, hogy győzne, és mégsem tesz semmit.”

Az emberek különböző életválságokon esnek át hosszú létezésük folyamán. Mindenkinek meg van a maga tragédiája és természetesen a saját bajaik súlyossága és megoldása a legfontosabb. Bár sokan ítélkeznek másokról és döntenek felettük úgy, hogy egy percig sem gondoltak abba bele, hogy az adott személynek miért is esik nehezére abszolválni a mások számára oly egyértelmű megoldással bíró „bajokat”. Nekem erről az jut eszembe, amit szeretett nagyapám mondott mindig: „Állj meg és vedd fel az ő cipőjét. Ha belefér a lábad, akkor menj benne pár kilométert, ellenben, ha bele se fér a talpad, engedd el és ne ítélkezz, mert még erre sem vagy méltó!” És, bár elsőre lehet, hogy kicsit egyoldalúnak tűnik ez a jó tanács, számomra nagyon nagy segítséget nyújtott mindig is az életben maradáshoz ebben a világban.

Ezt a könyvet egy csodálatos barátnőmtől kaptam ajándékba, mert tudta, hogy nagyon nagy életválságon megyek keresztül. Nem mondott többet, mint hogy „olvasd el és meglásd, segít”! Ha nem lennék könyvmoly, akkor biztos kételkedtem volna a szavaiban, de mivel könyvimádó ember vagyok, ezért automatikusan nyúltam is a kötet felé.

És milyen igazad volt kedves barátnőm! Ebben a könyvben mindenki megtalálja önmagát, hiszen gyermekei vagyunk valakiknek és bár megoldani nem fogja a gondunkat, mégis megérteti velünk, hogy a felmenőink is csak emberek, esendőek, csetlenek – botlanak, de ettől még érzelmekkel teli élőlények. Természetesen a múlt bűneit nem fogja eltörölni és a ki nem mondott vagy meg nem értett szavak még a fájdalmunk marad, de az írónak köszönhetően megértettem, hogy túl szigorú voltam.

„Szeretném, ha megértenéd, hogy nem akarlak abban a hitben ringatni, hogy nincs gonoszság a világon. Mert van. Ez a világ tele van érthetetlen, felfoghatatlan, kegyetlen, kérlelhetetlen gonoszsággal. Meg erőszakkal, igazságtalansággal, kapzsisággal, vak dühvel. De tele van minden mással is. Apró pillanatokkal. Mint egy barátságos mosoly két idegen között. A szerelem első látásra. A hűség és barátság. Valaki keze a tiedben egy vasárnap délután. Két testvér újraegyesülése. És vannak hősök is benne, akik felállnak, mikor senki más nem mer. Egy ötvenes fickó egy Saaban, aki beenged a sorba a csúcsforgalomban. Nyári éjszakák. Gyereknevetés. Sajttorta.

Az egyetlen, amit eldönthetsz, hogy melyik oldalon akarsz állni. Melyik halomhoz teszed hozzá a magadét.”

Fredrik Backman írónak immáron második kötetét olvastam el, hiszen pár hete fejeztem be a Hétköznapi szorongások című regényét, amit akkor nagyon megszerettem és reméltem, hogy a többi könyvével is szerencsém lesz. Amit a fiamnak tudnia kell a világról tulajdonképpen egy napló az írótól gyermekének, melyben mindenféle szituáción keresztül feszegeti az élet nagy dolgait, de elsődlegesen azt, hogy értse meg, miért hibázik, mint apa..

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen. De azért próbálkozunk.”

Többnyire nevettem a különböző élethelyzeteken, de ugyanakkor sűrűn pislogtam vissza azokat a fránya könnyeimet, amikor pont eltalált az alkotó az adott mondatával egy fájó pontomat, amit nekem még nem sikerült begyógyítanom. Ez a könyv olyan számomra, mint egy mentőöv egy fuldokló számára. És bár én nem fiú vagyok, de mégis úgy érzem, hogy ez a lányos szülőkre is igaz, különösen az apákra.

„Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút.”

Nekem is van egy édesapám, akivel bár sokszor nem értek egyet, mégis nagyon hasonlítok rá a világnézetét tekintve. Ő egy hatalmas nagy szeretetgombóc a szívemnek és pont ezért fáj olyan nagyon, mikor elárulva érzem magam általa. De most megértettem, hogy ő is csak azt adja, amit kapott, se többet se kevesebbet. Hogy ez a felismerés mire elég igazán nem tudom jelen pillanatban, de azt igen, hogy engem elfogadóbbá tettek ezek az oldalak.

A könyv számos társadalmi problémára is felhívja az olvasó figyelmét, de ezt teszi kedvességgel, jó humorral és végtelen bölcsességgel. Úgy gondolom ennél többet nem is kell útravalóul kapnia bárkinek, hiszen az életünket mi határozzuk meg, legalább is nagy szerepünk van abban, hogy kivé válunk majd életünk folyamán.

Bárki is veszi kézbe ezt a csepp kötetet, annak két javaslatom lenne: először is egy csomag zsebkendő, hiszen sírsz, ha nevetsz és akkor is, ha fájó ponton érnek az író szavai. A második pedig egy napló, amit ha befejezted az olvasást, kezdj el vezetni. Nem kell naponta, de minden sértést, minden örömöt, ami ér utána írd le és évek múlva olvasd vissza! Valami ilyesmit érezhetnek a szüleink, mikor felnőttként ránk tekintenek. Minden elrontott és jól elvégzett munkájuk gyümölcse ott van bennünk, akár akarják, akár nem!

Amennyiben elolvasnád, ezt a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó honlapjára felmész.

Írta: NiKy

Gál Szabolcs - Star Sky

 

“A negatív karma a legerősebb kapocs két ember között. Gondolja el, sérelmeket okozunk valakinek, ha a másik nem bocsát meg és nem zárja le, akkor azzal még lesz dolgunk. Így van a világ egyensúlyban.”

Vajon el van-e az ember sorsa rendelve a csillagokban? Elkerülhető-e a végzet, ha már ismert, vagy az ember minden törekvése hiábavaló, mert a kozmikus szabályok mindent felülírnak?

Gál Szabolcs - Star Sky című írása 2020-ban jelent meg és két sors generációkon átívelő egybefonódásáról szól. A kötet ízléses csomagolást kapott, bár a borítón szerintem a fényképező barna doboza túlzottan dominál és nem voltam kibékülve a magasban szálló repülőn a termékmegjelöléssel sem, de ezek csak apróságok. Eleinte tetszett e belső szerkesztés és tagolás, de aztán az olvasás során ezzel meggyűlt a bajom, de erről még később fogok írni.

A történet két idősíkot ölel fel; a viktoriánus Angliában kezdődik egy balsorsú szerelemmel, majd napjaink Magyarországán fejeződik be. Bár eleinte romantikus történetnek indul, de később nagy szerepet kap benne ármány és cselszövés, politika valamint csippetnyi erőszak is.

A legnagyobb problémám a könyv olvasása folyamán az volt, hogy nem tudtam akár egyetlen szereplővel sem szimpatizálni vagy azonosulni, nem éreztem egyiküket se hiteles, hús-vér embernek. Ez leginkább annak köszönhető, hogy szinte alig tudunk meg valamit a jellemükről, érzelmeikről vagy motivációikról. Az egész történet egy légüres térben mozog, ezt leginkább a korabeli angliai események leírásánál éreztem hiányosságnak, az író már sokkal magabiztosabban bánik a jelenkori szereplőkkel, akik közül többen is jóval árnyaltabban lettek kidolgozva.

Az alapvetésnek számító románc rendkívűl elnagyolt, alig kapnak helyet benne az érzelmek, szinte csak annyit tudtam meg a pár kapcsolatáról, hogy irigylésre méltóan gazdag nemi életet élnek. A szex fontos pillér valóban, de egy percig sem éreztem ennek a szerelemnek az enigmatikus jelentőségét.

Valahogy az egész angliai szál sántít, mintha nem tudná eldönteni, hogy krimi legyen vagy romantika. A férfi főszereplő lebukása inkább egy színpadi bohózat csúcsjelenetét juttatta eszembe, semmint valami drámát. A morális iránytű is ide-oda mozog: egy erkölcsi megingás évszázadokra rossz karmát jelenthet, de az emberölés szinte helyeselendő és bátor tett a történet szereplőinek magatartása alapján.

Ezzel szemben kapunk sok információt a XIX. századi London és Cheltenham helytörténetéről, a városrendezési folyamatokról és a vasúthálózatról, továbbá egyes helyszínek utca-házszám pontossággal vannak megjelölve. Kétségtelen, hogy az író tájékozottan mozog ebben a témában, de szerintem ezek az ismeretek ilyen mélységben csak kevés olvasót fognak érdekelni, az olvasás élményéhez pedig szinte semmit nem tesznek hozzá.

A kötet rendkívűl szétaprózodott, sok rövid fejezetre van bontva, ami közül számos alig fél oldal hosszúságú. Ez számomra egy idő után nagyon zavaró lett, állandó az ugrálás a szereplők és a helyszínek között, sok fejezet olyan kurta, hogy szinte nem is tartalmaz érdemi mondanivalót. Sokat segített volna, ha inkább nagyobb, összefüggőbb részekre lett volna tagolva a történet. Így olyan, mintha összeollózott újságkivágásokat vagy egy film forgatókönyvét olvasnánk.

Fontos szerepet kap az asztrológia, ahol megint úgy éreztem, hogy az író lubickol, ezek a részek tényleg érdekesek lettek, de magamban azt kívántam, hogy bárcsak egy kicsit laikusabban lettek volna megírva.

Gondok vannak sajnos a nyelvezettel is. Néhány esetben szavak hiányoznak a mondatokból, ami egy esetben eléggé össze is zavart, de ezeken még könnyen tovább tudtam lépni. Azt viszont már nem tudtam megérteni, hogy a magyar hétköznapi szóhasználatba át nem ültetett angol szavak miért nem lettek lefordítva? Például slum, stakeholder vagy obsessed? Persze ki is lehet keresni a jelentésüket a szótárból, de ezeket nyugodtan le lehetett volna írni magyarul, még akkor is, ha azok angol szereplők szájából hangzanak el. Nem tartottam szerencsésnek a kendőzetlen aktuálpolitikai utalást sem, bár én ilyen szempontból semlegesnek tartom magamat, de ez egyes olvasók számára megintcsak zavaró lehet.

Sokszor éreztem úgy, hogy az író feltételez az olvasó részéről bizonyos “egyértelmű” ismereteket, szinte soha nem találkozunk táj –vagy helyszínleírással, hangulattal, mintha mindenki tudná, hogy hogyan néz ki egy viktoriánus korabeli Edinburgh vagy hogy mit jelent a cerveza.

Súlyos hibának tartom, hogy egy vílághírű együttestől átvett teljes oldalas dalszöveg esetében nincsen megjelölve a forrás, ami akár kellemetlen jövőbeni szituációkat is eredményezhet. Továbbá angolul nem tudó olvasók számára egy esetleges szerzői fordítás itt is sokat segíthetett volna.

Összességében véve kár a könyv első feléért, nagyon vontatottra és elnagyoltra sikerült. Meglátásom szerint sokkal jobb végeredmény születhetett volna, ha az író inkább a jelenre koncentrál, és mondjuk a mai kor emberének szemszögéből mondta volna el a múlt eseményeit, akár úgy, hogy a szereplőkkel együtt ismerjük azokat meg a cselekmény során.

A fent leírtak fényében nem tudom, hogy kinek szól igazán és pont ezért minden kedves olvasó döntse el maga, hogy szerencsét próbál -e az adott kötettel.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz!

Írta: NiKy

Gaura Ágnes - Átkozott balszerencse

 

„ És egyáltalán, tényleg valóság lehet az a közhely, hogy az ihlet, az igazi ihletett művészet képes a teremtésre, az élet csodájára?”

Már lassan egy hete is megvan, hogy én ezt a könyvet kiolvastam, de még mindig nagyon zavarban vagyok, mikor arra gondolok, hogy mit is írjak róla. Először is azért, mert Gaura Ágnes – Túlontúl regénye olvasása után beleszerettem az írónő stílusába és szinte lángra lobbanok, annyira várom, hogy újabb regénye lásson napvilágot. Ugyanakkor ezt a történetét már cseppet kritizálni merészelem, mert nagyon hajaz egy általam kedvelt külföldi sorozatra és ettől nem vagyok boldog. Persze szerencsére sok egyediség is van benne, de Bori őrülete, Laurell K. Hamilton - Anita Blake-jére emlékeztett és borzasztóan nehezen tudtam ettől eltekinteni.

Az Átkozott balszerencse egy sorozat második köteteként látta meg a napvilágot 2013-ban a Delta Vision kiadó gondozásában. A regény külsőre megfogó, mert szeretem az ilyen stílusú illusztrációkat, attól az egytől eltekintve, hogy a hideg ráz a férfi tekintetétől. Senki se kérdezze, hogy miért, nem tudok rá felelni.

A regény pár hónappal később játszódik, mint ahol az első rész abbamaradt. Borbíró Borbála kiasszony szerelmi élete legalább olyan katasztrofális, mint az élete egyéb területei. A kezdeti meg nem értéseket egy sorozatos pech széria követi, mely arra enged következtetni, hogy a hölgyeményt megátkozták. Egyik szereplőtől rohanunk a másikig, információkat gyűjtünk, próbálunk életben maradni. Egyik kanosabb legényt a másikig igyekszünk lehűteni, hol a beszólásokkal, hol egyéb formában. Ebben a tempóban próbálunk életben maradni és megtalálni azt a személyt, akinek annyira beletenyereltünk a „lelkébe”, hogy ilyen átokszórásra adta fejét. Vajon kiderül-e, hogy ki volt az átok okozója és sikerül –e megfékezni ezt a szerencsétlen sorozatot? Nos, erre majd te megkeresed a választ kedves olvasó.

Saját meglátásom szerint Borival még az írónőnek is meggyűlt a baja, mert nem elég, hogy jól felvágták a nyelvét, de még őrült is, a szó minden értelmében. Mégis szerettem a bőrébe bújni, mert sokszor úgy éreztem, hogy minden kitekert gondolatának van helye az ő világában és ténylegesen sok „görény” férfival és nővel kellett szembeszállnia.

A karakterek színesek, élők és holtak, bőrösek és szőrösek, attól függően, hogy ki hova tartozik éppen. Minden lénynek megvan a maga szerepe és fontossága, senki sem elhanyagolható, vagy elfelejthető.

Akit ki nem álhattam, az Géza személye volt. Nekem mondhat bárki bármit, nála aljasabb férfi karaktert nehéz találni, igen, még Roccónál is rosszabb.

A világ felépítése nagyon korunkbeli, ugyanakkor jól keveredik a fantasy elemekkel, így az olvasónak a kötet végére olyan érzése támad, mintha a szomszédok is lehetnének vámpírok vagy egyéb lények.

Az írónő stílusa számomra még mindig kiemelkedő és bár ez a kötet hagyott bennem kis kesernyés szájízt, el fogom olvasni a sorozat többi részét is, mert nagyon kíváncsi vagyok Bori kalandjaira. Kis eredetiség és ötletesség ráférne a következő részekre, mert így számomra kissé erős az Anita Blake párhuzam.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli a nagyszájú hősöket, aki nem veti meg a jó humort és bizony még nyomozni is szeret.

Amennyiben elmerülnél te is ebben a világban, megteheted, ha a Delta Vision kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Farkas Barbara - Kicsi Tacsi kalandjai Anya Tacsival

 

„Verekedni nagyon csúnya dolog.”

Ezt a kis könyvet utazókönyvként kaptam, amit itt is szeretnék megköszönni. Köszönöm.

Nagyon szeretem az olyan gyermekkönyveket, ahol a kedvesség és a szeretet alappillére a történetnek és ez bizony erre a kötetre is jellemző.

A szerző egy kutya családon keresztül mutatja be a kis gyermekekre jellemző viselkedésformákat, szépen rávilágítva arra, hogy bármilyen bosszantó is lehet egy adott esemény, szeretettel és türelemmel meg lehet tanítani gyermekeinket a helyes viselkedésre.

A könyv három meséből áll, melyek a következők:

1. A Banán címet viseli, ahol Kicsi Tacsi megismerkedik a gyümölcsökkel és anyukája megtanítja arra, hogy az étellel nem játszunk.

2. Bocsáss meg! egy olyan mesét takar, ahol a kicsi kutya elköveti első erőszakos tettét, amelynek következtében szülője szeretettel elmagyarázza, hogy miért nem szabad így viselkedni.

3. Pocsolya címmel pedig egy olyan kis történetet olvashatunk, ahol csupa móka és kacagás a vízbe ugrás, az már persze más kérdés, hogy milyen következményekkel jár.

Mint látható ez a kötet tele van szeretettel és nagy kalandokkal. Természetesen nem csak szórakoztató, de rendkívül kedves is, így bátran ajánlom 2 éves kortól a felnőttekig bárkinek.

Az illusztrációk pedig nagyon helyesek, öröm külön miattuk is végig lapozni a kötetet.

És csak egy apró megjegyzés: ritka, hogy rejtett humort takar egy ilyen típusú könyv, de én ezúttal olyan jóízűen felkacagtam, amiért igazán hálás vagyok!

Remélem, hogy megtetszett a könyv és amennyiben szívesen kézbe vennéd, úgy a Kicsi Tacsi oldalon be tudod szerezni.

Írta: NiKy

Ripszám Alexandra - Trauma – Egy család tragédiája

 

"Az ember hajlamos azt hinni, hogy az időnek varázsereje van. Ami szép, meseszerűvé válik, ami rossz, az előbb-utóbb kifakul, aztán el is felejtjük teljesen. Talán lehet benne némi igazság."

Hol is kezdjem ezt az értékelést?

Nem tagadom, hogy nagyon dühös vagyok, mert egy roppant izgalmas és végre viszonylag kidolgozott könyvet sikerült az utolsó harminc oldalon elrontani. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam. Köszönöm.

Ripszám Alexandra nevével először találkoztam, de mint ismeretlen írót tekintve elfogott az a jól ismert izgalom, hogy vajon milyen világot álmodott meg a számomra? Esetleg egy új kedvenc alkotóra lelek személyében?

Őszintén szólva a borító és a fülszöveg fogott meg magának elsőre, mert úgy éreztem, hogy bár a „maffiás” könyvekből Dunát lehet rekeszteni, de mégis akadhat ebben a témában is újdonság. Nem tagadom, hogy érdekelnek az emberi brutalitás különböző formái, okai és  pont ezért nem rémülök meg az erőszakosabb művektől sem, így ezzel a részével nem is akadt problémám.

A kötet külseje egy megtört nőt ábrázol, akinek, ha mélyen belenézünk a szemébe, megláthatjuk a dac és a végtelen várakozás elegyedését. Először nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek, de így utólag el kell ismernem, hogy teljesen lefedi a sztorit és az árnyékolt részek is sejtetik, mire számíthat a gyanútlan olvasó.

Nézzük is először, hogy miről szól a regény:

Adott egy csonka család, melyben egy alkoholista apa és lánya nem éppen felhőtlen életébe enged betekinteni az alkotó. Jonathan egy „vadállatnak” felel meg, hiszen sűrűn elveszti az önkontrollt és brutálisan, szinte ösztönlényként engedi ki magából a feszültséget. Ezeknek a dührohamoknak sokszor egy szem gyermeke látja kárát, melyek többnyire megbánással és hatalmas ígéretekkel végződnek. Ebben a diszfunkcionális családban az erőviszonyok egyenlőtlenek, míg az egyik henyél és rombol, addig a másik tűr és szenved. Egy időre változás lép be az életükbe és mikor már minden idillinek látszik, ahogy várható, felborul ez az átmeneti állapot. Előtérbe kerül a férfi múltja, melyet egy annyira súlyos probléma árnyékol, hogy kénytelen menteni saját és lánya életét. A hosszú út, melyet megtesznek, egy kegyetlen naphoz vezet, amit egyikőjük sem felejt el ezután. A menekülésben egy másik személy segíti őket, kinek létét és indítékát titok övez, mégis kénytelenek megbízni benne. Vajon mennyi esélye van elmenekülni bárkinek is a maffia mindenre kiterjedő figyelme elől? És mi köze van ennek a rejtélyes idegennek mindehhez?

Szubjektív meglátásom szerint az alkotó remekül felvázolta egy többszörösen hánytatott, csonka család életét, gyötrelmeit. A brutalitás különböző fajtáit is hihetően festette le, amit úgy gondolom, hogy kevesen tudnak kellően és hitelesen visszaadni úgy, hogy ne tűnjön túlzónak vagy kidolgozatlannak.

Ami a karaktereket illeti, szinte senki sincs árnyalva, hogy őszinte legyek, inkább egy „skiccet” kapunk, egy kontúrt a szereplőkről kezdő csomagként és a többit az olvasó fogja saját lelkiismerete szerint hozzá tenni és kiszínezni. Ezt a fajta írói játékot nagyon szeretem, mert gondolkodásra és valamilyen szintű kreativitásra ösztökéli az olvasót, de mégis megvannak a korlátok, hogy mihez kell igazodni.

Az apa személye számomra hiteles, hiszen egy narcisztikus bántalmazó, aki mégis áldozata saját tetteinek. Szépen megfigyelhető, hogyan megy végbe a lelki torzulás 5 fázisa:

1. Először a keserűség érzése

2. Ennek a „fájdalomnak” a tompítani vágyása

3. Valamilyen pszichotrop vagy pszichoaktív szerhez folyamodás

4. Sok esetben agresszív erőszak elkövetése

5. Józanodás és megbánás

Mint látható az apa ezeken a folyamatokon megy keresztül évről évre. Nála tapasztalható a regényben a legnagyobb személyiség fejlődés, mely bár nem mentesíti a múltjában elkövetett bűnök alól, mégis balzsamként hat az olvasó lelkére.

Nina karaktere számomra első pillanattól kezdve sajnos unszimpátiát váltott ki. Először nem értettem ezt az érzést, de később – függetlenül attól amin ment keresztül – rá kellett döbbenjek, hogy egy torz személyiséggel találkoztam. A túlélési vágy nála a legerősebb, ugyanakkor szintén elfojtott agressziót hordoz és rendkívül buta, meggondolatlan és deprimált. Viszont nagyon fájt, ami vele is megtörtént és végig nézve a gyermekkorát, azt el kell ismernem, hogy könnyen alkalmazkodó.

Adam az a személy, akivel nem tudtam először mit kezdeni. De, ahogy az írónő szirmaira bontotta a lelkét, úgy értettem meg és végül is fogadtam el. Nem egy álom férfi és úgy gondolom, hogy sokat kell még fejlődnie, de ígéretes karakter, akiből még sokat ki lehet hozni.

A regény három fő szálon mozog:

1. Jonathan és Nina kapcsolata

2. A menekülés és a maffiával való találkozások

3. Nina és Adam kapcsolata

Mindegyik szakasz érdekes érzéseket hozott bennem felszínre, de többnyire inkább a kölcsönös érzelmi játszmák kötötték le a figyelmemet.

Ami miatt viszont dühöt és csalódottságot éreztem, azt Mina viselkedésének és az utolsó nagyjából harminc oldal eseményeinek köszönhettem. Nem fogok spoilerezni, de ezt így ebben a formában nem kellett volna. Az addig rendkívül izgalmas és felettébb érdekes történet átcsapott valami olyan drámába, amitől a filmekben is égnek áll a hajam, nemhogy egy ilyen jellegű kötetben.

Összességében úgy gondolom, hogy a fenti csalódottságom ellenére egy érdekes olvasmányban volt részem. Az írónő munkásságára pedig oda fogok figyelni, mert szívesen olvasnék más tematikában is tőle. Viszont ennek a sorozatnak a második kötetét én elengedem. Nekem elég volt ennyi az ifjú hős és arája életéből.

Hogy kinek ajánlom? Nos, mindenképpen olyan olvasóknak, akik jól bírják a brutalitást, nem ijednek meg az saját árnyékuktól. De érdekes lehet azoknak is, akik kíváncsiak az élet sötétebb oldalára, maximum éjjel a lámpa égve marad elalvás előtt.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Undergorund Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Paula Harrison - Kitti és a tigriskincs

 

„Az a legjobb kaland a világon, hogy itt lehetek a barátaimmal!”

Ezt a mesekönyvet már nagyon vártam és legnagyobb boldogságomra végre kézbe is vehettem. Nem is olyan régen olvastam a Móra Kiadó jóvoltából a Kitti és a Holdfénymentőakció című kötetet, mely ennek a sorozatnak az első része volt. Akkor nagyon megszerettem ezt a különleges kislányt és a három macskát is, akik mellé szegődtek.

Ebben a részben a kalandok folytatódnak, amelyeknek egy kiállítás és egy bizonyos Tigrisszobor adja a központi témáját. Kitti és barátai éjszakai felfedező útra indulnak, hogy meglessék ezt a különleges kincset, de sajnos egy rablás kellős közepébe csöppennek. Természetesen a leányka és barátai rögtön nyomozásba kezdenek, ami sok izgalmas kalandot ígér az olvasónak. Vajon mi köze van ehhez az egészhez két újabb macskának? És mi történik, ha a kincs átka eléri őket? Megtudhatod, ha kézbe veszed a könyvet.

Számomra ez a kaland egy újabb félórás pihenő volt, melyért igazán hálás tudok lenni. Kitti természete és a cicák kedvessége feltöltötte a lelkemet. Sok szeretetet, némi izgalmat és számos varázslatokkal teli csupa szív percet köszönhetek ennek a különleges kötetnek.

Ajánlom jó szívvel minden fiatalnak és olyan felnőtteknek is, akik a belső gyermeki énjükre szánnak pár percet. Csodálatos élmény olvasni egy ilyen gyermekről és aki szereti a cicákat biztosan örömét leli majd ebben a mesében.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Móra Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Péri Györgyi - Aki hétszer született

 

„Ha segítséget és szeretetet kapunk, szívesebben is viszonozzuk azt.”

Már annyiszor szembesültem azzal a ténnyel, hogy kis hazánkban milyen sok tehetséges és különleges alkotó él, de igazán akkor tudatosul bennem ez a felismerés, amikor kézbe veszek egy ilyen szerző által írott regényt. A mostani értékelésem is egy ilyen alkotó könyvéről fog szólni, de mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a történetet. Köszönöm.

 

Péri Györgyi nevével bevallom őszintén most találkoztam először, de valószínűleg nem utoljára. Az írónőről csak annyit szeretnék írni, hogy csodálatos lelke van, ha ilyen könyvet tudott megálmodni az olvasók számára. Mert, ahogy a szavakkal és érzelmekkel játszott, úgy hívott elő bennem is egy bizonyos dallamot, mely egyre hangosabban szólt és a kötet végére már zengett tőle minden gondolatom és érzelmem.

Aki régebb óta követ tudja, hogy nem hatódom meg könnyen, de ha mégis sikerül, az tartós és bizony ebben az esetben nincs mit tagadni, elragadtak az érzelmeim.

De nézzük is, hogy miről szól ez a regény:

Adott egy késő középkori világ, ahol a vallás a mindennapok szerves részét képezik. Az emberek babonasága és az ismeretlentől való félelme sokszor rosszindulatba csap át, és sokszor át nem gondolt pletykák és tettek forrása lesz, melyet ez esetben egy fiatal kisded ellen irányul élete első pillanatától. A faluban sokan démoni jelenségnek gondolják, mert foggal született és ezért már az első perctől fogva kirekesztik maguk közül. De szerencsére az égiek útjai kifürkészhetetlenek.  Adott egy füvesasszony, aki megenyhül a gyermek láttán és végül szárnyai alá veszi a porontyot. Sára kemény, megkeseredett asszony, akivel az élet mindig kegyetlenül bánt, mégis felneveli a leánykát. Segítségére van egy jóravaló atya, aki tudásával és mély hitével igaztja életüket és közvetít a falubeliek és a „csonka család” között. A leány a Remény nevet kapja, mely először gúnyosnak tűnhet, de tulajdonképpen egy nagyon fontos eleme a történetnek. Az évek megedzik mind a két fehérnépet, Sára és Remény is sokat tanul az élettől, az atyától és egymástól is. Hogy vajon felnő-e a leányka? És mi köze van egy kecskének és egy farkasnak az egészhez? Nos, erre és még számos más kérdésre nem felelhetek, de ha kézbe veszed a könyved, a választ megleled.

„ A remény a legerősebb gyökér. És az, hogy valamit tenned kell magaddal, másokkal! Ha hív egy belső hang: Állj föl! Szükségem van rád!  Sok embert megmentett a szeretet. És az, ha fölismerte élete értelmét.” ( Müller Péter)

Szubjektív meglátásom szerint ez a történet elsősorban az emberi természetet állítja szembe a mai világunk nézeteivel. Sára bármelyikünk lehet, hiszen a maga egyszerűségében adta tökéletlensége egy különleges erőt sugall és bár sokat szenvedett, mégis erőt ad az olvasónak.

Remény karaktere igazából megfoghatatlan, mert bár végig követhettem a fejlődési szakaszokat, mégis többször éreztem, hogy nincs még igazán kidolgozva. Ahogy fejlődik a két nő, úgy éreztem, hogy én magam is változom. Sok keserűséggel és fájdalommal találkoztam olvasásom folyamán, de mindig ott volt előttem egy bizonyos fény, egy halvány reménysugár, mely arra biztatott, hogy ne adjam fel és keressem minden rosszban azt a picike jót, amivel megerősödhetek a két fő karakterrel együtt. Nem tagadom, hogy legtöbbször Sárával értettem egyet és ritkább esetben az atyával. Lehet, azért mert nő vagyok, de úgy gondolom, hogy a két nő sorsa többszörösen hánytatott volt. Ilyen életet nem kívánnék senkinek, de ha már így alakult, ők igazán megtettek mindent.

„Az emberek félnek attól, amit nem értenek. Félnek attól, aki nagyon más, mint ők.”

A kötet számos kérdést körbe jár, de erősen vallási oldalról közelíti meg mondanivalóját. Számomra ezt nehéz volt megemészteni, mert nem tartozom ehhez a mély hithez, de mégis átéreztem valamilyen formában és nem tagadom, hogy többször megkönnyeztem.

Sírtam, mert nem tudtam mit tenni és azért is, mert tudom, hogy régen ezek a dolgok valóban megtörténtek. Sőt megkockáztatom, hogy a nagy világunkban még mindig létezik ez a korlátolt nézet.

Úgy gondolom, hogy a regény erőssége elsődlegesen abban rejlik, ahogy az írónő a szavakkal és érzelmekkel bánik. Bármit képes elhitetni az olvasóval, és pont ezért az egyik pillanatban kacagtam a másikban pedig a könnyeimet törölgettem.

„ Nem jónak kell lenni, hanem okosnak, s tudással telinek.”

Összességében egy nagyon eredeti, nehéz tematikájú és mélyen emocionális regényt vettem kézbe, de mivel ez csak első kötet, még számos kérdésemre nem kaptam feleletet és alig várom, hogy a következő regényét is olvashassam az írónőnek.

Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek és senkinek. Az előbbit azért, mert olvasnod kell és tudnod kell róla. Az utóbbit pedig azért, mert fájdalmas szembenézni az emberiség gyengeségeivel, még akkor is, ha ott a remény, bátorság kell hozzá. Hiszem, hogy egy regény mindig okkal kerül a kezeimbe és pont ezért, most jókor kaptam meg azokat az intelmeket, amelyek lehet engem is egy új hajnalra ébresztenek! És egy gondolat tőlem: A hiábavaló remény is remény. A hiába való szerelem még szerelem. Amíg nem változol meg ezek benned élnek!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Péri Penna oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Velencei Rita - Levendulaméz

 

„Aki nem érez, az sosem sír, de nem is nevet.

Aki nem szeret, az sosem szomorú, de nem is boldog soha.”

Érdekes kapcsolatom van ezzel a kötettel, mert bár számos platformon szembe találkoztam vele az utóbbi időben, valahogy nem vonzott, hogy el akarnám olvasni. De aztán valamikor jelentkeztem rá, mint utazókönyvre és akkor már úgy gondoltam, hogy nem hagyom ki a lehetőséget. De mielőtt belemennék a kötet elemzésébe, szeretném megköszönni, hogy olvashattam. Köszönöm.

Velencei Rita írónőtől már pár éve volt szerencsém kézbe venni a Gwendolyn című művét. Az akkori olvasási élményem finoman szólva sem volt pozitív és sajnos utána sem alakultak „jól” az alkotóról alkotott nézeteim, ezért most cseppet félve vettem kézbe a Levendulaméz novelláskötetét, de úgy látszik, hogy végre kellemesen csalódtam.

A kötet három fő részre osztható, melyeket a következők:

- Vénusz arcai

     - Tüzek és fények

    - Huszonegyedik

Azt gondolná elsőre a laikus olvasó, hogy ezek a főcímek adnak egy bizonyos tematikai elkülönülést, de ennek tulajdonképpen semmi jelentősége. E tekintetben semmi meghatározót nem véltem felfedezni, bár tény, hogy a könyv így sokkal rendezettebb érzetet kelt. Valahogy nem sikerült behatárolni ennek a „rendezési” elvnek az okát, de mivel csak kicsit vált ettől zavaróvá az olvasás, elengedtem ezt a tényt.

Ami viszont úgy gondolom, hogy kellemes élménnyé tette számomra az olvasást az az, ahogy az emocionális hullámzást keverte a novellákban a szerző. Itt aztán olvashatunk gyermekek közötti tudattalan románcot, nők és férfiak különböző élethelyzeteit és érzelmi gabalyodásait.  Nem minden történetnek jött át a valódi oka, de azt egyértelműen éreztem, hogy az alkotó a szívét – lelkét beletette ebbe a kötetbe. Az ilyen munkát mindig is nagyra tudtam értékelni, mert úgy érzem, hogy egy kis szegmensében bepillanthattam az író lelkébe.

Összességében úgy gondolom, hogy határozottan pozitív élményben volt részem és talán egyszer újra kézbe fogom venni a könyvet.

Ajánlom a novella szerelmeseinek és minden nőnek, aki szeret az érzelmek mezején sétálni és élvezni az életet.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az írónő oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Boldizsár Ildikó - Hogyan szerzett vizet a kiszáradt kút

 

Igen ritka az a könyv, amely már a címével is azt sugallja, hogy valami igazán különlegessel fog találkozni olvasója. Ebben az esetben ezt tapasztaltam, elvégre, ahogy rápillantottam, éreztem egy bizonyos vonzást.

Boldizsár Ildikó nevével már többször találkoztam különböző felületeken, de ez a második kötet csupán, amit eddig olvastam tőle. Mind a két esetben egy számomra fontos listán való szereplésük miatt kerítettem rájuk sort, de így utólag nagyon hálás vagyok érte, és csak boldogan mosolygok.

Történetünk főhősei a száz éves, idős kút és egy fa, mely a kút oldalában látta meg a napvilágot és egymás társaságát csendben eltűrve, a maguk vidám természetével figyelték a világot. Míg egy napon ennek a kútnak elfogy minden vize és a kiszáradástól való félelmében, valamint az állatok és vándorok miatt való szomorúságában, arra a döntésre jutott a fa, hogy segít idős barátjának. De vajon mi történhetett, hogy elfogyott az összes folyadék és hogyan tud segíteni egy fácska? Megtudhatod, ha kézbe veszed a könyvet.

Számomra rendkívül erős hatással volt, mert megerősítette bennem, hogy két különböző lélek is lehet jó barát és egymást segítve az élet lehet csupa móka és kacagás. Valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy egy adott problémának számos megoldása lehet és nem szabad feladni az első kudarc után sem.  Az egész történetből árad egy bizonyos erős szeretet, mely felmelegíti az olvasó szívét és lelkét.

Úgy gondolom, hogy nem csak szórakoztató volt a számomra, de tanulságos is. Idei évem egyik kedvenc történetévé nőtte ki magát és hálás vagyok azért, hogy kézbe vehettem.

Amennyiben szívesen elolvasnád a könyvet, a Magvető Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: NiKy

Tokody Klára - Mina és Vidi az óriások nyomában

 

„Minden mesében van valami igazság!”

A mai értékelésem egy olyan könyvről fog szólni, amit azt hiszem sokan szeretni fogtok. Elsősorban azért gondolom így, mert a fő helyszíne, a Balaton, mely úgy hiszem a legtöbbünk számára az egyik legkedvesebb helyszínek egyike. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a kötetet. Köszönöm.

Tokody Klára – Mina és Vidi az óriások nyomában című mesekönyve két kis diófatündér kalandjairól mesél a gyermekeknek. Már a címből is adódik, hogy a két hős neve Mina és Vidi, akik történetesen testvérek. A szokott módon néha összeszólalkoznak, de többnyire nagy szeretettel törődnek egymással és az állat barátaikkal. Egy nap sütögetést rendeznek a tóparton. A meghívottak között ott van Mogyi mókus, Galiba gólya, Csöppke és Röpke a két cinegepár, Vakondpajtás a vakond és természetesen Apóca, a teknős. A díszes társaság remekül érzi magát, de Apóca meséje nélkül nem is lehetne teljesebb az este öröme. A történet a Balaton kialakulásáról és egy bizonyos könyv lapjairól szól, melyeket egy furcsa nevű idegen hagyott hátra és titokzatos óriásokról mesél. A két tündér bizony enged a kíváncsiságának és útra kelnek, hogy kiderítsék ezt a felettébb izgalmas és rejtélyes történetet.

Azt kell, hogy írjam a mese egy igazi üde színfoltja a mai kortárs meséknek. Számos elemet hoz a régi, klasszikus irányzatból is, de ez jól vegyítve, szinte észrevétlenül belesimul a modernebb elemekbe.

A szerző nagyon érdekes és kedves karaktereket álmodott meg számunkra, hiszen ki ne szeretne tündér lenni és rejtélyek után nyomozni! A mese számos bölcselettel és jó tanáccsal látja el olvasóját, ráadásul rendkívül kedves és szórakoztató is.

Az egyetlen negatívum a számomra, hogy külön fejlécet kaptak a fejezetek, melyek esetemben kvázi spoilerként hatottak. Nem szeretem ezt a formációt és sajnos rontotta az olvasási élményemet.

Ettől függetlenül nagyon megszerettem a könyvet és jó szívvel ajánlom kicsiknek és nagyobbaknak egyaránt, hiszen a Balaton a magyarok szíve csücske és ha még olvashatunk is róla, több mint boldogság.

És csak egy saját plusz élményt is említsek, a mese végén egy olyan személy ajánlja a könyvet, akinek szintén olvashattam alkotását és az idei évem egyik legmeghatározóbb élményei közé sorolom. Ha Czikora Ildikó klinikai szakpszichológus nevével találkozom, akkor számomra egyértelmű a minőségi olvasás.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a MinaVidi oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Matilda Gustavsson - Az Elitklub

 

“Szüleim, akik mindketten ismert írók, gyakran mondták, hogy az írónak az a feladata, hogy felfedezőútra induljon a világban, aztán anyaggal felpakolva hazatérjen. Minden élményt át lehet formálni irodalommá. Igen, az irodalmi anyag jelentett mindent, és ebben a hozzáállásban van egy nagy adag bátorság és kíváncsiság. De soha nem esett szó arról, milyen árat kell ezért fizetni – és hogy ez az ár a nők számára legtöbbször magasabb, mint a férfiaknak.”

Talán nincs olyan élő ember, aki ne hallott volna a 2017-ben kirobbant meetoo botrányról, mely végigsöpört a világon és következményeként számos, addig szent és sérthetelen státuszt betöltő híresség nimbusza hullott a porba az általuk elkövetett szexuális attrocitások miatt. Sajnos mostanra a mozgalom hatására bekövetkezett lelepleződések kapcsán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a magas körökben elkövetett szexuális kizsákmányolás civilizációs jelenség, amely szinte minden országban kialakult kisebb vagy nagyobb mértékben. Természetesen a XXI. század jó szokásához híven ezt a törekvést is politiaki lufivá, a nemek közötti harccá degradálta, sokszor leértékelve ezzel a mélyen húzódó probléma jelentőségét és akadályozva a tényszerű, objektív igazságszolgáltatást.

“Vajon mi lenne más, ha valaha együtt partiztam volna velük, ha részesültem volna figyelmükben, kaptam volna a díjaikból és ösztöndíjaikból. Korábban tettem volna fel a kritikus kérdéseimet, vagy épphogy belefulladtak volna a kétségeim a magasztos környezetben óhatatlanul létrejövő bonyolult érzelmek tengerébe? Milyen irányban befolyásolta volna a kérdéseimet az a többé-kevésbé önkéntes önfeladás, ami valódi hatalommal bíró, karizmatikus személyek közelében mindig bekövetkezik?”

A svéd újságírónő, Matilda Gustavsson - Az Elitklub című könyve az Alexandra kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban, ízléses, már-már ünnepi csomagolásban és a meetoo jelenség svédországi következményeinek feltárásával foglalkozik.

A könyv középpontjában a III. Gusztáv svéd király által az 1700-as években alapított Svéd Akadémia körül kirobbant botrány áll. Nincs még egy ilyen páratlan jelentőségű intézmény a túlélésért küzdő svéd szépirodalmi életben, amely évente több, mint egymillió euró értékű díj és támogatás kiosztásáról rendelkezik. Emellett a nemzetközi kultúrális életben is megkerülhetetlen, hiszen e testület dönt minden évben a páratlan (bár mostanra kissé megkopott) presztízsű irodalmi Nodel-díj kiosztásáról is. Ehhez az abszolutisztikus hagyományokkal rendelkező hatalmi központhoz szorosan kapcsolódva, azzal egyfajta szimbiózisban működik a Fórum, a svéd kultúra elitklubja. Tulajdonosa és egyben a szellemi körök egyik kedvelt és ünnepelt bizalmasa egy bizonyos Jean-Claude Arnault, akinek felesége nem más, mint Katarina Frostenson, rendkívűl népszerű költőnő, nem mellesleg az Akadémia örökös tagja. A Fórum varázslatos módon az évente kiosztott éves támogatások egyik legnagyobb haszonélvezője lesz az évek során.

“Svédország annyira kicsi ország, hogy megtörténhetett, hogy egy bizonyos kultúrális mozgalom és a hozzá tartozó kör teljesen átvegye a hatalmat.”

Könnyen láthatjuk már az eddigiekből is, hogy a politikai koncentráció, az összeférhetetlenség és az egyfajta személyi kultusz olyan buborékokhoz vezet, amelyekben a korrupció vagy a szexuális zaklatás gyakorlatilag “belügy” marad. A meetoo tuladonképpen ezt a senki által meg nem kérdőjelezett rendszert forgatja fel végül fenekestül, amikor néhány bátor nő elmeséli Arnault-val kapcsolatos “kalandjait” az írónőnek.  

A könyv tulajdonképpen egy nyomozás krónikája a szerző szemszögéből elmesélve. Betekintést nyerhetünk a főbb “szereplők”, Arnault és Frostenson életútjába, megtudhatjuk, hogy hogyan vált néhány lázadó fenegyerek a kultúra legmagasabb szintű döntéshozójává és a végére talán jobban megérthetjük, hogy miért úszott meg gyakorlatilag mindent Arnault a szellemi elit hallgatólagos jóváhagyása mellett.

“Szélsőséges helyzetekben nehéz elfogadni a közös valóságot, és úgy sejtem, az összeesküvés beleillik a kulturális világot háborúként értelmező felfogásba. Horace Engdahl és Stieg Larsson a nyolcvanas években szálltak harcba a hetvenes évek ideológiai alapon álló irodalmával. Átvették a hatalmat, és szerintük most egy új – politikai irányúltságú – esztétikai program szervezkedik és indít támadást ellenük. Úgy képzelem, számukra ettől értelmet és magyarázatot nyer az egész.”

A mű nagy érdeme, hogy mindvégig rendkívűl tárgyilagos marad a stílus, a szereplők mindig teljes nevükön szerepelnek, a szerző vigyáz arra, hogy ne foglaljon állást senki ellen vagy mellett, hiszen a nyomozás során sok csontváz előkerül a szekrényből. Néha azonban megtörik ez a száraz újságírói hangnem és megismerhetjük az írónő belső érzelmeit, kezdeti hitetlenkedését majd félelmeit is, ahogy egyre jobban beleássa magát az ügybe. Ugyanakkor az olvasási élmény nem felhőtlen, egyrészt maga a nehéz téma miatt, másrészt pedig számomra a svéd irodalmi élet nagyrészt ismeretlen, inkább csak kuriózum, így annak nüanszai nemigazán kötöttek le. Mindentől függetlenül a regény apropója globális természetű és minden elismerésem a alkotóé, hogy volt bátorsága végigvinni és nyílvánosságra hozni nyomozásának eredményét.

A frappáns utószót ezúttal is az élet nyújtja, amikor a szabadságvesztését töltő Arnault-t később átszállítják egy másik intézménybe, miután szexuálisan sértő megjegyzéseket tesz az egyik börtönőrre.

A hatalommal való visszaesés, a hátrányosabb pozíciókban lévők kihasználása egyidős az emberi történelemmel és még hosszú pszichés fejlődés áll előttünk, míg felül tudunk emelkedni ezeken a primitív ösztönökön.

Hogy kinek ajánlom? Tulajdonképpen bárkinek, aki úgy érzi, hogy érdekel a téma és képes szubjektív maradni, akármelyik nemhez is tartozik éppen. De egyet jó, ha szemelőtt tartunk: az életben sok a titok és a rejtély, de olyan még nem volt, hogy azok a bizonyos “csontvázak” örökké a mélyben maradjanak.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, az Alexandra Kiadó oldalán be tudod szerezni.

Írta: NiKy

Fredrik Backman - Hétköznapi szorongások

 

„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”

Sokszor arra gondolok, hogy vajon mások mi alapján választanak aktuális olvasnivalót. Többnyire tudatosan válogatok, de néha én is csak az ösztönömre bízom magam. Ennél a könyvnél most az előbbinek adtam teret, mert  egy csodálatos személy, aki nekem nagyon fontos, egy közösségi oldalon a kedvencévé tette és tudni akartam, hogy miért. Most már tudom és mindent értek.

Fredrik Backman neve nem volt ismeretlen a számomra, hiszen többször láttam a fent említett szeretett személy olvasólistáján a különböző alkotásait. Nyilván nem tudatosan jegyeztem meg az író nevét, de valahogy úgy éreztem, hogy fontos emlékeznem rá. Ennek a zagyvaságnak csupán annyi értelme van, hogy elmesélhessem, milyen érdekes kapcsolatom van az íróval. Úgy hinni, hogy ismert ismeretlen furcsán hangozhat, de aki járt már hasonló cipőben érteni fogja. Tehát az alkotóról tudtam pár információt – köztük azt, hogy humorban gazdag történeteket írt, de igazán nem foglalkoztam vele, egészen eddig a kötetig.

Hétköznapi szorongások címmel jelent meg ez a regény, ami önmagában is egy különös érzést kölcsönöz annak a naiv olvasónak, akinek még fogalma sincs arról, hogy mibe keveredett. Gyanútlanul megállapítja – mint ahogy tettem én is -, hogy milyen muris a borító képe és elgondolkodik a cím jelentésén is. Összefüggést találni a borító kép és az események között először szürreális érzést kelthet, de valahol a közepén már csak fogtam a fejemet és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Csak annyit szeretnék ehhez még hozzáfűzni, hogy remek ötlet volt, és aki tervezte a borítót az egy zseni.

„Őszintén szólva hiszek abban, hogy majdnem minden embernek szüksége van rá, hogy elhitesse magával, hogy hozzájárul egy jobb világhoz. Vagy hogy legalábbis nem teszi rosszabbá. Hogy a jó oldalon áll. Még ha… nem is tudom… talán a legrosszabb tetteinknek is van valami magasabb célja? Mert majdnem mindegyikünk érzi, hol a határ a jó és a gonosz között, így ha a saját erkölcsi kódexünk ellen vétünk, kénytelenek vagyunk mentegetőzni saját magunk előtt. Azt hiszem, a kriminológiában ezt neutralizációs technikának nevezik. Magyarázhatjuk vallási vagy politikai meggyőződéssel a tettünket, vagy azzal, hogy azt éreztük, kénytelenek vagyunk megtenni, de valamivel mindig igazolni tudjuk. Mert véleményem szerint nem sok ember lenne képes azzal a tudattal élni, hogy… gonosz.”

 Hogy miről szól ez a történet? Nos, igen, erről nehéz lesz írni, de igyekszem a legjobb tudásommal és természetesen a fülszöveg segítségével valami értelmeset hátra hagyni az utókornak.

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban olyan események indulnak el, amit az ott lakók még évtizedekkel később is mesélnek majd.  Egy ingatlanügynök úgy gondolja, hogy ez a megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, hiszen nincsenek vetélytársak, mindenki pihen, neki viszont mindig „munkanap” van. Csakhogy ennek a „remek” ötletnek akad egy hatalmas bökkenője és egy kudarcot vallott bankrabló sikeresen tönkre is teszi vagy mégsem?  Az éppen menekülő félben lévő bűnöző kénytelen túszul ejteni az összes érdeklődőt: tehát két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. Ahogy már a filmekben is megszokhattuk a rendőrség körülveszi a házat, és ahogy egyre csak telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen szép lassan összeismerkedik, és legnagyobb döbbenetükre rá kell, hogy jöjjenek nem is olyan eltérőek, sőt. Az életük apróbb mozzanataiban mindenkinek megvan a maga kis helye, sőt még a túszejtő is különleges. Vajon mi történik ezekkel az emberekkel, ha a rabló nem is olyan magabiztos? És talán nincs is kidolgozott terve… de hiszen tudjuk, az élet kifürkészhetetlen.

„Nem változtathatjuk meg a világot, gyakran az embereket sem. Legfeljebb apránként. Ezért segítünk, amikor tudunk, kicsim. Mentjük a menthetőt. Megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Azután megpróbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ez… elég. Hogy együtt tudjunk élni a kudarcainkkal, anélkül, hogy azok megfojtanának minket.”

Ha saját szavakkal kellene leírnom, hogy miről is olvastam tulajdonképpen, vagy mi volt az értelme ennek a történetnek, akkor csak egyetlen egy szót írnék le, ez pedig: híd. Egy olyan létesítmény, amit nap mint nap használunk, de funkciós szerepét tekintve annyi minden másra is „alkalmas”. Mert számomra annyit tesz: egy átjáró hozzád. Egy olyan biztos út, melyen ha elindulok odaérek eléd. Mások számára menekülés a valóság elől, egy kiút, mely a sötétségbe vezet.

„ (…) a felnőttség legrémesebb velejárója, hogy kénytelenek vagyunk belátni, abszolúte senki nem törődik velünk, mindent magunknak kell elintézni, egyedül kell kisakkoznunk, hogy működik a világ. Dolgozni, számlákat befizetni, fogselymezni, autógumit cserélni, telefont tölteni, kikapcsolni a kávéfőzőt, bejelenteni a gyerekünket az úszóoktatásra. Reggel kinyitjuk a szemünket, az élet pedig alig várja, hogy ránk zúdítson egy újabb „Jusson eszedbe!” és „Ne feledd!” lavinát. Nincs időnk gondolkodni, levegőt venni. Felébredünk, és elkezdjük átrágni magunkat az aznapi teendőhalmon, mert holnap újabb jön. Néha körülnézünk, a munkahelyünkön, a szülői értekezleten, az utcán, és megrettenve vesszük tudomásul, hogy mindenki más pontosan tudja, mit csinál. Csak nekünk kell színlelni. Mindenki más elengedheti magát, képben van, bírja a szuflát. Mindenki gyereke tud úszni. De mi nem álltunk készen a felnőttlétre. Valakinek meg kellett volna állítania minket.”

Hogy őszinte legyek ez a regény maga az élet, mert minden oldaláról megvizsgálja az éppen aktuális helyzetet és bizony sokszor tükröt tart elénk, pedig mi nem is kértük erre. Viszont számos olyan érzés és élmény alakult ki bennem olvasásom folyamán, amivel úgy gondolom pár mondat erejéig érdemes foglalkoznom.

Az elsődleges és talán ez a legfontosabb a számomra, hogy olyan karakterekkel találkoztam, akiket nagyon meg tudtam szeretni. Mindenkit a maga tökéletlenségével együtt. Csodálatos volt látni, ahogy különböző nemű, korú és identitású emberek egy lélekké olvadnak össze. Mert mindenkinek meg vannak a maguk kis titkai, elfojtott vágyai és az el nem mondott szavai. Millió álom tört össze egyetlen perc alatt, hogy a hamvakból egy újabbnak adjon helyet. Minden személyiség élt a lapokon és valahol hiszem, hogy azon kívül is, hiszen emberek voltak, akik hibáztak, szerettek, gyűlöltek és vétkeztek. De mindenkinek jár egy újabb lehetőség, nem igaz?

Ha kedvencet kellene említenem, akkor számomra Zara személye volt a legmegfogóbb. Először nem értettem, hiszen nagyon nyers volt, mint személyiség és sokszor rideg, nehéz volt azonosulni vele, de a végén meglepődtem, felkacagtam és elszomorodtam. Ebben a szereplőben ismertem rá legjobban önmagamra és pontosan ezért nehéz volt szembe néznem vele. Valamint van egy elméletem, miszerint az író is ugyanebben a karakterben engedte be magát a történetbe. Nem narrátora volt, hanem szereplője, egy olyan személy, aki mindig az arcodba tolta az igazságot, akár akartad, akár nem. És pont ezért, úgy döntöttem Zarát helyezem a kedvenc személyeim trónjára. Minden megvan benne, amit gyűlölők és szeretek egyszerre.

Természetesen ahány szereplő annyi igazsága volt ennek a történetnek, hiszen mindenki hozzátett ahhoz, hogy végül megszülethessen a könyv fénypontja, ami lehet akár jó is, de rossz is, ezt mindenki eldönti maga.

Események szempontjából először csak egy alapra fókuszáltam, de egy idő után rá kellett, hogy döbbenjek, annyival több rejtőzik ebben az őrületben. Tulajdonképpen egy hatalmas társadalomkritika az egész történet, mely meg van fűszerezve rengeteg íróniával és humorral, de az író keze megcsúszott mikor adagolta és ezért könnybe lábad az olvasó szeme és nem tudja eldönteni, hogy azért potyognak a könnyei, mert nevet, vagy azért, mert magára ismert.

Gondoltam rá, hogy teszek ide még egy idézetet a könyvből, de az igazság az, hogy az egész történetet kimásolhatnám, mert minden fontos, az első betűjétől az utolsóig. Ezért most abbahagyom az értékelésemet és most először csak annyit fogok zárásként leírni, hogy adok egy jó tanácsot neked kedves olvasó: Fuss, sőt rohanj el a legközelebbi könyvesboltba és követeld magadnak ezt a könyvet, mert valahol ott vagy benne te magad is és lehet számodra is egy életmentő öv lesz.

Ezek után, hogy kinek ajánlom? Csak és kizárólag olyan személyeknek, akik mernek gondolkodni, hiszen arra van a fejük, akik mernek látni, és akik kellően bátrak ahhoz, hogy érezzenek. Mert az élethez nem kell pompa és csillogás ahhoz, hogy túléljünk, de ha a szeretet személy ránk néz a szemében szétrobbanó millió csillag a legszebb a számunkra.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed az Animus Kiadó várja a rendelésed.

Írta: NiKy