Atiq Rahimi - Türelemkő

 

„(…) sajnos, vagy sem, de nem lehet mindenki boldog, sem az életben, sem a mesékben. Az egyik ember boldogsága egy másik ember számára mindig boldogtalanságot szül. Szomorú, de így van.”

A Közel - Keletről szóló történetekről mindig Az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, pedig számos könyvet olvastam már, ami nem éppen a boldogságról szólt. Az élet ezeken a tájakon teljesen eltér a számomra megszokottaktól, hiszen, a kulturális különbözőségen kívül, számos olyan tényezővel kell szembesülnöm - ha eme népekről hallok, olvasok -, amelyek befogadhatatlanok számomra minden téren. A történelmük kaotikussága, a végeláthatatlan háborúk után maradt pusztulások és az emberi elkorcsosulások, valamint a vallás által félreértelmezett társadalmi nézetek szinte fojtogatóvá válnak az olyan „szabad”, biztonságban élők számára, mint amilyen jómagam is vagyok. Mégis úgy gondolom, hogy a sok negatívitás ellenére is vonz és szükségesnek érzem, hogy mélyebben beleássam magam ebbe a témakörbe.

Atiq Rahimi író, filmrendező. 1962-ben született Kabulban, egy magas rangú köztisztviselő gyermekeként, és a Lycée Esteqlal középiskolába járt. A szovjet inváziót követően Rahimi elmenekült Afganisztánból, egy évig Pakisztánban talált menedéket, majd 1985-ben, miután politikai menedékjogot kapott, Franciaországba költözött.

A Sorbonne-on folytatott tanulmányai befejeztével egy párizsi székhelyű produkciós céghez csatlakozott, ahol hét dokumentumfilmet készített a francia televízió számára, valamint számos reklámfilmet. Írással a kétezres évek környékén kezdett foglalkozni, amellyel egy új izgalmas világhoz nyitotta meg kapuit. Első, perzsa nyelven írt regénye számos díjjal gazdagodott. Jelenleg kétlaki életet él, hiszen hol Párizs macskaköves útjait járja, hol pedig Afganisztán pulzálásában keresi a lehetőségeit.

Atiq Rahimi – Türelemkő című kisregénye a negyedik könyve a szerzőnek és kis hazánkban 2010-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában.

Valahol Afganisztán háborgó „gyomrában” egy füsttől és vértől szennyezett, haldokló városban fekszik egy férfi magatehetetlenül. A ház csendjét néhol gyermekei visongása, a külső világban zajló forrongások és felesége hangja töri meg. Egy sebesült lélek, akinek egy „eltévedt” golyó megpecsételte sorsát, hiszen az élet és halál peremére száműzte, akaratlanul is fültanúja lesz, ahogy a magára hagyott asszonya szépen lassan elmeséli féltve őrzött vágyait, titkait. Ezek az alkalmak először szorványosan törik meg a csendet, később egyre hosszabban, míg végül az igazság otromba talppal tiporja szét a hit legbiztosabbnak vélt mezsgyéjét. Vajon milyen titkokról hullik le a homály fátyla és mennyit ér egy megfélemlített asszony szava, ha a legkisebb hibáért is a halál ölelő karja várja a bűnbeesett lelkeket? És mit számít a múlt, ha a jelen vörös ködén át csak az infúzió cseppjei jelentik az életet? Az idő lassan folydogáló folyama egy letűnt időszak képeivel festi fel a díszleteket, amelyek hol fájdalmasan, hol félelemtől átitatva ragadják el a lelkeket.

„Néhány hangya járkál a légy hullája körül, a szőnyegen. Aztán rávetik magukat, és elviszik.”

Kép: NiKy m.i.

A történet akár egy színházdarab is lehetne, ahogy az olvasó előtt kibontakozik egy asszony tragikus sorsa. A két idősíkon mozgó kötet számos meghökkentő meglepetéssel szolgál, amelyek nézőponttól függetlenül, valószínűleg felháborítják, később pedig elborzasztják az olvasót. Ezeket természetesen az asszony vallomásaiból ismerhetjük meg, amelyek pont olyan lassan csordogálnak, ahogy az infúzió cseppjei eljutnak a férje szervezetébe. Élet és halál, hit és remény, fájdalom és megváltás, hazugság és őszinteség váltakozik a lapokon. Minden oldal nyomasztó hatással bír, rövid, tő mondataival, kesernyés szájízt hagyva a kíváncsi „szemlélődőben”.

„Féltem, féltem mindentől, tőled, az ágytól, a vértől. Ugyanakkor olyan félelem volt ez, amit szerettem. Ismered a félelemnek azt a fajtáját, amely nincs messze a vágytól, ellenkezőleg, izgat téged és szárnyakat ad, még akkor is, ha éget?”

Kép: NiKy m.i.

Szubjektíven először arra gondoltam, hogy semmi újat nem olvashatok majd ebben az alig 143 oldalas kiadványban, hiszen a csapból is a nők eltorzítása, bántalmazása folyik, ha egy olyan országról kapunk információt, mint amilyen maga Afganisztán is. Természetesen lázong a lelkem, minden bántalmazott asszonyért, gyermekért, de a tehetetlenség fojtogatása alatt, csak a levegőm és a reményem fogy el, hiszen mit tehetnék egymagam ennyi szenvedő lélekért? Önsanyargatás, mondják sokan nekem, hogy olyan történetekről szóló könyveket veszek kézbe, amelyekről tudom előre, hogy fájni fognak. De, hogy értethetném meg bárkivel is, mennyire fontosnak tartom a széles látásmódot, a sokszínűséget, hogy jómagam is értékelni tudjam minden egyes nap, hogy hova születtem és hol élek. Amikor ilyen életekről olvasok – legyen igaz történet vagy éppen fikció –, mindig arra a konzekvenciára jutok, hogy az én gondjaim eltörpülnek mások fájdalma mellett és szerencsés vagyok.

Egy asszony fájdalmán át „láthattam” azt a majd 300 évvel lemaradt barbarizmust, ahogy egymással bántak az emberek. A nőket oly régóta tartják félelemben, és az önző birtoklás jogán elvesznek mindent, amit egy puha szépség adni képes. A nemek közötti egyenlőségről papolhatnék napestig, de semmi értelmét nem látom, hiszen nem itt kell leírnom ezeket, ellenben ezáltal mindenki sejtheti, milyen nézetekkel élek.

„Az életemben két mesterem volt, a nagynéném és az apád. A nagynénémtől azt tanultam meg, hogy kell élni a férfiakkal, az apádtól, pedig azt, hogy miért kell velük élni.”

Kép: NiKy m.i.

Olvastatta magát a kötet és hajtott az a kiapadhatatlan tudásvágy is, hogy milyen titkokra láthatok rá egy ilyen elfojtó környezetben. Megdöbbentem, ezt nem is tagadom bizonyos részeknél, de a végére őszintén szólva elfáradtam, hiszen itt nem volt remény.

Ellenben kifejezetten bosszantónak találom, hogy még most is azzal kellett szembesülnöm, hogy a trágárság felütötte fejét ebben a történetben is. A drámai felhang így is adott volt számomra, semmi szükségét nem éreztem erre az alacsony szintre való lesüllyedésre, miszerint csak az obszcén kifejezés adhat súlyt a keserűségnek, haragnak. Számomra ezek a könyvek elértéktelenednek egy idő után, mikor ezzel találkozom, és bár én magam is néha elengedek egy – egy nem kívánt szitkot, azt gondolom, hogy egy nő szájából nagyon lealacsonyító ez a fajta alantasság.

Összességében úgy gondolom, hogy nagyon megosztó könyvet vehetettem kézbe. Talán írhatnám úgy is, hogy sokan unalmasnak fogják találni lassú áramlásáért, a sok keserű emlékért és a valóság fájdalmas ridegsége miatt, ugyanakkor szeretném megcáfolni a fent leírtakat, mert ez a tempó kimondottan jót tesz a megértésnek és a kötet hagyj időt mindenkinek a leülepedésre, feleszmélésre.

„Épp ezt nevezzük misztériumnak (…). Minden vég lehetséges, de tudni, hogy melyik a jó és a helyes… Ebben van a titok.”

Ajánlani jó szívvel nem fogom tőlem szokatlan módon, de csupán a gyötrelmes tartalma miatt, elvégre ezt jó érzéssel nem lehet olvasni. Természetesen mindenki eldönti maga, hogy bátor és szembenéz az élet sötét oldalának egy szegmensével, vagy inkább úgy érzi számára a napos, de információkban szűkebb oldalt választja, elvégre a szabad döntés ajándék, amelyet megbecsülni érdemes.

Amennyiben úgy döntesz, hogy kézbe vennéd a könyvet, akkor látogass el a Libri weboldalára, hátha akad még egy szabad példány a számodra. 

Írta: NiKy