"Az élet értelme a szeretet" - Interjú Tillmann Pentele szerzővel

 

Kép: Tóth Csilla Ilona

Azt szokták mondani, hogy a Haiku a költészet ékszeresdoboza. Sok apró, fényes gyöngyszem, amely külön egy-egy pillanat emlékeitől csillog, de együttesen nagyobb fénnyel világít, mint a Hold ezüstösen visszacsillanó képe a víztükörben. Erre ez a pár sor az ékes bizonyíték:

„Egy árva könnycsepp

A végtelenbe csöppent –

Utána mennél.”

Évek óta nagy rajongója vagyok a haiku költészet csodás világának, ahol pár sorban olyan pillanatképeket rögzítenek a szerzők, amelyeket mi, hétköznapi szemléletű emberek valószínűleg sosem vennénk észre. Sokszor rácsodálkoznak a természet adta szépségekre, az emberi érzelmek ezerszínű ragyogására vagy éppen olyan eseményekre, amelyek csak ott, abban a pillanatban válnak láthatóvá. Kíváncsi lélekként 2022-ben volt szerencsém kézbe venni Tillmann Pentele - Éhes sziromsugarak című verseskötetét, amely akkor nagyon megtetszett és szívembe zártam minden sorát. Idén pedig Eleven viadukt című könyvével végleg rám tekere a hűséges olvasó „rabláncát”. Mivel számos kérdés és gondolat fogalmazódott meg bennem olvasásaim folyamán, így éltem a lehetőséggel és interjút kértem a költőtől, amelyet legnagyobb örömömre elfogadott. Ezt a beszélgetést szeretném most megosztani veletek. Kérlek, hogy fogadjátok szeretettel és érdeklődéssel!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogy kezdődött az költői pályafutásod és mikor szerettél bele az írásba?

Az első publikációm az Aposztróf Kiadó Szó-Kincs 2013 antológiában jelent meg. Ez hozta meg számomra a kedvet, hogy ne csak a fióknak írjak. Gyerekkoromtól kezdve foglalkoztatott az írás, de csupán önnön szórakozásból, innentől viszont már buzgón kerestem az irodalmi pályázatokat, hátha sikerül beválogatást nyernem másutt is. Eleinte nyelvi játékokból inspirálódva alkottam rövid groteszk versikéket, melyek zöme a Kis Lant folyóirat több számában meg is jelent, majd egy-kettő A Hetedik folyóiratban. Kevésbé groteszk, de még mindig ilyen rövid hangvételű verseimet párszor a Cédrus Művészeti Alapítvány is közléssel jutalmazta, így megjelenhettek a nyomtatott Napút folyóiratban, majd a később létrejött Napút Online felületén. Ugyanitt az évről évre kiírt tematikus haiku pályázaton is rendszeresen beneveztem, és ha az emlékezetem nem csal, csupán egyetlen egyszer nem sikerült beválogatást nyernem. Nem szokásom dicsekedni, de most kivételt teszek: a legutóbbi pályázaton viszont, mint Kiemelt-pályázó oklevélben is részesültem.

Először az Éhes sziromsugarak című könyvedet vettem kézbe, amely – mint már fentebb említettem -, egy bizonyos életszeretet és tisztelet érzését kelti az olvasóban. Mennyire volt tudatos ennek a szemléletnek a megragadása, átadása az olvasó számára? Milyen üzenetet kívántál „kikiáltani” az irodalmi világba?

Sose írtam olyan céllal, hogy az követendő példaként szolgáljon. Inkább a szórakoztatás motivál, mind magam, mind az olvasók számára. Hiszek abban, hogy az élet értelme a szeretet. Talán ez az, ami még visszaköszön a haikuimból.

A könyv számos értéke mellett megtartotta a már oly „megszokott” haiku alapszerkesztési formát, amely az évszakok váltakozásával osztja fel a költeményeket. A négy eltérő fő rész elemeiben hűen ábrázolja az adott időszakot, mégis sokszínűségre törekszik. A természet apró csodáitól kezdve, az emberi lélekesszencia töredékekig, mindent megtalálhat az érdeklődő publikum, ráadásul a humor is megfűszerezi ezt a világot. Milyen sajátos oknál fogva nyúlsz bizonyos verseidben az „adomákhoz”? Nem félsz attól, hogy esetleg félreértik, vagy bohózatnak veszik ezáltal az írásaidat? Hiszen ez a stílus ugyan mindenkiben él, de sajátos formában, tehát ami számomra kacagtató, lehet másnak ennek ellentétjét jelenti. Gondolok például eme soraidra:

„hajnali égen

két bőregér kóvályog

vértől részegen”

A költői létből kitekintve, magánemberként is jellemző rád ez a stílus?

Egyáltalán nem félek attól, hogy félreértenek. Nincs abban semmi. Ezek a saját magam átélt pillanatnyi benyomások, és kész. Egyébként e haiku megírásának körülményére pont nem emlékszem, de nem feltétlen kell itt szó szerint vérszopó denevérekre gondolni, melyek a buliból hazatartó fiatalság vámpírjai. Valószínűleg a cikázást látva leltem bennük egy valamikori részeg önmagamra. Már én is mosolygok rajta, de nem gondolnám, hogy viccnek szántam. Ami viszont tagadhatatlan, igen, magánemberként is jellemző rám a humoros sztorizás. Nem feltétlen törekszem mulattatni, csak egyszerűen hajlamos vagyok úgy mesélni, hogy közben torztükörből, esetleg fejen állva tekintek vissza a történtekre. 

Kép: NiKy

Idén pedig – már tudatos választásomként – került kezeimbe Eleven viadukt című köteted, amely kissé eltér az általam először olvasott verseskönyvedtől, mégis elmondható róla, hogy érzelmekben és humorban gazdag. Ellenben szemfüles olvasóként, illetve egy könyvbemutatódon elhangzott információ morzsa által úgy éreztem, hogy a magánemberként választott hivatásodat is beleszőtted verseid szövegébe. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek, és ha így van, miért választottad ezt a sajátos ismertetési formát?

Nem nagyon kellett szövögetni, beletekeredett az magától, és utólag sem gondoltam, hogy ildomos volna elzárni a publikum elől, ha egyértelműen a kéményseprő voltomra utalnak. Soha nem akartam másnak láttatni magam, mint aki vagyok. Ami pedig e lassan eltűnő mesterséget illeti, úgy érzem, méltán megérdemli, hogy ebben a versformában is születhessenek róla költemények. Sajnos mára elveszítette megbecsültségét. Akárhogy is van, én büszkeséggel gondolok vissza e szakmában eltöltött közel tíz évre.

A költészetedben fel-felütik fejüket az pajzán eszmei kitekintések is. Gondolok itt például eme soraidra:

„pongyolád alá

suhant a fantáziám

pitypang-pihéje”

Tudatos „flörtölésről” lenne szó, vagy kis pikkantériának szántad az ehhez hasonló verseidet? Esetleg van egy konkrét vagy képzeletbeli címzettje ezeknek a rímeknek?

Rég nincs bennem effajta kamaszos kíváncsiság, hogy én szoknyák alá nézzek. Egyébként egy gyógynövényes könyvet lapozgatva figyeltem fel a gyermekláncfű másik nevére. Gondolatban kettészeltem azt, s e kapott két szóból kiindulva alkottam. Hogy lehetett volna-e belőle kevésbé sikamlóst összehozni, nem tudom, ám eszem ágában sem volt ezt félrehajítani. Volt, aki azt tanácsolta, hogy kerüljem az erotikus témát a haikuírás során, mert nem jellemző a műfajra. Igaza van, tényleg nem elterjedt, ugyanakkor elvétve bár, de fellelhető még a klasszikus japán szerzők alkotásai között is. Hagyományt ide vagy oda, az olvasóim továbbra is számíthatnak tőlem ilyen és hasonló anomáliákra, viszont nem ez lesz az fő célom. A kérdésedre pedig visszakanyarodva hozzáteszem, hogy minden egyes haikum elsődleges címzettje a párom. Nélküle nem tudnék ennyi érzelemdús és színes alkotást létrehozni. Ezért is van az, hogy az Éhes sziromsugarak című kötetemet neki ajánlottam: „Babarózsának”.

Azt mondják, hogy a versek és a haikuk a szabad gondolatok gyöngyei. Hogyan vélekedsz erről?

Erre a kérdésre csak annyit tudok válaszolni, hogy én eleve szabadgondolkodású vagyok, és szabadon írok. El sem tudom képzelni másképp.

Kép: NiKy

Számodra kik a haiku műfaj nagy alkotói? Kiktől inspirálódtál az évek alatt vagy van-e olyan nagy alkotó, akinek a stílusa közel áll hozzád és miért? 

A műfaj nagy alkotói? Bele se kezdenék, mert igen hosszú a lista és senkit se szeretnék kihagyni. A hazai piacon megjelenő minden magyar nyelvű haikukötetet igyekszem beszerezni. Mind-mind formált, s úgy érzem, mindig tanulok belőlük. Akiknek a stílusa közel állhat hozzám (vagy legalább is szeretném): ilyen például Kobajasi Issza a humora által, őt Terebess Gábor fordításában olvastam először, a másik Kállay Kotász Zoltán, haikuinak nyelvi játékossága folytán. Zalán Tibort is szeretném megemlíteni, bár kevésbé hiszem, hogy közel áll a stílusa az enyémhez, viszont nagyon szeretem. VÁZ című kötetét gyakran forgatom. Abból a Póz című haikuját most mégiscsak bátorkodom az általad példaként előhozakodott denevéres haikum mellé helyezni. Idézem: „Másnapos ablak / mered rám. Krisztus-pózban / várom a halált”.

A hétköznapi életedben a munka mellett mikor jut időd az írásra? Van-e olyan időszaka egy napnak, amikor csak az alkotásra tudsz koncentrálni? Honnan merítesz iheletet és van-e olyan tevékenység az életedben, amely mélyíti ezt a tevékenységedet? 

Egy kis notesz mindig van nálam, ha valami eszembe jut. Meg esett már, hogy séta közben raktam össze fejben egy-egy háromsorost, amit most haikuként olvashat tőlem a nagyra becsült olvasó. A legtöbb viszont este (vagy közvetlen munka után) már otthon, a fürdőkádban ellazulva születik. Persze, a hosszabb terjedelmű művek esetében csak skiccek íródnak itt a habok között. Az asztali gépnél kap minden végleges formát. A hagyományos haiku tematikája mindig a természethez kötött, a szabadban végzett munka pedig könnyen lehet e pillanatnyi benyomások paradicsoma.

Kis kutatómunkám alkalmával úgy láttam, hogy szerkesztőként is tevékenykedsz. Ez cseppet más oldala az irodalmi szférának, mesélnél erről kicsit részletesebben? Hogy jött az életedbe eme tevékenység és mennyire tudod összeegyeztetni a versírással? Időszakos vagy állandó munkákat vállalsz? 

Én ajánlottam fel Zolinak a segítséget, barátságból. Tudtam, hogy egy könyvkiadót beindítani biztos nem lehet kis feladat. A videofelvételek szerkesztése pedig nem az első helyen áll ilyenkor. Számomra ez kikapcsolódás, ha éppen nincs kedvem írni vagy olvasni munka után. Amatőrként használom a szerkesztőprogramot, így erősen igyekszem, hogy minél élvezhetőbb legyen majd az összeállításom.

Kép: NiKy m.i.

Térjünk rá kicsit a kiadásra. Az éhes sziromsugarak című könyved a Dr. Kotász Könyvkiadónál jelent meg. Hogy találtál rá a kiadóra és milyen volt a közös munka? 

Kállay Kotász Zoltánnal az ismeretségünk 2016-ra nyúlik vissza. A Napút Online irodalmi portál főszerkesztője volt akkoriban, én pedig a náluk kiírt Kortárs irodalmi alkotások pályázatára küldtem be verseket. Az eredményhirdetést követően levélben megosztotta velem, hogy ugyan beválogatást nyertem a verseimmel, de hozzáteszi, volt köztük olyan, amely mellett igen sokat kellett érvelnie. Én ezt megköszönve, ellátott jótanácsokkal. Írta, hogy kíváncsi a többi szerzeményeimre is. Amint van, csak küldjem, én meg küldtem. A levélváltásaink így egyre sűrűbbek lettek. Időt, energiát nem sajnálva mentorál engem. 2017-ben találkoztunk először személyesen a Cédrus Művészeti Alapítvány tematikus Haiku pályázat ünnepélyes eredményhirdetésén. Itt is csak bíztatott, nehogy abbahagyjam az írást. Elsősorban neki köszönhetően ‒ gondolom, ösztönzőleg ‒ sorra jelentek meg a verseim a Napút Online felületén pályázaton kívül is. Nem sokra rá valamikor megkérdezte, hogy gondolkoztam-e már saját köteten… Egy éven belül meg is jelent az első önálló kötetem Eleven viadukt címmel az ő Műpártolók Egyesülete támogatásával a Napkút Kiadónál. 2020-ban eljött a Napúttól, és alapította a Dr. Kotász Könyvkiadót. Felvetette a második kötet ötletét, én meg örömmel belementem. A közös munka? Szerintem már nem kérdés: baráti.

A könyveid borítóiról egységesen elmondható, hogy egy-egy természeti csodát jelenítenek meg. Tudatos választásokról van szó? Mennyire a saját döntésedből születtek meg a borítóid és elégedett vagy-e velük? 

Mindkettő saját választás. Az első kötetem százhúsz haikuja közül egy tucatnál is több kapcsolatos a nappal, amit akkor úgy véltem, hogy nem elhanyagolható észrevétel, ha a borítót tervezzük. Viszont erre nem akartam címileg is utalni, így olyan képet próbáltam találni, amin megjelenik ugyan a nap, de többlettartalommal bír. Így eset a választásom Selmeci László galagonyás fotográfiájára. Az ág íves hajlása, mint egy hídé: élő híd! Eleven viadukt… A második kötetem, Éhes sziromsugarak borítója, párom Simkó Fanni fényképfelvételei. Az előzményei, hogy a könyv hátoldalán lévő képen anno merengve észrevettem, azon a méhek, ahogy a mézcsöppet körbegyűlik, megelevenítik a társaik által berepült virágot, melyről a nektárt gyűjtötték (szárnyaik a szirmok analógja). Erről írt haikum többedmagával megjelent a Napút Online portálon, és ez a kép szolgált illusztrációként. A könyv elején lévő képre pedig úgy esett a választásom, hogy egy régebbi kirándulásunk emlékeit nézegettem, amikor feltűnt, hogy eme virág a hiányzó szirmával, akárcsak a méhek bezáratlan köre. Gazdagabb mondanivalójú borítót talán nem is lehetett volna kitalálni.

Milyen jövőbeli terveid vannak? Mikor várhatjuk az újabb könyvedet és maradsz-e a költészet világában? 

Idénre lett tervezve, hogy megjelenik az Aranymogyoró című első regényem. Ha minden jól megy, évvégére várható. Három évvel ezelőtt kezdtem el írni a világjárvány hatására, de semmiképp nem dokumentum jelleggel. Fikció. Vissza fogja adni ugyan az akkori hangulatot, ám abszurd humorral fűszerezve. Amire pediglen mindvégig törekedtem, hogy egyszer se szerepeljen benne a koronavírus szó semmilyen formában.  Ha megjelenik, utána nem kizárt egy újabb haikukötet…

Köszönöm szépen ezt a különleges beszélgetést és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebook oldalát, ahol sok érdekes információt olvashattok!

Az Éhes sziromsugarak című könyvet a Dr. Kotász Könyvkiadó, valamint az Eleven viadukt című kiadványt a Napkút Kiadó webshopokban tudjátok megrendelni!

Írta: NiKy

Ágoston Tamás - A repülés kezdetei

„Templom vagyok, de nincs bennem feszület.
Kert vagyok, de nincs bennem fa.
Óra vagyok, de nincs bennem idő.
Tenger vagyok, de nincs bennem mélység.
Ember vagyok, de nincs bennem egyensúly.
Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Pár napja egy érdekes beszélgetésben volt részem. Egy nagyon kedves távoli ismerősömmel úgy alakult, hogy pár órás kis délutáni eszmecserét tudtunk folytatni egy kellemes kávé mellett. Már legalább két óra is eltelt a „találkozóból”, mikor szóba került a klasszikus és kortárs költészet színessége, előnyei és hátrányai egyaránt, megemlítve egy-egy példaként szolgáló alkotót vagy művet, amelyek olvasmányainkból merítkezve kerültek felszínre. A hölgy szerint óriási eltérés van a letűnt korok nagyjai és a mai divathóbortból „majomkodó” költők között, hiszen a régmúlt óriásainak valóban volt oka drámai felhanggal szót emelni és emléket állítani az akkori események tekintetében, mint a mostani szavakat csak egymásra hányó „rajongóknak”. Őszintén szólva nagyon meglepődtem ezen a vehemens szónoklaton, hiszen tudomásom szerint beszélgető partnerem maga is amatőr versíróként tevékenykedik. Sajnos a véleményünk eltérése kissé feszült hangulatot teremtett, elvégre úgy gondoltam, hogy a klasszikus költészet virágkora és a mostani kortárs költészet divatja szinte tükörképe egymásnak. Mert, bár a mai kor szelleméből táplálkozó ember a rímek csicsás díszeit elhagyta, mégis az élet valós és valótlan képeiből állít emlékcsokrot versei által. Csak mert nem háborúról olvasunk a lapokon, még nem azt jelenti, hogy nincs miből merítkezni, véleményt formálni. Több alkotót is felhoztam példaként, de valamiért minduntalan egy név kavargott bennem. A találkozó után úgy éreztem, hogy ezzel a költővel nekem most „dolgom” akadt, így került elém a mostani olvasmányom.

Bomlasztó emberi kapcsolatok, őrület, fájdalom, halál. Ezek a pesszimista kifejezések és fogalmak cikáztak bennem, miközben ismét elmerültem Ágoston Tamás verseskötetében. Mondhatnám, hogy „déjà vu” érzés fogott el, elvégre még valamikor 2021 őszén volt szerencsém kézbe venni A visszaalvás művészete (2019) című könyvét, amely szintén nagyon depresszív hangulatot teremtett a maga groteszk valóságával és ezt a stílust örökítve vitte tovább a mostani kiadványába is. Persze, ha a kronológiai sorrendet veszem alapul, akkor pont fordítva kellene a fent leírtakat érteni, elvégre A repülés kezdetei 2017-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Mind a két kötetre jellemző egy bizonyos sajátos felhang, - akár mondhatnánk egy láthatatlan narrációnak is -, amely a sorok között megbúvó üzenetekkel, szarkazmustól váladékozva emlékeztetik az olvasót az élet árnyékos oldalára. És ha mindez nem lenne elég, a borítón látható fotó a Mary, a gyilkos elefánt kivégzése című fényképfelvétel (ismeretlen szerző, 1916) felhasználásával és tovább gondolásával a szerző tervezése látható.

Kép: NiKy m.i.
 

A versek rendkívül deprimáltak, ámbár a költemények alapjaiként szolgáló emberi kapcsolatok témaköre sem okoz ebben a formában boldogságot. Apa – fia, férj – feleség kontaktusok kerülnek felszínre, de mindezekre végig rávetül egy bizonyos árnyék. Az apa nehéz emberként érződik a sorokban, sokszor vissza-visszautalva azon elborzasztó pillanatképekkel, amelynek olvasása önmagában is lesújtó, nem hogy átélése. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy a szerző ezekben a sorokban éppen valami „bódulat” hatása alatt veti le sorait, nem pedig az emberi agy által lefagyasztott és néhol olvadásnak indult emlékmozaikok kerülnek felszínre akaratlanul is.

 „Míg anyám a könnyeit törölgette a ravatalozóban,
lehúztam apám ujjáról a fekete pecsétgyűrűt
a koporsó fölé hajolva. Gaztettemre nem derült fény,
mert mikor megkérdezte, hova tűnt a gyűrű,
ájtatos arcot vágtam, mint a múzeumi teremőr,
aki nem érti, ki kenhetett fikát az észak-itáliai mester
halhatatlan remekére. Nem tudom, mi ütött belém
mostanában. Minden nap felhúzom a gyűrűt,
mint szeretkezés előtt az óvszert, még az érzés is
hasonló, nem mintha egy ágyban szeretnék feküdni
apámmal, de egyre jobban hasonlítok rá, és ez
aggaszt. Reggelit adok a gyereknek, ellenőrzöm
az iskolatáskát, megcsókolom a feleségem száját
az ajtóban. Aztán benyúlok a festmény mögé,
amin egy sovány kisfiú egy szakállas öregember
előtt térdel. Általában a szőnyegen fekszem ilyenkor,
persze öltönyben, nyakkendőben, megpróbálok
nem lélegezni. Elképzelem, hogy üres kagyló
vagyok egy méregzöld akvárium alján. (…)”

 És felmerül bennem a kérdés: vajon milyen nő lehet, akit ez a férfi szeret? Feleség, akitől bármit kérhet szeretett férje, vagy egy „házicseléd” kis köténykében, magassarkú cipőben? Mindenhol rend és fegyelem vagy a szanaszét hajított dolgoktól már elférni sem lehet, de a fehérnépnek semmire sincs ideje? Milyen lehet mikor csillogó szemébe néz a társa? Vajon ez a kapcsolat szerelemtől tüzelt vagy csak a megszokott mozdulatok vezérelik az agyban dolgozó „vezérlőpultot”?

Kép: NiKy m.i.

„Kisettenkedtem a fürdőszobába, mert pisilnem kellett.
Már a kezemet szárítottam a radiátor fölött,
mikor berontott a feleségem , és felelősségre vont
a kutya miatt, akinek nem építettem házat karácsony
előtt. Könyörögtem, fejezze be a vádaskodást,
menjen vissza aludni, mindjárt megyek én is.
De előrántott a bugyogójából egy kést, s megfenyegetett,
hogy leszúr, ha nem lopok rózsát a plébános télikertjéből
Ötven szálat. Ez így nem mehet tovább, mondtam,
sürgősen el akarok válni. Erre pofon vágott,
mint amikor megkértem a kezét, de szűk volt
a gyűrű az ujjára. Akkor kellett volna gyanút fogni.
Most már el kell viselnem a rohamait, különben
az apja keresztre feszít a kávéház előtt,
ahol én vagyok a pincér. Ez történt a filozófia
tanárral is, aki a feleségem első férje volt.
Szegény ördög napokig sírt, mielőtt futni hagyták.”

Persze eme családias felsorolásból az édesanya sem maradhat ki, elvégre ő mindennek a kezdete. A jó példával járó, meleg ölelésbe vonó kegyelem, ahol akkor is el tudunk bújni, ha a világ felrobbanni látszik… vagy mégsem?

„Füstölgő gödörben alszom, mint egy boszorkány.

Fejem alá igazítom a megölt szarvas koponyáját,

ha zavar, hogy horkolok. Van hely itt kettőnknek is,

egyetlenem. Az anyám vagy, de úgy szeretlek,

mintha a nővérem lennél. Mielőtt kipréseltél

magadból, felírtam egy szót a méhedre.

Az ördög akarta, aki a kisujjamban lakik.

Később az inkvizítor szemében is láttam.

Régen az apám volt, de erről inkább ne beszéljünk.”

Kép: NiKy m.i.

Annyi furcsa, néhol őrjítő gondolat tárult szemeim elé. Hol vacogtam, mert a lelkem üres héjként tátongott, hol üvölteni tudtam volna, hogy ezt már nem lehet elviselni… Kínok között meghalni, pedig a halál nem adja ingyen magát. Mindenért fizetni kell… ki gonoszsággal, ki mással, de semmi sincs ingyen.

„Gonosz vagy, mint a tüdőbeteg bohóc, aki vért köpött a tejeskávéba.”

Összességében úgy érzem, hogy cseppet gyengébb lábakon állt a mostani költemények világa. Még mindig nem tudom beazonosítani, hogy a szerző valami ismeretlen eredetű, különleges „bódult” állapot hatására, vagy egy gondoktól terhes élet néma kiáltása által vetette papírra a verseket. Oly mindegy is, hiszen a titokzatosság fátylát még nem fogom tudni felemelni, de egy biztos, ezek után a harmadik, most megjelent verses kiadványát is meg fogom venni. Kell, akarom, nem eresztem. Minden erőmmel azon leszek, hogy visszatérhessek ebbe az ólomsúlytól elnehezült versemlékbe.

Ilyenkor szoktam ajánlani a könyvet, de most igazán tanácstalan vagyok őszintén szólva, mert ha létezik horror költészet, akkor a mostani alkotó eme műfaj teremtőjének egyike. Az élet pokláról nem szívesen olvasunk, hiszen nyomasztó és fullasztó is akár, de ha nem vesszük figyelembe, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a látó „vakok”. Mindenről jó tudni és széles körben mélyíteni az ismereteinket, persze az már más kérdés, ennyi tudással még élvezhetjük-e a „gondtalan” életünket. Tehát ezek után mindenki saját felelősségre vegye kézbe ezt a vékony, de annál tartalmasabb kötetet. De ne mondjátok, hogy én nem szóltam időben!

„Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Amennyiben mégis a vakmerőséget választod, akkor nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

Tillmann Pentele - Eleven viadukt

 

„Egy árva könnycsepp

A végtelenbe csöppent –

Utána mennél.”

Azt szokták mondani, hogy a Haiku a költészet ékszeresdoboza. Sok apró, fényes gyöngyszem, amely külön egy-egy pillanat emlékeitől csillog, de együttesen nagyobb fénnyel világít, mint a Hold ezüstösen visszacsillanó képe a víztükörben.

Sokan úgy gondolják, hogy eme kis verssorok nem említhetőek egy lapon a „nagy” versekkel, hiszen pillekönnyű szavaikkal csak egy-egy picinyke élet mozaikot rögzítenek, amelyet az aktuális szerző meglát vagy érez. Pedig ezek a gyöngyszemek nagyon értékesek, mert a hétköznapi élet sokszor unalmas, szürke vásznát színekkel bolondítják meg. Ráadásul a fényben ezek a színes csodák képpé állnak össze az olvasó szemei előtt, és amit eddig látatlanul láttunk, most elevenen robban lelkünkbe. A legrejtélyesebb alkotók ezért a haikuírók, mert olyan varázslattal bírnak, ami még a makacs, vakságban szenvedőt is meggyógyítják akaratlanul is. Látni vagy nézni? Azt gondolnánk, ugyanazt jelenti mind a két szó, de a gyakorlatban teljesen elválnak egymástól. Míg az előbbi rácsodálkozik a hajnal frissességére, a leveleken csücsülő, kicsiny esőcseppekre, elhiszi, hogy ami elé tárul sokkalta több a látszatnál, addig az utóbbi elfogadja, amit elé vetít az aznap és nem keres mögöttes értelmet, vagy szépséget semmiben. Hogy ki melyik szemlélettel tekint a világra, nagyon szubjektív, de egyet biztosan állíthatok. Az apró örömökért minden nap meg kell dolgozni, de a szorgalom és nyitottság ezer színben jutalmazza a bátrakat. Megéri mindenképpen!

„pillangó illan

a tó tükre siratja –

fordított eső”

Kép: NiKy m.i.

Tillmann Pentele költő immáron második kötetét vehettem kézbe, amely bár előbb került kiadásra, mint első olvasmányom (Éhes sziromsugarak 2022), mégis a gyűjtemény színvonala meghazudtolja ezt. A kötet jól mutatja a szerző könnyed, szinte légies stílusát, amely néhol kicsinyke pajzán humorral fűszerezett. Ezek az apró kitekintések – komiszságok - nagyon jót tesznek a hangulat fokozása tekintetében, hiszen az olvasó is felélénkül általuk.

Tillmann Pentele – Eleven viadukt című könyve 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A borítón Selmeci László fényképfelvételét láthatjuk, amely meleg színeivel és a természet adta szépségével, igazán remek érzéseket hoz a felszínre szemlélőjében.

A kötet felosztás nélküli, ámbár bizonyos időközönként egy-egy nagyobb cím alá rendezett. A megadott, sokszor összetett szavak, tulajdonképpen egy keretet adnak az alatta olvasható kis „pillanat verseknek”.

Ebben a kiadványban elsődlegesen a légiesség és az ember lelkének sokszínűsége mutatkozik meg. A versek időtállónak mondhatóak, mivel a sorok között rejtekező üzenetek többször jellemzik az átlagot, hiába tagadunk mindent.

„a talpad alatt
négylevelű lóhere –
szerencsetiprás”

Egy kis háttér érdekességként megsúgom, hogy a költő magáról is „megemlékezik”, mikor hétköznaponként mások felett „repked” és a sok koromtól mentesít minket.

Kép: NiKy m.i.

„kibomlik a füst
házacskád kéményéből –
fekete virág”

A szavak játékossága szinte kikiállt a sorokból, hol kis pimaszan kacsintgat, hol csak éppen egy félmosolyt engedd meg magának, de minden esetben kacagtató az eredmény utána.

„lyukas cipőtalp
a kíváncsi tyúkszemem
azon kukucskál”

Természetesen a komolyabb tematikák is érintve lettek, hiszen ez a párhuzam alapvetően is jellemzi a szerző munkásságát.

„kéretlen menedék –
fölöttem boltíves
koporsófedél”

Kép: NiKy m.i.

Ami pedig a könyvek és maga az irodalom szeretetéről mesélnek, azt külön ki szeretném emelni, mert nagyon szívembe zártam őket:

„nincs ihletem, írt
szó híján a szűz lapot
radírozgatom”

Ezek után úgy gondolom, hogy nem lesz meglepő senki számára, ha elismerem, hogy mennyire kedvemre valók a költő alkotásai és biztosan elmondhatom magamról, hogy egy hűséges olvasójára lelt bennem.

Összességében azt kaptam, amit már tapasztaltam első ismerkedésem alkalmával. A könnyed szavakkal ékesített sorok felemeltek, de a mélyebb gondolatok megerősítettek. Az ilyen könyvekért érdemes sokat olvasni, hiszen sose tudhatjuk, hogy éppen mikor lelünk rá egy különleges lélek „üzenetére”.

„beomlott tető
alatt ázó kötetek –
fuldokló szavak”

Ajánlom a könyvet Neked, aki most ezeket a sorokat olvassa és mindenkinek, aki szereti a költészet különlegesebb darabjait. Mert minden ékkő addig csillog, amíg a Nap és ebben az esetben az olvasó – tekintete reá szegeződik.

A könyvet megvásárolhatod a nagyobb bolthálózatokban vagy a Napkút Kiadó weboldalán egyaránt. 

Írta: NiKy

Kemendy Júlia Csenge - A Bertibátorító Hadművelet

 

„– Az, aki soha nem félt semmitől, nem is tudja, mi az igazi bátorság […]”

A gyermeki lélek határtalansága a legkülönlegesebb adomány, amit születésünkkor megkapunk. Rácsodálkozunk a környezetünkre, a minket körülvevő személyekre, és ahogy tágul a kis világunk, úgy szűkül be ez a végtelenség érzése is. A hagyományból megőrzött „zsákosember” és ehhez hasonló butaságok, melyekkel a felmenők rémisztgetik gyermekeiket – csak, hogy éppen megtegyenek, vagy ne tegyenek valamit – csupán arra jó, hogy egy bizonyos alá – fölé rendeltséget kialakítson a gyermek-felnőtt kapcsolatban és meggyengítsék a bátorság legalsó lépcsőjét. Félre ne értsen senki, hiszen fontosak a határok és következmények tudatos megtanítása és betartása, de a felesleges és hamis babonákkal nem jó játszani. A nyitott lélek megtanul szorongani és később azon kapja magát, hogy már előre is retteg, pedig még meg sem történt vele.

Ezekből kiindulva mindig nagy örömmel veszek kézbe olyan mesekönyveket, vagy ifjúsági regényeket, amelyek a maguk bájával és frappánságukkal rávezetik kis olvasójukat arra, hogy a bátorság és kíváncsiság nagyon is jó kombináció, csak megfelelően kell alkalmazni.

Kemendy Júlia Csenge írónő immáron harmadik kötetét álmodta meg számunkra, amely - az általam oly szeretett - Tündérfürt utca 12. című sorozat második kötete. Az első részben megismerkedhettem az ikrekkel és Bertivel, így alig vártam, hogy a következő kalandjaikról is olvashassak.

Kép: NiKy m.i.

Kemendy Júlia Csenge - A Bertibátorító Hadművelet című meseregénye 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A kötet illusztrációit Nagy Bettina készítette el számunkra, amelyek véleményem szerint kissé eltérnek az előző kötet stílusától, de mindenképpen ékei a történetnek.

Eljött a tél, a fáról lehulló levelek és a komor időjárás bizony a hangulatot sem kíméli éppen. Berti kedvenc sárga csizmája kezd kissé alkalmatlan lenni az időhöz, de nincs mit tenni, több zoknival kell viselni. Hiszen ez nem is akármilyen csizma: egy szerencse lábbeli, amelytől a kislány erejét nyeri. Ám, ahogy az várható, a szülői szigor is utoléri a gyermeket és a lábakra téli hótaposó kerül ékszernek. Innentől kezdve minden rosszra fordul, hiszen Berni hangulata is a padlót súrolja, ráadásul az osztályban is többen köszörülik rajta nem éppen kedvesen a nyelvüket. A csetlésekhez és botlásokhoz természetesen nem lehet hozzászokni, ráadásul ehhez az ikreknek és egy jó tündérnek, akarom írni Piri néninek is lesz egy – két (ötlete) szava. Vajon sikerül-e a Bertibátorító Hadművelet, vagy mostantól már minden ilyen borús marad? És mi köze van ehhez Norbertnek, vagy éppen egy doboz „kacatnak”?

„– Mindig van egy első alkalom […]”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva én ahhoz az őrült, kissé megszállott olvasókhoz tartozom, akik már többször megszólították a szerzőt, hogy mikor írja vagy jelenteti meg következő könyvét. Mielőtt félre értene bárki, nem üldözök senkit sem vérben forgó szemekkel, de szeretem tudni, hogy meddig kell kínlódnom, mire újra elmerülhetek egy adott világban. Az írónőnek van egy bizonyos sajátos hangja, ahogy megszólítja olvasóit és a humorban gazdag történeteinek különleges üzenetei is sok esetben felmelegítik a legfagyosabb szíveket is akár akarjuk, akár nem.

A mostani könyvet már izgatottan vártam, hiszen imádtam együtt kalandozni Bertivel, Filkóval és Kelemennel. Hiszen eme hármas remek csapatot alkot, bár őszintén szólva Norberttől még én is megrettentem bizonyos jelenetekben.

Kép: NiKy m.i.

Nagyon szerettem a bátorság próbákat is, hiszen olyan ötletekkel lettek megoldva, amelyek építették az én gyermeki énemet is és komolyan elgondolkodtam, hogy írok egy listát, mitől is félek éppen. Persze bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjek nézni a leírt pontokkal, de ki tudja, talán társat is találok eme „remek” programhoz.

„Legyőzni önmagunkat… nos, ezt nevezem én igazi bátorságnak.”

Összességében jól szórakoztam és bizony már most alig várom ismét, hogy mikor olvashatok a szerző tollából. Remek hangulatú kötetet vehettem kézbe, amelyért nem lehetek elég hálás.

Ez a könyv sokkalta többről szól, mint a félelmeink legyőzéséről, hiszen megmutatja, hogy a barátok szeretete és segítsége semmivel sem pótolható és minden legyőzött félelem erősíti ezt a csodás kapcsolatot.

Ajánlom a könyvet minden olyan kortalan olvasni szerető léleknek, aki nyitottan áll a mesék világa felé és szívesen kalandozik. A szerző szavai, pedig nagyon különlegesek: „A könyv az olvasói nélkül csupán betűk jól megkomponált halmaza […]”

 Amennyiben te is elmerülnél ebben a különleges világban, nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy 

Kállay Kotász Zoltán - Poroló

 

„A csillagok előtt minek szégyenkeznék?”

Mindannyiunknak van egy bizonyos transzgenerációs öröksége. Kinek tele szép emlékekkel, de sokunknak törött üvegekkel, sírással, sötétséggel. Az idő otthagyja nyomát az emberi lelkeken, de a családi album felnyitásával minden emlék – legyen bármilyen halovány is – új köntöst kap, és ismét életre kél. Újra halljuk nagyanyánk zsörtölődését a konyhából, nagyapánk pipájának illatát érezzük orrunkban. Édesanyánk meleg ölelő karjait véljük magunkon tudni, míg édesapánk fütyörészése hallatszik át a falakon. Emlékek, amelyek akaratlanul is felszínre törnek, és bár nem mind szép vagy fényes, mint egy letisztított üveggolyó, mégis, csak a mienk.

A mostani könyv egy családi emlékcsokor, amelyet a költő osztott meg olvasójával. Sok olyan pillanatról rántódik le a történelem leple, amely évtizedekig titokként örződött a családi fészek falain belül. Egy láthatatlan lepel, amely csak az emlékezések erejével emelkedik fel.

Kállay Kotász Zoltán szerző neve számomra egy biztosíték, hiszen immáron negyedik kötetét vehettem kézbe. A költő eddig elsődlegesen haiku költészetével nyűgözött le, és most először mutatkozott meg előttem szabad verselése is. A véleményem kezdetén említett múlt, egy bizonyos család emlékpillanatain keresztül mutatkozik be az olvasó előtt. Sok emlék, amely talán csak halovány fénycsíkként létezik a tudat egy rejtett zugában, most felszínre tört és talán nekünk is – olvasóknak – megadatik, hogy emlékezzünk azon elfeledettnek hitt élményeinkre, amelyek anno sokat alakítottak rajtunk akaratlanul is.

„Mennyire fontos egy történet kezdete? És a vége?

Nem tudom eldönteni, pedig gyakran ébredek úgy,

hogy az álmom eleje feledésbe vész.”

Kállay Kotász Zoltán – Poroló című verseskötete 2022-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. A kiadvány egyik érdekessége, maga a cím, hiszen az elmúlással foglalkozunk, jobban mondva egy családi közeg rég elfeledett, de talán annál értékesebb emlékeivel, pillanataival. De mielőtt mélyebben is belemennék, itt is szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy olvashattam a könyvét.

A könyv két fő részre osztja a verseket. A két idősíkot jelölő cím, elsőre talán nem ad túl sok információt olvasójának, de ahogy elmerülünk a versekben, bizony rögtön megértjük, hogy miért ezt a felosztást választotta a szerző.

Minden időszakból választottam egy-egy alkotást, amely számomra fontossá vált. Ezek a versek számomra is sokat jelentettek, hiszen az én emlékeim is felszínre törtek. Emlékezem egy sötét kontyos asszonyra, aki nagy szeretettel mesélt a családunkról. Megismertem én is olyan felmenőket, akiket a fekete-fehér fényképek homályos arcaiban véltem felfedezni kisebb koromban. Ezek a pillanatok megfizethetetlenek, ahogy a költő számára is egyértelműen megmutatkozik értékük. De nézzük is részletesebben.

I. Régmúlt

Hagyományaink, tartozzanak egy nemzethez vagy egy családhoz, mindig nagy értéket képviselnek, hiszen a generációk váltakozásával hol felerősödnek, hol elhalványulni látszanak. Pedig ezek a szokások sokat formáltak felmenőinken és részben számunkra is egy alapértéket adtak. De honnan eredeztethetjük egy-egy ősünk származását vagy éppen milyen élményekkel jutottunk el a mostani hazánkba? Ezek talán elsőre nem is olyan fontos kérdések, pedig csalfa a látszat. A kezdet és a vég közötti eltérés egy dolog, de a megtett út a legfontosabb, úgy gondolom. A következő alkotásról csak annyit írnék, hogy védtelenül ért ez a sok fájdalmas emlék és talán még most is emésztem lelkemben. Olvassátok figyelmesen!

Kép: NiKy m.i.

„Felcsattan a vagon ajtaja, arcok kandikálnak elő.

Elkerekedő szemek:

Megérkeztünk?

Ameddig csak látni:

lélegzetfelhő,

alattuk lassan imbolygó testek ezrei.

Emberek, fejtetőig húzott kabátban.

Mintha a nap is megfázott volna,

ködrongyot szorít az arca elé.

„Én Istenem, jó Istenem, nincs már semmim, csak a testem…”

Néhol tűz pislákol,

nedves vasúti talpfák ropognak, szemét serceg,

inkább füst, mint láng,

odaszorul a csarnoktető alá,

megüli, körülzárja a tömeget.

Egy anya mozdulatlan gyermeket ölel.

„Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”

A többség köhög, mégis egymás mellé bújnak.

Néha csendőr jön, fáradtan magyaráz;

szürke bögréket osztanak, és…

(Ebből a bögréből ittam én is

hatvan év múlva reggelente a kakaómat.

Vastag volt a fala, néhányszor

leejtettem, nem tört el.

És nem tudtam, miért nevezi anyu így:

„vagonbögre”…)

és naponta egyszer merőkanálnyi levest.

Ennyit tud adni… Ki is?

Anyaország.

„Kérlek, ne aludjon ki a láng… Kérlek, ne váljak érzéketlenné…”

Vagonbögre. Üres,

de még mindig szorítják, fűtse

az ujjakat a melegség emléke.

Kapaszkodni oda,

ahol a szavaidra

még érkezik szó, érthető válasz…

„Hallgass meg, kérlek… Mert nem magamnak kérek…”

Igen, a szó hozta ide őket,

mely szinte kimondhatatlan: haza.

Van még? Vagy… Haláltusa?

A szemeken látszik, nincs hova tovább.

Ezerkilencszáztizenkilenc, Budapest.

Nyugati, végállomás.

„Legyen meg a Te akaratod. Ámen.”

II. Mostmúlt

A második fejezetnek már sokkal nagyon terjedelem és szerep jutott. Minden, ami a gyerekkorban csupán egy apró pillanatnak tűnt, később, évek múltával, már nem is olyan jelentéktelen, hiszen még mindig őrizzük féltett kincsként magunkban. Ezek az emlékek néha előjönnek, beköszönnek – „szia, itt vagyok, ne felejts el!” – de igazán nem határozzák meg a napjainkat. Akkor miért is olyan fontosak? Minden ember hordozza a felmenők jegyvonásait, bizonyos tulajdonságait, viselkedési formáit. Akaratlanul is ott rejtőzik az unokák szemében a nagyszülők tapasztalata és bár ez egy kéretlen örökség, mindenki viszi magával. Vajon hányan vagyunk képesek bátran és merészen a rossz berögződéseket felülírni, nem tudnék se neveket, se számokat felsorolni. De egyet bizonyosan tudok, hogy életünk egyik legnagyobb feladata, amelyet kevesen értünk meg és elenyésző mértékben teszünk is érte.

Kép: NiKy m.i.

„Aznap délután az óriáshoz mentünk,
akinek cégtáblán is hirdetett nagysága
kifejezte hatalmát az időn.
Apró fekete tárgyat emelt az arcához,
ráhunyorított, és a nagyító – ma már tudom, az volt –
a szeme előtt maradt.
Moccanni sem bírtam:
a szerkezet fölé görnyedt, megkisebbítette magát
a figyelemnek és alázatnak olyan természetességével,
amely megértette velem,
a képtelenül nagy és lehetetlenül apró dolgok összefüggenek.
-Kedves asszonyom, egy rugó elfáradt!-
egyenesedett vissza, csipeszével felmutatva a porszemet.
Megvárta, hogy kiámélkodjuk magunkat,
aztán a pult alól pótalkatrészt kotort elő.
-Kedves asszonyom, az egésznek az a forsza,
hogy nem kell teljesen felhúzni… Nem kell pöccig!”
Nagymama figyelmesen bólintott, aztán papírpénzt halászott elő.
Az óriás komoran hessentett.
-Kedves asszonyom… Láthatta, csupán rugócsere volt!
Munkadíjjal együtt háromhatvan…
-Most már soha nem fogunk elkésni sehonnan! –
kuncogott nagyi az utcán,
és felhúzta az órát… Persze pöccig.”

Ennek a kötetnek súlya van, pedig igazán nem a külsejében mutatkozik meg, csupán az években, amelyeket könnyen nyomon követhetünk a lapok szélein jelölve is. Minden vers egy-egy porlepte emlék, amely hol keserédes, hol apró csintalanságoktól érdekes, mégis mindegyik nagy erővel bíró, hiszen egy egész nemzedéket meghatározó is egyben.

„[…] Hiszen minden csak csak szerep…

mely egyszer véget ér –

ennyi a remény?”

Összességében érdekes olvasmánynak gondolom a könyvet, ámbár az is igaz, néhol száraznak véltem. Jó volt megismerni a költőt ifjú legényként és talán egy picit közelebbről is láthattam, hogy honnan is jött és merre tart éppen. Mindig is érdekeltek az emberi sorsok, legyenek bármennyire is rögösek, hiszen minden lélek történetével gazdagabb, tapasztaltabb és bizonyos szinten bölcsebb leszek.

Ajánlom a költészet szerelmesinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szívesen merül el a múltnak bizonyos szegmenseiben és talán szintén utat enged a saját emlékeinek. És talán egy apró intelem a végére még belefér:

„– Maga, meg a többi öreg mindig csak példálóznak!

Tényleg azt hiszik, hogy a történelem ismétlődik?

– Nem a történelem ismétlődik, hanem a valószínűsége…”

 Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalán megrendeled. 

Írta: NiKy

Adamek Katalin - Borzongások

 

„Olvasóemberként mindenem a könyv […]”

Évek óta – pontosabban amióta a Covid járvány az életünk része – nem utazok sehova, csak lakóvárosomban intézem ügyes-bajos dolgaimat. Ez a fajta elzárkózás nem volt előtte jellemző rám, de valahogy belekövültem a saját életembe. Nagyjából két hónapja érzem, hogy mennem kell, hiszen sosem voltam híve az otthon ülésnek, mégis erre kényszerültem. Pont ezért még a nyári Könyvfesztivál alkalmával figyeltem fel erre a kötetre, amely már a borítójával is magához hívott.

Adamek Katalin egy különlegesen szerencsés életkártyát húzott lélek, akinek megadatott, hogy először munkájából adódóan, később pedig már magáncélból beutazza Földünk csodás tájait. Olyan helyekre is eljutott, amelyekről sokunknak csak a videók és képeskönyvek lapjain látható képek adnak némi támpontot. Ráadásul ezek az utazások bár nem voltak zökkenőmentesek, mégis rengeteg tapasztalattal és élménnyel gazdagították a szerzőt.

Az írónő 1939-ben született Katymáron, bunyevác felmenőktől származik. Gyermekkorát a könyvek szeretete töltötte ki, hiszen saját vallomása szerint sokszor merült el a valóságtól távol eső „világokban”.

„Szenvedélyesen olvastam magyar és idegen költők verseit, előfordult, hogy a késő esti órákban is. Ilyenkor édesapám megkérdezte, hogy még mindig tanulok-e. Soha nem árultam el neki, hogy a tankönyv alatt az éppen aktuális olvasmányom lapult.”

Kép: NiKy m.i.

Később egyetemet végzett, amely meghatározta további életútját beleértve magánéletét is. Kiállításszervezőként számos földrészre, különleges országokba, eldugott kis városokba vezetett útja, ahol többnyire élményekkel töltekezhetett fel, bár akadtak negatívak is bőven. Első körben Egyiptom utcáin találkozott a mélyszegénységgel, amelyet eddig csak a médiából közvetített információkból ismert.

„Idővel arra lettem figyelmes, hogy egy nyolcéves forma kisfiú egy nagy fonott kosárban szemetet cipel ki a házakból, majd ráönti az utcán álló kordélyra. Elegyengette, majd az így előbukkanó, fonnyadt salátaleveleket kivette a halomból, és megette azokat. […] Humanitárius katasztrófákról, szegénységről és nélkülözésről ma is sokat hallunk a sajtót olvasva vagy a híradót nézve, de azért mégiscsak más, ha az ember szemtanúja az olyan elkeserítő jeleneteknek, mint amit az egyiptomi fővárosban láttam.”

Kép: NiKy m.i.

Egy másik útja során, amely Franciaországon át vezetett, egy légitársaságnál éppen sztrájk zajlott és sehogy sem akaródzott elindulni a járata. Ezért végül egy hosszabb útvonalon volt kénytelen két kollégájával egyetemben elérni célállomásukat. Ám az út így is sok kellemetlen élményt hozott. Ráadásul itt is egy életre szóló élményben részesült.

„Meglepetéssel nyugtáztam, hogy a fehér és fekete rendőr nem egymás mellett foglalt helyet, hanem egymástól távol, tekintettel az ellenkező oldalra. Társalgás nem folyt köztük. Megdöbbenve tapasztaltam a faji ellentét ilyen pregnáns jelenlétét. Őszintén sajnálom, hogy a faji megkülönböztetés valamennyi formáját csak papíron oldották meg, mert a színesbőrűeket, az ázsiaiakat még most sem illeti meg azonos bánásmód minden szövetségi államban. Az Egyesült Államokban a koronavírus-járvány első hulláma során irdatlanul nagyszabású rasszizmus és a rendőri erőszak elleni tüntetéssorozat kezdődött, amely Európa és Dél-Amerika valamennyi országába is begyűrűzött. A tüntetéseket egy afroamerikai férfi, a minneapolisi George Floyd halála váltotta ki, aki egy brutális rendőri intézkedésben vesztette életét.”

Kép: NiKy m.i.

Mint látható, az utazásokkal telt évek számos olyan helyzet elé állították a szerzőt, amely pozitív végkifejlete csak biztos nyelvtudásának és leleményes kitartásának volt köszönhető. Az utazások során bejárta azon történelmi és vallási helyeket, amelyeket még a diákévek alatt szívott magába, hogy később ezen ismeretek kiegészítéseképpen, a személyes élménnyel párosítva őrizze meg emlékezetében.

A könyv két részre osztható: míg az elsőben a munkautakat ismerhetjük meg, addig a második fele a személyes utazásokról mesél. Minden fejezet más-más országról szól részletesen, nemcsak az élménybeszámoló tekintetében, de a gasztrokultúra, a történelmi és némiképpen a szociálkultúra ismertetésével egyetemben.

A világ különleges és sok szépséget rejteget a kíváncsi tekintetek elől, igazán csak akkor ismerhetjük meg, ha vesszük a bátorságot és magunk járunk utána.

Szubjektíven úgy érzem, hogy a szerző a könyv elején megfogta a kezem és megengedte, hogy én is részese lehessek mindannak a csodának, amit megtapasztalt különleges élete folyamán. Számos helyen jártam és sokszor csodával határos módon szinte éreztem az ottani szellő simogatását arcomon, vagy az helyi életkülönlegességek zamatát. 

Kép: NiKy m.i.

Úgy gondolom, hogy nemcsak egy útikönyvet olvashattam, hanem egy nagyon érdekes memoárt is egyetemben, mert minden történet igaz élményekről számolt be, ráadásul nagyon kellemes írásmóddal párosítva.

Összességében remekül szórakoztam, sok olyan helyszínt írhattam fel a listámra, ahova el szeretnék utazni és a szerző jóvoltából most már részletesebben is képet kaptam arról, hogy mit érdemes felkeresni és ezért nagyon hálás vagyok. A köszönetnyilvánítás során olvastam, hogy nem teljes a repertoár, és kimaradtak úticélok, ezért biztatásképpen szeretném leírni, hogy engem nagyon érdekelnének ezek az élmények is és szívesen venném kézbe az újabb kiadványt is.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki szeret utazni, akár csak a biztonságos fotelból, érdekli más népcsoportok élete és kultúrája, valamint egy csodálatos lélek memoárja. Mert számomra ez a könyv olyan, mint „Egy könnycsepp az örökkévalóság arcán.” Felemelő és többszöri olvasásra szánt alkotás.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Kállay Kotász Zoltán - A messziről jött macska

 

„A jó gyógyító

mindig belehal kicsit

a gyógyításba.”

Az utóbbi években azt vettem észre, hogy megváltozott a költészet bizonyos szinten, bár ez nem feltétlenül a mondanivalóság terén történt, mégis a nagy hangzatos szavak és mondatok ideje kissé megkopott, míg az új irányzat egy könnyedebb, némiképpen szórakoztatóbb olvashatóságot eredményezett. Bár azt mindenképpen hozzá kell, hogy fűzzem, a légies hangvétel ne tévesszen meg senkit, hiszen a legtöbb esetben a háttérben meghúzódó szándékot nagyon is komolynak vélem.

A mostani szerzőnk eddig új arculatát mutatta meg számunkra, elvégre Kállay Kotász Zoltán költő számomra egyet jelent a hazai minőségi haiku költészetének egyik legfontosabb alappillérével, aki a kortárs világban is képes hozni a régi nagy mesterek szabadosságát, mégis modernebb csomagolást kölcsönöz verseinek.

A messziről jött macska 2021-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Ahogy a cím és borító is jól mutatja, a csacska macskát, a legtöbbünk édes kis ravasz szőrmókját állította témájának középpontjába. Aki kevésbé ismeri eme nemes állatfajtát, annak is érdemes kézbe venni a könyvet, hiszen számos érdekességet fog megtudni általa.

Itt van mindjárt talán az egyik legérdekesebb, miszerint sokan azt gondolják, hogy egy szerető gazdi megmenti kis kedvencét a világtól, miközben titkon pont ellenkezőleg történik mindez.

„Kóbor jószágok

befogadója…Macskánk

embereket ment.”

A kis kedvenceink bizony huncut energiabombák, elvégre sose tudhatjuk, hogy pillanatnyilag merre járnak, és mivel foglalatoskodnak éppen. Természetesen a hédergés is fontos teendő a mindennapokban.

„Ablakba ugrik,

ágyra megy, alvás vagy

kaland? Egyremegy.”

Aztán azt is fontos tudni, hogy nagyon játékos is tud lenni, igaz, hogy éppen miben leli kedvét, talán csak ő maga tudja.

„Oly elégedett,

hogy szinte már lebeg.

Lepkét evett.”

A kis kedvencek még tanítónak sem utolsóak, elvégre talán az általuk okított tanok a legfontosabbak.

„Bizalomról

taníthat-e más, mint aki rád

bízta életét?”

Aztán személyes kedvencem a macskusz házitorna, amely felér egy igazi súlyzóval. Ettől lesz a gazdi teste, lelke edzett, az már persze más kérdés, hogy az izomlázat miképpen éljük meg.

„Vastag könyveket,

vastag macskákat felvenni,

letenni nehéz.”

Mint olvasható igen sok előnnyel jár a macskákkal való együttélés, a hátrányokat pedig nem is érdemes megemlíteni, hiszen törjön bármennyi borsot is az orrunk alá, ha rátekintünk és beindul a doromb házi szonáta mindent, ismétlem, mindent megbocsájtunk egy-kettőre. Nem igaz?

Ez a kötet humoros, kedves és nagyon játékos, jól körbe járva az adott témát, mely igazán szórakoztató is egyben.

Összességében jól éreztem magam és sokat kacarásztam olvasásom folyamán, és végül, de nem utolsó sorban érzem, hogy szeretnék egy saját cicát.

Ajánlom a haikuk szerelmeseinek és minden macska bolond „félőrültnek”, hiszen igazán csak az tudja eme verseléseket szeretni, aki maga is tapasztalt macska szolgáló, nem igaz? És egy kis játékos igazság: „Ember tervez, / macska végez. / ( Isten nevet.)”

Amennyiben kedvet kaptál a kötet olvasásához, csak annyit kell tenned, hogy a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Mátyás B. Ferenc - Időhámozás

 

„nem szenvedek

mégis magyar vagyok

olyan ki használja eszét

ha kiröhögsz veled röhögök

míg eltakar végleg

a kulturális szemét –„

Régóta keresem azon szerzőket, akik munkásságuk által új kapukat nyitnak meg előttem. Legyen az egy olyan műfaj, amely még ismeretlen a számomra, vagy egy olyan költőiség, amelynek üzenetével feltöltekezhetem. Sok alkotás megfordul kezeimben és számos műfajból próbálok merítkezni, de még mindig akad – szerencsére – olyan alkotó, aki képes megszólítani, felemelni. Amikor először veszek kézbe egy ismeretlen költő munkáját, elfog egy bizonyos izgalom, hiszen nagyon szeretném szeretni és nyitott lélekkel várom üzenetét. A mostani kötet is egy ilyen alkotások csokrát takarja, amelyek újdonságként üdvözölték lelkem, de mégis ismerősek voltak a sorok, azonban ezt csak a végén értettem meg.

Mátyás B. Ferenc 1943. augusztus 6-án született Csepelen. Magyar író, költő, aki jelenkorunkban is aktívan alkot az utókor számára. Eddig tizenkilenc könyve látott napvilágot, amelyek közül az utolsó előtti megjelenést olvastam jelen esetben. Az első kiadványa Légyfogás kézzel és csapóval (elbeszélés, 1980) címmel jelent meg. Számos elbeszélés, regény, novella megálmodója, de mégis talán a versekben teljesedik ki igazán. A szerzőről itt olvashatsz többet.

Időhámozás című verseskötete 2020-ban jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.

A könyv számos témát dolgoz fel különböző merengéseken át, amelyek nagyon őszintén, szinte már sebet ejtően és egyben kendőzetlenül tépik fel az olvasó lelkét. Tulajdonképpen egy confessio-t olvashatunk, amely több oldalról is vizsgálódik, mégis meghagyja a lehetőséget az eltérő véleményre. A versek több rétegből állnak, melyek az idősíkokon át is változnak, hol a történelem véres időszakaiból, hol a mai világ hazug prédikációiból merítkeznek. Szemmel követve az adott kor politikai szennyét, melyért oly sokan az életüket is felteszik, pedig csak kicsit kellene a felszínt megkaparni és máris burjánzásnak indul a mélyen szunnyadó fertőzés.

Több versét is ki tudnám emelni, de én mégis három versrészletet választottam. Mindegyikről elmondható, hogy patetikus, vitriolos és érzelmekben gazdag.

Az első versre azért esett a választásom, mert nagyon mai problémákkal foglalkozik, amelyek bár nincsenek kimondottan felszínre hozva, mégis teljes egészében érhetőek. Fájdalmas volt olvasni akár a legelső sorát is, hiszen minden szava igaz, mégis hittem, hogy tudnom kell, nem csak én képzelgek –e feleslegesen. Döntse ezt el mindenki maga!

„drágul a morzsa

felcsíptem egy fagyott verebet

parányka testéből

vércseppeket csepegtetett

az emlékezet

ha marad kedvem
minden porcikáját elronthatod
nem tervezek semmit
szikrát vetni öreg vagyok
nem harapok
nem kacagok
az is könnytelen
ha sírok

eszem meg/megáll
nem lelkesít sem dús vállalkozó
sem lejárt párttitkár
sem sírjából kirángatott
hol volt hol nem volt
győzedelmes álom király

szegény
szívem furcsán ketyeg
hárítja az érzelmeket
nem ismeri fel
hogy csupán
felet ütő szerkezet mán
a növekvő semmiben –„

A második költeményt igazán a szívembe zártam, mert egy élő, őszinte embert láttam szemeim előtt, aki merte vállalni gondolatait, de mégis fennen hirdette, hogy ő csupán csak annyit tesz, hogy leírja valós vagy vélt gondolatait, amelyek bár egyeznek a sajátommal, mégis fájó pontja volt mindig is lelkemnek. Ezek a sorok talán közvetlenül nekem szólnak, talán mindenkinek, mégis úgy vélem ritkán szembesülünk az ilyen versekkel. Azt is elismerem, hogy megkönnyeztem, mert nagyon mélyen érintettek a leírtak, de remélem, hogy nem csak én vélekedek majd így. Kérlek, hogy olvasd hát figyelmesen!

„miért
rombolod tiszteletemet
mért veszed magadra
nem rád fércelt soraimat
nem dicsérni születtem hatra/vakra
csak hinni becsületem értékrendjébe
lelkem máglyáján is kitartani
belehalni
vélt vagy valós igazamba

bár lelkiismeretünk
egy húron pendül
bocsánatra hiába hívnálak
ha versem megbántott
és szívedben kevert zavart
fordulj más költőhez
hátha szereti a hazugságokat

olvass vagy ne
beláthatod hiába srófolod lángra
barátságomat
minden sorfityingem
független már tőlem
ha szereted
szeret
ám ha megírtam már
elhiheted írva marad
és nem keresi kedvedet

*nem magamért mondok igazat
csupán vénülök
vár a nagy árva semmi
életem halálkörzetében már
fölösleges lenne hazudni
vagy merni-„

A harmadik alkotás pedig a legnagyobb kedvencem, mert itt megelevenedik a természet is, ahol a költő lelke eggyé válva szirmaira bomlik. Minden szirom egy nagy sóhaj, ami feltör a sorok által és itt érződik igazán, hogy milyen mély érzésű költővel is van dolga az olvasónak! Íme, hát:

„ha történik valami
csupán ébredészavar még
dermedt tetszhalott a kert
orra csöpög a napnak
sáros a vidék

a gondolatok is harapnak
felhőbundában pityereg az ég
nem zörög a nedves avar
meg/megrebben a hajnali berek
vackában a szarvasgomba
illatát visszatartva
pityereg

fázom én is
használt sóhajok
dideregnek ágyam bugyrában
a napfény függönycsapdában dereng
lelkem is remeg hát dideregtetem
rágás nélkül nyelem kristályosodó
leheletem

bár nyár van
vagy ősz vagy tél
vagy olyan évszak
melyet nem jelzünk
talán fel sem ismerünk már
valahogy mégis csak hideget érzek
alig akad forró jótét lélek
puszta a határ

boldogan írnék mégis nektek
de lassan leomlok
mint az örökösen utamat álló falak
a csillagok is elhalványulnak fölöttem
mint a komlóval mérgezett halak –„

Azt hiszem, hogy nem kell különösebben magasztos szavakat használnom ahhoz, hogy megértessem mindenkivel, hogy mennyire feldúltak a fenti sorok. Aki kicsit is empatikusan tekint a világra, annak nem kell semmilyen magyarázat arra, hogy a költő miképpen szemléli mai korunkat és miért hirdeti mondanivalóját a kés élével vágott sorokkal. Mert őszintének lenni ma már igazi kincs, hazug szép szavakat hallani nem merészség, hanem önbecsapás vagy gyávaság. Ez a picike versrészlet a bizonyítéka:

„(abban az időben
amikor a kultúra még értékrendű volt
s nem megélhetési ön/talpnyalatás
szép álruhában válogatott személyes
érdekek radírgumijával lopták
értékeinket letiltásra edzett
robotizált cenzoremberek)”

Összességében egy csodálatos verseskötetet vehettem kézbe, amitől nagyon fáj a lelkem, mégis boldog vagyok. Olyan írásokat olvashattam, amelyeket akár én is gondolhatok. Szembe mertem nézni a költővel, önmagammal és a világgal is egyetemben, és végül letöröltem utolsó könnycseppjeimet is, hogy mosolyogva tehessem a könyvespolcom egyik rekeszébe.

Ajánlom minden olyan olvasónak, aki nyitott az igaz szóra, hisz még a világ csodáiban, mégsem dugja fejét a homokba. Mert ez a versrészlet a legigazabb:

„… ki verset olvas
nem rettegi önmagát
lelki/vakságba aligha
dermed körötte a világ-„

Amennyiben te is elmerülnél, a költő versei által teremtett világban, nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy