Duló Károly - Amrita Sher-Gil el nem hangzott párbeszédek tükrében

 

„A művész míg alkot, addig harmóniában él önmagával és lelki céljaival, de mihelyt prófétává válik, amint gyakorlati tanítószerepet vállal, szervez és irányít, akaratlanul is ellentmondásokba keveredik önmagával.”

Számomra a művészetek világa egy misztikummal vegyes gyönyörűség. És bár némiképpen szerencsés módon részese lehetek a nagy egésznek, mégis csak apró kis pont vagyok a palettán. Hiszen ennek a kifejezésformának a színeiben megmutatkozik minden érzelem és nagyjainak köszönhetően az utókor örökségét gyarapítják. Hogy miképpen bánunk ezen művekkel és az élő művészekkel az a jelenkori társadalom dicsőssége vagy szégyene. Ennek a kötetnek nagyon fontos szerep jutott osztályrészül, mert alapjaiban növelte meg az igényemet a hozzá hasonló írások iránt, de erről később. Ezúton szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, mert általatok a „mennyekbe” jutottam.

Az első, ami megfogó volt a számomra, az természetesen a borító. Az elülső képen Amrita Sher-Gil festőnő egy híresebb festményét láthatjuk, mely Az öreg mesemondó címet kapta. A hátsó borító képen, pedig szintén a művésznő egyik alkotása látható, mely a Vidéki piac Magyarországon címet viseli. Különlegességük, hogy nem csak tematikában, de színekben is összhangot képeznek, így a két festmény bár időben eltér keletkezését tekintve, mégis egy harmonikus összképet kelt és örömmel veszi kézbe az olvasó.

Duló Károly eddigi munkásságát nem ismertem, de ez az én szegénységi bizonyítványom, amit ezután a kötete után biztos, hogy pótolni fogok.

Ahogy a cím is mutatja Amrita Sher-Gil festőnő életrajzát olvashatjuk egy igen szokatlan formában, hiszen az író a művésznő életében fontos szerepet játszó embereket szólaltja meg, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy szövegkönyvet olvasna az érdeklődő. Mint tudjuk Amrita Sher-Gil félig magyar származású, félig pedig indiai gyökerekkel rendelkező művésznő volt. A 20. század korai szakaszában született ötödik gyermekként. A legkisebbek előnyeit élvezve, hamar tudatosult a kislányban, hogy szülei és környezete nagy becsben tartja, ezért már korán megmutatkoztak a kislány egyre makacsabb, önfejűbb viselkedési formái, mely kezdetben csak szeszélynek tűntek, de a későbbiekben meghatározta a világ iránti elképzelését és az életútját is. Édesanyjuk társaságkedvelő, úri életformája miatt Amrita és testvérei már egészen kicsi korban a zenei pálya biztos lépcsőin lépkedhettek. A kislány esetében a zongora jelentette az asszony büszkélkedési mániájának egyik lehetőségét, és sokszor „parádéztatta” lányát a különböző társasági eseményeken. Talán ennek is köszönhető, hogy Amrita a festészet irányába kezd fordulni és hamar megmutatkozik itt is kiemelkedő tehetsége. A családdal való viszonya kaotikus állapotokat eredményez, mely kihat a későbbiekben munkásságára és magánéletére is. Amrita felnőttként bohém, nagyvilági szemléletmódot folytat, mely nagymértékű szexuális éhséggel párosul és egészen odáig fajul, hogy többször várandós lesz és nemibeteg is. Az akkori világnézett szerint a nőknek nagyon korlátozottak még a lehetőségeik és nehéz érvényesülniük minden olyan téren, mely eltér a társadalmilag elfogadott „anya és feleség” megszokott szerepkörétől. Ennek a kornak az egyik csillaga Amrita Sher-Gil, aki képeiben egy új irányzatot és egy nyitottabb szemléletet hagyott hátra az utókornak.

A kötet erőssége nem csak az író olvasmányos stílusa, de a részekre bontott, úgymond „életállomások” egymásra épülő szerkezete is. Összesen hét ilyen főcímet olvashatunk, mely összefoglalja a művésznő teljes életét és annak fő eseményeit.

A különböző szemszögből olvasható történések egy nagyon szép kerek, egész életutat vetítenek az olvasó elé, mely utólag visszagondolva, akár színpadi műként is megállná a helyét ebben a formában.

Saját meglátásom szerint ez a kötet információban gazdag és széleskörben szemlélteti az akkori társadalmi nézetek árnyékában élő nők életét, mely a művészi világra is kihat. Bár nekem sok újdonságot ugyan nem nyújtott, de mégis sikerült stílusilag és egyéni szerkezetileg egy teljesen új perspektívából megmutatnia  a művésznőt és munkásságát. Az eddigi ismereteim alapján is szerettem merészségéért és hihetetlen egyediségéért, de ennek a kötetnek köszönhetően büszke vagyok részben magyar származására és jobban megértem a háttérben húzódó eseményeket és biszexuális identitását, hiszen a képeiben többször visszatükröződik ez a nézőpont is.

A képei fő jellemzője a színek és formák elnagyoltsága vagy elmélyítése az adott lelki állapotának függvényében. Kedvenc alkotása számomra a Két leány című képe, mely eredetileg egy magyar és egy cigány származású leányt ábrázolt volna. Ezt a képet először a népi különbözőségek miatt készítette, mely később -a háború hatására- elmélyült és valós szándékát azzal bővítette ki, hogy a magyar leány kézmozdulatából árad egy bizonyos felsőbbrendűség, mely valóban kivehető a képen. Azért különleges, mert abban a korban,- ahogy most is- ez egy nagyon kényes téma volt, melyet többnyire kerülünk, és nem merünk nyíltan véleményt formálni. Amrita ezzel szemben bátran megmutatja, hogy milyennek látta az akkori társadalmat, ami, valljuk be, sajnos koránt sem áll távol a jelenttől sem.

Számomra rendkívüli élményben gazdag érzéssel párosult az olvasás, mely számos bölcseletet tartalmaz, ugyanakkor semmit sem erőltet az olvasóra, csupán szemlélteti a művészvilág és a művésznő bohémságát a valósággal.

Duló Károly elérte, hogy szinte kézen fogva érezzem magam, miközben Amrita a különböző alkotásait elemzi és egy tárlatvezetői tudásával szemlélteti a színek fontosságát és jelentését egy-egy festményen. Külön ki szeretném emelni az író precíz és hitelességet erősítő forrásmunkáját, mely egy ilyen minőségi történetet eredményezett. 

Összességében elmondhatom, hogy kiemelkedő könyvet vehettem kézbe és ajánlom minden művészetek iránt érdeklődő, vagy kíváncsi léleknek.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

 

Nem gondoltam az első három rész után, hogy ez egy nehéz olvasmány lesz. Azt hittem ez egy ömlengős kis sztori lesz arról, hogy Snow elnök igazából egy csodálatos, szent ember, akit csalódás ért és ezért lett Panem legnagyobb szemétládája, de nem. Sőt, éppen ellenkezőleg. Coriolanus Snow a kezdetektől egy becsvágyó, beképzelt, végtelenül önző karakter. Éppen ettől vált hitelessé számomra. Pontosan olyan, mint amilyennek egy ilyen embernek lennie kell. Nincsenek ráerőszakolva olyan tulajdonságok, amik miatt majd imádni fogja az olvasó, egyszerűen olyan személyisége van, amilyen személyiség alkalmas egy ilyen undorító pozíció betöltésére. Megkockáztatom, hogy ha az egész cselekményt nem vennénk számításba csak magát a szereplők személyiségét, akkor is ugyanez lenne a végkifejlet.

Valójában a könyv nem a cselekménye útján mutatja be az éhezők viadalának "fejlődését", hanem a karaktereken keresztül. Adott a korábban említett főszereplőnk, akit állítsunk középre, adott Sejanus, a legjobb barátja, akit állítsunk mellé jobbra és ott van dr. Gaul, aki tőle balra helyezkedik el. Sejanus a valódi tiszta lélek. A hős, az igazság mintaképe, de a tettei abban a világban, amit a regény elénk tár értelmetlenek, jelentéktelenek. Mert lássuk be, Sejanus tetteinek nem volt visszhangja, a pozitív események mind eltűntek. Nagyon szerettem eleinte egyébként, jó volt egy tiszta lelkű ember ebben a mocsokban. Aztán később egész egyszerűen nevetséges volt a fafejűsége és a butasága. A legszerethetőbb karakter, de se nem ravasz, se nem okos.

A baloldalon álló dr. Gaul már más tészta. Az a nő gyakorlatilag pszichopata. Olyanokon éli ki a hatalmát, akik nem tudnak védekezni. Állatok és gyerekek. Emellé szuper intelligens és megnyerő a kommunikációja. Tökéletesen ismeri az embereket, látja a leendő tetteiket, az okot és az okozatot.

Ennek a három szélsőséges személynek a viselkedése a könyv gerince. A cselekmény maga eleinte vontatott volt. Megismerhettük a lázadást a Kapitólium szemszögéből és láthattuk pár olyan igazságot, amit a lázadók szemén keresztül talán soha. Amikor elkezdődik a tizedik éhezők viadala, akkor indul meg valójában a cselekmény, ekkor válik izgalmassá. Itt buknak ki a karakterekből az ösztönök.

Coriolanus, aki több elemi érzést és erre alapuló viselkedést is itt tapasztal meg először, Lucy, aki az életéért harcol és Sejanus, akit lelkileg csapdába zár a helyzet. A viadal után a körzetben folytatódik a cselekmény, ami ugyan csapong, mert egyszer nagy boldogság van, aztán meg kiborulás. Ez érthető is, teljesen életszerű is, de nekem a vége nagyon túl volt játszva. Egyszerűen nem passzol Coriolanus higgadt személyiségéhez ez a hirtelen, tébolyodott viselkedés.

Ettől eltekintve nagyon tetszett, elég sok mindenre rávilágított, ami eddig talán kissé homályos volt és olyan hadügyi, politikai részleteket mutatott meg, amitől végig a hányinger és a reszketés kerülgetett. Pontosan ez a könyv célja, és ezt el is éri.

Mindenkinek ajánlom, aki az trilógiát szerette.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Agave Könyvek oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: Anett