Ez a könyv utazókönyvként került hozzám. Ezúton is köszönöm
NiKynek, hogy útjára indította és így én is lehetőséget kaptam az olvasására.
Igaz, egy hónapot lehetett nálam, és ezt az időt egy kicsit át is léptem, de
ennek oka van, amit majd egy picit lentebb ki is fejtek.
A borítóról is ejtenék néhány szót, mert az nem igazán
tükrözi az én ízlésvilágomat. Tény, nem a mostanában oly divatos félig meztelen
srác/férfi van a képen, mert egy kigombolt inget még rádobtak szegényre. Azért,
ez is több mint a semmi. De hát Istenem, nem lehet minden tökéletes.
Összeségében maga a könyv kinézetén még úgy-ahogy túltettem volna magam – igaz,
tömegközlekedésen nem vettem volna elő –, de olvasás közben azzal kellett szembesülnöm,
hogy nagyon könnyen törik a gerince. Épp ezért úgy bántam vele, akár egy
hímestojással, mert féltem, hogy kárt teszek benne. Mindezektől függetlenül
kíváncsian estem neki az első oldalaknak, mert habár fontos a külcsín, de nem
szeretek az alapján véleményt formálni. Nem minden a külső.
Naiv, halandó emberként álltam neki az olvasásnak. Igazából
semmit nem tudtam a könyvről, csak elolvastam a fülszövegét, és úgy éreztem,
elég érdekesen hangzik ahhoz, hogy jelentkezek az utazókönyvre és tegyek vele egy
próbát. Azt hiszem, engem a „japán, jakuza, ex-zsaru, rejtély” szavak vonzottak
a könyvhöz.
Talán a negyvenedik oldal környékén tarthattam, amikor
éreztem, hogy valami nem kerek. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, de akkor
kezdett lenni egy sejtésem, ami az olvasás előrehaladtával erőteljes gyanúvá
fokozódott. Így történt, hogy utánanéztem a könyvnek. Ekkor szembesültem vele,
hogy ez egy magyar írónő műve. Bár, ez a tudat nem változtatott az olvasási
élményen, mert nem hagytam magam befolyásolni. Úgy gondolom, és hiszem, hogy
egy magyar író is tud olyan jót alkotni (sőt, egyes esetekben jobbat is), mint
egy külföldi szerző. Nagy sajnálatomra, itt nem ez történt.
Maga a cselekmény igazán pörgősre, akciósdúsra sikeredett. Bár egy picit úgy érzem, hogy inkább akciófilmesre. Minden egyes rúgást, ütést leírt a szerző, semmit nem bízott a képzeletre. Ez egyfelől jó, mert minden filmként pergett le a szemem előtt, másrészt azért szerettem volna egy csöppet használni a saját fantáziámat is. De ettől még élvezhetőek voltak ezek a részek, csak nekem egy picit furcsa, mert így, ilyenformán még nem találkoztam vele.
A könyv olvasása közben egy percig sem unatkoztam. Szó
szerint mindig történt valami, nem volt megállás, mellékvágány. Emellett érdekesnek
találtam magát az alapötletet, a konfliktusokat és a nyomozós rész izgalmasra
sikeredett. Igaz, mindenre tippeltem, csak arra nem, amit a szerző kitalált.
Szóval, joggal mondhatom, hogy minden adott volt egy igazán jó könyvhöz.
Sajnos, a megvalósítás már nem úgy sikerült, ahogy vártam. Emiatt többször is
félre is kellett tennem a könyvet. Nem is azért, mert nem kötött le, hanem
azért, mert egy-egy szereplő nagyon felidegesített. Konkrétan voltak a
történetben olyan cselekmények, mozzanatok, melyek számomra elég hihetetlennek
tűnek, a való életben nem így működnek a dolgok.
Ami nagy szívfájdalmam az a magyarosítás. Legalábbis ebben a könyvben. Bár, ha máshol látom, akkor is kitérek a hitemből. Konkrétan arról van szó, hogy a történet egy része Japánban játszódik, ahol a tisztelet egyik kifejezésére a név mögé kerülő chan és kun (nemtől függően, mert chant nőknél, kunt férfiaknál alkalmazzák) megszólítást használják. Ebben a történetben a chant egész egyszerűen magyarosították, és így „csan” lett belőle. Amikor ezt megláttam újfent félre kellett tennem a könyvet. Nem állítom, hogy nagy Japán tudós lennék, de nem értettem, hogy ezt így, miért kellett.
A történet elejét még érdekesnek találtam, ahol az író az egyik főszereplőt Miját mutatja be. Mija egy Japánban élő és dolgozó fotóriporter, aki az anyja dolgai közt talál pár szerelmeslevelet. Mija az elején számomra egy igen furcsa lány. Például, nem ismeri az apját, aki kiskorában meghalt, és azért nincs fénykép róla, mert szegények voltak. Ez és az a pár anyjának írt szerelemes levélből azt a következtetést vonta le, hogy az anyja és a nagyanyja hazudtak neki az apjáról. És igazából innen indul a sztori. Mija feltesz pár kérdést a felmenőinek, akik semmit nem mondanak, csak annyit, hogy felejtse el az egészet. A fülszöveg egy talpraesett lányt ígért, ehelyett kaptam Miját, aki további faggatózás helyett inkább saját nyomozásba kezd. Aztán pár nap múlva már Amerikában van egy taxisofőr ölelő karjaiban. Együtt kezdenek nyomozni, amiből nekem nem egy talpraesett lány képe rajzolódik ki, hanem egy buta, sötét libáé. Azt már meg sem említem, hogy ez a lány képes állandóan bajba kerülni. Egyszerűen képtelen a logikus gondolkodásra, annak ellenére, hogy erre többen is biztatják a történet folyamán. Azon már meg sem lepődtem, amikor egy szinte idegen férfinál tölti az éjszakát, és képes bugyi nélkül lefeküdni aludni. És naná, hogy ilyen lenge öltözékben kénytelen menekülni. De ez csak pár dolog az esztelenségei közül. A többit felsorolni is nehéz lenne, és az a legnagyobb baj, hogy a cselekmény végkifejlete felé haladva sem változik ez a hozzáállása. Szóval, nem, Mija nem lopta be magát a szívembe. Néha egyenesen a falra másztam tőle, és félre kellett tennem a könyvet, mert nem tudtam elviselni az emberi butaság ily megnyilvánulásait.
A másik főszereplő Ryo is megéri a pénzét. Mijával való első találkozásakor rögtön végig mustrálja a lány bájait, annak ellenére, hogy van barátnője, és hűségesnek vallja magát. Az ő háttértörténete és a Lindával való kapcsolata is megér egy misét.
Számomra a miértek egész egyszerűen erőltetnek hatottak.
Példának okáért, ott van az, hogy miért és hogyan lett ex-zsaru. Elvileg
erőszakoskodott egy hölggyel. Legalábbis ezt állította a nő. És mindenki elhiszi,
annak ellenére, hogy az eset után egy napra eltűnt és csak utána jelentkezett.
Bizonyítékként az úgyszintén egy nappal későbbi látleletet hozta fel. Aha…
persze, mert ez így működik. Hát, nem. Ez így, ebben a formában teljesen
hiteltelen. És akkor még nem beszéltem Jimről Ryo társáról, aki mellette
tanúskodott. És nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudjuk nem így működik
egy belső nyomozás.
Ennek az ügynek a következménye, hogy Ryo-t felfüggesztik és
pszichológushoz kell járnia. A barátnőjével. Öhm… hát, nálam itt lélegzet bent,
szavak elakadtak. És megint, egy „de miért?” kérdés foglalkoztatta agyalapi
mirigyeimet. Ez újfent egy olyan esemény, amit úgy érzek, hogy a szerző csak
azért így írt meg, hogy megindokolja a történet további részét. Gondolok itt a
szerelmi háromszögre, vagy épp a végkifejletre, mikor minden a helyére kerül.
Mondanám, hogy Ryo lett a kedvenc karakterem, de az az
igazság, hogy az állandó kanossága valahogy negatív irányba lengette a
mérleget. Értem én, hogy ez egy részben romantikus könyv, de ennyi férfiasság
állástól még a Buckingham palota kapuőre is elfáradna. Bár, teszem hozzá, Ryonak
volt esze. Legalább neki. Ami azért Mija után igazán becsülendő tulajdonság. Na
meg humorérzéke is volt, ami a főszereplő lány után úgyszintén értékelendő. A
legjobban úgy tudnám magam kifejezni, hogy Ryo-t legalább tudtam kedvelni.
Ha összeségében nézem a regényt, akkor úgy gondolom, hogy az alapkoncepció nagyon jó. Csak maga a kidolgozásra még ráfért volna egy kis idő, átgondoltság, jellemfejlődés. Nagyon sajnálom, hogy ez nem adatott meg a történetnek, mert egy szuper könyv kerekedhetett volna belőle. De így még azt sem merem állítani, hogy laza olvasásra jó. Sajnos. Az a nagy igazság, hogy irtózatosan nagy a kontraszt a történet és a szereplők közt. És ez megtette hatását, mert nem kellett ahhoz semmi külső tényező, hogy félretegyem. Elég volt maga könyv.
Nem volt rossz, de nem is legjobb. Talán az egyszer olvasós kategóriába lehetne besorolni. Természetesen ez az én véleményem, ettől függetlenül neked még tetszhet kedves olvasó.
Amennyiben felkeltettem az édeklődésed, a Libri oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: Emilly Palton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése