Manapság szülőnek lenni már nem egyenértékű azzal a
fogalommal, mint akár egy generációval ezelőtt. Az évek folyamán számos érték
és nézet megváltozott a világban, ami némi szabadságot, mégis annál több
kötelességet hozott a gyermeket vállaló felnőttek számára. Számos esetben
elmondható, hogy az anyaság puszta gondolata egy hatalmas rózsaszín buborék,
amit a valóságban megélt tapasztalatok „bekoszolni” hivatottak. Ugyanis egy
gyermekről gondoskodni nem csupa móka és kacagás bármennyire is ezt hirdeti a
társadalom és sokszor az anyai szerepkör is sok olyan nehézséggel jár, amire
igazán egyik külső segítségforrás –média, könyvek- sem tudja igazán a választ. De
mi van akkor, ha a napi 0-24 órában tartó „robot” meghibásodik? Vajon mennyire
elítélendő, hogy a gyermeket nevelő személynek is szüksége van egy bizonyos
„énidőre”, hogy újult erővel végezhesse feladatát? Nos, erről és még számos
fontos kérdésről szól ez a kötet. De mielőtt ebbe részletesen is belemennék,
szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam a könyvet. Köszönöm, egy
élmény volt.
A csillámpónin túl dübörög a dackorszak című könyvében már
nagyobbak a gyerekek és bizony a problémák is kifinomultabbak. Mert mi van
akkor, ha az adott gyermek a határait próbálgatja? És ha emellé még egy kistesó
is társul? Igen, ez így együttesen már sokkal komolyabb a hétköznapokban, és ha
azt vesszük, a fele se tréfa. Mert bár minden viccnek a fele igaz, ennek a
történetnek minden szava mögött a hiteles valóság adja a táptalajt. Sok olyan
könyvet olvashatunk, amelyben a szülőket segítő szándékkal, mindenféle kéretlen
tanácsokkal látnak el, de eddig ez az első olyan alkotás, ahol egy anya felmeri
vállalni, hogy ő is csak ember, igényekkel és vágyakkal. Ez a kötet erről
mesél, beleártva magát a legmélyebbre ásott témákba is, ilyen példásul a „rosszanya”
kérdése, a párkapcsolati hogyan tovább és igen, szó esik arról, hogy a
gyereknevelés mennyire teljes embert igényel. Bár a mű elsődlegesen a női
oldalt mutatja be, ezt én kiegészíteném azon édesapákkal is, akik magukra
vállalják a gyermekkel való otthonmaradás minden terhét, legyen az a
gyereknevelés, a háztartás vagy az egészség és hivatalos ügyek témaköre. Ha azt
gondolod kedves olvasó, hogy hülyeség az egész, akkor javaslom, hogy olvass
bele, hiszen lehet, hogy pont magadra ismersz, csak nem tudatosult még benned!
„(…) ne várd, hogy a gyereked kinyit egy könyvet, ha nálad
csak telót lát 0-24-ben, ne várd, hogy egészséges ételeket egyen, ha tőled nem
ezt látja, ne várd, hogy legyen kedve mozogni, ha a szülei csak punnyadnak
stb.”
Tőlem egy ilyen könyv olvasása és értékelése nagy szó.
Elsődlegesen azért, mert jómagam nem rendelkezem az anyaság ismeretével, hiszen
nincsen utódom. De én magam is gyermeke vagyok valakinek és számos barátnőm
most hasonló szituációkon megy keresztül. Elsődlegesen azért vettem kézbe a
könyvet, mert szerettem volna megérteni, hogy ők most milyen élményekkel
gazdagodnak. Másodszor pedig azért, mert még számomra is tudott meglepetést és
örömet okozni. Ez most tudom, hogy úgy hangzik, mintha feljebb érezném magam az
átlag anyáknál, de nem erről van szó. Hanem arról, hogy egy olyan szemléletű
személyt, mint amilyen én vagyok is tudott hasznos tanácsokkal ellátni, hiszen
akár akarok gyermeket akár nem, NŐ vagyok és sok olyan élethelyzetben voltam
már, amit a kötet írója is megemlít, vagy amihez tanáccsal szolgál.
„Szerintem minél jobban akarja valaki kierőszakolni ezt a
tisztelet dolgot, annál inkább vakvágányra fut. Nyilván a gyereknek megtanítunk
alapvető társadalmi normákat a köszönéstől kezdve azon keresztül, hogy az idős
embereket óvjuk, védjük, szeretettel és megértéssel forduljunk hozzájuk.
Szerintem ezek a szavak sokkal érthetőbbek, mint az elvont tisztelet. Morálisan
sokat kell érnie egy gyereknek ahhoz, hogy felfogja, kit miért érdemes, lehet,
kell tisztelni.”
Minden tiszteletem a szerzőé és azon asszonyoké, akik teljes
„harci” díszben nevelik gyermekeiket, de szükségük van az úgynevezett énidőre
és fel is merik vállalni ezt.
A szülői témakör igen kényes ebben a társadalomban és úgy ez
érvényes az egész világra is. Felmenőink történetei és tanácsai immáron
érvényüket vesztették nagyrészt, már csak azért is, mert ahány édesanya annyi
lélek és életút, és ami 20 évvel ezelőtt működött, az a mai világban kevésbé
fog. Ráadásul a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok mögött egy halom
megszépült és elhalványult emlék van, hiszen a gyermek növekedési ösztöne nem
változott ennyi idő alatt meg, csak a világ és annak nyitottsága más. A
megértéssel való közeledés, sokkal nagyobb eredményekhez vezethet, mint a
kéretlen tanácsok általi.
Nagyon élveztem a kötet olvasását, mert őszinte és
szókimondó, ugyanakkor nagyon esendő. Minden hiba felvállalással és több
szempontból való megvizsgálással van leírva, amitől úgy éreztem, mintha a
szerző egy barátnőm lenne és csak egy kellemes beszélgetést folytatnék vele.
Felemelő volt olvasni, hogy jutott el a kétségbeeséstől a felvállalt,
határozott igényeket kommunikáló nővé.
Viszont lenne itt két dolog, amit sajnálattal tapasztaltam.
Az egyik ilyen, hogy a kötet hemzseg az elütésektől és több helyen is a
nyelvhelyességi hibáktól. Már többször is leírtam, hogy mennyire zavaró és
olvasási élményromboló. A másik pedig a trágárság. Lehet jólesik kimondani, de
attól még lehet egy kötet lezser, hogy közben nem használjuk ezen szóvirágokat.
Persze a véleményem szubjektív és előfordulhat, hogy mást ez tesz boldoggá.
Összességében ismételten egy hiánypótló és szórakoztató
könyvet olvashattam az írónő tollából.
Ajánlom a könyvet nemtől és kortól függetlenül, hiszen az anyaság
kérdését mindenkinek jó ismerni, akár pozitív, akár negatív oldaláról, és ha
ezt humorba forgatva kapjuk meg, még jobb. És a szerző tanácsával élnék jómagam
is: „Azt szokták mondani, annyi szeretetet tudunk adni, amennyire magunkat
szeretjük. Mennyire szereti az magát, aki minden mást maga elé helyez, és nem
enged meg olyan „luxust” magának, mint az énidő?”
Amennyiben elmerülnél te is a kötetben, megteheted, ha az
Aposztróf Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése