Andri Snær Magnason - Időről és vízről

 

„Egyszer minden eltűnik, nem menekül,

elmúlik, vége lesz, vesztébe zuhan.

Életed is csak mindhiába suhan,

mintha meg se történt volna legvégül.”

Pár évvel ezelőtt egy akkori kedves „barátnőm” mesélt egy könyvről, amely elsőre behatárolhatatlan műfajilag, de szerinte kiemelkedő belső tartalmát tekintve. Először nem értettem bevallom őszintén, hogy mi különleges lehet egy olyan tematikát felölelő könyvben, amely ismételten felhívja a figyelmet, egy aktuális környezeti katasztrófára. Mint kiderült ennek a kötetnek elsődleges témaköre a klímaváltozás, valamint az emberiség által okozott károk bemutatása különböző oldalakról. Be kell, hogy valljam nem voltam lenyűgözve az első pillanatokban, ugyanis nem kedvelem azon kiadványokat, környezetvédőket, akik a hétköznapi ember küszöbén kolompolnak, hogy változtatni kell. Tudom, ez kissé durván és negatívan hangzik, de ha belegondolunk abba, hogy azokról, akik ezeket az alkotásokat kézbe veszik, többnyire feltételezhető, hogy környezettudatos szemlélettel élik az életüket, - de mindenképpen nyitottak a tematikára -, és miután kiolvasták ezt a könyvet, még rosszabbul fogják érezni magukat, mint előtte. Miközben valószínű, hogy az ökológiai lábnyomuk igen elenyésző az átlaghoz képest, és azok a vállalatok, gyárak, üzletemberek, akik valóban sok kárt okoznak, tehát élen járnak a környezetszennyezésben, vígan folytatják tevékenységüket. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert bár tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen típusú könyv mindenkinek szól, mégis fullasztó és nyomasztó az érzés, miszerint például én közembereként mindent megteszek, hogy csökkentsem a károkat a magam módján, mégis a világ rohamos léptekkel gázol át rajtam és a velem hasonszőrű embereken. Tehát a kezdeti kételkedésem adott volt, aztán el is feledkeztem erről a könyvről, hiszen sehol nem tudtam beszerezni, egyszerűen nem lehetett kapni. Míg végül egy kedves ismerősöm által kézbe vehettem.

Az első ellenérzésemet leküzdve furcsa élményben volt részem, ugyanis a szerző a felmenői életéből, valamint a munkásságából, különböző utazások élményeiből merítkezik. Ebben a katyvaszban először nem is tűnt fel az az egyedi szerkezet, ami tulajdonképpen olyan különlegessé teszi ezt a könyvet.

Tudományos, ismeretközlő irodalom? Igen, talán kicsit. Családtörténet? Nem mondanám. Szépirodalmi alkotás? Nem feltétlen. Talán elmondható, hogy mind a három egyszerre, bár szerkezetileg kissé kaotikus a rendszerezése, mégis jól összefüggő és könnyen értelmezhető.

Ilyen kötettel még nem találkoztam, ezt el kell, hogy ismerjem, ezért szinte rögtön egymás után kétszer is elolvastam.

„Rengeteg energiát pazaroltunk végleges dolgokra, háborúkra és fegyverekre, vagy hogy eljussunk a Holdra. A Manhattan – terv során sok ezer embert küldtek a sivatagba, hogy éjszakába nyúlóan dolgozzanak, nyári és karácsonyi szabadság nélkül, míg el nem érik a célt, az atombomba elkészítését. Akkor miért ne lehetne ezt megtenni a bolygóért, valami jó célért? Ha a politikusok valóban felfognák, miről van szó, valami ilyesmivel állnának elő. Hány embernek kell dolgoznia az éghajlati válság megoldásán? Még egymillió ember sem sok, ha a Föld jövője forog kockán.”

Andri Snær Magnason (1973. 07.17, Reykjavík) izlandi származású író, környezetvédő és nem utolsó sorban rendező. Számos regény, vers vagy éppen színházdarab köthető nevéhez, amelyek közül jó néhány alkotását több mint 30 országban adták ki, vagy rendezték meg. Izland egyik legsokoldalúbb szerzőjeként tartják számon. Érdemes rápillantani weboldalára, ahol sok érdekességet olvashat az érdeklődő.

Andri Snær Magnason - Időről és vízről című könyve 2021-ben jelent meg kis hazánkban a Gondolat Kiadó jóvoltából. A kötet egyszerű, de annál kijózanítóbb érzést kölcsönöz borítóképével, amelyet Környei Anikó tervezett. Csak rá kell pillantani és megteszi hatását, ebben biztos vagyok.

Kép: NiKy m.i.

Mint fentebb már említettem, a kötet számos oldalról mutatja be a klímaváltozás, valamint a környezetszennyezés eltérő ágazatait. Talán elsőre nem tűnhet szokatlannak ez a tematika, elvégre nem az első és nem is az utolsó kiadvány, amely ezekkel a fajsúlyos problémákkal foglalkozik, mégis érdemes kézbe venni, ugyanis a szerző saját felmenői életéből merítkezve, valamint a munkája során megélt, vagy meg nem élt eseményekből, a történelem katasztrófáin át tükröt tart az olvasó elé, amelyben nem önmagunk szépségét pillanthatjuk meg.

Szeretnélek egy kezdetleges játékra meginvitálni ismételten. Kérlek, hogy helyezz magad elé egy tükröt, mindegy mekkora és az sem fontos, hogy mennyi látszódik belőled. Kérlek, hogy nézz bele! Mit látsz? Jó esetben önmagadat, az arcodat, a szemeidet, orrodat, ajkaidat. Aztán hajolj kicsit közelebb és néz mélyen a saját szemedbe. Mit tapasztalsz? Igen, jól érzékeled, a szemed sötétebbnek fog tűnni, de valószínű egészséges a bőröd színe, a szemeid élénken csillognak és viszonylag elégedett is lehetsz látványoddal. És most csukd be a szemed, kissé lazulj bele az imént látottakban. Most pedig lásd magadat harminc év múlva, amikor a környezetszennyezés megtette hatását. Nincs tiszta levegő, amely az életed alap pillére, nincs tiszta ivóvíz, csak valami mesterségesen előállított lötty, amitől fáj rendszeresen a gyomrod. A meleg elviselhetetlen, vagy éppen olyan hideg van, hogy nem tudsz elég meleg ruhát magadra venni, hogy ne fázz folyton. A világ rendje felborult. Az állatok tömegesen pusztulnak ki, a növények ehetetlenné válnak, az emberek egyre agresszívabbak. Most kérlek, hogy nyisd ki a szemed! Újra önmagadat látod, de a szemed már nem ugyan az. Mi változott?

Nos, ez a játék – ahogy tőlem már megszokhattátok – arra szolgált, hogy kis ízelítőt mutassak a jövőnkről. Ez a könyv erre hívja fel a figyelmet elsődlegesen.

„Olyan időket élünk, amikor egyetlen ember is képes feltalálni egy meteorzápornak megfelelő bombát, és egyetlen divathullám egyet jelenthet az állatvilágon belül pusztító járvánnyal.”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva nehezen tudom behatárolni, hogyan is lehetne ezt a könyvet megfelelően bemutatni, hiszen nagyon sokrétű és rengeteg információval szolgál. Ez az összetettség számomra rendkívül érdekessé tette ezt az utazást, hiszen hol egy család nagyszülői ágáról olvashattam anekdotákat, hol vulkánok kitörésében vagy éppen egy nép – jelen esetben Kína – kommunista szemléletén elmélkedhettem a magam módján.

A számomra is legfontosabb problémát mindenképpen ki szeretném emelni, ez pedig nem más, mint a tengerek és óceánok CO2 elnyelése. Köztudott, hogy jelen pillanatban a szén-dioxid kb. 30% -át nyeli el ez a hatalmas víztömeg, amely az emberiség életében rendkívül fontos. Ellenben a környezetbe kibocsájtott salak, szemét olyan mértékben rongálja a természetet, hogy a klímaváltozás által súlyos tragédiák elé nézünk nagyon hamarosan. A tengerek, óceánok savasodásával szembenézni nem kis bátorság kérdése, a következményekkel pedig egyenesen lehetetlen.

De ezen kívül szó esik az állatok tömeges kipusztulásáról, a gleccserek olvadásáról, az emelkedő tengerszintről is. Olyan súlyos katasztrófákról olvashatunk, amelyek önmagukban is nagy veszélyt hordoznak a jövő nemzedékének életére nézve, nemhogy együttesen. Ha az a célja az emberiségnek, hogy végül ne legyen hol laknia az utókornak, akkor nyugodtan folytathatja mindenki a mostani életét, de ezzel a szemlélettel egyenes arányban alá is írják gyermekeik halálos ítéletét. Ezért igaznak vélem a következő gondolatot: ”Belőled sarjadt magod gyümölcsének érése, és rajtad áll elmúlásának jövőképe.”

„Ha az ember mindig arra gondolna, hogy mi történhet, akkor sosem csinálna semmit.”

Úgy gondolom, hogy bár rohamosan csökken az az időkeret, amelyet a változásra fordíthatunk, mégis érdemes lenne pár fontos területet átgondolnunk.

Négy fő kérdést és megoldást kell megvizsgálnunk:

1. Az élelmiszer – pazarlás megszüntetése és a táplálkozási szokások megváltoztatása, modernizálása
2. Az erdők védelme, erdőtelepítés, a mocsarak és őserdők helyreállítása
3. Átállás a nap – és szélenergiára, illetve a közlekedési eszközök elektromosítása
4. A nők szerepvállalásának növelése

Kép: NiKy m.i.

Számomra kiemelkedőnek bizonyultak a dalai lámával folytatott beszélgetések, amelyek mind a két esetben olyan mély, mégis átfogó üzeneteket adnak át, amelyek elemeiben rendítik meg az olvasó lelkét, ebben bizonyos vagyok.

„- Az önzés a természetünkben van. Ha az ember nem törődik magával, akkor ki más? Ezért hát természetes, normális és reális, hogy mindenki törődjön magával. De ha mások kárára tesszük, az helytelen. Mindenkinek joga van a boldog élethez. Szociális állatfaj vagyunk. Hozzáállásunk és cselekedeteink közvetlenül befolyásolják mások boldogságát. Ezért a gyakorlatban is szeretetet és gondoskodást kell tanúsítanunk, mások jólétét kell szem előtt tartanunk. Ugye, a gyerek tanul és érik, a képességei napról napra, évről évre bővülnek. A gyerek szellemi képességeit fejlesztjük és eddzük, de a szeretetét, a szív jóságát miért nem? Ha eddzük a szívet, az hasonlóképpen napról napra, hónapról hónapra növekedni tud.”

Talán kicsit jó hasonlat, ahogy Kína bekebelezte Tibetet anno, úgy tűnteti el az ember a Föld által nyújtott csodákat. Drasztikus és nem feltétlen elfogadható példa, de így könnyebben elképzelhető, hogy a mértékletességet elfelejtve mit művelünk a lakóhelyünkkel.

Összességében úgy gondolom, hogy valóban nagyon egyedi könyvet vehettem kézbe. A történetek érdekessége mellett az elszórtan fellelhető képek is hozzátettek a különleges élményhez. Ezek a fotók kiragadott eseményeket, családtagokat vagy éppen környezeti képeket mutatnak meg, amelyek által közelebb érezhetjük magunkat Izland csodás világához, a tengerek végtelenjéhez vagy éppen egy jegesmedve pihenéséhez.

Valóban értékes a könyv a maga nemében és talán nem is olyan lehangoló, mint azt elsőre hittem. A téma továbbra is fajsúlyos marad, de számos ötlettel szolgál ahhoz, hogy mit tehetünk még a magunk erejéből. Ugyan egy ember nem a világ, de egy hangos kiáltás számos másik lélek hívóüzenete lehet.

Mivel a boltok polcain nem lelhető fel ez a kötet, ezért csak remélni merem, hogy idővel, egy másodnyomást megélve, ismét bárki kézbe veheti majd a könyvet. És ezt az üzenetet érdemes átgondolnunk: „A szavak hatnak az érzelmeinkre. A szavak lehetővé teszik, hogy megfogalmazzuk, hogyan érezzük magunkat, és leírjuk, mi rejlik a keblünkben. A szavak korábban láthatatlan történéseket is meg tudnak ragadni és keretbe tudnak foglalni.”

Írta: NiKy 

Halmosi Sándor - Neretva

 

„Szörnyetegek vagyunk.

Vemhes vaddisznón ülünk és szelfizünk.

Fehér a fogunk.

Minden gyalázatunknak mi adunk nevet.”

Már nagyon vártam ennek a könyvnek a megjelenését, ugyanis a Gondolat Kiadónak köszönhetően egy pár hónappal ezelőtt volt szerencsém olvasni az alkotó Napszálkák című kötetét, amely a mostani verseskötet első része. Akkor nagyon megkedveltem a szerző stílusát, elgondolkodtató sorait és legfőképpen azt a mély emocionális töltetet, amelyet át kívánt adni olvasójának.

Tehát a fent említett várakozással rendeltem meg a könyvet és szaladtam is boltba, hogy kézbe vehessem minél előbb. Ráadásul már az első perctől „régi ismerősként” gondoltam a könyv borítójára és bizony beigazolódott a sejtésem, miután voltam olyan pimasz és hátralapoztam, hogy meglessem, hogy kinek a munkáját láthatom. Fábián István grafikái csodálatosak a maguk egyszerű, de nagyszerű elveként. Az illusztrációi mindig lényegre törőek, mégis bonyolultak. Aki szereti a képzőművészet eme ágát, feltétlenül tekintsen rá a művész úr munkáira. Ezt az alábbi linken megteheted.

Halmosi Sándor – Neretva című könyve 2021 őszi újdonságainak egyike, amely a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg. A borítón egy komor színhatás látható, hiszen a feketén átsejlő szürke felírat és kövezet minta egy apró reménysugárként van jelen. Ráadásul ebben a szürkeségben egy emberi alak eltorzult sziluettjét véltem felfedezni, amely olvasásom folyamán visszaigazolódni látszott.

A költő könyve most is igen merész és gondolatébresztő sorokat rejt magában. A társadalmi és egyéni kritika tükröződik vissza a lapokról, amelyek eleven húsként égetik az olvasó lelkét. Erre nagyon jó példa ez a verse:

„Szelídülsz, összetörsz. Azt mondod,

ami van. A fényeket nem töröd,

a vizet nem mered. A közhangulat

hidegen hagy. Világvégi hangulattá

szelídül. Összetör.”

A kötet négy részre osztható, melyek a következők:

1. Szeretik a népek
2. Neretva
3. Agapé
4. A belső eszkimó

Mindegyik főcím nagyon beszédes és tulajdonképpen az egyes részek külön-külön is tökéletesen megállják a helyüket, mégis egységesen letaglózó és nagyon fájdalmas.

Szeretik a népek cím alatt olyan költeményeket találunk, melyek a világról és a világnak szólnak. Tulajdonképpen egy kritika egyes témakörökre lebontva, amelyek közül is ez számomra a legerősebb:

„Kirepültek ma is, idő van.

És sötét, kegyelmi állapot. Most kell igazán

vigyázni, most kell erősnek lenni – és maradni,

nem elszökni. Felseperni, kiszellőztetni a szebb

időket is látott körletet. Szabadon sírni, félni

Isten szabad ege alatt. Bízni a korrekt eljárásban.

Hinni az elszabadítóban, a világ helyett.

Elengedni az embert.

Várni hajnalig a denevéreket.”

A második rész Neretva névvel hirdeti magát, amely megegyezik a könyv címével is. Elsőre valószínű nem mond semmit az olvasónak, de aki kicsit is tájékozottabb vagy szemfülesebb rá fog jönni, hogy bizony ez a név nagyon is különleges. A Neretva folyó Bosznia-Hercegovina és Horvátország területén található. Tulajdonképpen ennek elsőleges szimbóluma mellett egy bizonyos átívelést, átfolyást tapasztalhatunk, amely az összes verset összefogja, és egy egységgé teszi. Hangulatilag a megemelkedett, kissé harcias, valamint a megtört és reményvesztettség érzését köti össze. Erre két példa, nézzétek csak:

„Annyi év után annyi év jön.

És annyi böjt annyi tor okán.

A szénakazal belülről szúr.

Késő van. És mindig késő lesz.

Hiába futsz a lélekszekér után.”

És a második:

„Kell az életnek az élet, testnek a test,

s közé a nehezék.

Így találkozunk, világ a világ.

Így lesz ki az ötödik kerék.

És az idő így telik ki.”

Harmadik címként szintén egy jelentős nevet kapunk, amely meghatározza ennek a résznek a hangulatát. Az Agapé cím hétköznapibb értelemben nyolc fajta szeretetet jelent (erosz, philia, storgé, pragma, mania, ludus, philautia, és agapé). Mivel görög eredetű szóról beszélünk, ezért eme néphez társíthatóak a szó valódi jelentései, amelyek a szeretetet, vendégséget takarják. Innen is szeretnék két különlegességet megmutatni nektek.

„A szörnyűségnek mindig két vége van,

és egy emberi teste. Hiába kenjük ördögre,

Istenre. És hiába keverjük bele

az angyalokat. Minden, ami a létezést

karcolja, a mi ujjlenyomatunkat viseli.

Minden nyakon gallér.

Minden ing alatt dögcédula.”

És a második:

„Ha leveszed a falról, ott marad a helye.

Ha kitéped, sarja nő.

A megerőszakolt test erőszakos lesz,

és erőtlen. A lélek kidobott serpenyő.”

A belső eszkimó címmel olvashatjuk a költő utolsó verseit ebben a könyvben, amelyek tulajdonképpen egy belső vívódást, egyfajta elszámolást fejeznek ki. Nézzétek csak:

„Ahogy lepereg rólad a maradék szeretet.
Ameddig lepereg a fény is. A mozdulatok
maradnak. A kiszolgáltatott testhelyzetek.
Leejted a stigmát. Felszeded a szemetet.”

Mint látható egy igen határozott és rendkívül depresszív hangulatú verselésről van szó, mégis magával ragadó és rendkívül impozáns.

Szubjektív meglátásom szerint Halmosi Sándor eddigi -általam ismert- legerősebb alkotásait olvashattam, amelyeket elsősorban diszfória és másodsorban harcias hangulat jellemez.

És szeretném megmutatni a személyes kedvencemet is nektek:

„A hazugságok elérték

a kritikus tömeget.

Likvidátorok vagyunk.

Nem épül szarkofág.”

Összességében egy rendkívül fájdalmas, de annál megragadóbb könyvet olvashattam a költő tollából. Alig várom, hogy eme sorozat harmadik könyvét is kézbe vehessem és az is biztos, hogy ezek után keresni fogom az alkotó eddig megjelent műveit.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül, mert aki szereti a költészetet, ebben a könyvben megtalálhatja mai világunk egyik fontos igazságát.

Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Gondolat Kiadó oldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy

Fabó Kinga - Bebáboz

„Ínséges időkben meghajlik a lélek.

Szép álomutamra enged. Átlendít a transzba.

Gerjed és magába öl. Akár a tükör.

Addig mint élő pillangó

vergődöm egy gombostűre szúrva.

Az emlékemet nincsen kire hagynom.”

Nagyon ritka az az alkotás, melynél nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem első olvasás után, de a mostani értékelésemben szereplő kötet azon kevesek egyike, amelyet közel fél évig „ízlelgettem” és összesen hatszor vettem kézbe. Megküzdöttem vele, de most már úgy érzem, hogy értem és nagyon megrendített. Makacsságom és kitartásom immáron győztesként emelt ki ebből a háborúból, melyet én és a költő tudattalanul vívtunk meg egymással. De erről kicsit később, előbb szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Köszönöm.

Fabó Kinga – Bebáboz kötete már a címével is egy igen különleges érzést kelt leendő olvasójában. A szó önmagában egy természetbeli folyamatot jelent, mely röviden annyi, hogy burokba zár. Biológiai oldalát tekintve a hernyó saját nedvéből készült szálakba burkolja magát, hogy bizonyos ideig tartó mozdulatlan (báb)állapot után lepkévé váljék . Ez a szó számos érzelmet felszínre hozhat, de csak igen kevesen fogják elsőre megérteni, mire is figyelmeztet az alkotó, mielőtt a gyanútlan olvasó kézbe veszi a könyvet.

A borító számomra szerelem első látásra, de még nekem is csak többszöri pillantásra esett le, hogy tulajdonképpen a nehéz csipke mögött, egy gyönyörű női arc sejlik át. Már ettől a mozzanattól elnehezült a lelkem és tulajdonképpen ennek köszönhetem, hogy a kötet értelmezője lehettem. De nézzük is, hogy miről is írtam fentebb.

A könyv három fő részre osztható, melyek a következők:

1. Diszkont báj
2. Tükör, aki belenéz, tükörkép
3. Nem néz vissza

Ez a három elkülönülő fejezet tulajdonképpen az alkotó fő életszakaszait öleli fel. Minden idősíkról elmondható, hogy maró gúnnyal, erős lázadó felhanggal és bizony a múlt különböző aspektusaiból kiragadott érzelmekkel szemléli az életében felmerülő eseményeket és személyeket. Rendre találkozunk az asszonyi lét árnyoldalaival, a férfi, mint domináns fél elnagyolt ábrázolásával. Megkérdőjelez minden kötelességet, elvárást és bátran szembeszáll a múló idővel is.

Diszkont báj egy olyan időszakról mesél, amikor még ifjonti lélekként engedelmeskedünk a kötelességnek, többször kiemelve a nemek közti határokat, mégis egy árnyalatnyi tisztelettel meghintve a szavakat.

„Első férjem kutyás volt.

Jó gazdi.

Szeretett idomítgatni.

Szoros gyeplő, rövid póráz:

mindenhova követett,

gyanakvó volt feltétlen

hűséget várt, követelt.

Aztán jött a macskajaj.

Hóbortos kóborlovag.

A hőn várt külön utak.

Nem zavartuk egymás köreit.

Ám legyek kéznél, ha közelit.

Hüvelyből ki a töltényt!

Döntöttem: nem lesz több férj!”

Tükör, aki belenéz, tükörkép címmel már egy komolyabb életválságon áteső lélek szavait olvashatjuk, ahol a költő tulajdonképpen számot vet az életével, hiszen többször szimbolikusan nyúl a tükörhöz, amely hol egy átjáróként értelmezhető, hol pedig a saját testét és szellemét látja visszatükröződni benne. Mind a két szempont egy komoly vizsgálatot jelent, hiszen az előbbinél a lélek, míg az utóbbinál a test szemlélését vélhetjük felfedezni.

„Nem én akarom, hogy legyek.

Rögtön megjelenek, amint

működésre lép

a tükörrel, átellenben

aki belenéz.

S látszom, amíg látni enged:

működésre kép-

telen rajta a tükrön, míg

akire cserél,

rést üt a lesen.

Jelentés-

vakon, üresen.

Rajtam keresztül

néz, farkasszemet.

Mintha ürügye volnék,

ellenemben, ahol épp

egy őt hív elő,

én-pergető, sík felülete.

Lesben rés e parazita,

rajtam csügg megkaparintva

egy esélyt

észre nem – vesz, részt.

Létezem-e, vagy csak hagyom,

hogy most épp engem mutasson

üresen, jelentésvakon.”

Nem néz vissza című fejezete pedig tulajdonképpen egy bizonyos elmúlási folyamat, melyben a költő önmagát egy pillangóhoz hasonlítja. Többszörösen visszatérve azokhoz az elemekhez, melyek egy test küzdelmeit és egy lélek elengedését szemlélteti olvasójával.

„Csupa kényszer, kötelesség.

alkalmazkodás, önfegyelem.

Folyton rajtakapva mégis.

Bárki bármikor jöhet.

Úgy eutanizálódnék már…!

Kire bízzam magam?

Ki az, akinek elhiszem…?

A halálom az enyém. Nem bízhatom

másra. Nem oszthatom meg.

Nincs ebben semmi különös. Ez a módja.

Könnyebb egyedül.

Ha néznek, túlfegyelmezem magam.”

Szubjektív meglátásom szerint ez a könyv egy számotvetés az élettel, várva a halált és a feloldozást. Minden vers patetikus, depresszív és vitriolos.

Összességében úgy érzem, hogy megérte kivárni a megvilágosodás időszakát, hiszen egy nagyon érdekes és különleges verseskötetet vehettem kézbe.

Ajánlom a versek szerelmesinek és mindenkinek, aki szereti a különlegesebb, mélyen elgondolkodtató költeményeket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

"Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk." - Interjú Fábián István grafikus, költővel

 

Fotó: Kállay Judit

Bevallom őszintén, hogy az elmúlt pár hónapban többször is elolvastam mostani interjúalanyom egyik verseskötetét (Fölsértett ég) és pár napja fejeztem be egy másikat is (Örökévad). Mind a két könyvről elmondható, hogy bizonyos kettőséggel mutatja be gondolatait a művész, hiszen az egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. De nemcsak ettől különleges számomra Fábián István munkássága! Erről és még sok érdekességről kérdeztem! Kérlek, fogadjátok az interjút sok szeretettel! Kezdjünk is hozzá!

Először is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem, mutatkozzon be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogy vált Önből költő és grafikus? 

Én köszönöm Önnek az érdeklődést! Rajzolni mindig szerettem. Már gyerekkoromban megfogott a tiszta fehér lap látványa, hogy az első vonaltól kezdve bármi megtörténhet, csak rajtam múlik. Szerettem a grafit alig érezhető, mégis jelenlévő illatát, a tinta, a tus illatát, tulajdonképpen szinte megállt az idő, ha rajzoltam, és ha elkészült a rajz, még ha suta és esetlen volt is, képzelet szülte lehetetlenség, akkor is igazi, megfogható volt, hiszen a zizegő papírlap kézbe vehető, valóságos tárgy.

A versekkel másképpen vagyok, írás közben nincs ez a teljes önfeledtség és öröm.  Sokan mondják, hogy nehezen érthetőek a verseim, amit én nem tudok visszautasítani, pedig – mivel hitem szerint képek egymásra építésével fejezem ki a mondanivalómat – írás közben teljes, tudatos és „jelenlévő” fegyelemmel igyekszem ezeket a képeket pontosan és élesen megfogalmazni, láttatni az arra tévedő olvasóval.

Szóval azt hiszem, a rajzolás mindig is hozzám tartozott, az írás pedig valamikor húsz éves korom táján kezdte karcolgatni a világhoz kötődésemet. Karátson Gábortól olvastam még kamasz koromban, hogy „a kort értő fiatalnak lenni és a művészet valamely ágával próbálkozni egy és ugyanaz”.  Ez is megfogott, meg persze a nyomdász ipari-tanuló évek alatt, majd azután meghatározó találkozásaim a nálam éppen csak idősebb, akkor már kész, felavatott költőkkel, Szervác Józseffel, Csajka Gábor Cypriannal, Tóth Erzsébettel, később Rákos Sándorral, Kormos Istvánnal, Nagy Gáspárral, Turczi Istvánnal…mondhatom szerencsémnek is, volt hatás elég!

Huszonhárom évesen, szilveszter előtt egy nappal vonultam be katonának, ijedtemben Kormosnak adtam át addigi verseimet, s mire leszereltem, ezek megjelentek a Madárúton c. antológiában. Zsengék voltak, mondhatom, de mégiscsak biztatást jelentettek, ettől kezdve viszonylag folyamatosan fogadták el munkáimat rangos folyóiratok, mint az Alföld, Palócföld, Mozgó Világ, ilyenek. Így indult ez valahogy.

Számos verset írt és illusztrált. Hogyan fér meg egymás mellett ez a két kreatív alkotó tevékenység a hétköznapokban? Illetve melyikkel foglalkozik szívesebben? 

A rajzolás korábban és valahogy természetesebben volt az időm része, a vers később lett kikerülhetetlen, akarati és indulati kérdés számomra. Ehhez persze hozzájárult, hogy nagyon sokat olvastam – furcsa módon prózát inkább – de tulajdonképpen bármit, Veres Pétertől Németh Lászlón, Füst Milánon át a „legvadabb” nyugati írókig-költőkig, Salinger, Updike, Gregory Corso, Ginsberg, minden-minden beszippantott, lehúzott azután földobott, mint az örvény, hogy csak kapkodtam levegő után. A rajz számomra – talán amiatt, hogy végül is fizikai történet – megnyugvás, néha még el is tudok bambulni rajzolás közben, az írás inkább koncentrált munkát jelent. És bár nagyon különböző alkotó állapotok, nem mondhatom egyikre sem, hogy kevésbé szeretem. Együtt működik a kettő, ha úgy érzem, jól sikerült a grafika vagy a vers, az öröm ugyanaz.

Jaj, és ami fontos: valóban jelentek meg verseskötetek, novellák a rajzaimmal kísérve (mostanában talán a legnagyobb öröm az AB ART Kiadó általam tipografizált Lyra Omnis és Prosa Omnis sorozata), de szándékom szerint a grafikáim a verseimmel párhuzamosan haladó, azokkal azonos indíttatású munkák, nincs köztük alá- vagy fölérendeltségi, függőségi viszony.

Számos művészről olvastam és hallottam is, hogy különleges ihletforrásból merítkezik alkotás előtt, vagy sajátos íratlan szabályokat követ. Csak, hogy egyet említsek, Virginia Woolf állítólag állva szeretett írni. Önnek is van valamilyen meghökkentő szokása vagy esetleg egy múzsája?

Hallottam én is ilyen hóbortnak tűnő módszerekről, hogy Goethe talán rohadt almát szimatolgatott, hogy alkotásra serkentse magát (mások ugyanezt barátjáról, Schillerről mondják), hogy Hemingway olykor pucéran írt, hozzánk pedig Woolfnál közelebbi példa a középkori kódexmásolókhoz hasonlóan állva alkotó Illés Endre. Én ilyen magasságba sosem merészkednék, egyetlen rendje van az írásra-rajzolásra fordított időmnek: miután kenyérkereső szakmám, a könyv- és folyóirattervezés ellát munkával, szigorúan csak a péntek és szombat délutánt-estét fordítom alkotásra, ez egyébként egy számomra nagyon alapvető hozzáállásnak is záloga: soha, egy percre sem akartam az úgynevezett művészetből megélni. Eddig ez egész jól működik, hálistennek!

Melyik versére a legbüszkébb?

Nahát, erre nemigen találok választ. Ha mégis, akkor a Szent Anna-tó lenne az, egy országnyi, Svájcnál is szebb haza elvesztésének értetlensége, és fájdalma. Itt kell megemlítenem Aczél Gézát, aki a már említett Alföld folyóirat szerkesztőjeként felvállalta 1984-ben(!) ezt a versemet. De legalább ennyire fontos számomra a Némulat c. vers, ami – bár megírásakor nem tudtam, mennyire így lesz – majd húsz évre megjósolta az elhallgatásomat. Mindkettő szerepel az Örökévadban, ugyanakkor a Némulat az 1990-ben megjelent kötetem címadó verse.

Számos értéket, tanácsot fedezhetünk fel a verseiben. Számomra a legkedvesebbek a Húsvét, 2013 vers sorai voltak. A versszakok rendkívül nagy erővel bírnak és be kell valljam, hogy már kívülről tudom, annyiszor olvastam, mert itt éreztem először a vidéki otthon szabadságát. Honnan merítette az ihletet?

Igen. A vidéki otthon szabadsága. Köszönöm, hogy szóba hozta! Pesti, belvárosi kölök mivoltom ellenére 17-18 éves koromig nagyon sok időt, évente több hónapot egy szinte középkori elmaradottságba rekedt faluban töltöttem nagyszüleimnél. Pénteken még a Károlyi-kertben, az Erzsébet híd alatti parkolóban, vagy a Bástya utcai Kistéren fociztam a barátaimmal, hétfőn már tengerit kapáltunk bátyámmal negyven fokos hőségben, végeláthatatlan kukoricaföldeken. Máig nem tudom, az a belvárosi kissrác vagy a klottgatyás lurkó vagyok egy fél évszázaddal öregebben, aki még mindig Budapesten élek, – de van egy házunk az ország egy nem is távoli szegletében. Kert is van, a kertben két 120 éves körtefa, fenyők, tuják, bokrok és minden évben hálásan újraéledő fű. Igen, a rigó!

Igen, most, 2021 tavaszán a múlt héten ült meg költeni a tornácunk keresztgerendájára rakott fészkében egy rigó pár. Szóval, a világ olyan amilyen, romlik és összedőlhet, az ég is bedőlhet, de a rigó fütyöl. Amig van, aki hallgatja, addig megvagyunk.

Térjünk rá kicsit a mai világhelyzetre. Egy ennyire sokrétű alkotót, mint amilyen Ön is, hogyan érintett meg a világjárvány időszaka? Mennyire befolyásolja az írásban? Inspirálja, vagy inkább letaglózza?

Mivel mindhárom elfoglaltságom, a könyvtervező-grafikai munkák, az írás és rajzolás ma már íróasztalhoz, számítógéphez kötődik, illetve köt, gyakorlatilag nem sokat változott a napi menetrend. Ami aggodalom van bennem, a családomért, akik nálam jóval mozgékonyabb, jóval gyakorlatiasabb életet élnek: az iskolás lányunokák, a nemzetközi cégnél dolgozó édesanyjuk és a feleségem, aki szíve szerint mindannyiunkat folyamatosan egybeterelne.

Ami pedig, ahogy a kérdésében fogalmazza, letaglóz: a pandémia ahelyett hogy összerántaná ezt az országot, szétdarabolja azt is, ami eddig egyben volt. Az egészségügyben küzdő dolgozóké minden megbecsülésem, tiszteletem, de ami rajtuk kívül van – az pokoli. Körkörös hazugság, vádaskodás, rágalmak, anyagi- és politikai- hatalmi haszonszerzés. Ez van.

A Fölsértett ég című könyve olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseiből árad – az adott témát tekintve – egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Van. Teljes mértékben. Engedje meg, hogy néhány nagyon egyszerű kijelentéssel foglaljam ezt össze – azután már többet nem idézek magamtól –, az Egyszerű című írásom soraival:

csillag forog ujjainkon: / semmit nem értünk

mérettettünk olajjal-arannyal: / semmit nem értünk

ha eljön is: / nem értünk

Nem akarnám túlmagyarázni, talán csak annyit: hatalmas kincs van az ember kezében, de a közöny mindent megmásít, a gazdagság elértéktelenít, s ha lenne is megváltás, nem mi leszünk a megváltottak. Éppen ma olvastam David Attenborough-tól, jobban járna a világ nélkülünk. Sajnos, régóta él bennem is ez a látomás, erről szól több írásom is. Úgy látszik, nem vagyok kifejezetten derűlátó.

Mi volt az életében a legnagyobb pozitív és negatív élmény, amelyről úgy érzi, hogy hatással volt annak a művésznek a megszületésére, akivé élete során vált? Voltak-e keresztutak az életében, amikor úgy érezte, hogy nem akar többet verset írni vagy rajzolni?

Pozitív hatásként egészen biztos, hogy az előttem járt költőket, képzőművészeket tartom számon, de annyira, hogy a lascaux-i barlangrajzokról éppúgy az alkotás, a megformálás jó értelemben vett hatalma jut eszembe, mint a reneszánsz nem-anyaszülte óriásairól. Amiről kérdez, a keresztút, igen, volt az is. Harminc évvel ezelőtt sokan sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól, a „fényesnél” fényesebb szeleket, lélegezhető friss levegőt, szabadságot és – József Attilával szólva – szabadság szülte rendet. Azután másképp lett. Egészen másképp. Kiderült számomra, hogy a korábban maguktól értetődő „nem”-eket nagyon nehezen tudom „igen”-ekké fordítani, így lett a Némulat kötetem (1990-ben jelent meg) önbeteljesítő jóslat, nagyon sokáig nem írtam egy sort sem, nem húztam egy vonalat sem. Sokára találtam vissza az alkotás öröméhez, ma már hálistennek újra, mondhatom elszántan dolgozom, – úgy gondolom már nem adom lejjebb. Se föl.

Köztudott, hogy minél többet olvasunk, annál tájékozottabbak vagyunk. Ön szerint ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára? Kit tekint esetleg példaképének?

Igen, igaz. De biztos ismeri azt az érzést is, hogy minél több könyvet elolvastunk, annál elkeserítőbb, ha a világ nagyvárosainak, ódon egyetemeinek óriás könyvtáraira gondolunk, a százévek alatt mahagónivá sötétült hatalmas polcokra, emeletekre felfutó csigalépcsők kifényesedett fakorlátaira, hány meg hány emberöltő írta, gyűjtötte, olvasta azokat a könyveket, amiknek töredékét sem tudjuk elolvasni! Nem beszélve a tóratekercsekről, Európa kolostorainak kódexeiről – szóval sok lenne a keserűség, ha nem lennének a mai világunkra közvetlenül ablakot nyitó művészek, írók, költők, zenei hatalmasságok, akik mind egy-egy külön, egyediségében is teljes világot tárnak elénk.

Ha bármikor a pályám kezdetéről kérdeznek, mindig a fiatalon meghalt Szervác Józsefet  említem (egy évvel volt csak idősebb nálam), nemzedékem legélesebb, legtisztább hangú költőjét, a magának otthont, országot, „mindenséget” engesztelhetetlen haraggal és konok szelídséggel követelő fiatalembert, és vele együtt azonnal az őt vitathatatlan irodalmi örökösévé avató Nagy Lászlót . És ha Nagy László, akkor rögtön Szécsi Margit „a világ női vagánya”, és ha Nagy László, akkor „nekem Ady Endre ostora tetszik”…ha Nagy László, akkor Kormos István, ha Nagy László, akkor Juhász Ferenc, az „ikercsillag”. Azt hiszem, megválaszoltam a kérdését!

Olvasóként többször éreztem egy bizonyos felelősségre vonást illetve haragot a világegyetemmel vagy egyfajta transzcendens rendező elvvel szemben. Helyénvaló-e ez az érzésem? Van –e esetleg kedve erről kicsit bővebben mesélni!

Örülök, ha így érzi, nem mintha maga a dolog örömteli lenne. Méltatlan és szerénytelen lenne visszafelé mutogatni, de a magyar költészetben évszázadok óta megvan a perlekedés a föntlévővel.  Volt idő, mikor sérelmeztem, hogy anyám-apám a ’vallástalanítás évei’ alatt nem loptak be bármi templomba, hogy titokban megkereszteltessenek – így pogány, kívülálló maradtam –, ma már inkább örülök ennek. Persze jó lenne valami transzcendens rendezőn, ahogy ön mondja (hívhatjuk így is akár, ebben legalább humor van) számonkérni az ember tökéletlenségét –, ha bárkit Uramnak szólítok az írásaimban, az Ő, aki nincs. Ha mégis létezne, majd el- és leszámol a szavaimmal, de addig legalább hadd kérdezgessem. És itt hadd csatoljak vissza korábbi, a keresztúttal, megtorpanással kapcsolatos kérdésére: nincs annál visszatetszőbb, mint mikor a hitnélküliség ájtatos arcot ölt. Most éppen nagyon ez történik.

A könyveiben a grafikák nagyon erőteljesek és kifejezőek. Tekinthetőek-e ezek pusztán az önkifejezés egy másik eszközének a költészet mellett, vagy szolgálnak egyfajta belső terápiaként is? Az a fajta kompozíciós munka, amely Önnél megfigyelhető, hatalmas mértékű figyelmet és koncentrációt igényel. Ami azonban igazán rejtélyes, az az, hogy mire összpontosul ez a figyelem. Nevezhető intellektuális figyelemnek?

Igen, beszéltünk erről korábban, a rajzaim valóban a versek mellett egy másik kifejezési eszközként működnek, együtt fut a kettő, egymás mellett, egyenrangúan haladnak, de igaza van, a rajzolást valóban mondhatjuk belső terápiának. Előfordul, hogy nem előre megtervezett céllal kezdek rajzolni, csak a már említett gyerekkori varázs kerít hatalmába, van úgy, hogy a sűrűbb-ritkább vonalak sokasodása magától alakul hirtelen továbbgondolható jelentéssé, és akkor már valóban a vadász fölajzottságával igyekszem elérni a véletlenek kusza szövedékén átsejlő célt. Az is gyakori, hogy két széttartó szándékú rajzomról napok múltán veszem észre, hogy ezek voltaképp összetartoznak, ilyenkor elektronikus segítséggel egymásra vetítem őket, mondhatjuk, néha így egyesül kompozícióvá a rejtélyes ösztönösség és az intellektuális figyelem.

Mindig is zavarba ejtett a költészet hatalma. Érezte-e valaha, hogy Ön egyfajta közvetítő a Költészet és a versei között?

Egészen biztosan: nem. Ennél sokkal inkább érzem magam jól körvonalazható valakinek, akinek a művészetek határmezsgyéjén közlekedő foglalkozása van. Az ország rangos könyvkiadóiban, szerkesztőségeiben dolgozhattam könyvtervezőként, művészeti szerkesztőként, a hazai- és világirodalom legnagyszerűbb alkotásait formálhattam könyvvé, és számos költő, író, fotográfus személyes ismeretségét, olykor megtartó barátságát köszönhetem a kenyérkereső szakmámnak. Életemnek ezt a részét tekintem közvetítésnek.

A vers, az írás más. Úgy gondolom, nem én közvetítek a verseim és a Költészet között, hanem az írásaim állítanak valakit közszemlére – a pellengért és a míves szobrot csak az idő dátumozza – az a valaki nem én vagyok, azok már ők maguk.

Térjünk rá kicsit a grafikusi oldalára is. Van-e olyan alkotás, esetleg elismerés, amire különösen büszke?

Tervezőgrafikusként mondhatok sikereket magaménak (MOB Média-díj, Szép Magyar Könyv díj és oklevelek), régebbi rajzaim közül kettőt említenék, a ’Magyarok királya’ címűt (ez egyben az Ebgondolat c. kötetem borítórajza) és a ’Sárkányfogveteményt’, úgy hiszem, mindkettő jól illusztrálja a beszélgetésünkben elhangzottakat. Egyébként épp a napokban, április 22-én van a ’Föld napja’, utóbbi grafikám erre is emlékeztet talán.

Tavaly jelent meg legutóbbi verseskötete: a Fölsértett ég. Elégedett volt-e az eredménnyel? Milyen volt a kritika illetve az olvasóközönség fogadtatása? Elárulja esetleg, hogy min dolgozik jelenleg?

Így, a pandémia eddigi másfél évében nem lehetek elégedetlen a verseskönyv visszhangjával. Az online térben igen sok elismerő visszajelzést kaptam, az Art7, a Holdkatlan, a Könyvelvonó web-es kulturális folyóiratok közöltek értékes kritikákat a kötetről, a Gondolat Kiadó élő beszélgetést, könyvbemutatót szervezett, amit ezernyolcszáznál többen tiszteltek meg figyelmükkel, az ÉS pedig egy teljes lapszámban mutatta be grafikáimat idén tavasszal.

Ami további biztató öröm, a Gondolat, ahol immár otthonra leltem, jelezte, jövőre várják egy újabb kötetem anyagát.

És ez munkatervnek több, jobb, mint remélhető.

Nagyon szépen köszönöm az interjút és további sok sikert kívánok! 

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó weboldalát, mert további érdekességeket és információkat találtok! 

Fölsértett ég és az Örökévad című köteteket, pedig a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni!

Írta: NiKy

Fábián István - Örökévad

 

„Kút mélyén feldőlt vödör.”

Hogy őszinte legyek teljesen a hatása alatt vagyok még mindig ennek a verseskötetnek, bár ezt betudhatom annak is, hogy éppen most fejeztem be az olvasását. Nagyon vártam ezt a könyvet, mivel pár hónappal ezelőtt volt szerencsém olvasni egy másik alkotását is a költőnek és azt akkor nagyon jónak éreztem. A mostani versek hangvétele sokkal komorabb, feszesebb, de erről kicsit később fogok írni. Először is szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen általatok egy új oldaláról ismerhettem meg az alkotót és rendkívül mély érzéseket kaphattam. Köszönöm.

Ahogy már megszokhattátok tőlem a borítóról fogok egy pár mondatot írni először. A mostani kötet is méretét tekintve egy olyan A4 lapnak felelne meg, melyre rajzolni szoktunk. Tulajdonképpen a művész úr két területen is bemutatkozik az olvasók előtt: egyik oldalon a versek, míg elszórtan a másikon idiografikus képek helyezkednek el. A külső borítón is egy olyan rajz látható, melyet az alkotó készített. Erős vonalakkal, rendkívül mély mondanivalót sugall, elvégre a torz koponya sok mindenre utalhat, mégis számomra egyértelmű volt jelentése. Fehér alapon, a fekete betűválasztás visszatükröz egy bizony naturista érzetet, mely részletekben letükrözi a belső tartalmat is.

Fábián István – Örökévad verseskötete az idei évem egyik legmeghatározóbb emocionális olvasási élményeként tartom számon. Nem csak azért gondolom így, mert verseiben visszaadja hazánk múltját és jelenét, hanem azért is, mert tükröt tart az olvasó elé. Nézd mivé lettünk és hová tartunk! Nézd és lásd, mit oly sokan elfelednek! És ezekért az érzésekért rendkívül hálás vagyok a költőnek.

Több versét is ki tudnám emelni, de én mégis három versrészletet választottam. Mindegyikről elmondható, hogy patetikus, vitriolos és érzelmekben gazdag. 

Az első:

„Rigó fütyöl a hóviharban,

minden itt van, amit akartam.

Madár sípol a zivatarban:

kismadár horgolt sapkába varrtan.

Sokasodik a baj odakint,

borda-kas-csendben

működik a béke bent,

üt a szívem és üt megint.

Kitekint ablakán a szomjas teremtő:

mit építettem: fölrúgott szék csak,

tört-szemű ablak,

mi volnék, ha nem az eredet,

a nemtő,

a sarkon beforduló balesetes mentő,

emberkéz formálta hiánya falaknak,

zab elszéledt csángó lovaknak?

Bedől az ég,

zsákból fölszuszogó abrak az ábra,

azután lábra kap ez és amaz,

egy öröm van:

a létezés, amig fütyöl a rigó,

mert fütyölni kell, bár mindenen húz a jég,

bár minden föltámadásra hó havaz.

Ez nem kevés, a legszebb eltévedés.”

A második:

„ahogy a csukódó zsebóra:

csapódik az ég a tóra,

záruló csöndben járnak halak,

hulló sötétben éj alatt

játszanak a látó és a vak.

elég egy kevés

véredre oltott

alkuvás:

létedre máris csak létezés,

arcod csak elfordulás.”

És a harmadik:

„az idő, ujjak közt szétpergő semmi

elrettent elfeledni:

ránk van itt bízva minden:

kezünk a kint és bent kilincsen.

kell ami volt, azt is szeretni.

kell a húsunkká lett jövőt

a túlélt estével egybetemetni.

kell az eljövő azonos-ra lelni.

jó – ha kell – megtanulni ölni,

s ha a távolság éj-horizont arcát fölfedve

ránk köszön

– ha ránk köszön –, átölelve.”

Kérlek, olvasd el figyelmesen őket és kíváncsi vagyok, hogy neked milyen érzelmeket, gondolatokat hoznak felszínre, kedves olvasó!

Nagyon sok helyen éreztem a kétségbeesést, a múló idővel való harcot és egy megfoghatatlan szövedéket, mely összekötötte a valóságot a képzelettel. Tapintható egyfajta vehemencia, ahogy a költő elsődlegesen a különböző formákban jelentkező transzcendenst szólítja meg, kitől sokat várunk, de oly keveset kapunk.

A rajzok a maguk groteszk valójukban simulnak az adott versek hangulatához és tulajdonképpen egy duál ötvözetet kapunk, ahol Fábián úr, mint költő, és mint grafikus mutatkozik be a lapokon. Számomra ez a kettősség nagyon izgalmas koncepciót eredményezett és pont ezért az egyik kedvenc verseskötetként teszem a polcomra.

Összességében elmondhatom, hogy sok mély érzelmet, rendkívül széles és míves szavakkal leírt gondolatot kaptam a kötet által és bizony csak megerősítette bennem a hitet, hogy még olvasni szeretnék az alkotótól.

Ajánlom minden nyitott és olvasni szerető léleknek, hiszen a művészet maga az élet és csodás, mert mindenki megláthatja benne a maga igazát, arculatát!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Karl Löwith - Kelet és Nyugat

 

Aki ismer, vagy régebb óta olvassa értékeléseimet tudja, hogy mennyire szeretem a keleti népek kultúráját, történelmét. Olvasom a róluk írt könyveket, nézem filmjeiket, sorozataikat és hallgatom zenéiket. Ez a lelkesedésem nagyon korán kezdődött, még egészen kicsi koromban és máig nem hűlt ki szívemben a rajongás. Ezért mikor ezt a kötetet megláttam nagyon megörültem és sokáig csak csodáltam. De először is szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Nagyon hálás vagyok érte.

Ahogy már meg szokhattátok a borítóval szeretném kezdeni az értékelésemet. Ha ránéztek ti is láthatjátok, hogy a külső képen egy rajz látható. Erős, de nem túlzó kontúrvonalakkal egy férfit láthatunk, aki a távolba tekint. Az egész szín és formai kompozíció nyugtató hatással van a szemre, hiszen egy kellemes színtónusú és vonalú képet szemlélhetünk. Ugyanez elmondható a hátsó borítóról is, bár ott két vándor találkozását ábrázolja. Nagyon elégedett vagyok ezzel a külsővel és kimondottan szépen mutat majd a polcomon.

Ami a belső tartalmat illeti továbbra is elégedettséggel vegyes örömöt éreztem végig olvasásom folyamán. Ugyanis nem is emlékszem mikor olvastam utoljára ennyire érdekesen megfogalmazott írást a Japán kultúráról, illetve egy „titokzatos” világ képe elevenedett meg szemeim előtt.

A mi világszemléletünk eltér a japán kultúrától, de természetesen a két világ nem csak ebben, hanem vallási, politikai és tulajdonképpen a létezésről alkotott nézetükben is eltér egymástól.

Hogy csak pár dolgot említsek, ilyen a házassághoz valló hozzáállás, a vallás és eszmények meglátása, a család fogalma.

A Japán társadalomban az illendőség és udvariasság a legmeghatározóbb elvek egyike. A nagyapa és az idősebbik fiú töltik be a családfő szerepét, az ő döntéseik határozzák meg a többi családtag sorsát. A házasság két szülői döntésen alapszik és elsődleges funkciója az utódokról való gondoskodás mindkét értelemben.

A kötet számos más tényre és történetre alapozza nézeteit, melyeket válogatott formában ad át olvasójának. Karl Löwith egy kilencven évvel ezelőtti országról beszél, de könyve mondanivalója a mai napig érvényes és hiteles. A szövegek között találhatunk külön a zen és a japán „semmi” fogalmának magyarázatát, és kiterjedt figyelmet fordít a keleti képzőművészetre is.

Bár Löwith írása –ahogy fent említettem már- majd egy évszázadnyi múltra tekint vissza, mégis nagyon jó táptalaja azon érdeklődőknek, akik komolyabban bele szeretnének merülni a keleti kultúrába. Nagyon érdekes, hogy az alkotó többször is felhívja a figyelmet arra, hogy „Japán csak japánul” érthető. Tehát, aki a nyugati gondolateszmével kívánja megérteni ezt a világot, bizony hamar elvesztheti érdeklődését, hiszen nagyon könnyen félreértheti, vagy akár túlzónak találhatja az itteni szokásokat, nézeteket. Bár hidat emelni a két világ közé nem lehetetlen, számos akadályt kellene legyőzni. Hogy ki lesz olyan bátor, nos, ezt eldönti mindenki maga.

Összességében elmondhatom, hogy egy érdekes és felettébb részletes kötetet olvashattam a Japán társadalomról, ezt megkoronázva a nyugti világ bizonyos szintű összehasonlításával.

Ajánlom minden olyan olvasni szerető léleknek, aki kedveli a fent említett társadalmat, illetve azoknak is, akik csak többet szeretnének tudni erről a világról.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Duló Károly - Amrita Sher-Gil el nem hangzott párbeszédek tükrében

 

„A művész míg alkot, addig harmóniában él önmagával és lelki céljaival, de mihelyt prófétává válik, amint gyakorlati tanítószerepet vállal, szervez és irányít, akaratlanul is ellentmondásokba keveredik önmagával.”

Számomra a művészetek világa egy misztikummal vegyes gyönyörűség. És bár némiképpen szerencsés módon részese lehetek a nagy egésznek, mégis csak apró kis pont vagyok a palettán. Hiszen ennek a kifejezésformának a színeiben megmutatkozik minden érzelem és nagyjainak köszönhetően az utókor örökségét gyarapítják. Hogy miképpen bánunk ezen művekkel és az élő művészekkel az a jelenkori társadalom dicsőssége vagy szégyene. Ennek a kötetnek nagyon fontos szerep jutott osztályrészül, mert alapjaiban növelte meg az igényemet a hozzá hasonló írások iránt, de erről később. Ezúton szeretném megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, mert általatok a „mennyekbe” jutottam.

Az első, ami megfogó volt a számomra, az természetesen a borító. Az elülső képen Amrita Sher-Gil festőnő egy híresebb festményét láthatjuk, mely Az öreg mesemondó címet kapta. A hátsó borító képen, pedig szintén a művésznő egyik alkotása látható, mely a Vidéki piac Magyarországon címet viseli. Különlegességük, hogy nem csak tematikában, de színekben is összhangot képeznek, így a két festmény bár időben eltér keletkezését tekintve, mégis egy harmonikus összképet kelt és örömmel veszi kézbe az olvasó.

Duló Károly eddigi munkásságát nem ismertem, de ez az én szegénységi bizonyítványom, amit ezután a kötete után biztos, hogy pótolni fogok.

Ahogy a cím is mutatja Amrita Sher-Gil festőnő életrajzát olvashatjuk egy igen szokatlan formában, hiszen az író a művésznő életében fontos szerepet játszó embereket szólaltja meg, kicsit olyan érzést keltve, mintha egy szövegkönyvet olvasna az érdeklődő. Mint tudjuk Amrita Sher-Gil félig magyar származású, félig pedig indiai gyökerekkel rendelkező művésznő volt. A 20. század korai szakaszában született ötödik gyermekként. A legkisebbek előnyeit élvezve, hamar tudatosult a kislányban, hogy szülei és környezete nagy becsben tartja, ezért már korán megmutatkoztak a kislány egyre makacsabb, önfejűbb viselkedési formái, mely kezdetben csak szeszélynek tűntek, de a későbbiekben meghatározta a világ iránti elképzelését és az életútját is. Édesanyjuk társaságkedvelő, úri életformája miatt Amrita és testvérei már egészen kicsi korban a zenei pálya biztos lépcsőin lépkedhettek. A kislány esetében a zongora jelentette az asszony büszkélkedési mániájának egyik lehetőségét, és sokszor „parádéztatta” lányát a különböző társasági eseményeken. Talán ennek is köszönhető, hogy Amrita a festészet irányába kezd fordulni és hamar megmutatkozik itt is kiemelkedő tehetsége. A családdal való viszonya kaotikus állapotokat eredményez, mely kihat a későbbiekben munkásságára és magánéletére is. Amrita felnőttként bohém, nagyvilági szemléletmódot folytat, mely nagymértékű szexuális éhséggel párosul és egészen odáig fajul, hogy többször várandós lesz és nemibeteg is. Az akkori világnézett szerint a nőknek nagyon korlátozottak még a lehetőségeik és nehéz érvényesülniük minden olyan téren, mely eltér a társadalmilag elfogadott „anya és feleség” megszokott szerepkörétől. Ennek a kornak az egyik csillaga Amrita Sher-Gil, aki képeiben egy új irányzatot és egy nyitottabb szemléletet hagyott hátra az utókornak.

A kötet erőssége nem csak az író olvasmányos stílusa, de a részekre bontott, úgymond „életállomások” egymásra épülő szerkezete is. Összesen hét ilyen főcímet olvashatunk, mely összefoglalja a művésznő teljes életét és annak fő eseményeit.

A különböző szemszögből olvasható történések egy nagyon szép kerek, egész életutat vetítenek az olvasó elé, mely utólag visszagondolva, akár színpadi műként is megállná a helyét ebben a formában.

Saját meglátásom szerint ez a kötet információban gazdag és széleskörben szemlélteti az akkori társadalmi nézetek árnyékában élő nők életét, mely a művészi világra is kihat. Bár nekem sok újdonságot ugyan nem nyújtott, de mégis sikerült stílusilag és egyéni szerkezetileg egy teljesen új perspektívából megmutatnia  a művésznőt és munkásságát. Az eddigi ismereteim alapján is szerettem merészségéért és hihetetlen egyediségéért, de ennek a kötetnek köszönhetően büszke vagyok részben magyar származására és jobban megértem a háttérben húzódó eseményeket és biszexuális identitását, hiszen a képeiben többször visszatükröződik ez a nézőpont is.

A képei fő jellemzője a színek és formák elnagyoltsága vagy elmélyítése az adott lelki állapotának függvényében. Kedvenc alkotása számomra a Két leány című képe, mely eredetileg egy magyar és egy cigány származású leányt ábrázolt volna. Ezt a képet először a népi különbözőségek miatt készítette, mely később -a háború hatására- elmélyült és valós szándékát azzal bővítette ki, hogy a magyar leány kézmozdulatából árad egy bizonyos felsőbbrendűség, mely valóban kivehető a képen. Azért különleges, mert abban a korban,- ahogy most is- ez egy nagyon kényes téma volt, melyet többnyire kerülünk, és nem merünk nyíltan véleményt formálni. Amrita ezzel szemben bátran megmutatja, hogy milyennek látta az akkori társadalmat, ami, valljuk be, sajnos koránt sem áll távol a jelenttől sem.

Számomra rendkívüli élményben gazdag érzéssel párosult az olvasás, mely számos bölcseletet tartalmaz, ugyanakkor semmit sem erőltet az olvasóra, csupán szemlélteti a művészvilág és a művésznő bohémságát a valósággal.

Duló Károly elérte, hogy szinte kézen fogva érezzem magam, miközben Amrita a különböző alkotásait elemzi és egy tárlatvezetői tudásával szemlélteti a színek fontosságát és jelentését egy-egy festményen. Külön ki szeretném emelni az író precíz és hitelességet erősítő forrásmunkáját, mely egy ilyen minőségi történetet eredményezett. 

Összességében elmondhatom, hogy kiemelkedő könyvet vehettem kézbe és ajánlom minden művészetek iránt érdeklődő, vagy kíváncsi léleknek.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet. 

Írta: NiKy

Basil Bunting – Kamo no Chomei – Yoshishige no Yasutane - A fűkunyhóból

 

„A szavakban meg nem jelenő többletérzés, a formákban észre nem vehető látvány. (…) Ezek lényegi természete magától alakul ki. Hasonlít ez ahhoz például, amikor ősszel az alkonyi égen sem színek, sem hangok nincsenek. És még ha nem is jut eszünkbe semmi, miközben kell lennie valahol kiváltó oknak, egyszer csak kicsordul a könnyünk.”

Azt hiszem, hogy mindannyiunk életében vannak azok az élmények, melyek elemeiben rázzák meg a lelkivilágunkat. A mostani értékelésem egy olyan könyvről szól, mely elsőre unalmasnak tűnhet, vagy akár túl bonyolultnak, de ha figyelmesen olvassuk a sorokat, megértjük, hogy a világ változásai nem külsőleg, hanem belsőleg lassúak, de erről kicsit később. Ezúton is szeretném hálámat kifejezni a Gondolat Kiadónak, hogy recenzióként biztosított számomra egy példányt. Egy nagyon mély és hosszú utazásra indultam általatok, ami valószínűleg még nem ért véget.

Hűen önmagamhoz a borítóval kezdeném. Azon olvasók, akik már követnek egy ideje tudják, hogy nagyon szeretem a különleges külsejű könyveket. Mindenben keresem azt a bizonyos érzést, hogy bármikor örömmel tekinthetek rá és akár hosszú percekig is csodálhatom. Lehet furcsa lesz tőlem, de ez a kép, mely a kötet elejét díszíti, ilyen élményt nyújtott a számomra. A letisztult sorok, a kellemes bézs árnyalat és egy növényi minta a háttérben megnyugtatóan hatott számomra. Kicsit a papirusztekercset juttatta eszembe, hiszen azon szerencsések közé tartozom, akik foghattak egy darabot a kezeikben. Nagyon szeretem a régi korok hagyományait és rajongok Ázsia letűnt és jelenkorban létező népei szokásaiért. Sokat olvasok a témában, nézem sorozataikat, hallgatom zenéiket. Mikor erre a borítóra rátekintek, mindig nyugalmat és békességet érzek.

A könyv belseje három részre bontható. Ez a felosztás három különböző alkotó írását tartalmazza, melyek időben eltérnek, de mondandójuk majdnem tökéletesen megegyezik.

Az első részt Kamo no Chömei, a Japán császári udvar elismert költője meséli el. Feljegyzéseit, amelyben többször is felhívja a figyelmet lelkiállapotára és a környezetére, a világtól elvonultan, remeteként írja. Az alkotó szembeállítja a különböző társadalmi kasztokat egymással. Egy bizonyos hanyatlással szembesíti olvasóját, mely végbemenetele elkerülhetetlen és visszavonhatatlan. Az akkori természeti katasztrófák és az emberek által okozott károk együttesen rombolják a társadalmi morált, mely több esetben éhínséggel vegyes tömeges halálozáshoz vezetnek. A kor szellemében csak azon fontos emberek halála lett lejegyezve, kiknek családja kellő befolyással bírt, vagy életükben olyan tetteket hajtottak végre, melyek fennmaradtak az utókor számára. Hogy a pornépből hány lélek került kínok között a másvilágra, csak azt tudhatja, ki akkor élt vagy talán még ő sem.

A második részben egy hivatalnok, Yoshishige no Yasutane írása található. A hanyatló birodalom életének különböző képeibe enged bepillantást. Ezen sorok szintén fájdalmasak és bár a szavakat kimondottan szépen használva mutatja be az akkori pusztulás különböző aspektusait, sajnos a téma súlyossága változatlan és bánatot hagy maga után.

A harmadik és egyben utolsó fejezet már „szinte a korunkból” származó, Basil Buntig tollából íródott az 1930-as években. Az általa lejegyzet szöveg méltó „folytatása” elődeinek, mégis azt kell, hogy írjam, más arcát is megmutatja az akkori birodalomnak.

Számomra a legnagyobb hatást a második alkotás érte el, mert ott tudatosult igazán bennem, hogy mi történt és milyen borzalmas időszakon esett át a japán nép. Szenvedéseik hiábavalónak bizonyulnak a szemeimben. Mert bár házaink nem fából készülnek jóesetben, mégis tűz esetén egyenlő lesz a semmivel. A felperzselt földön pedig sokáig nem terem meg semmi és csak a fájdalommal feltöltekezett hamut sodorja el a szél. Házaink egymást érik, hiszen szaporodunk, ha kell, ha nem. Sokan vagyunk kevés helyen. Otthont teremtünk, mert családot alapítunk. De ha csak magunk lennénk, sem érnénk már be kevesebbel. Pedig néha a kevesebb több.

A könyv háromnyelvű, hiszen egyik oldalt japán, a másik oldalt a magyar szöveg található. Majd a következő részben ugyan ez ismétlődik, csak az előbbit váltja az angol nyelv. Rendkívül érdekesek a kötet hátuljában található térképek. Többször visszalapoztam olvasásom folyamán, hogy beazonosítsam, kb. hol járok helyszínileg.

Összességében elmondhatom, hogy egy lassú folyású, de rendkívül részletgazdag könyvet olvashattam. Nem bölcseletekkel traktáló, hanem a nyers valóságot elénk táró alkotás.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Halmosi Sándor - Napszálkák

 

„Ha kimondod, felhasítja a látszat vékony bársonyát.

Ha nem mondod ki, belülről horzsol”

Különleges verseskötetként tartom számon a mostani értékelésem alanyát, ugyanis valamiért már ahogy kézbe vettem éreztem egy erős vonzást, hogy olvasnom kell. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném itt is megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Igazán érdekes élményt kaptam általatok.

Ha a külsőt nézem, akkor egy koszosfehér háttéren néhány elszórt szót látok, melyek nyilván az elengedhetetlen cím, alkotói név és a kiadó. Számomra kicsit kevésnek tűnt elsőre, de megértettem olvasás után, hogy ez a puritán felfogás az egész kötetre jellemző.

A versek letisztultak, néhol nyersek, viszont rímtelenek. A sorok között sokszor csak újraolvasás után fedeztem fel a lényeget. A költő érzékenysége a világ dolgai felé szépen letükröződik a versek különböző aspektusaiban.

Négy fő részre osztható a könyv, melyekről egységesen elmondható, hogy nagyon mély gondolatokkal és hihetetlen szójátékokkal mesél az alkotó. Sokszor úgy éreztem, hogy a vallás, a történelem és némi politikai keveredés található a művekben. A legtöbbször átírt, mégis kis háttér ismerettel is felismerhetőek ezek a sorok és máris megértjük, hogy a költő mennyire ravasz módon tud játszani a szavakkal és éri el, hogy elgondolkodjunk üzenetein. Számomra mégis öt vers volt igazán kiemelkedő, melyeket veletek is meg szeretnék osztani.

Az első választásom egy olyan műre esett, amit többször átolvastam és mindig más-más értelmet nyert. Kíváncsi vagyok ti, hogy vélekedtek erről. Nézzétek csak!

„Arra gondolok, mit csinálsz éppen.

Hogy fájó derékkal hogy bírod el ezt

a sok semmit. Hogy a minden, ami űz,

hamarabb fullad-e ki, mint hogy kettőt

csuklasz, és eláraszt mindent a bűz.

A mindent úgy értem, hogy sem mi,

sem ti, sem ők. Te, aki lelket leheltél

belém, beléd. Aki azt mondtad,

a szeretet nem kér, de van.

Vagy, aki vagyok.

Karóba húzott csend.”

A második vers egy letisztult alapon működő, de az egyszerű mégis nagyszerű érzését keltette bennem. És itt jöttem rá, hogy sok idén olvasott alkotás, mennyire összefolyt bennem, mégis adtak egy egységet. Hiszen ez az érzés számomra igen felszabadító és megkönnyebbült lettem tőle. Hogyan is értem eme sorokat? Kérlek, figyelmesen olvassátok!

„Mert véletlenek ugye nincsenek. Rend van.

A torokban és a gyomorban lüktető

örök hiány. A gerincsérv. Az utolsó szó utáni

mázsás csend, ami a vers. Haláltusa. A gondolat

teremtő kíméletlensége. A nyelv hiátusa.

És beszélni, beszélni mégis.”

A harmadik alkotás úgy gondolom valószínű mindenkinél mást fog kiváltani, de mégis hiszem, hogy mindannyiunkban ott egy bizonyos vágy önmagunk határainak feszegetése iránt és csak rajtunk múlik élünk is e vele!

„ Megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy le

merjünk mindig ugrani, megszállottnak

és őrültnek. És minél inkább nem mer a test,

annál inkább akar a lélek.”

A negyedik választásom, azért erre a műre esett, mert meg szeretném mutatni nektek is, hogy a szavakkal mennyi mindent ki tudunk fejezni, csak nem mindegy, hogy miképpen használjuk őket. Figyeljétek csak!

„ Mert nem az a dolgunk,

hogy könnyű legyen.

Hanem hogy könnyűek legyünk.

Ha mégoly nehéz is.”

Az ötödik pedig egy olyan mű, ami lehet, hogy csak nekem mond igazságokat, de ha ez így van, akkor nagyon nem erre a világra való vagyok, úgy érzem. Remélem, te is meglátod kedves olvasó a magad igazságát és megérted, hogy miért ezt választottam! Olvasd, figyelmesen kérlek!

„Nem tudod a napot, az órát,

bármelyik pillanatban megtörténhet.

És ha megtörténik, meg fog történni

még egyszer. És sokszor, akárhányszor.

Ami eddig volt, nem számít.

Mész a csontban, derékig.”

Összességében elmondható, hogy ez az apró kötet tele van a költő éles meglátásaival a világ hibái felé, bizonyos erős érzékenységgel ötvözve, melyet a lét igazságtalanságai táplálnak. Különleges, mert letisztult gondolatokkal íródtak a versek, mégis aki olvassa, annak a legbonyolultabb érzelmeket hozza felszínre.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül mindenkinek, aki szereti a költészetet és kíváncsi egy emberi lélek letisztult, mégis gyönyörű gondolataira. És nem utolsó sorban ne feledjétek, anyanyelvünk csodálatos és széles szókinccsel rendelkezik. Minél szélesebb körben ismerkedünk világunkkal, annál többek lehetünk.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy