Minden évben a születésnapomon azt a kis sajátos „játékot” élvezhetem Párommal
karöltve, hogy elmegyünk egy könyvesboltba és kiválaszthatok két kötetet, amit
akkor a legközelebb érzek a szívemhez. Idén sem volt ez másképpen, így az egyik
szerencsés választás Fredrik Backman egyik újra kiadott regényére esett.
Amikor először megláttam a borítót elfogott egy nagyon erős
hiányérzet, amelyet először nem tudtam hova tenni, de később, amikor elolvastam
az utolsó lapot is, megértettem. Tulajdonképpen a borító a maga gyönyörűségében
olyan, mint egy festmény, ami arra hivatott, hogy emlékeztessen szeretett
nagyapámra, hiszen mi is gyakran ültünk így kettesben.
Ez a könyv is igen kicsi mind terjedelmileg, mind pedig
méretre is. Mégis olyan elemi ereje van a benne leírtaknak, hogy szem nem marad
szárazon, ebben biztos vagyok. De nézzük is, hogy miről szól a történet.
Adott három generáció, ahol a nagyapa és unokája hasonlósága
igen szembetűnő, míg az apa egy külön világot képvisel. Ennek a három
személynek a közös vérvonalon túl számos más hasonlósága van, mégpedig az
emlékek sokasága. Noah – az unoka - életében különleges szerepet tölt be
nagyapja, akivel bár nagyon hasonlítanak egymásra, mégis mindig új kalandokba
keverednek, amikor az idős úr mesélni kezd. Nagyapa már igen csak koros, és
sajnos komoly harcot vív azért, hogy a fejében lévő emlékek és gondolatok a
helyükön maradjanak. Az öregség egyig legnagyobb adománya az idő, melyet azon
szeretett személyekkel tölthet az ember, akik elkísérik majd utolsó útjára. Egész
életében a számok szerelmese volt nagyapó, ahogy most Noah is. Tudja, hogy csak idő
kérdése és sok emléktől kell búcsúznia, de vannak olyanok, amikért megéri
harcolni, ilyen például egy sátor a szigeten, a képek a fiáról, az unokájáról,
nagyanyó emléke. Ezek a csodálatos képek kavarodnak az egyre nagyobb örvényben,
ami a fejében tombol és félő, hogy nem lesz elég lehetősége ahhoz, hogy mindent
elmeséljen. Vajon sikerül-e, mielőtt az utolsó csillag is kialszik? És vajon
hol van az a hófödtetáj, ami minden alkalommal betakarja?
„– Mikor egy agy kialszik, a testnek sok időbe telik, amíg
megtudja. Az emberi test fantasztikus munkamorállal bír, matematikai
mestermunka, egészen az utolsó fénysugárig. Az agyunk egy végtelen egyenlet, és
amikor az emberiség megoldja, az nagyobb csoda lesz, mint a holdra szállás. Az
univerzumnak nincs nagyobb rejtélye, mint az ember. Emlékszel mit mondtam a
kudarcról?
- Csak akkor vall
kudarcot az ember, ha nem próbálja meg újra.”
Ennek a könyvek csodálatos mondanivalója van, melyet
elsődlegesen egy család három generációján át mutat be. Ebből is az unoka és
nagyapó beszélgetései, emlékeik adják azt a különleges és szívbe markoló
érzést, hogy semmi sem állandó és egyszer mindenki elmegy.
„Az emberek a felnőttvilágban teli vannak megbánással, és
azt kívánják, bár visszamennének az időben, hogy elbúcsúzhassanak rendesen. A
mi búcsúnk nem ilyen lesz, addig finomítgathatod, amíg tökéletessé nem válik.
És mire tökéletes lesz, addigra a lábad is leér majd a földig, én pedig az
űrben leszek, és semmitől sem kell félnünk.”
A fenti idézet az egyik legfontosabb a számomra, mert én is
azt kívánom, bár visszamehetnék az időben, hogy egy szeretett személytől
méltóképpen elbúcsúzhassak.
Az író ismételten valami olyat alkotott, amitől a szívem
ezer darabra tört, és míg szedegetem a mozaikdarabkákat, addig elmerülhetek az
emlékeimben. Minden olvasónak van egy nagyszülője, akire féltő szeretettel
gondol valószínűleg, és pont ezért, míg él, minden egyes nap mondjuk el, hogy
mit is jelent számunkra. Az idő véges, ezt tudjuk jól és pont ezért nagyon nagy
értékként kell bánnunk vele.
„Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös,
csak a gyerekek és az öregek nevetnek.”
Ebben a történetben megtaláltam a magam emlékeit és
megértettem, hogy ez a vallomása az írónak ismételten egy hatalmas kincs. És
valószínűleg ez az idézet az, amiről anno az én nagyapám is beszélt. Nézzétek
csak!
„Azért kényeztetjük el az unokáinkat, mert általuk
bocsánatot kérhetünk a gyerekeinktől.”
Összességében ismételten egy csodálatos történetet
olvashattam, amelyért nem tudok elég hálásan köszönetet mondani a szerzőnek.
Ajánlom minden olyan léleknek, aki szereti a szomorú, de
annál értékesebb történeteket, de azok is megtalálhatják önmagukat benne,
akiknek még élnek a felmenőik, vagy ők maguk nagyszülők. És egy gondolat a
végére: a halálnak nem a légzés hiánya az egyetlen formája. Hanem az is, ha nem
láthatsz olyan dolgokat, amelyeket eddig minden nap láthattál. Mert a
megszokott pillanatok lélegzeteink fontoságával érnek fel.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha az Animus Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése