Váczi István - Kapitány voltam

 

„Ezzel kapcsolatban én magam azt szoktam mondani, hogy én nem kutyát tartok, hanem kutyával élek. Aki ezt még nem élte meg, annak szívből kívánom, legyen része benne. Aki pedig ezt már megtapasztalta, az tudja, hogy a kutya családtag.”

Azt hiszem ritkán látni nálam, hogy egy könyvet majd egy hónapig olvasok. De ebben az esetben kénytelen voltam, mivel minden nap két történetet tudtam befogadni és szépen beosztottam az olvasásokat. Elsődlegesen azért tettem, hogy helyén tudjam kezelni a leírtakat, - igen, kicsit előítéletekkel vettem kézbe-, viszont nagyon kellemesen csalódtam. De erről majd később.

A mostani kötet még az én széles körű olvasottságomhoz mérten is egy komfortzóna elhagyásnak számít, mert bár humoros könyvet többet is olvastam, olyat semmiképpen, amely szorosan kötődik a rendőrség mindennapjaihoz is. Először is szeretném megköszönni a lehetőséget az írónak. Kissé szkeptikusan álltam neki az olvasásnak, de pár történet után megértettem, hogy nagyon szigorúan nem szabad hozzáállni ehhez a könyvhöz és felengedtem. Köszönöm, hogy szélesíthettem az olvasási repertoáromat.

A legtöbben már tudjátok, hogy nem szokásom mézesmázos szavakkal illetni senki munkáját, még akkor sem, ha nagyon tetszik egy adott történet. Többnyire igyekszem arról írni, amit tapasztaltam és tudásom legjavát beleadva átadni, már csak azért is, hogy kiírhassak magamból minden olyan gondolatot, ami a történethez köthető. Amikor azt írtam szkeptikus vagyok, azt szó szerint kell venni. Nem az író ellen, hanem maga a rendőri világ ellen. Számomra eddig a rendőrség a „szolgálunk és védünk” szlogen alá tartozott, sose kellett semmilyen szempontból foglalkoznom velük szerencsére. Természetesen minden elismerésem a szakmát űző személyek felé, mert az „én biztos nem csinálnám” kategóriába esik, de főleg azért, mert aminek ki vannak téve, ahhoz nem lenne türelmem. Ugyanakkor nem szeretem a rendőr vicceket. Sokszor lealacsonyítónak tartom őket és inkább gúnyként kezelem, sem pedig egy tréfának, amin jóízűen kellene nevetnem. Ennek tudatában kezdtem neki az olvasásnak, de úgy voltam vele, hogy egy volt szakmabeli tollából megismerni mind a humor oldalát, mind pedig az esetek tanulságát, másképpen fogja lefesteni az adott történeteket és így elhiszem, hogy tényleg a jószándékú szórakoztatás a célja. Valóban azt kaptam, amit az előbb leírtam.

Egy – másfél oldal terjedelmű egy történet. Mindegyikről elmondhatom, hogy teljesen el tudom képzelni, hogy megtörténtek és azt is, hogy némely esetekben a főszereplők helyében én padlót fognék. Nem egy leírás volt, ahol elcsodálkoztam a történteken, de akadt olyan is, ahol fogtam a hasam a nevetéstől. Többnyire az egészségügyes vicceket értem, bár azokért sem rajongok, most mégis arról írok, hogy végre megértettem mi a humor része ezen leírásoknak és tényleg megengedtem magamnak, hogy önfeledten szórakozzak rajtuk. A kedvencem, és ezt az első betűtől kezdve tudtam, az Eltűnt a kígyó című sztori. Bevallom töredelmesen még a páromnak is felolvastam és hasonlóan vélekedett róla.

Ami a külső borítót illeti, a karikatúra ritkán hoz nálam felhőtlen elismerést, de ehhez a könyvhöz nem is lehetet volna jobb képet kitalálni, minden elismerésem. Összességében elmondhatom, hogy kellemeset csalódtam. Az író úr jól válogatta össze a történeteket és ezt egy igen csak szórakoztató formában tálalta, hiszen még egy ilyen „vaskalapos” olvasónak is meglágyította a kemény szívét. Ajánlom minden olyan olvasónak, aki szereti a humort, értékeli az őszinteséget és érdekli a rendőrség belső világa.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed a könyvet Dr. Váczi István írónál lehet megrendelni.

Írta: NiKy