2022. november 10., csütörtök

Andrés Barba - Fényes köztársaság

 

„Talán lehetetlen megérteni és megbocsátani másoknak, ha az ember nem érti meg önmagát, és nem bocsát meg önmagának.”






Gyerekek. Ha ezt a szót kiejtem a számon, mindig valami különlegesre gondolok. Lelki szemeim előtt apró kis talpak jelennek meg, mosolygó arcok és kacagást vélek hallani. Az ártatlanság fogalmának megtestesítője és valami határtalan naivitást párosítok eme korosztály irányába. Pedig sehol sincs megírva, hogy a gyermekkor csupa móka és kacagás, mégis szeretném azt gondolni, hogy mindenkinek kijut a boldog, felhőtlen kezdet. És talán pont ezért is reagál a testem, kissé negatívan, ha a gyermekeket veszi górcső alá egy mű. Hiszen a szorongás érzését jól ismerem a kezdetektől fogva, és nem esik jól a lelkemnek felidézni ezt az akvizíciót. Ám, mint oly sokan mások, jómagam is kíváncsian szemlélem azokat a filmeket, könyveket, amelyek 0-13 korú gyermekekkel foglalkoznak, legyen szó negatív vagy éppen pozitív tematikáról. Ez a fajta ingerlése az olvasónak megadja a kezdő hangulatot, az már persze más kérdés, hogy kiben miképpen csapódnak le az olvasottak.

A mostani regény egy remek példa a fent leírtakra, hiszen központi témáját tekintve igen érzékenyítő, mégis meghagyja az olvasót hitében… egy ideig.

Andrés Barba (1975. Madrid) hazánkban még kevésbé ismert, spanyol származású író, műfordító, fotós. A madridi Complutense Egyetemen szerzett spanyol filológiai diplomát. Fordítói munkájának sikeressége, elsődlegesen abban mérhető, hogy kicsivel több, mint harminc, átlagban spanyol nyelvű fordításokat készített, olyan neves szerzőktől, mint Joseph Conrad, Herman Melville és Henry James stb. Számos díjat tudhat magának, ilyen például az Anagrama Essay Award (2007), vagy a Fehér Holló díj (München 2012). Róla itt olvashatsz többet, de angol nyelv ismerete szükséges.

Fényes köztársaság című regénye 2022 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. A borító a kissé sötét színvilágával és a misztikus képével megadja a kellő olvasási hangulatot. Aki teheti, kivételesen javaslatom szerint ne olvasson fülszöveget, hiszen sokkal nagyobb hatást ér el vele, ha nyitott lélekkel áll neki az olvasásnak!

„A kisvárosi élet éppolyan szabályos és megjósolható, akár egy metronóm, és néha ugyanolyan nehéz elgondolni, hogy ez a sors elkerülhető, mint azt, hogy a nap nyugaton kel fel. Pedig néha pontosan ez történik: a nap nyugaton kel fel.”

A történetünk főhőse és egyben a regény narrátora is egy számunkra névtelen férfi, aki visszaemlékezése folyamán meséli el a múlt történéseit. Életét tekintve igen „gazdag” életutat tudhat magáénak, hiszen pályája kezdetén sikeres projectet hajt végre, amikor eredményesen elaborál egy kis indián közösséget. Ezt követően megnősül, szülővé válik, és felesége szülővárosába költözi családjával. Apaként tudja, hogy milyen nehéz egy leányt nevelni, főleg akkor, ha a tinédzser kor egyre közeledik és a gyermek hangulatváltozásai már egy igazi hullámvasúttal érnek fel.

Kép: NiKy m.i.

San Cristóbal esőerdő és folyó határolta kis város, ahol az emberek jól ismerik egymást és viszonylag erős összetartás jellemzi a közösséget. A városka életét áthatják a politika korrupt, szennyes hálózatai, ahol a polgármester nem törődömsége és felelősség áthárítása megnehezítik hősünk mindennapjait. Bár sikeres és nyugodt életet kialakítani nem olyan egyszerű, mégis megéri a mindennapi küzdelem érte. Különösen akkor, ha a feleség maga is közösségi ember (tanár), aki sok tekintetben egy bástya férje életében.

De mi van akkor, ha egy éjjel különös gyerekek sétálnak be a kis közösség életébe? Többnyire csoportokban járnak, játszanak, kéregetnek, mégis feszültséget keltenek az emberekben. Elhanyagolt külsejük, kissé vad viselkedésük egy idő után bizalmatlanságot és erőszakos események láncát indítják el, ahol a felnőttek tehetetlenségénél már csak a város gyermekeinek viselkedése ad nagyobb aggodalomra okot. Vajon honnan jönnek, hol élnek? És mit akarnak igazán? 

Kép: NiKy m.i.

Harmincketten vannak és egy idegen nyelven kommunikálnak. Vajon igaz, hogy nem minden gyermek ártatlan vagy csupán az ismeretlentől való félelem szüli ezeket a sötét gondolatokat?

A regény számos fontos kérdést vesz górcső alá és egy nagyon szép társadalomkritika bontakozik ki a lapokról, ahol senki sem az, aminek látszik és a meleg családi fészek is darazsak otthonává válhat.

„A gyerekek számára a világ olyan múzeum, ahol a felnőtt őrök, talán az idő nagyobbik részében kedvesek, de attól még ők hozzák a szabályokat: minden szilárd, minden öröktől fogva, már jóval előttük is létezett. A szeretetért cserébe fenn kell tartaniuk ártatlanságuk mítoszát. Nem elég, hogy ártatlanok, de annak is kell látszaniuk.”

Őszintén szólva sokáig nem tudtam behatárolni, hogy tulajdonképpen milyen típusú regényt is vettem kézbe, sőt, talán meg merem kockáztatni, hogy a mai napig nem tudom besorolni, ámbár abban biztos vagyok, hogy érték és mondanivalóság tekintetében inkább szépirodalmi alkotásról van szó.

Az első sortól kezdve az utolsóig lekötötte a figyelmemet és nagyon erős szorongó érzést hozott felszínre bennem.

Karakterek tekintetében igazán senkit sem ismerünk meg, úgy is fogalmazhatnék, hogy ahhoz semmiképpen sem elég mélyen, hogy megtudjuk állapítani a város közössége vagy a harminckét gyermek jó vagy éppen rossz –e a történések tükrében. Éppen ezért főhősünk névtelensége teljesen passzol ehhez a misztikus történethez, ahol a jó és rossz fogalma megkérdőjeleződni látszik, hiszen minden attól függ, hogy milyen perspektívából szemléljük az adott eseményeket.

„Ha egy gyerek minimálisan kiegyensúlyozott környezetben nő fel, tudja, hogy természetes igényt formálhat mindarra, ami körülveszi őt: a szülei kocsija közvetlenül a sajátja, a szülői ház az ő háza és így tovább. Egy gyerek sosem lopja el otthonról a villát, ez nevetséges is volna, hisz az a villa az övé. Egy kislány nem lopja el az anyukájától a ruhát, amikor az nincs otthon, hogy azzal játsszon. A birtoklás a gyermeki tudat színtiszta minősége, olyan kategória, amelyen át megszűri a valóságot.”


Kép: NiKy m.i.

Események tekintetében lassú folyásúnak mondanám még méretéhez képest is, hiszen az alig kétszáz oldalas regény olvasása során egy visszaemlékezés puzzle darabkáit kell az olvasónak összeillesztenie ahhoz, hogy végül megértse mi is váltotta ki a kötet lezárását.

Hogy elégedett vagyok? Nos, ezt jelen pillanatban nem tudom határozottan állítani, ugyanis egész olvasásom alatt egy bizonyos hiányérzetet véltem felfedezni, ámbár az is igaz, hogy jelen esetben nem tudom megfogalmazni, hogy mi hiányzott számomra az adott kötetből.

„Semmi sem veszélyesebb annál, mint amikor a természetüknél fogva józan emberek megőrülnek. Szemben azzal, ami az erőszakosokkal szokott történni, a józanok ilyenkor eszüket vesztik, és radikálissá válnak.”

Ellenben határozottan tetszett, hogy a szerző meghagyta az olvasóban a kétkedés lehetőségét, és bár viszonylag határozott véleményt közvetít a visszaemlékezések által, mégis mindig van egy kiskapu, amit a figyelmes szemlélő meglelhet.

A gyermeki lélek árnyaltságáról, a felnőttek sokszor zárt és korlátolt – akár félelemből -, szinte ösztönös cselekedetein át, egy egész sor emberi jellemzést, némi gúnyos felhangú kitárulkozást kapunk, amely az olvasó lelkével keveredve érdekes eredményeket szülhet.

Kép: NiKy m.i.

„A bizalom elvesztése a kiábránduláshoz hasonlít. Mindkettő belső sebről árulkodik, mindkettőtől öregebbnek érezzük magunkat a valós korunknál.”

A regény számos érdekessége mellett kiemelten foglalkozik azzal a tézissel, miszerint vajon mennyire ismerheti egy ember a saját családját, beleértve a társat és leszármazottakat is? Vajon elég –e egy egész élet a másik fél kiismeréséhez vagy csupán csak egy adott oldalt ismerhetünk meg, hiszen nem látjuk a nap 24 órájában. Vajon ezért is olyan nehéz elfogadni, ha a hosszú évek múltával a másik hirtelen szöges ellentéte lesz eddig ismert önmagának? Vagy csupán belefásultunk vagy éppen belekényelmesedtünk a saját megszokott kis életünkbe, ahol a mindennapokban megélt reakciók átruházódnak a körülöttünk élőkre egyaránt? És a legfontosabb kérdés a számomra, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat igazán?

Összességében egy nagyon izgalmas, ugyanakkor elgondolkodtató könyvet vehettem kézbe, amely a maga felkavaró valóságával még egy jó ideig társam lesz a hétköznapokban, ebben biztos vagyok.

Ajánlom a könyvet a misztikus és elgondolkodtató történetek szerelmeseinek. Azok is érdekes olvasási élményt kaphatnak, akik nyitott lélekkel állnak az emberi pszichózis témakörével szemben, de mindenképpen egy nyugodt környezet megteremtését javaslom olvasás előtt, hiszen nehezen fogja bárki is félre tenni az adott kötetet. És egy nagy igazság: „Van valami közös a szerelemben és a félelemben: mindkettő olyan állapot, amikor megengedjük, hogy becsapjanak és vezessenek bennünket, átengedjük a másiknak az irányítást hiszékenységünk és főként sorsunk fölött.”

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz. 

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése