Sok különleges történettel találkoztam már életem folyamán,
de olyannal igen kevésszer, mely olyan érzékeny témákat érint, amelyek
napjainkban is kiemelkedőek, de sajnos ritkán olvashatunk róluk. Idei évem
egyik legmeghatározóbb köteteként tartom számon Csongor Andrea – Mozaik című
kisregényét. Számos kérdés merült fel bennem a könyv befejezése után, melyekről
egy interjú keretén belül megkérdeztem az írónőt. A regényről és más
érdekességekről olvashattok most! Kezdjünk is hozzá!
Először is köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet. Kérem,
mutatkozzon be a kedves olvasóknak pár mondatban! Hogyan vált Önből író?
Én köszönöm, a figyelem egy nagyon drága kincs! Pszichopedagógia
szakon végeztem a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, és jártam az ELTE
magyar szakára négy évig. Első házasságomból négy gyermekem született, csak
azután kezdtem írni, hogy a legkisebb is elkezdte az óvodát. Én első sorban
inkább költőként tudok megszólalni, publikálok a Liget online irodalmi
újságban, a Litera-túrá-ban, és más lapokban is. Talán egy kicsit türelmetlen
vagyok a prózához, ami amolyan „hosszúlépés”, szemben a verssel, ami tömény konyak…
De most olyan mondanivalóm volt, ami prózai formát kívánt.
Úgy tudom, hogy 2014 óta publikál verseket és megjelent két
regénye is. Hogy egyeztethető össze ez a két eltérő terület egymással az alkotásban?
Melyik műfajban szeret inkább írni?
A témától függ, vagyis attól, hogy milyen formát kíván a
tartalom. Versben is, prózában is szeretek a formával játszani, de kizárólag
akkor, ha a dramaturgia megkívánja. Van olyan versem, ami sztereó-ban szól,
vagy szövegbuborékokban, a legutóbbi egy tárgylemez alatti szövetminta. Valéria
miatt című regényem háromszor rugaszkodik neki a folytatásnak, amit attól
függően más és más, hogy az első fejezet milyen szavakkal ér véget.
A Mozaik című könyve egy második házasság apró-cseprő
„problémáiról” mesél. Különlegessége elsődlegesen abban rejlik, hogy a két
házasulandó félnek különböző korosztályú gyermekei vannak, így a „kis” család
már nem is olyan hétköznapivá válik az olvasó szemében. A kilenctagú família
bizony nem kis feladat elé néz, hiszen a szürke hétköznapokban is meg kell
találniuk az egymáshoz vezető utat. A két szülőnél ez könnyedebbnek bizonyul,
de a hét gyermek már egészen más tészta. Ráadásul a két félnek nem csak a
gyermekek összecsiszolódásával kell megküzdeniük, hanem a társadalmi
presszióval is, mely két eltérő etnikumú ember együttélésére próbál nyomást
gyakorolni. Ebből főleg akkor van konfliktus, mikor különböző hétköznapi
helyzetekben idegen emberektől különböző appercepció érkezik. Már önmagukban is súlyosak a témakörök, hiszen
az elvált szülői szerepe, egy mostoha beilleszkedése, a gyermekek összeszokása
és az eltérő háttérrel rendelkező személyek házassága sem szokványos, sőt
kimondottan tabunak számító területek. Tudatosan választotta ki ezeket a
témaköröket? Hogyan született meg a regénye és milyen forrásokból merítkezett
írás előtt?
Szerintem aki olvasta, nem lepődik meg, ha azt mondom,
ennyire bennfentes könyvet csak az tud írni, akinek saját élménye is van. A
könyv alkotása alatt rengeteget olvastam erről, és gondolkodtam róla, majd az
írás alatt értelmeztem az engem ért hatásokat, feldolgoztam… Második
házasságban élek, a valóságban nekem és a páromnak kilenc gyermekünk van… Mivel
párom cigány származású, a vegyes házasság témája is adott volt. A cigány
kultúra felé nagy kitekintést nyertem ebből a kapcsolatból, rengeteg versemben
megjelenik, és első regényem témája is a cigány mese körül forog. Címe –
Istennel hagylak benneteket – egy gyönyörű cigány elköszönési forma.
Manapság túlnyomó részt – valamilyen oknál fogva -, szinte csak diszfunkcionálisnak nevezhető családi szerkezetekkel találkozunk. Ön szerint miért van egyfajta válságban sok család és mi segíthetne egy jobb vagy kiegyensúlyozottabb közösség kialakításában?
Páromtól tanultam azt a szót, hogy „odaszánás”. A regényben
az ő figurája elég tanítós, merev, „Frigyeses”, valójában ő ennél sokkal
spontánabb ember, de annyi igaz, hogy ha nem is vagyok biztos benne, hol lesz
két óra múlva, tudom, hogy hol lesz húsz év múlva. Mellettem.
A mozaik házasságokkal kapcsolatban az lett a meglátásom,
hogy sokkal jobban rá kéne erre készülni, mint ahogy mi csináltuk. Csak
összeengedtük a gyerekeket, és azt gondoltuk, majd menetközben alakulnak a
szabályok. Azt gondoltuk, hogy ők is motiváltak lesznek abban, hogy ez
működjön. Ma már azon a véleményen vagyok, hogy kimunkált határokat és
szabályokat kellett volna nagyon összezárva képviselnünk.
Regényének nincs tipikus szerkezete, számomra kötetlen és
szabadon áramló volt. Miért ezt a stílust választotta és milyen szándékkal írta
így a könyvét?
A mozaikosság megjelenik a témában, a címben, és a
szerkezetben is. Apró részekből, különböző műfajokból áll össze a teljes kép,
így a stílus visszaadja a mondanivalót. Azon kívül izgalmas kísérletezés
irodalmi műfajt csinálni olyan hétköznapi írásbeli alkotásokból, mint egy
bevásárló lista, vagy intő.
A kötetlenség és áramlás csak látszat, mint a
légtornászoknál, akik úgy tűnik, hogy szárnyalnak a levegőben. Valójában komoly
tervezési munka van benne, és halad a regény egy lelki úton, melyen a házaspár
kénytelen a gyerekkoráig visszamenni, hogy a sérüléseikre, és erre épülő
veszteségorientált viselkedéseikre választ kapjanak.
A hét egy szimbolikus szám. Mennyire volt tudatos pont ennyi
gyermeket beemelni a történetébe? Van-e valami rejtett szerepe a
számmisztikának a történetben?
A gyerekeket illetően csak annyi volt az írói szándék, hogy
sokan legyenek, de ne annyian, mint a valóságban, és ne legyenek felismerhető
karakterek, inkább tipikus gyermeki viselkedésmódok. Viszont a nevekben van
tervezés, a férfi oldalról mindenkinek F-fel kezdődik a neve, a női oldalról
N-nel. Szerettem volna így is láttatni, hogy két teljesen különböző
szokásokkal, működési móddal, genetikával, ízlésvilággal rendelkező
fészekaljról van szó.
Van olyan karaktere, akivel könnyebben azonosult? Amennyiben
igen, miért érezte így?
Van egy rész arról, hogy a gyerek azt a nőt, akit a férje
csinos, érzékeny, aktív nőnek lát, gyerekszemmel egy undok, ellenszenves,
uralkodni vágyó kövér nőnek látja. Ezzel saját elevenembe találtam.
Többször is úgy gondoltam, hogy a könyve tükröt tart a mai
társadalom elé. Szembeállítva a normaként „elfogadott” és tiltott nézetekkel.
Tulajdonképpen egy társadalomkritikus érzés fogott el. Mennyire van alapja ezen
gondolatoknak?
A család mindig leképezi kicsiben a társadalmat, kicsi
színtér is elég egy társadalomkritikára. Például a Szoba c. regény szinte
egyetlen szobában játszódik, mégis sokat mond a társadalomról.
Térjünk vissza kicsit a személyesebb vizekre. Tervez-e más
területeket is felfedezni íróként a jövőben vagy megmarad a társadalmi
problémák feltárásánál?
Készül egy új regényem, amely tulajdonképpen egy lelkisegély
szolgálat belső füzetének lapjaiból áll össze, szintén rávilágít sok társadalmi
problémára, hiszen a peremen vergődő emberek hívásaiból áll össze. A történet
viszont a segélyszolgálatos ügyelők között játszódik, ahová bekerül egy
nárcisztikus személyiségzavaros segítő, és szétbomlasztja az egész
szolgáltatást.
Mit gondol, általánosságba véve arról, hogy szabad-e egy
írónak állást foglalnia illetve véleményt nyilvánítania akkor, amikor ilyen
súlyos társadalmi problémákról ír?
Szerintem annál hatékonyabb az írói-költői munka, minél
áttételesebb. Én nem szeretem a direktben politizáló, vagy nagyon megmondó
jellegű irodalmat. A társadalmi probléma meg tud jelenni egy bevásárló listában
is, vagy szólhat egy vers a madeira mintáról, valójában mégis a rendszerben lévő
lyukakról… „Kevés szóval is megjárja a
beszéd” – mondja Tamási Áron. Az a vélemény, amit az olvasó az olvasási élménye
után maga alakít ki, az valóban az övé is lesz.
További sok sikert kívánok az írónőnek!
Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel
az alkotó Moly közösségi oldalát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése