Kertész Erzsi - Gáz van!

 

    

Úgy látszik, hogy idén többször is belenyúlok egy-egy sorozat közepébe. A mostani mese is egy negyedik kötet, viszont nagy örömömre önmagában is élvezhető.

A Göröngyös úti Iskola ugyanolyan, mint bármelyik másik közintézmény, kivéve egy bizonyos osztályt, melynek tagjai mind – mind külön kis egyéniségek. Ez a sorozat minden egyes kötete más és más tanulóról szól, de mégis egy összefüggő egységet képez.

A mostani kötet főszereplője Robi, akiben túlteng a tettvágy, sokszor keveredik bajba és finoman szólva sem az a kedves kisfiú típus. Első körben úgy tűnt, hogy egy igazi kis bajkeverővel van dolgom, de mint később kiderült, nagyon is komoly oka van annak, hogy ennyire más, mint a többiek.

A kisfiút és bátyját egyedül neveli édesanyjuk, aki elvált az apukájuktól. A kétlaki élet megviseli az amúgy is dackorszakban szenvedő gyermeket, ráadásul nem elég, hogy senki sem érti meg, még egy harmadik fél is belép a csonka család életébe. Mint láthatjátok ezt önmagában is elég nehéz lenne feldolgozni, nem hogy még egy új „betolakodó” személyével is foglalkozni. De szerencsére hamarosan itt a nyári szünet és egy sulis tábor, ahol bizony sok csintalanságot el lehet követni. Nos, hogy miképpen is alakult Robi sorsa? Megtudhatod kedves olvasó, ha kézbe veszed a könyvet.

Számomra a kötet érdekes kérdéseket vetett fel. Ilyen többek között az elvált szülők gyermekeként való lét, az amúgy is nehezen elviselhető változások megszokása és egy idegen elfogadása. Sokan tudjuk, hogy min ment keresztül Robi, mégis erről olvasva elgondolkodunk, hogy mi vajon milyen érzésekkel dolgoznánk fel a történteket.  Szerencsére a kisfiú nincs egyedül, hiszen az osztálytársak is szolgálnak némi „meglepetéssel”.

Összességében úgy gondolom, hogy egy nagyon érdekes és kellemes olvasásban volt részem. Az egyetlen negatívum számomra a rajzok. Sajnos nekem egyáltalán nem tetszenek, nagyon groteszknek látom őket.

Ajánlom nemtől függetlenül az ifjúságnak, hiszen könnyen olvasható és remekül szórakoztat.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Cerkabella Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Adam Kay - Mert szülni karácsonykor kell

 

„Miféle orvos az, aki gyáva a feladata ellátáshoz?”

Hogy őszinte legyek, már nem is tudom milyen régóta figyelem Adam Kay munkásságát, de valahogy mindig úgy éreztem, még ráér a könyveinek olvasása. Elsőre hazánkban az Ez fájni fog alkotása jelent meg, melyet még frissen be is szereztem, de mint fentebb említettem még nem került a kezeimbe. A mostani kötetét viszont utazókönyvként „kaptam”, amit itt is szeretnék megköszönni.

A borító egy kissé viccesen fedi le a szakma árnyoldalát, mert, ahogy látható egy fehér kesztyűs kéz csipesszel fog közre egy karácsonyfadíszt. Az üzenet egyértelmű, miszerint az egészségügyben dolgozóknak a karácsony is munkanap, tehát valakinek mindig ügyeletben kell lennie. Persze más szakmában is előfordul az ilyesmi, mégis úgy gondolom, hogy az egészségügyi dolgozók vannak a legjobban leterhelve ilyenkor. Hiszen a balesetek száma ilyenkor is csak nő, a betegségeknek és rohamoknak nincsenek piros betűs ünnepnapok. Sőt, talán ilyenkor jobban megszaporodnak a sürgős esetek.

Ennek tudatában már előre némi együttérzéssel vettem kézbe a könyvet és végül is azt kaptam, amit vártam.

Az író, mint orvos személyes élményeit ossza meg az olvasóval, annyit árnyalva, hogy a neveket és személyes adatokat megváltoztatta, valamint mérhetetlen sok humort és szarkazmust adott hozzá.

Tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy sokszor sírva nevettem és bizony félre is kellett tegyem a könyvet, mert féltem, hogy felkeltem az egész házat az éjszakai olvasásom folyamán.

Tulajdonképpen egy naplót követhettem oldalról oldalra végig, mely hét esztendőt ölel fel és ezen belül is az év utolsó két hetéről mesél. Persze, mint várható az író „nyeri” meg magának ezen időszakban az ügyeletes szerepét, mondván neki nincs gyermeke, dolgozzon hát ő. Itt egy pillanatra megállnék, ugyanis bár a családosok valóban előnyben vannak a közös, szabad pihenés terén, mégis úgy gondolom, hogy nagyon nem tisztességes visszaélni azokkal az emberekkel, akiket nem vár otthon gyermek. Mindenkinek kijár a szabad ünneplés és pihenés, ezért örülnék, ha ezt figyelembe vennék ilyenkor.

A betegek és esetek száma változó ezekben az években, de azt meg kellett állapítsam, hogy egyesek hajmeresztő hülyeségeket képesek elkövetni a vágy nevében, de át nem gondolt cselekedetükkel elképesztő sérüléseket okoznak maguknak és partnereiknek. Gondolok itt például a mogyoróvajas síkosító esetére, melynél a paciens allergiás tüneteket produkált mindenki legnagyobb döbbenetére. Te érted kedves olvasó? Nem? Hát én se!!

Adam történetei sokszor vajúdó anyákról vagy gyermekvállalásról is szólnak, melyek hol vidámak és kedvesek, hol pedig mély fájdalmakról és lemondásokról mesélnek.

Orvosnak lenni már onnantól nem könnyű, hogy felvesznek az egyetemre. Mindamellett, hogy rengeteget kell tanulni, a hallgatóknak meg kell küzdeniük önmagukkal, a tanáraikkal és sokszor a betegekkel is. Ebben a szakmában is rendkívül nagy a felelősség, sokszor hazárdjátékot játszanak az idővel, barkóba játékot a betegség kimenetelével és legfőképpen fogócskát, hogy a megfelelő stádiumban elkapják a valós betegséget. Sokszor embert próbáló feladat közölni a beteggel a rossz híreket és persze az örömhírt is.

Ezeken kívül embernek maradni és még talán magánéletet is élni, már csak a jéghegy csúcsa.

Ezekről és még sok más érdekes tényről mesél ez a könyv.

Az orvosi szakma egy életpálya, melyet nem tud senki „szögre” akasztani, miután letelt a műszak. Mindig és mindenhol gyógyító vagy, akinek az a dolga, hogy ott segítsen, ahol kell. Senki se ábrándozzon fehér köpenyről, magas beosztásról és sok vidámságról. A felelősség és stressz megtépázza az emberi lelket és nagyon nehéz mindig észnél maradni.

Számomra nagyon tanulságos és rendkívül élvezetes alkotás volt és úgy gondolom, hogy remek útmutató is egyben.

De csak nekem tűnt fel egy kis meglepetés a köszönetnyilvánítás szövegében?

Mert bár nem zavar, valamiért teljesen másképpen képzeltem az írót magánemberként.

Ajánlom mindenkinek, aki érdeklődik a szakma iránt vagy csak szereti a jó humorral ellátott, igaz törtétneteket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Athenaeum Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Halmosi Sándor - Napszálkák

 

„Ha kimondod, felhasítja a látszat vékony bársonyát.

Ha nem mondod ki, belülről horzsol”

Különleges verseskötetként tartom számon a mostani értékelésem alanyát, ugyanis valamiért már ahogy kézbe vettem éreztem egy erős vonzást, hogy olvasnom kell. De mielőtt ebbe részletesen belemennék, szeretném itt is megköszönni a Gondolat Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt. Igazán érdekes élményt kaptam általatok.

Ha a külsőt nézem, akkor egy koszosfehér háttéren néhány elszórt szót látok, melyek nyilván az elengedhetetlen cím, alkotói név és a kiadó. Számomra kicsit kevésnek tűnt elsőre, de megértettem olvasás után, hogy ez a puritán felfogás az egész kötetre jellemző.

A versek letisztultak, néhol nyersek, viszont rímtelenek. A sorok között sokszor csak újraolvasás után fedeztem fel a lényeget. A költő érzékenysége a világ dolgai felé szépen letükröződik a versek különböző aspektusaiban.

Négy fő részre osztható a könyv, melyekről egységesen elmondható, hogy nagyon mély gondolatokkal és hihetetlen szójátékokkal mesél az alkotó. Sokszor úgy éreztem, hogy a vallás, a történelem és némi politikai keveredés található a művekben. A legtöbbször átírt, mégis kis háttér ismerettel is felismerhetőek ezek a sorok és máris megértjük, hogy a költő mennyire ravasz módon tud játszani a szavakkal és éri el, hogy elgondolkodjunk üzenetein. Számomra mégis öt vers volt igazán kiemelkedő, melyeket veletek is meg szeretnék osztani.

Az első választásom egy olyan műre esett, amit többször átolvastam és mindig más-más értelmet nyert. Kíváncsi vagyok ti, hogy vélekedtek erről. Nézzétek csak!

„Arra gondolok, mit csinálsz éppen.

Hogy fájó derékkal hogy bírod el ezt

a sok semmit. Hogy a minden, ami űz,

hamarabb fullad-e ki, mint hogy kettőt

csuklasz, és eláraszt mindent a bűz.

A mindent úgy értem, hogy sem mi,

sem ti, sem ők. Te, aki lelket leheltél

belém, beléd. Aki azt mondtad,

a szeretet nem kér, de van.

Vagy, aki vagyok.

Karóba húzott csend.”

A második vers egy letisztult alapon működő, de az egyszerű mégis nagyszerű érzését keltette bennem. És itt jöttem rá, hogy sok idén olvasott alkotás, mennyire összefolyt bennem, mégis adtak egy egységet. Hiszen ez az érzés számomra igen felszabadító és megkönnyebbült lettem tőle. Hogyan is értem eme sorokat? Kérlek, figyelmesen olvassátok!

„Mert véletlenek ugye nincsenek. Rend van.

A torokban és a gyomorban lüktető

örök hiány. A gerincsérv. Az utolsó szó utáni

mázsás csend, ami a vers. Haláltusa. A gondolat

teremtő kíméletlensége. A nyelv hiátusa.

És beszélni, beszélni mégis.”

A harmadik alkotás úgy gondolom valószínű mindenkinél mást fog kiváltani, de mégis hiszem, hogy mindannyiunkban ott egy bizonyos vágy önmagunk határainak feszegetése iránt és csak rajtunk múlik élünk is e vele!

„ Megszállottnak kell lenni ahhoz, hogy le

merjünk mindig ugrani, megszállottnak

és őrültnek. És minél inkább nem mer a test,

annál inkább akar a lélek.”

A negyedik választásom, azért erre a műre esett, mert meg szeretném mutatni nektek is, hogy a szavakkal mennyi mindent ki tudunk fejezni, csak nem mindegy, hogy miképpen használjuk őket. Figyeljétek csak!

„ Mert nem az a dolgunk,

hogy könnyű legyen.

Hanem hogy könnyűek legyünk.

Ha mégoly nehéz is.”

Az ötödik pedig egy olyan mű, ami lehet, hogy csak nekem mond igazságokat, de ha ez így van, akkor nagyon nem erre a világra való vagyok, úgy érzem. Remélem, te is meglátod kedves olvasó a magad igazságát és megérted, hogy miért ezt választottam! Olvasd, figyelmesen kérlek!

„Nem tudod a napot, az órát,

bármelyik pillanatban megtörténhet.

És ha megtörténik, meg fog történni

még egyszer. És sokszor, akárhányszor.

Ami eddig volt, nem számít.

Mész a csontban, derékig.”

Összességében elmondható, hogy ez az apró kötet tele van a költő éles meglátásaival a világ hibái felé, bizonyos erős érzékenységgel ötvözve, melyet a lét igazságtalanságai táplálnak. Különleges, mert letisztult gondolatokkal íródtak a versek, mégis aki olvassa, annak a legbonyolultabb érzelmeket hozza felszínre.

Ajánlom nemtől és kortól függetlenül mindenkinek, aki szereti a költészetet és kíváncsi egy emberi lélek letisztult, mégis gyönyörű gondolataira. És nem utolsó sorban ne feledjétek, anyanyelvünk csodálatos és széles szókinccsel rendelkezik. Minél szélesebb körben ismerkedünk világunkkal, annál többek lehetünk.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, a Gondolat Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

"A kis játék betűkkel alcím reményeim szerint nem csak az olvasásra, hanem az anyanyelvünk adta lehetőségekre is ráirányítja a figyelmet."- Interjú Mirejla Boglaar alkotóval

 

Nem tagadom nagy rajongója vagyok a versek és haikuk világának és nagyon örülök, hogy egyre szélesebb körből olvashatok műveket. A mostani verseskötet számomra az idei év egyik legnagyobb meglepetéseként tartom számon, ugyanis nem csak külsőleg, de belsőleg is jellemzi egy bizonyos művészi látás és arisztokratikus él. Mirejla Boglaar – Tollászkodás című verseskötete nagy kedvencemmé vált, ezért nagyon köszönöm az alkotónak, hogy elfogadta az interjú felkérésemet! Sok érdekességről és a kötet háttérmunkálatairól fogunk beszélgetni. Vágjunk is bele!

Kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Hogyan született meg a Tollászkodás című versesköteted?

Először is: köszönöm szépen az interjú lehetőségét! Egy kis könyv kis szerzőjeként ez a megkeresés nagy öröm és nem mindennapi meglepetés számomra.

A kötet valószínűleg pont úgy született, mint az írások a grafomán emberek egy részénél: először csak gyűltek, évekig. Némelyik elment olykor egy-egy verspályázatra, mások pedig pihengettek (az egyik legemlékezetesebb pályázaton pl. zempléni szállást lehetett nyerni néhány napra – ide az A trófea (fortepiano) című verset neveztem be). Egyszer a kezembe akadt egy kb. elfelejtett nagyobb íráskupac. Itt-ott elsárgult papírra, olykor kézzel skribáltakra (micsoda nosztalgia az ilyen! ma már kevesen írnak papírra, kézzel..., legfeljebb a kisiskolában vagy áramszünet idején). Szóval elkezdtem olvasgatni és szelektálni is őket. Mondhatnám, hogy a kötet a kiszelektáltakból lett, de sajnos vagy inkább szerencsére nem. Szóval a válogatás során – mert az írásokat is szelektálja az ember lánya időnként, nem csak a ruhatárát – a megmaradt maradéknál előjött az az ötlet, hogy kellene valamilyen elv, egy nézőpont, ami segíti a témák köré rendezésüket. Amúgy egyszer egy Tiziano-ról szóló regényben olvastam, hogy a mester az éppen elkészült festményeit háttal a falnak támasztotta jó pár hétre, és amikor újra elővette azokat, akkor friss szemmel, szinte idegenként nézhetett rájuk és rögtön meglátta, hol kell rajtuk még dolgozni, javítani. Ha egy zseni így tesz, akkor nyilván nekünk, többieknek sem árt ez a módszer, még akkor sem, ha nem festmények az alkotások. És csináljuk is. Lehet, hogy ez a szokás ösztönösen benne van az emberben? Ahogy Fodor Ákos írta, „új szemmel nézni a régi képre”? De visszatérve a kiadós, nagy szelektálásra és témák köré rendeződésre, valahogy hét csoportba kupacolódtak az írások. Az már szinte adta magát, hogy akkor legyen hét fejezet, ami hét variáció a szavakkal való játékra, mint a Scrable társasjátékban. De erről a fülszövegben is lehet olvasni. A kötet címébe mindenképp szerettem volna játékosságot vinni és eszembe jutott a tollászkodás szó, ami egyrészt utal az írásra, az írással való bíbelődésre, szöszölésre, másrészt kicsit csajos is, mert mi mást csinálnánk a tükör előtt nap, mint nap, mint tollászkodnánk (amikor épp ráérünk ilyenre). Az alcím pedig - Kis játék betűkkel - szándék szerint segít helyre tenni, hogy a kötet borítóját látva a tollászkodás melyik jelentésére kellene inkább gondolni. A kis játék betűkkel alcím reményeim szerint nem csak az olvasásra, hanem az anyanyelvünk adta lehetőségekre is ráirányítja a figyelmet. Simone Weil-től idézik sokszor azt, hogy „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Az anyanyelvünkre talán nem is kell megtanulni vágyakozni, hiszen ezen szólaltunk meg életünkben először (tisztelet a kivételnek) és azóta is a miénk, de a hétköznapokban nem feltétlenül mindig nyilvánvaló az, hogy mekkora kincs: telve szépséggel, varázslattal, talányokkal, meglepetéssel, zeneiséggel, játékossággal. Szerintem nagyon érdekes elgondolkodni egy-egy szó valódi jelentésén – sok szavunk, közmondásunk, kifejezésünk archaikus, eredeti jelentésüket szinte nem is értjük már, csak használjuk. A magyar nyelv több ezer évesre becsült léte ellenére szerintem sosem fog megöregedni, mert tele van játékossággal. Szóviccet is könnyű alkotni vele. A szóvicc annyiban hasonló a vershez, hogy sűrítve, tűélesen mutat meg valamit, legtöbbször érzésekkel telítve, meghökkentve, megnevettetve. Amolyan kis katarzissal. De visszatérve a kötet készüléséhez, még talán annyit szeretnék elmondani, hogy nyitó- és záróverset mindenképp szerettem volna - lett is -, e mellett pedig, mint már kiderült, a fejezetcímek rendezték maguk köré az oda passzoló írásokat.

Milyen időszakból merítkeztél írás közben? Hiszen elmondható a költeményeidről, hogy sokszor személyekhez szólnak, vagy bizonyos eseményekről mesélnek. Mennyire a személyes érzelmektől fűtöttség vagy inkább egy általánosabb gondolatiság jellemzi-e az adott műveket?

A valamilyen időszakból merítkezés nem is annyira írás, mint inkább a kötetbe válogatás közben jött elő kicsit, mivel egy-egy vers sok évvel korábban íratta le magát, mint mások. A kötetbe való válogatást inkább a hét fejezetbe rendezés elve jellemezte, a fejezetek címét pedig a bennük lévő valamelyik vers adta. Valóban kb. úgy van, ahogy kérdezted. Vannak a versek közt személyekhez szólók, vannak eseményekhez fűződők és filozofikus, esetleg spirituális, tágabb nézőpontúak is. Kérdések (pl. az első fejezetben) életérzések (szeretet, szerelem, gyász, hála), vágyak, létállapotok, létkérdések vagy épp pillanatnyi hangulatok (pl. Lombozó), emlékek (pl. Capuccino praliné, Átutazóban), de kalligram (Mandala) és játék a betűkkel, szavakkal jellegű is akad (pl. Zönöge) és ott a város (pl. Leporello), napszakok (pl. Illanás), évszakok (pl. Locspocs) és természet is (A trófea).

Az, hogy mi a versek mozgatórugója, nem mindig tudom, mert összességében nálam legtöbbször intuitíven működik az írás. Sokszor valami apró, pici mozzanat, jelenség, látvány, érzés mozdítja be az egész „lendkereket” és azután már megállíthatatlan az egész. De van úgy, hogy valamilyen drámai történés miatt zuhan át a mondandó. Ha a téma jönni akar, akkor jön és “leíratja” magát függetlenül attól, hogy amúgy éppen mi van a mindennapi “táncrendemben”. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az ember transzba esik és semmi egyebet nem képes tenni, hanem azt, hogy a gondolatok, érzések, rímek ott lebzselnek az ember körül és várnak a sorukra, arra, hogy leíródjanak. Akár egy újságszélre, szalvétára, fecnire, telefonba, abba, ami kéznél van és nem tilos írni rá. Először legtöbbször még nyers változatban születik meg, aztán valameddig még tovább formálódik, mielőtt véglegessé válik a szöveg. De előfordul az is, hogy azonnal megszületik, nem kell tovább szöszölni vele. Aztán simán lehet, hogy pár héttel, évvel később átíródik, „kidobnád”, elsüllyesztődik. C’est la vie.

Hogyan született meg a borító? Hiszen egy egyedi művészi képet láthatunk a külső fedőlapon!

A kötet kiadójától (ez a Könyvguru) megkérdezték, tudnék-e borítótervezőt ajánlani, „hozni”? Óriási szerencsémre ismerem Soproni Kiss Sándort, aki egy nagyon sokoldalú festőművész. Tudtam róla, hogy sokféle vizuális műfajjal foglalkozott már a freskókészítéstől kezdve a boroscímke tervezésen át a festészetig és új irányok felé is nyitott. Felhívtam és megkérdeztem, érdekelné-e egy borítótervezés? Ő először el akarta olvasni az írásokat, hogy lássa, elvállalhatja-e, adhatja-e a nevét ehhez, kap-e ötletet (borítókészítői ihletet J) olvasás közben. Éppen nagyon elfoglalt volt, több, egymást követő kiállításra készülődött, de végül nagy-nagy örömömre elvállalta. Eleinte engem is megkérdezett, van-e valamilyen elképzelésem, milyen legyen a borító. Volt ugyan, de ő végül egész mást, sokkal jobbat alkotott. Nekem nagyon tetszik.

A kötet olvasása közben többször úgy éreztem, hogy tulajdonképpen egy naplót tartok a kezeimben. Verseidből árad –az adott témát tekintve- egy bizonyos kiáltás a világ felé. Mennyire van alapja ennek a gondolatmenetnek?

Annyiban bizonyára, hogy egy-egy írás befogadása, értelmezése, átélése szubjektív, ha úgy tetszik, akkor az az olvasó alkotói folyamata és ha az ő benyomása egy írásról, könyvről az, hogy naplószerű, akkor az ott és akkor teljesen rendben van, még akkor is, ha az írói szándék esetleg más volt.

A kötet alapötlete, ha úgy tetszik célja az anyanyelvünk szépségéhez, játékosságához, humorához, leleményeihez, zeneiségéhez, drámaiságához és mélységeihez és azon át, annak közvetítő segítségével, végső soron a saját lelkünkhöz, saját eleven érzéseinkhez, belső egyensúlyunkhoz való visszatalálás és elidőzés előidézése, mondjuk egy-egy kávészünetnyi „versidőre” és – mivel az anyanyelv valahol köztünk és az élet közti összeköttetés egyik formája - az élet és a lét onnan való szemlélésére való bíztatás. Ha pedig tetszik az ott levés, akkor szabad a pálya. J

A kötet magánkiadásként jelent meg? Hogyan jutottál el a szerkesztéstől a megjelenésig? Mennyire nehéz ma könyvet kiadni és milyen csapdái, vagy zsákutcái vannak szerinted?

Nem magánkiadásként jelent meg, hanem felvállalt kiadói kiadás: az Ad Librum/ Könyvguru Sztorimondó jóvoltából: https://konyvkiadasa.hu/sztorimondo/  „A Sztorimondó könyvkiadási program elsőkönyveseknek szól, továbbá olyan köteteknek ad lehetőséget, amelyek kritikai – irodalmi, szakmai – sikerre számíthatnak. A könyvkiadók gyakran nem foglalkoznak az ilyen jelentkezésekkel, mert az eladások várható nem tartják el a kötetet.”

Erre a programra jelentkeztem, a kiadó elbírálta és elfogadta a kéziratot, utána pedig elkezdődött egy intenzív egyeztetési folyamat.

Magánkiadást nem választanék, mert abból nem sejteném, hogy „hol a helyem”. Nekem fontos, hogy legyen alapos elbírálás, megítélés, mert ha így fogadják el az írásaimat, akkor azok remélhetően megütnek egy mércét, amit egy könyvkiadó is szívesen felvállal. És fontos az is, hogy egy kiadó vállal-e könyvterjesztést a saját boltján, webboltján kívül is, hiszen alapvetően fontos, hogy egy könyv, ha már megjelent, eljuthasson az olvasókhoz könyvesboltokon, könyvtárakon át is.

Hogyan fogadták a családtagok, barátok, esetleg munkatársak, hogy könyved jelent meg? Támogattak vagy inkább az ellenkezője igaz?

A családom, a barátaim tudták, hogy „grafomán” vagyok, korábban is látták, olvasták az itt-ott újságban, pályázati kötetekben megjelent írásaimat. Ők örültek neki. Ennél a kötetnél a tavalyi könyvhétre szervezett dedikálásra a szűk családom kísért el, amiért végtelenül hálás vagyok nekik. (Az már egy másik életérzés, hogy a dedikálást 15 perc napsütést követően elmosta a felhőszakadás. A természetnek is van humora. J)

A munkahelyemen csak egy-két, engem jobban ismerő embernek szóltam róla. A munkahelyen nincs idő ilyesmiről beszélgetni, de ha volna, akkor sem gondolom, hogy az említett egy-két embert leszámítva különösebben érdekelné másokat az, hogy mivel foglalkozok szabadidőmben, mert mindenkinek be van táblázva a saját élete, megvan a saját érdeklődési köre. Az önreklám pedig végképp távol áll tőlem.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig az olvasóktól? Kaptál-e negatív kritikát, és ha igen, hogyan fogadtad?

Ezidáig kevés visszajelzést kaptam, többet szóban, de akadt írásban is, többek közt a moly.hu-n. Mindegyik nagyon becses.

Milyen érzés volt kézbe venned a könyvedet? Volt-e valami elvárásod vagy az életre bíztad a fogadtatást?

Kézbe venni az általam írt, kiadott könyvet teljesen ismeretlen és különös érzés volt. Megpillantani élőben az addig csak grafikáról ismert, szépségesre sikerült borítót egy új, azelőtt sosem tapasztalt öröm, amibe azért belevegyült néhány csodálkozó, kétségek felhangjaival tarkított kérdőjel is: ez tényleg megtörtént? Most mi lesz, fog-e bárkinek tetszeni a borítón belüli rész is?

A fogadtatást illetően az életre bíztam a kötetet, hiszen a kiadással tulajdonképpen elkezdődött a saját önálló léte J. Azoknak szánom a könyvet, akik megtisztelnek avval, hogy belelapoznak és ha megtetszik benne valami, akkor lapozgatnak még benne egy kicsit, hogy elidőzhessenek mondjuk egy-két kávészünet idejére az anyanyelvünkkel és önmagukkal. Akár tollászkodva, akár nem.

Mennyire kellett a könyvet marketingolni? Ehhez kaptál-e bárkitől segítséget, támogatást? Milyen jövőbeli terveid vannak? Várhatunk-e tőled újabb könyv megjelenését? 

A könyvkiadó eljuttatta a nagyobb könyvesbolt-hálózatokba, kapható a saját webboltjában, e-book változatban is. A kiadói honlapon minden új megjelenésről ismertető olvasható illetve interjú is készült.

Tervek, megvalósult ötletek minden alkotó ember esetében vannak, nálam is. Egy illusztrált mesekönyv-kéziratom van készen és újabb versek is készültek, készülnek, de hogy lesz-e belőlük valaha megjelenés, annak nincs sok esélye. A magyar könyvpiac eleve kicsi, a jelen helyzet pedig úgy tűnik, hogy nem igazán kedvez a könyvkiadásnak és -terjesztésnek. Az is valószínű és egyben érthető is, hogy a könyvkiadók lehetőleg anyagi kockázatok nélkül, biztosra akarnak menni, ezért ismert, népszerű szerzők vagy kirobbanóan tehetségesek könyveit adják ki. Ezek egyikébe sem tartozok. Viszont szeretem a jó könyveket. Olvasni is. J

Köszönöm az interjút az alkotónak és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettem az érdeklődéseteket, keressétek fel az alkotó kiadói oldalát, hiszen további érdekességeket olvashattok!

Tollászkodás című kötetet, pedig megvásárolhatjátok az Könyv Guru Kiadó weboldalán!

Írta: NiKy