"Van egy mag, akiknek megvan a lehetősége a változásra
és a változtatásra. Ők azok, akik soha nem bíznak magukban, de bármilyen
iskolában, munkahelyen megállják a helyüket, kérdés nélkül segítenek
apróságokban és nagy dolgokban is az utcán vagy bárhol. Ultra érzékenyek
szociálisan, tehetségük pedig szerteágazó. Általában nem fejezik be az iskolát,
mégis olyan újításokat hoznak, melyek alapjaiban változtatják meg a világot.
Nem sikerül nekik semmilyen rendszerbe vagy vallásba túlságosan
belemenekülniük. Valahogyan zsigerből érzik, hogy mi igaz, és mi a
szemfényvesztés."
A fenti idézettel kezdem ezt a számomra rendkívül fájdalmas,
de annál nagyobb energiával íródó értékelésemet. A kiemelt szöveg teljes
tartalmával egyet kell értenem, és ezen személyek felé tisztelettel meghajtom a
fejem.
Mikor, egy igaz történet alapján készült regényt olvasok,
főleg ha a tartalma rendkívül fájdalmas, mindenképpen háromféleképpen nézem az
adott könyvet. Az első ilyen természetesen az írástechnika, hogy az író
miképpen adja át az eseményeket olvasójának. Ez esetben nehezen volt olvasható,
mert az írónő laza stílusa teljesen eltér a kötet tematikáját tekintve. Nagyon
nehezményeztem, hogy egy - egy rész el van humorizálva, mikor annak jelentősége
sokkal mélyebb, és úgy éreztem önmagát gúnyolja ki eme stílussal. Bár az egész
könyvre kivetül ez a meglátásom, a könnyedséget megértem, mert sok olvasó
számára emészthetetlenségig fajult volna a benne leírtak. Én, aki számos
tragédiát láttam, átéltem, és olvastam, viszont nehezményezéssel, sem mint
könnyedséggel fogadtam ezt a hozzáállást.
A második nézőpontom a valóság tartalma a kötetnek, és a
leírtak összhatása. Jó magam is átéltem az erőszak egy bizonyos fajtáját, és
pont ezért tapasztalattal írom, ha valaki erről így tud nyíltan írni, rendkívül
kiemelkedő lelki erőt mutat. Minden elismerésem az alkotó felé e tekintetben,
hogy ezt vállalja ország, világ előtt. A legtöbbünk takargatja múltja sebeit,
igyekszik elfelejteni, és ha valahol szóba kerül, inkább csendben marad. Mivel
itt pont az ellenkezője igaz, ezért, mint "átélő" is értékelem ezt a
bátorságot. Ugyan úgy hiszem, hogy ez nem lehet tabu téma, nem lehet elzárni,
hogy családon belül marad. Nagyon sokszor látom, hogy mennyire nem foglalkozunk
evvel, nem szólunk, mert nem akarunk belekeveredni, de kérdem én, ha veled történne,
mit tennél? Szégyellnéd vagy felvállalnád? Nincs tabu, az élet része sajnos, és
az áldozatok csak szenvednek, mert mi nem vesszük észre, ami kézenfekvő. Ez a
könyv azért kiemelkedő e tekintetben, mert nyitottságával felhívja a figyelmet
erre a nagyon súlyos társadalmi problémára.
A harmadik szempont, pedig egy teljes kép a könyvről, mind
kívülről, mind belülről. A borító nagyon illik a kötet témáját tekintve, egy
borús, de halvány fénysugárral képviselteti a benne leírtakat. A belseje nagy
betűs, de jól olvasható szöveggel, minimális hibával. Ezt is nagyon pozitívan
tudom értékelni.
Ami számomra meghatározó élményt nyújtott, hogy bár sokszor
nagyon nehezemre eset az olvasása, mégis nem tolakodó, hanem meghagyja
olvasójának azt a lehetőséget, hogy emésszen és mérlegeljen. Tudom, hogy a
saját meglátásaim egy a sok közül, mégis humor nélkül sokkal nagyobb hatást
érhető el, ugyanis tartom, van az a típusú írás, amihez nem kell, és ez ilyen. Elég
nehéz behatárolni, hogy jó e, vagy rossz, hisz egy emberi tragédia felett
döntök kívülállóként. Úgy gondolom semmiképpen sem rossz, egy első könyves író
memoárja, tehát mindenképpen figyelemreméltó. A tartalma pedig rendkívül
fájdalmas, és minden elismerésem még egyszer, hogy felvállalja.
Örülök, hogy olvashattam, és megértettem, hogy nem áldozatok vagyunk, hanem cserbenhagyottak. Nem mindegy. Amennyiben megjelenik a folytatása, elsők között leszek, hogy tovább olvashassam.
Amennyiben érdekel a könyv, a Mogul Kiadó oldalán megtudod venni.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése