2022. június 8., szerda

Nógrádi Gábor - Alattunk a kincs

 

„Gyakran harc dúl az ember lelkében. Az önzés és az önzetlenség, a rosszaság és a jóság, az ördög és az angyal birkózik ilyenkor egymással.”





Egyszerűen imádom a magyar ifjúsági szerzőket, legalábbis akkor mindenképpen, ha ilyen történeteket álmodnak meg a számunkra, de természetesen nem rohanok ennyire előre.
 
Nógrádi Gábor szerző nevét remélem, hogy nem kell bemutatnom senkinek, de ha mégis akad olyan egyén, aki még nem találkozott eme csodás és sokrétű író nevével, akkor csak annyit szeretnék elmesélni róla, hogy Magyarország egyik legtermékenyebb szerzőjéről írok most. 1947.június.22-én született, Nyíregyházán. A hamarosan 74. életévét betöltő alkotó számos kiadványt jelentetett meg élete folyamán. A legelső műve, a Kéthátú életünkben (1973) kapcsán figyelt fel rá az olvasó közönség, amelyet számos ismertebb alkotás követett. Ilyen például a PetePite vagy A mi Kinizsink is. Mégis az első áttörő sikert a Gyerekrablás a Palánk utcában című regényével érte el. A ma is –szerencsére-aktív szerző olyan komoly témákkal foglalkozik, amelyek a család – és iskolai problémákat feszegetik. Ezek a történetek persze egy bizonyos sajátos humorba csomagolódnak, így a fiatalságnak és természetesen a felnőtteknek is egyaránt nyújthatnak felhőtlen szórakozást. Ha többet szeretnél megtudni az íróról és munkásságáról, nem kell mást tenned, mint ellátogatni a honlapjára.

Alattunk a kincs című ifjúsági regénye 2022–ben jelent meg a családbarát Móra Kiadó gondozásában. A fenti jelzőt nagyon fontosnak tartom kiemelni, hiszen a kiadó hosszú évek óta nagy hangsúlyt fektet a családok és gyermekek szórakoztatására és a megfelelő ismeretközlő irodalmi kötetek megjelenésére. 

Vajon miről is szólhat ez a regény? Izgulsz egy kicsit? Még nem? Na, várjunk csak, rögtön változni fog a véleményed. Ugyanis ez a történet egy hattagú baráti társaságról szól, akik egy „unalmas” órán meghallják a városkájukban közismertebb nevén „Bolond Bélának” csúfolt bácsi énekét. Igen tudom, hogy ez még nem figyelemfelkeltő, de figyelj csak, hogy hangzik:

„Több énekem nincsen,
alattunk a kincsem,
tudom én, tudom én,
nem leszek mindig szegény.”

Na, most már izgalmasabb? Nem? Pedig jó, ha tudod, hogy ez a történet ezzel a dallal kezdődik. Ez a hat barát: Dina, Tomi, Feró, Olgi, Mara és Gabi elindulnak, hogy megkeressék a kincset a Zeréndvár alatt meghúzódó pince labirintusában. Merész vállalkozás és bizony nem veszélytelen. Vajon mi vár erre a kis csapatra? Megtalálják a ládát, és ha igen, vajon mit kezdenek vele? Nos, erről és még sok – sok másról is szól ez a csodálatos kis történet. Nem hiszed? Na, szépen vagyunk, mondhatom, akkor nincs más, mint most rögtön kézbe kell venned a könyvet és tessék csak elolvasni.

„[…] a Patek Philippe-ben ugyanaz van, mint a többi órában. Csak ez az óra tökéletes, örökké pontos, és márka. De tessék csak meggondolni: minden emberben ugyan az van, tüdő, máj, gyomor, szív, nem, kezicsókolom? Aztán az egyik emberi ennyit ér, a másik meg annyit. Mint a Mercedes autó. Abban is ugyanaz van, mint a többi kocsiban, mégis ötször-hatszor drágább.”

Hogy őszinte legyek nagyon jól szórakoztam, pedig kicsit feszengtem ettől a kincskereséses témától, hiszen Dunát lehet rekeszteni az efféle történetekkel. No, azt hiszem, hogy elmondhatom mennyire kellemesen csalódtam és ennek igazán tudok örülni.

A hat ifjonc bizony nagyon mai gyermekekként lettek ábrázolva, ámbár az is igaz, hogy bátorságuk és némileg felelőtlenségük még engem is megijesztett, pedig én csak olvasóként követtem kalandjaikat és nem voltam jelen. El is gondolkodtam azon, hogy én bele mertem volna-e vágni ilyen merész kalandba, de őszintén szólva a kényelmes székemből jó volt így is. Hogy mit tettem volna anno gyerekként, már nem is tudnék valósághűen válaszolni, de talán jobb is így.

„Mert a magyar ember nagyon takarékos. Mindent megőriz. Hadd legyen végső megnyugvása, élete elmúlása után az utódoknak, az örökösöknek egy kis tennivalójuk, ha éppen unatkoznának, és emlékezzenek meg őseikről jó szívvel, miközben a tűzre hányt ócskaságok lángjánál melegszenek esetleg a nyár közepén.”

Nagyon élveztem a kalandokat és meglepő módon a vége is jó érzéssel töltött el, pedig igencsak morcos voltam először, ezt nem tagadom. Sajnos egy hatalmas igazságot írt le a szerző és, bár tudom, hogy ez a mai napig így van, mégis az igazságérzetem miatt háborogtam, pedig tudom, hogy nem vagyok tenger. De az ember már csak ilyen, ahogy a gyerekek is voltak a történetben.

Az események pörgőssége, az a fanyar, szinte fűszeresnek mondható humor egy igazi élményt nyújtott, amelyet jó szívvel fogadtam el. Nagyon élveztem és sokszor bizony összeszorult a gyomrom ezekért a gyermekekért.

„A sikeres rendőri munkához manapság nem gumibotra és pisztolyra van szükség, hanem erős idegzetre.”

Nagyon örülök és hálás vagyok azért, hogy ilyen kiemelkedő szerzőkkel is találkozhatom, még ha csak írásaik által, de hiszem, hogy ezek a regények számos ifjút megmozgatnak majd és hatással lesznek valamilyen módon az életükre.

Ajánlom a könyvet nem csak az ifjúságnak, de bizony még a felnőtteknek is korosztálytól és nemtől függetlenül, mert ez a történet nem csak izgalmas és varázslatos, de rendkívül bölcs is egyben. Ez a gondolat pedig így igaz, ahogy leírva vagyon: „Hatalmas erő költözik a gyönge karokba, ha vágy, elszánás és akarat feszíti az ember lelkét.”

Ne várj senkire, hiszen itt a szünidő hamarosan, a Móra Kiadónál ezt a könyvet és még sok másikat is érdemes bezsákolni. Olvasásra fel!

Írta: NiKy

2022. június 7., kedd

Tarja Kauppinen - A rendszer ellensége

 

„A bátor hangadók igazán a máglya tüze sem változtat.”





Néha úgy érzem, hogy hiába rajongok egy-egy szerzőért, valamiért rendre kifogom azt az időszakot, amikor nem passzolunk az adott kötettel, pedig a történet érdekes és alapvetően kedvemre is való lenne, mégsem sikerül az első találkozás. Ezért aztán, néhány hét elteltével ismételten kézbe veszem az adott művet, abban a reményben, hogy most már közös úton fogunk járni és többnyire jó a megérzésem. Így jártam a mostani regénnyel is, amelyet már hosszú hónapok óta alig vártam, hogy olvashassam, és amikor erre előolvasóként lehetőséget kaptam, majd kibújtam a bőrömből örömömben, de aztán a fent leírtakkal találkoztam és elszomorodtam. Nehéz helyzetben vagyok ilyenkor, mert a megjelenés előtti olvasás nagy megtiszteltetés számomra bárkiről is legyen szó, hiszen ez egyfajta bizalom jele. Ráadásul ebben az esetben különösen fontos volt számomra, mert a szerzőt nagyon kedvelem. A második találkozásom a kiadvánnyal már sokkal gördülékenyebben zajlott és azt is el tudom végre ismerni, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. De mielőtt ebbe belemennék, szeretném megköszönni, mind a szerzőnek, mind pedig a Napkút Kiadónak, hogy előolvashattam a könyvet. Köszönöm szépen!

Tarja Kauppinen írónő neve talán már ismerős lehet a számotokra, hiszen a „hard” olvasók, főleg, akik a moly.hu közösségi oldalon is aktívak, valamilyen formában már találkozhattak az alkotóval. Azt hiszem, hogy nem árulok zsákbamacskát azzal az információval, ha elárulom, hogy lelkesen vezeti a Merítés Magazint, amely a fent említett oldal egyik gyöngyszeme, illetve aktív Merítés–díj gyermekirodalom zsűritag is egyben, aki elképesztő szeretettel és nagy tudással értékeli a hazai, magyar éves gyermekkönyveket. Bár az utóbbi tekintetében büszke vagyok arra, hogy én is a zsűri tagjainak egyikeként dolgozhatom vele, mégis úgy érzem, hogy három gyermekes anyaként sokszor teljesen másképpen lát egy adott művet, mint én tanárként. Felmerülhet a kérdés benned is, hogy ha ennyire sokrétű, mégis miért érez késztetést arra, hogy egy teljesen eltérő irányzatban teljesedjen ki, mint író? Nos, ezt a kérdést én magam is kerestem a történetben. Hogy megleltem-e a választ? Talán igen, de majd ezt eldöntöd te magad kedves olvasó!

A rendszer ellensége 2022 nyári újdonságainak egyikeként fog megjelenni a Napkút Kiadó gondozásának köszönhetően. A borító képét és a kötetben szereplő illusztrációkat nagy lelkesen fogadtam elvégre kimondottan ízlésesek, mégis provokatívak a maguk nemében. Az alkotások Szabó Borka munkáját dicsérik, amelyeknek van egy sajátos pikkantériájuk is, de ezeket majd felfedezed magad is.

Először azt gondoltam –és jogosan-, hogy A nép igazsága című első regénynek a folytatását fogom olvasni, elvégre a helyszín adott itt is és a karakterek is ismerősként üdvözöltek legnagyobb meglepetésemre. De szerencsére erről szó sincs, hiszen ez a történet egy önálló regényként született és így, aki esetleg nem olvasta az írónő első könyvét, annak is üdítő szórakozást nyújthat a mostani regény.

A kötet elején egy kis magyarázattal indulunk, hogy mindenkinek komfortos érzés legyen a világ és kényelmesen el tudja helyezni magát a történetben. Ráadásul a szöveg most már inkább a szépirodalom felé kacsintgat, így egy új olvasóközönséget is megszólít akaratlanul is. Ettől függetlenül a „hanyag” szöveg eleganciát a pikáns és egyben bravúros nyelvezettel vegyítette az alkotó, amely gyönyörűséget okoz bármely olvasó lelkében, legyen az a szórakoztató – vagy éppen a szépirodalom lelkes követője.

„– Vegyél magad mellé annyi embert, amennyit csak jónak látsz…
– Csúcs! Akkor egyedül megyek.”

Havasfelföld nem változott semmit, sőt a maga zord világával próbálja "csábítani" az embereket. Ráadásul, hogy csak néhány karaktert említsek: Leiden, Tarja, Rafinesse, Doranna azon szereplők, akiknek gondolatain keresztül ismerhetjük meg az eseményeket. Mondhatni egy emberi természetrajz, egy igazi pszichológiai kalauz, amely a maga fanyar, néhol gúnyos szójátékaival könnyesre áztatja a hideg csípte orcánkat. Mert bizony itt szem nem marad szárazon, hol a nevetéstől, hol pedig azokon a valós és korhű társadalmi életigazságoktól, amelyek mélyre rántják az olvasó lelkét és bizony egy percre sem eresztik.

Ezek fényében még mindig úgy érzed, hogy nem akarod kézbe venni a könyvet? Ugye, hogy érdemes eljönni a Könyvhétre vagy éppen a kiadó weboldalán kutakodni érte!

Szubjektíven azt gondolom, hogy két kedvenc karakterem nélkül nem érne semmit sem ez a történet. Az egyik Tarja, aki a maga különleges világával felemeli a lelket. A másik, pedig Leiden, aki egy erős tükröt tart az olvasó elé. Ráadásul egy párhuzamot is felfedezhetünk a kötetben, amely Leiden képvisel az „átlag” ember életéből merítkezve, ezzel szemben pedig Rafinesse cseppet törtető államférfi, aki végül önbeteljesítő sorsát képtelen elkerülni és végül az alkohol foglyává válik.

„–Tényleg, mivel foglalkoztál korábban?
– Szociológus voltam – improvizált a nő, mert nem volt kedve belemenni ilyen személyes kérdésekbe.
– Az mit termeszt?
– Szociográfiákat. Jegyzeteket a mélyszegénység kultúrájáról, hogy az értelmiségnek legyen min röhögnie.
A fickó bólintott, mint aki érti. Arra gondolt, hogy alighanem látott is már szociológust, az a tag volt a krimóban, aki tréfás anekdotákat adott elő, mire két spanjával megvárták a tyúkól mögött, és a műsor után irtózatosan elpáholták.„

Akárhova is tekintek, legyen az cselekmény, vagy karakteri ábrázolás ismételten csak dicsérni tudom a szerzőt, hiszen újra képes volt felemelni, majd a mélybe taszítani ezzel az írásával. Ugyanakkor a könyv végére elfáradt a lelkem, és már csak egy bizonyos véget reméltem. Hogy azt kaptam, amit vártam? Talán igen, de mivel nincs biztos válaszom, ezért abban már bizonyos vagyok, hogy ismét olvasni fogom a regényt.

Nagyon örülök ennek a kötetnek és hiszem, hogy ez a zsáner remekül áll az írónőnek. Itt megmutathatja egy olyan oldalát is, amely a mélyben szunnyad, de ha egyszer a felszínre tör az olvasók retteghetnek, vajon milyen kalandokra csábítja éppen őket.

Ajánlom a könyvet minden olyan olvasónak, aki szereti az eredeti nyelvezetű, pikáns, de annál minőségibb humorú történeteket és elég bátor ahhoz, hogy felmerje fedezni a mélyebb gondolatiságot. Olyan üzeneteket kapva a regény által, amelyek még hosszú estéken is vele maradnak, és addig nem eresztik, amíg át nem értékeli mindenki saját környezetét.

Már csak annyi dolgod van, hogy a Napkút Kiadó vagy a Libri weboldalán megrendeled a könyvet.

Írta: NiKy