2021. május 9., vasárnap

Szöllősi Bernadett - Kabátzseb-magány

 

„Fürtjét sirató
szőlőszem mazsolává
zokogja magát.”


Amikor egy új szerzővel találkozom, mindig elfog egy bizonyos izgatottság, hogy vajon milyen hatással lesz rám írása. Bár sajnos nem egyszer volt alkalmam csalódni, de szerencsére több olyan esetet is meg tudok említeni, melyben új kedvencre leltem. A mostani értékelésem is egy ilyen könyvről fog szólni, mely először csak meglepett, majd később rabul is ejtett.

Szöllősi Bernadett – Kabátzseb-magány című alkotását utazókönyvként kaptam, amit először itt is szeretnék megköszönni. Hálás vagyok ezért az élményért. Köszönöm.

A költőnő nevével már volt szerencsém találkozni, nagyjából egy éve hívták fel rá a figyelmemet. Az akkori időkben egy „alkotó” társam mesélt róla, de aztán valamiért elkerülte a figyelmemet, amit így utólag nagyon sajnálok.

Ez a verseskötet az idei év egyik gyöngyszeme, hiszen az alig 70 oldalon annyi érzelem és intelem található, melyet átlagban csak nagyobb terjedelmű művekben tapasztaltam eddig. Az alkotó emocionális érettsége kiemelkedő, mely elsődlegesen az édesapához szóló alkotásokban és egy bizonyos életkor felismerésében mutatkozik meg. Ez a két terület önmagában is súlyos, hiszen mikor szembe kerülünk velük, komoly sokkot él át a szerető lélek, de együtt bizony komplentatív az olvasó számára.

Szeretnék három vers részletet a figyelmetekbe ajánlani. Kérlek, olvassátok figyelmesen!

Az első:

„Néha nehéz rímbe szedni, mit is érzek,
van, hogy megbokrosodnak a sorok.
Olyan lesz az egész, mint egy hamis ének,
mikor csak dadog a hang és kiszárad a torok.

Van, hogy messzire fut előlem ihletem múzsája,
és én nem érem utol, bárhogy is rohanok.
Csak leng előttem kigombolt gúnyája,
mint ujjam vége már rongyosra koptatott.

Itt minden noszogatás kósza és hiába,
vajúdni szavakat papírra bárhogy is akarok,
Kezemet béklyóként köti csókod hiánya,
és hallgatásod tollam végére köt lakatot.”

A második:

„Az én apám egy égre hullott csillag,
ő a legfényesebb pont az Orion övén,
meleg nyári éjszakán Tihanyban a visszhang,
mikor a sötét épp csak megpihen az utcák kövén.

Az én apám a mozdulat, ha hátratűröm a hajam,
minden kósza-göndör tincsemből előmosolyog,
gyerekként, ha elestem, ő volt térdemen a maszat,
és nyári égbolton az úszó felhőgomolyok.

Harmincon túl, mögöttem egy félkész-élet,
de előttem még sok vad, ismeretlen táj.
S fentről vajon kérdezed, hogy ó, mivé lett?
s talán a fejedet rázod, hogy te csacska lány.

Mond, apám, büszkén nézel rám,
onnan, hol szelek járnak és hatalmas orkánok?
És fogadod majd ugye, fogadod, majd apám,
hogy fentről, de te kísérsz el az oltárhoz?”

És az utolsó:

„Harminc után az ember lánya,
(főleg, ha égette már párszor a 'lángja')
nem siet, nem kapkod már szeretni –
elúszott hajó után nem fog eredni.

Harminc után az ember lánya,
(nem akar már játékot és nem kell a dráma)
nem áll meg félúton, sőt, vissza se néz,
törött szárnyakkal bár, de bölcs és merész.”

A kötet két részre bontható, míg az első felében a különböző verseket olvashatjuk, addig a második részben – mely ugyan lényegesen kevesebb terjedelmileg – haikuk találhatóak.

Innen hoztam két olyan szösszenetet, melyeket igen kedvemre valónak találok. Nézzétek csak!

Az első:

Ha szereted a
virágot: mező legyél,
ne üvegváza.

És a második:

„ Napjaim legszebb
csendélete: fogkeféd
fogkefém mellett.”

Összeségében elmondhatom, hogy egy nagyon kellemes élményben volt részem-olvasásom folyamán és most már biztosan állíthatom, hamarosan új könyvét veszem kézbe az alkotónak.

Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, minden olyan olvasónak, aki szereti a friss, de mély gondolatokkal fűszerezett, kortárs verseket.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, az Underground Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése