Ágoston Tamás - A repülés kezdetei

„Templom vagyok, de nincs bennem feszület.
Kert vagyok, de nincs bennem fa.
Óra vagyok, de nincs bennem idő.
Tenger vagyok, de nincs bennem mélység.
Ember vagyok, de nincs bennem egyensúly.
Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Pár napja egy érdekes beszélgetésben volt részem. Egy nagyon kedves távoli ismerősömmel úgy alakult, hogy pár órás kis délutáni eszmecserét tudtunk folytatni egy kellemes kávé mellett. Már legalább két óra is eltelt a „találkozóból”, mikor szóba került a klasszikus és kortárs költészet színessége, előnyei és hátrányai egyaránt, megemlítve egy-egy példaként szolgáló alkotót vagy művet, amelyek olvasmányainkból merítkezve kerültek felszínre. A hölgy szerint óriási eltérés van a letűnt korok nagyjai és a mai divathóbortból „majomkodó” költők között, hiszen a régmúlt óriásainak valóban volt oka drámai felhanggal szót emelni és emléket állítani az akkori események tekintetében, mint a mostani szavakat csak egymásra hányó „rajongóknak”. Őszintén szólva nagyon meglepődtem ezen a vehemens szónoklaton, hiszen tudomásom szerint beszélgető partnerem maga is amatőr versíróként tevékenykedik. Sajnos a véleményünk eltérése kissé feszült hangulatot teremtett, elvégre úgy gondoltam, hogy a klasszikus költészet virágkora és a mostani kortárs költészet divatja szinte tükörképe egymásnak. Mert, bár a mai kor szelleméből táplálkozó ember a rímek csicsás díszeit elhagyta, mégis az élet valós és valótlan képeiből állít emlékcsokrot versei által. Csak mert nem háborúról olvasunk a lapokon, még nem azt jelenti, hogy nincs miből merítkezni, véleményt formálni. Több alkotót is felhoztam példaként, de valamiért minduntalan egy név kavargott bennem. A találkozó után úgy éreztem, hogy ezzel a költővel nekem most „dolgom” akadt, így került elém a mostani olvasmányom.

Bomlasztó emberi kapcsolatok, őrület, fájdalom, halál. Ezek a pesszimista kifejezések és fogalmak cikáztak bennem, miközben ismét elmerültem Ágoston Tamás verseskötetében. Mondhatnám, hogy „déjà vu” érzés fogott el, elvégre még valamikor 2021 őszén volt szerencsém kézbe venni A visszaalvás művészete (2019) című könyvét, amely szintén nagyon depresszív hangulatot teremtett a maga groteszk valóságával és ezt a stílust örökítve vitte tovább a mostani kiadványába is. Persze, ha a kronológiai sorrendet veszem alapul, akkor pont fordítva kellene a fent leírtakat érteni, elvégre A repülés kezdetei 2017-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában. Mind a két kötetre jellemző egy bizonyos sajátos felhang, - akár mondhatnánk egy láthatatlan narrációnak is -, amely a sorok között megbúvó üzenetekkel, szarkazmustól váladékozva emlékeztetik az olvasót az élet árnyékos oldalára. És ha mindez nem lenne elég, a borítón látható fotó a Mary, a gyilkos elefánt kivégzése című fényképfelvétel (ismeretlen szerző, 1916) felhasználásával és tovább gondolásával a szerző tervezése látható.

Kép: NiKy m.i.
 

A versek rendkívül deprimáltak, ámbár a költemények alapjaiként szolgáló emberi kapcsolatok témaköre sem okoz ebben a formában boldogságot. Apa – fia, férj – feleség kontaktusok kerülnek felszínre, de mindezekre végig rávetül egy bizonyos árnyék. Az apa nehéz emberként érződik a sorokban, sokszor vissza-visszautalva azon elborzasztó pillanatképekkel, amelynek olvasása önmagában is lesújtó, nem hogy átélése. Ilyenkor mindig abban reménykedem, hogy a szerző ezekben a sorokban éppen valami „bódulat” hatása alatt veti le sorait, nem pedig az emberi agy által lefagyasztott és néhol olvadásnak indult emlékmozaikok kerülnek felszínre akaratlanul is.

 „Míg anyám a könnyeit törölgette a ravatalozóban,
lehúztam apám ujjáról a fekete pecsétgyűrűt
a koporsó fölé hajolva. Gaztettemre nem derült fény,
mert mikor megkérdezte, hova tűnt a gyűrű,
ájtatos arcot vágtam, mint a múzeumi teremőr,
aki nem érti, ki kenhetett fikát az észak-itáliai mester
halhatatlan remekére. Nem tudom, mi ütött belém
mostanában. Minden nap felhúzom a gyűrűt,
mint szeretkezés előtt az óvszert, még az érzés is
hasonló, nem mintha egy ágyban szeretnék feküdni
apámmal, de egyre jobban hasonlítok rá, és ez
aggaszt. Reggelit adok a gyereknek, ellenőrzöm
az iskolatáskát, megcsókolom a feleségem száját
az ajtóban. Aztán benyúlok a festmény mögé,
amin egy sovány kisfiú egy szakállas öregember
előtt térdel. Általában a szőnyegen fekszem ilyenkor,
persze öltönyben, nyakkendőben, megpróbálok
nem lélegezni. Elképzelem, hogy üres kagyló
vagyok egy méregzöld akvárium alján. (…)”

 És felmerül bennem a kérdés: vajon milyen nő lehet, akit ez a férfi szeret? Feleség, akitől bármit kérhet szeretett férje, vagy egy „házicseléd” kis köténykében, magassarkú cipőben? Mindenhol rend és fegyelem vagy a szanaszét hajított dolgoktól már elférni sem lehet, de a fehérnépnek semmire sincs ideje? Milyen lehet mikor csillogó szemébe néz a társa? Vajon ez a kapcsolat szerelemtől tüzelt vagy csak a megszokott mozdulatok vezérelik az agyban dolgozó „vezérlőpultot”?

Kép: NiKy m.i.

„Kisettenkedtem a fürdőszobába, mert pisilnem kellett.
Már a kezemet szárítottam a radiátor fölött,
mikor berontott a feleségem , és felelősségre vont
a kutya miatt, akinek nem építettem házat karácsony
előtt. Könyörögtem, fejezze be a vádaskodást,
menjen vissza aludni, mindjárt megyek én is.
De előrántott a bugyogójából egy kést, s megfenyegetett,
hogy leszúr, ha nem lopok rózsát a plébános télikertjéből
Ötven szálat. Ez így nem mehet tovább, mondtam,
sürgősen el akarok válni. Erre pofon vágott,
mint amikor megkértem a kezét, de szűk volt
a gyűrű az ujjára. Akkor kellett volna gyanút fogni.
Most már el kell viselnem a rohamait, különben
az apja keresztre feszít a kávéház előtt,
ahol én vagyok a pincér. Ez történt a filozófia
tanárral is, aki a feleségem első férje volt.
Szegény ördög napokig sírt, mielőtt futni hagyták.”

Persze eme családias felsorolásból az édesanya sem maradhat ki, elvégre ő mindennek a kezdete. A jó példával járó, meleg ölelésbe vonó kegyelem, ahol akkor is el tudunk bújni, ha a világ felrobbanni látszik… vagy mégsem?

„Füstölgő gödörben alszom, mint egy boszorkány.

Fejem alá igazítom a megölt szarvas koponyáját,

ha zavar, hogy horkolok. Van hely itt kettőnknek is,

egyetlenem. Az anyám vagy, de úgy szeretlek,

mintha a nővérem lennél. Mielőtt kipréseltél

magadból, felírtam egy szót a méhedre.

Az ördög akarta, aki a kisujjamban lakik.

Később az inkvizítor szemében is láttam.

Régen az apám volt, de erről inkább ne beszéljünk.”

Kép: NiKy m.i.

Annyi furcsa, néhol őrjítő gondolat tárult szemeim elé. Hol vacogtam, mert a lelkem üres héjként tátongott, hol üvölteni tudtam volna, hogy ezt már nem lehet elviselni… Kínok között meghalni, pedig a halál nem adja ingyen magát. Mindenért fizetni kell… ki gonoszsággal, ki mással, de semmi sincs ingyen.

„Gonosz vagy, mint a tüdőbeteg bohóc, aki vért köpött a tejeskávéba.”

Összességében úgy érzem, hogy cseppet gyengébb lábakon állt a mostani költemények világa. Még mindig nem tudom beazonosítani, hogy a szerző valami ismeretlen eredetű, különleges „bódult” állapot hatására, vagy egy gondoktól terhes élet néma kiáltása által vetette papírra a verseket. Oly mindegy is, hiszen a titokzatosság fátylát még nem fogom tudni felemelni, de egy biztos, ezek után a harmadik, most megjelent verses kiadványát is meg fogom venni. Kell, akarom, nem eresztem. Minden erőmmel azon leszek, hogy visszatérhessek ebbe az ólomsúlytól elnehezült versemlékbe.

Ilyenkor szoktam ajánlani a könyvet, de most igazán tanácstalan vagyok őszintén szólva, mert ha létezik horror költészet, akkor a mostani alkotó eme műfaj teremtőjének egyike. Az élet pokláról nem szívesen olvasunk, hiszen nyomasztó és fullasztó is akár, de ha nem vesszük figyelembe, akkor semmivel sem vagyunk jobbak, mint a látó „vakok”. Mindenről jó tudni és széles körben mélyíteni az ismereteinket, persze az már más kérdés, ennyi tudással még élvezhetjük-e a „gondtalan” életünket. Tehát ezek után mindenki saját felelősségre vegye kézbe ezt a vékony, de annál tartalmasabb kötetet. De ne mondjátok, hogy én nem szóltam időben!

„Minden embernek van egy mondata, melyet élete folyamán megért.”

Amennyiben mégis a vakmerőséget választod, akkor nem kell mást tenned, mint a Napkút Kiadó weboldalára ellátogatnod. 

Írta: NiKy

H. G. Wells - Dr. Moreau szigete

 

„A fájdalom nem más, mint beépített orvosi tanácsadónk, amely figyelmeztet és ösztönöz.”

Azt szokták mondani, hogy két féle olvasó létezik: az egyik szereti a klasszikus irodalmat, a másik ódzkodik tőle. Szerintem én valahol a kettő között helyezkedem el, mert bár a könyvtáram szép számban gyarapodott - az elmúlt évekre visszatekintve - ilyen típusú könyvekkel, mégis úgy gondolom, hogy sokkal kevesebbet veszek kézbe, mint szeretném. Ennek nagyon egyszerű oka van, mégpedig az aggódás. Talán hétköznapi dilemmával küzdök és jó érzés lenne, ha mások megerősítenének abban, miszerint szorongásom alapja nem is olyan ritka. Feszengek minden alkalommal, hogy vajon mennyire leszek képes belemerülni az adott kor szellemébe. Vajon a XXI. századi szabad gondolkodásom képes lesz-e egy-egy karakter helyzetét megfelelően megérteni, érzékelni, látni és empátiával fogadni? Nyilván ez felmerülhet a szórakoztató irodalmi szférákban megjelent kötetekre is, de mégis úgy érzem, ott kevésbé vagyok kitéve ennek a negatív előítéletnek.

Mindezt azért vázoltam fel már az elején, mert eme kötet is „áldozatául” esett a fent említett dilemmámnak. Sokáig húztam az olvasását, közel két éve már, hogy polcom lakójává vált, de egészen eddig váratott magára. Most is elsődlegesen egy közös olvasói kihívás alkalmával döntöttem úgy, hogy ezt a kötetet veszem kézbe. Hogy megbántam-e?

Herbert George Wells (1866. szeptember 1 – 1946. augusztus 13) angol szerző, akit a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotói között tartanak számon. Elsődlegesen science fiction stílusban írt könyveiről ismert, de számos más műfajban is alkotott az utókor számára. Nyugati típusú, szocialista nézeteket vallott, amelyeket nyíltan felvállalt a világ előtt, ezért számos regényében találhatunk politikai vagy szociális jellegű utalásokat is.

Az író természetesen nem volt számomra ismeretlen, hiszen valamikor középiskolás koromban: A láthatatlan ember című regényét volt szerencsém forgatni. Akkoriban pozitív véleménnyel csuktam be a kötetet, ezért ebből az érzésből merítkezve, már bátrabban merültem el világában.

H. G. Wells – Dr. Moreau szigete című regénye számos kiadást élt már meg hazánkban is. Az én könyvtáramban a Németh Gyula által illusztrált kiadvány található, amely 2020-ban jelent meg a Cser Kiadó gondozásában. Ennek a kiadásnak nagyon erős és kissé groteszk „díszei” azok az illusztrációk, amelyek a történettel párhuzamosan haladva tárják az kíváncsi olvasó elé magukat. A kiadvány végén található albumot érdemes külön is részletesen szemlére venni, akár úgy is, miközben a történetet olvassuk éppen.

„Az állat lehet vérszomjas és ravasz, de hazugságra csak az ember képes.”

Történetünk főhőse, Edward Prendick egy fiatal természettudós, aki hajótörést szenved. Több napos hánykolódás után, amikor már úgy érzi, hogy csak a halál lehet számára megváltás, nagy „szerencséjére” megmenti egy különös férfi. 

Kép: NiKy m.i.

Montgomery „szokásos” beszerző útján talál rá Prendick-re, akiben az élet már alig pislákol. A két férfi között kialakuló, kissé torz és bizalmatlan ismeretség egy olyan szigetre vezeti el őket, ahol a halál megváltás és a törvények szigorú betartása az élet kulcsa.

Dr. Moreau egy kissé torz lelkű orvos, aki hosszú évtizedek óta tanulmányozza az állatok világát. Kísérletei által új fajok felfedezésére törekszik, amelynek eredményei a szigeten garázdálkodó furcsa teremtmények. Vajon az embernek mennyi joga van ahhoz, hogy beleszóljon az evolúció körforgásába? Milyen szinten változtatható meg az ösztön, amely születésünktől fogva magunkénak érzünk? És hol a határ, ha ezért a fájdalom és könnyek folyója egyszer kitör medréből?

„Ha tudom, hogy mindez a szenvedés a szomszéd szobában némán megy végbe, így visszagondolva, azt hiszem könnyebben elviseltem volna. Ilyen szánakozás csak akkor tör ránk, amikor a szenvedés hangra talál, és az idegeinket tépi.”

Kép: NiKy m.i.

Őszintén szólva ez a regény sokkalta többről szól, mint azt elsőre remélni mertem. Az emberi és állati ösztön párhuzam ennyire éles szemléltetésével igen ritkán találkozom, úgy gondolom. A halál és élet közti vékony határvonal számos szerzőt megihletett már, de a két biológiai kategória közti eltérés és azonosság ebben a kötetben új értelmet nyer magának. Az ember elsődlegesen attól egyéni, hogy egy igazi túlélő évezredek óta. Az állatok és növények pusztulásával, vagy éppen reinkarnálódásával egy örök körforgás részeként fejlődik. Ámbár a tudomány előrehaladás nem egyenlő az ösztön és gondolkozás fejlődésével. Vajon mennyire vagyunk másabbak, mint századokkal élt elődeink és az életünkért való harc esetén, döntéseink feljebb vagy lentebb taszítanak minket a ranglétrán?

„(…) a szellemi berendezés képlékenyebb, mint a testi. Egyre többet tudunk a hipnózis tudományáról, amely azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a régi ösztönöket újakkal válthatjuk fel, átprogramozhatjuk, kicserélhetjük az öröklött beidegződéseket. Az úgynevezett erkölcsi nevelés jórészt az ösztönök mesterséges idomítását és megcsúfolását jelenti, így lesz az önkényeskedésből bátor önfeláldozás, az elfojtott szexualitás pedig vallásos ájtatoskodássá szelídül.”

Szubjektíven vallom, hogy az állatkísérletek nélkül nem tartana itt az orvostudomány, ugyanakkor nagyon paradoxon részemről ez az állítás, hiszen állatvédőként elítélem ezeket a kínzási folyamatokat. Minden élőlény teljes joggal él ezen a bolygón, ahogy az ember is. Bár az utóbbi faj már szinte teljesen kizsigerelte a természet által „felkínált” élőlények testét, lelkét. A habzsoló életvitel, a bőséges pazarlás egyenesági következménye, amely minden életformát veszélybe sodort, beleértve az egyeduralomra törő antropo fajt is.

Kép: NiKy m.i.

Ennek a történetnek a horror oldala számomra nem maga a szörnyekből álló szerzetek leírása és léte, mind inkább egy elborult – géniusz - elme apoteózisa, aki a határok átlépését természetesnek véli és ezáltal egy új világot teremt. Belegondolni is rémisztő, hogy való világunkban hány ilyen „tudomány embere” él, aki a saját – torz - meglátásait más fajok gyötrelmein keresztül kívánja megvalósítani…

„Tilos négykézláb járni: tiltja a Törvény. Hát nem emberek vagyunk?”

Összességében úgy érzem, hogy alaptalanul „féltem” tőle, hiszen nagyon magával ragadó volt. A történet több szempontból is kihívás az olvasó számára.

Lényegében úgy gondolom, hogy az emberi természet még mindig többnyire terra incognita és bőven vizsgálatra szorul. A könyv a klasszikus irodalom egyik különlegessége és számomra a többször olvasós kategóriába került.

Ajánlom azon olvasóknak, akik szeretik a klasszikus science fiction/horror irodalmat, nem rettennek meg a képzelet árnyékos oldalából született teremtményektől és szívesen merengenek el az emberi ösztön és az evolúció tematikáiról. És egy kis gondolkodni való a végére:

„Magam sem tudom megmagyarázni azt a furcsa ellentmondást, hogy miért éppen akkor ébredtem rá, mennyire emberi teremtménnyel van dolgom, amikor a legállatiasabb helyzetben találom: ahogy izzó szemét reám veti, és vonásait eltorzítja a félelem.”

Amennyiben elmerülnél ebben a világban, vagy csak éppen egy kis borzongásra vágysz, akkor érdemes megrendelned a könyvet a Cser Kiadó weboldalán.

Írta: NiKy

Philip K. Dick - A jövő orvosa

“Ahogy visszafelé hajtottak Stenog házához, Parsosn a csillogó szemű férfiakat és nőket nézte az utcán. Erős orrok ás állak. Makulátlan bőr. Impozáns férfiak és telt keblű nők szép faja, mind fiatalságuk teljében. Nevetve élik az életüket a remek városukban.

Egy ízben megpillantott egy férfit meg egy nőt egy keskeny rámpán, két tornyot összekapcsoló csillogó fémszálon. Egyik sem volt idősebb húsznál. Kézen fogva iparkodtak, beszélgettek és mosolyogtak. A lány arca kicsi és éles volt, karja karcsú, apró lábfejét szandálba dugta. Meleg arca tele élettel és boldogsággal. És egészséggel.

Pedig ez a társadalom a halálra épül. A halál a mindennapi életük része. Emberek haltak meg, és senkit nem zavart, még az áldozatokat sem. De ez akkor is helytelen. Természetellenes. Az embernek ösztönösen védenie kell az életét. Minden más elé helyezni. Ez a társadalom a minden létformára jellemző alapvető ösztönt támadja.

- Maguk keblükre ölelik a halált. – Nehezen tudta kifejezni magát. – Maguk örülnek, amikor valaki meghal.

- A halál a létezés ciklusának része, éppen annyira, mint a születés. Látta a Lélekkockát. Az ember halála ugyanolyan fontos, mint az élete. – Stenog szaggatottan beszélt, mivel a forgalom miatt kénytelen volt a vezetésre koncentrálni.

És mégis, mindent megtesz a baleset ellen, gondolta Parsons. Óvatos sofőr. Ami ellentmondás.”

Philip K. Dick - A jövő orvosa című regénye 2021-ben jelent meg az Agava Könyvek Kiadó gondozásában. Az írói életmű sorozat eddig megjelent köteteinek hangulatához jól illeszkedő borító véleményem szerint ötletes módon sugallja a nem hétköznapi történet tartalmát.

Főhősünk Jim Parsons orvos, aki valahol egy futurisztikus Amerikában éppen munkába igyekszik, amikor egy különönös baleset következtében a távoli jövőben találja magát. Látszatra a körülmények nem sokat változtak, ám hamarosan kiderül, hogy a kissé túlvezérelt társadalmi mérnökösködés következtében egy olyan társadalom jött létre, ahol a születésszabályozás algoritmikus alapon történik és orvosnak lenni, haldokló vagy sérült emberek életét megmenteni az élet fundamentális törtvényeinek megszegésének és ezáltal főbenjáró bűnnek minősül.

Egyre inkább lehull a lepel a boldog társadalom illúziójáról és bizony kiderül, hogy kemény diktatórikus eszközökkel történik a rend fenntartása, hiszen érthető módon nem mindenkinek tetszik, hogy élete bármikor, akár egy banális hétköznapi balesetben is véget érhet. Hősünk hamarosan egy nagyobb terv részévé válik, amelynek nem kisebb célja van, mint megváltoztatni a történelem menetét.

Kép: NiKy m.i.

Ennyi talán elég is lesz a cseleményről, minden további részlet feltárása már spoiler kategória lenne. Sajnos azt kell, hogy írjam, hogy a történet számomra több sebből is vérzik. Egyrészt nehezen tudom elképzelni, hogy bármilyen szintű prosperitás, tőkefelhalmozás és ezáltal civilizációs fejlődés végbemehet egy olyan társadalomban, ahol mindenkinek az élete egy hajszálon múlik és teljesen kiszámíthatatlan a jövő. Persze mondhatjuk, hogy az ókorban vagy akár a középkorban is olcsó volt az élet, de földi pályafutásunk meghosszabbításának, az egészség megőrzésének ösztöne kezdettől fogva jelen volt. Nehezen tudtam magam elé képzelni ezt a jövőbeni fejlődő társadalmat, ahol mindent a jó génkészletek öröklődésére, a darwinizmusra és a vakszerencsére bíznak.

Kép: NiKy m.i.

Másik alapvető problémám pedig az időutazás paradoxona és az abból fakadó logikai bonyodalmak. Bár az író igyekezett másfajta szemszőgből megközelíteni, de nekem nem állt össze az agyamban az ok-okozati láncolat, amely ne kérdőjelezné meg a könyv teljes jelenét (illetve jövőjét) a múltban tervezett ekkora kataklizmaszerű beavatkozás hatására.

A könyv pozítívuma, hogy az írótól megszokott módon nagyon olvastatja magát, és számos érdekes és egyedi ötletet vet fel egy lehetséges jövőt illetően, mégha azok nekem kissé elrugaszkodottnak is tűntek, dehát valahol a sci-fi műfaja végülis pont erről szól. A szerző rajongói biztos élvezni fogják, de a semleges olvasóknak nem tudnám tiszta szívből ajánlani, vannak sokkal jobb Dick-munkák is, érdemes inkább azokkal kezdeni az ismerkedést. Úgy érzem mindig fontos kiemelni, hogy ez a könyv például eredetileg 1960-ban jelent meg, érdemes tehát a megfelelő kontextusban is kezelni, ugyanis a sci-fi ritkán időtálló műfaj, de a szerző legtöbb művének jól sikerült az időutazás.

 Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha az Agave Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatsz. 

Írta: Süni