Hogy őszinte legyek nagyon megrázott ennek a könyvnek a
tartalma. Nem is egészen azt kaptam, mint vártam borítója alapján, elvégre, ha
ránézünk, egy cseppet giccses képet látunk. A színek és a formák egyaránt
dominánsak, kicsit túlzsúfolt hatást keltenek. Amit talán csillagoknak szánt az
alkotó egy esti égbolton, azok inkább hópelyhek benyomását keltik. Akár apró
kiragadott mozzanatok a történetből. Feltételezem, hogy a zöld szín egy növény
levelére utal. Erre lett fehér színnel a cím rányomtatva, beterítve majdnem az
egész borítót és végül naranccsal az író neve. Fullasztó, tömény, mégis szemet
gyönyörködtető, és mint olvasás után rájöttem, túlzó jellege ellenére hűen
tükrözi a tartalmat. Ocean Vuong egy vietnámi származású író, aki nagyon
fiatalon az Egyesült Államokba menekült családjával.
Tulajdonképpen róla, és a felmenőiről szól elsődlegesen a
könyv a történelem színpadán. Természetesen sokkalta több mint egy egyszerű
családtörténet. Az író levélben vallja meg múltját, édesanyja és nagyszülei
életének apró pillanatait, melyek a kötet végére egy teljesen megrázó egésszé
állnak össze. A könyvet három részre tudnám bontani.
Az első rész egy viszonylag könnyebben befogadható
pillanatcsokor, mely magáról az alkotóról szól. Gyermekkorának pillanatai
elevenednek meg a lapokról, különböző érzelmi viharok tombolnak, és a sok a
szerzett, mély seb, melyek nem csak lelki, de testi hegeket is rejtenek. A
második rész, már sokkalta nehezebben fogadható be. Az író feleleveníti
családja múltját, bemutatva a háború okozta szörnyűségeket. Feltépve azon
sebeket, amelyekre a nagy bölcsek csak az időt tudják gyógyírként javasolni. De
bizony vannak olyan, mély sérülések, melyeket sem az idő, sem egy teljesen más
világ nem tud eltüntetni. A begyógyult felszín alatt mérgezi a lelkünket,
folyamatos gyötrődést okoz hordozójának és olykor a külvilágból érkező
hétköznapi hangok is teljesen visszarántanak a múlt poklába. Mert, aki egyszer
megjárta a vietnámi háború fortyogó poklát, soha nem lesz már régi önmaga. Akár
harcolt, akár túlélője volt annak a borzalomnak, míg él viseli annak nyomait. A
harmadik rész, pedig az anyasággal járó kihívásokat mutatja be több generáción
keresztül. Szembe állítva a romokban heverő halott világot egy féltő anyai szív
kitartó dobogásával. A vörös fátylon át is csak azt érzékeltem olvasásom
folyamán, hogy anyának lenni ugyan felemelő érzés lehet, de ugyanakkor egy
egész életen át tartó katonaság is egyben. Mely olyan mély hűséggel párosul,
melyet nem lehet beazonosítani és igazán csak az értheti eme sorokat, akinek
már megadatott ez az állapot.
Az egész könyvre jellemző az apró pillanatképek
felelevenítése, sok titokról lerántódig az a bizonyos lepel és rengeteg
fájdalommal kell szembenéznie olvasónak és szereplőnek egyaránt. A hangulata
gyomorszorítóan szomorú és fájdalmas. Én is úgy írom ezeket a sorokat, hogy
folynak a könnyeim. Egyáltalán nem bántam meg, hogy olvastam, de egy jó ideig
nem fogom újra kézbe venni.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése