"Minden ember a halállal szemben éli az életét. És mindenki ad ezekre a kérdésekre egy saját választ." - Interjú Kereder Márk szerzővel

 

Sokszor hangoztatom, hogy mennyire fontosnak tartom a hazai szerzők színes palettájából való olvasást, hiszen számos esetet fel tudok csak jómagam sorolni, amikor „egykönyves” szerző munkásságát ismertem és szerettem meg. Hogy ne menjek messzire a mostani beszélgető partnerem is ebbe a kategóriába esik. Kereder Márk - Mike Overton, a Rendszerenkivüli című kötetét tavaly ősszel olvastam és nagyon jó benyomást tett rám. A könyvről, életről és számos érdekes témáról kérdeztem. Tartsatok velünk!

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet. Kérlek, mesélj magadról! Hogyan született meg az ötlet, hogy könyvet írjál?

Én köszönöm a lehetőséget. Amatőrként azt hiszem nekem kell megköszönni bármilyen alkalmat, amikor szélesebb körökhöz eljuthatok. Nem biztos, hogy ez a legjobb szitu arra, hogy elmondjam: nagyon tisztelem és becsülöm, amit csinálsz. A dolgaiddal sok embernek teszel jót. Szóval tényleg köszönöm. 

Akkor először az olvasásról. Merthogy szerintem az írás-olvasás igen organikusan összefügg. Erről a viszonyról szeretnék majd később mondani pár dolgot, de a kérdés kapcsán maradjunk picit az olvasásnál. Az irodalommal – ezen belül a fikciókkal is – gyakorlatilag együtt nőttem fel. Nem szülői noszogatásra, hanem egyszerűen amióta az eszemet tudom, szeretek olvasni. Ezt én nem „igényességnek”, vagy valami fennkölt, magasabb rendű póznak tartom, hanem csupán egy tulajdonságomnak tudom be. Más biciklizett, focizgatott gyermekkorában – persze én is valamennyit –, de én imádtam olvasni! Szinte bármit. Emlékszem, talán az első Sci-fi az életemben az Arthur C. Clarke „Gyermekkor vége” volt. Ezt 11 évesen olvashattam azt hiszem, előtte pedig a szülők polcairól, vagy amit a kezembe nyomtak. Említett mű pedig megpecsételte a sorsom. Onnantól kezdve az olvasmányélményekben is tudatosan a fantáziát kerestem. Persze az ember sokszor olvas klasszikus szépirodalmat is. Egyébként ott is megtalálni a fikciót és a fantasztikumot. Ezt talán nem kell részleteznem. És azt is gondolom, hogy közülünk, könyvszeretők közül bárki tudna mondani szépirodalmi kategóriába illő fantasztikus írást. Ezért nem szeretem, ha külön pozícionáljuk a SFF irodalmat és a szépirodalmat. Az én fejemben nincsenek külön kategóriában. Egy dolog van csak gyakorlatilag: az emberi természet. És annak különböző lepárlásai. A kategorizálásunk tehát önkényes? Persze, hogy nem; de nem fekete-fehér ez sem, mint ahogy semmi sem. Ahogy van létjogosultsága a természetet fizikára, kémiára, stb… szétosztani, de lényegében a teremtés egy koherens egész, szükségszerűen. Ilyen értelemben annak a kifejezésnek, hogy „természetfeletti” szerintem nem sok értelme van. Minden a teremtés és a természet része. A szellemszféra is – amennyiben létezik – és teológiai értelemben a Gonosz is a természet, a teremtés szerves része. De elkanyarodtam, elnézést, nagyon hajlamos vagyok erre.

Visszakanyarodva: továbbá az olvasás szeretete az, ami utat tör a képzelt fogalomkörök között. Vannak igényes és számomra kevésbé jelentős írások mindenhol. „Még a magasztos szépirodalomban is van felejthető?!” – kérdezhetik kerek szemekkel. Most provokatív leszek: szerintem van. Példát tudnék mondani, de nem akarok.

Eszembe jut a mondás, miszerint „attól még, hogy nem értenek meg, nem vagy művész”. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a művészet attól művészet, hogy célba talál. A művészet nem öncélú. Nem önimádó. Nem pozőr. A művészet keresi az Embert; a jó mű pedig meg is találja. Ha az író ezt nem produkálja, a műve nem ér fabatkát sem. Ha nem érinti meg az Embert, kb. annyit ér, mint a papír fűtőértéke, amire nyomtatták. És lehet, hogy az interjú apropójaként szolgáló írásom is ilyen! Komolyan, lehet! Viszont ezt csak az Olvasó döntheti el olvasás után. Én nem tudom eldönteni, mivel én „benne vagyok” az írásban, én nem tudok kívül kerülni, hogy rálássak. Nem tudom, jó-e az írásom. Hogy kiadták, az azt jelenti, hogy a kiadó Vezetőjének tetszett és kockáztatott. Örökké hálás leszek neki ezért.

Vissza a kérdéshez: hogyan kezdtem el írni. Szóval az olvasás volt előbb. És cirka 37 évig kellett taposnom a Föld nevű bolygó talaját, hogy valamiképp olyan kósza gondolatom támadjon, hogy leírjak valami, egy fejben (talán) spontán összeálló történet-félét. Körül-belül 5 éve, 2016 táján mentettem el egy Word dokumentumot más néven, mint „valami munkaszám és Építész Műszaki Leírás”. Ez egy kis SF novella volt, „Kegyelem” címmel, egy mienktől gyökeresen eltérő, de organikus létforma – kvázi értelmes medúzák – világa, akik kollektíven gondolkodnak, tudnak egymás gondolatáról, emlékük is bizonyos fokig közös, s ezek a lények kollektív öngyilkosságot követnek el. Hogy miért? Akit érdekel, elolvasható neten, a nevemmel könnyű rákeresni. Fogalmam sincs, miért írtam le. Semmi célom nem volt vele. Na, de! Innentől kezdve rengeteget írok! Valahogy rákaptam az ízére. Olyankor nem ott, a billentyűzet előtt vagyok, hanem valóban – és ezt egy bizonyos értelemben érthetjük szó szerint is – ott vagyok, én vagyok, akivel megtörténnek a dolgok. Ez valószínű tudatzavar. A szó „jó” értelmében, mint ahogy egy mély meditáció megélése is a valóságból kivonja az elmét. Azt hiszem ez ilyenkor nem a mindennapok alap-elmeállapota. Menekülés a valóságból? Talán igen. Ahogy az olvasás is az.

Tehát mondhatni későn kezdtem az írást, de azóta nem értem a kérdést, ha megkérdezi valaki: „Most írsz valamit?” Mindig írok. Sokszor többet párhuzamosan. Nem értem, miért kell kérdezgetni!? Persze ez vicc volt, de valóban idegenül hat már számomra a nemírás gondolata. Hát így van ez nálam.

Azt viszont kikérem magamnak, hogy „írónak” nevezzen bárki. Én nem az vagyok, nem abból élek. Szeretek írni, ennyi. Ez nem álszerénység. Borges például író, vagy Krasznahorkai. Én nem. A hideg kiráz a gondolatra, hogy egylapon emlegetnének említett Íróistenekkel. Én nem abban a ligában focizok. Képzeljük el, mi lenne, ha mondjuk én lelkes amatőrként hétvégente focizok és valaki együtt emlegetne Messi-vel! Nem! Annak a szónak, hogy „író”, kultusza és magasztos értelme van. Nem akarom a – ha talán nem is dilettantizmusommal, de mindenképpen – amatőrségemmel beszennyezni. Ismét provokatív leszek: nekem nem lesz „írói oldalam” sem a facén. Nagyon nem lenne elegáns. Elnézést a véleményemért azoktól, akik máshogy gondolják ezt a témát. Én az íróság és a magam relációját taglaltam fentebb, nem másét. 

A könyved témakör tekintetében igen sokrétű, gondolok itt az evolúciós történelemi kitekintésekre, egy bizonyos transzcendens keresésére vagy az emberiség létezésének okaira. Hogyan született meg a történeted alapötlete? És milyen szándékkal gyúrtad egy történetté ezeket az amúgy sem könnyű témaköröket?

Ezek a kérdések – a létezés mibenléte, stb… – alapkérdések az ember számára. Szerintem ettől Ember az ember. Az önreflexiótól. Ennek a megléte sorol bennünket ebbe a kategóriába. Nem a tudás, nem az eszközhasználat pl. Sok állat tud a környezetéről sok mindent, sok állat használ egyszerű eszközöket is és itt sem kizárólag a majmokra lehet gondolni. De a saját maga létezésének attribútumait csak az ember kutatja.

Minden ember a halállal szemben éli az életét. És mindenki ad ezekre a kérdésekre egy saját választ. Én ebben a könyvben egyfajta opciót adtam. Pusztán a szórakoztatás volt a szándékom. Én sem a leírt opcióban hiszek. Csak játszottam. A következő még furcsa is lehet annak, aki olvasta tárgyi írást: én agnosztikus vagyok, tehát én nem tudom megmondani, létezik-e isten. Egyszerűen nem tudom. Szerintem ebben a létsíkban nem lehet „kitalálni”, mi van ezen túl, maximum fel lehet állítani opciókat és azokat lehet versenyeztetni egymással, de biztosat senki sem tud. Ez így lett megalkotva (tudom, hogy ez a szó ide önellentmondás). De az alkotó juszt sem fedi fel magát, hiába és bármilyen szépen kérjük. És ha már nem tudhatunk semmit, legalább röhögjünk ennek a nemtudásnak az abszurditásán! Legalább ez a félmosoly legyen a miénk! Ez az írás egy ilyen félmosoly. Ha már úgy kell leélnünk egy életet, hogy nem lehetünk 100%-ig biztosak a lényeges dolgokban, ennyi mosolygás talán jár.

Szoktam mondani, hogy ha már ennyire ki lett velünk cseszve, hogy szuper-szenzitív lényekként le lettünk rakva egy ellenséges környezetbe – mert gondoljunk bele: önmagunkban, ahogy ide jöttünk, ahogy megszülettünk, még egy éjszakát sem bírnánk ki a vadonban, ami a természet alapállapota, sőt, bizonyos szempontból az alapállapot az a mélyűr kietlen sötétsége, vagy egy gázbolygó milliófokos magja, nem egy lényekkel teli, különleges és egyedi életbuborék,  mint a Föld  – szóval ezt az arcpirító disznóságot kötelesek vagyunk a bajtársaink számára – akik ugyanebben a cipőben járnak – ellensúlyozni, hidegvizes borogatásnak lenni a lázas homlokon. Enyhíteni a szenvedést. (Mert akinek nem nyilvánvaló, hogy az élethez igen szervesen a szenvedés is hozzátartozik, az nem ebben a világban él. Az organikus alapzatunk és az egész idegrendszerünk fogékony a szépre is és egyúttal a fájdalomra is. A fájdalom elkerülhetetlen, akármilyen szép és rózsaszín életutunk van. Például fáj egy szerettünk elvesztése. Akinek nem fáj, az pszichopata, de most az ember alapállapotáról beszélek, amikor játszik a dologban egy „léleknek” nevezett, illékony valami is. Ha van Teremtő, akkor úgy teremtett minket, hogy érezzük a fájdalmat és tett is arról, hogy legyen benne részünk. Ugye mennyire furcsa ezt nyíltan kimondani? A következőkben sarkítok az érthetőség kedvéért: furcsa, hogy mondjuk egy csecsemő rákleletét Istennek köszönhetjük? Ugye nem a csecsemőnek?! Ugye egy mindenható, jóságos Isten megakadályozná ezt? Mert egy mindenható és jóságos Isten meg TUDná és meg AKARná akadályozni ezt az ártatlan szenvedést. Ezt hívják egyébként a „rosszból vett” ateista érvnek, ami szerintem a legerősebb ateista érv és megfelelő cáfolatot még nem adott senki – számomra megfelelőt nem, pl. a kifürkészhetetlen hatás sem az számomra, stb... Ahogy Isten létére/nemlétére sem tudunk számomra megfelelő igazolást/cáfolatot. Zárójel be.) Szóval enyhíteni kell a kínt. Ennyit tudunk csak csinálni. Legfőképpen úgy, hogy nem okozunk több szenvedést másnak. (Sem magunknak.) És mondjuk úgy, hogy örömöt okozunk másnak. Én ezzel a könnyvel örömöt szeretnék okozni. És ha már csak egyetlen embernek tetszik, már megérte.

A regényed sci-fi a javából, ahogy a témakör is utal rá. Ebből arra következtetek, hogy nagy érdeklődést mutatsz a jövőkutatás és csillagászat iránt? Esetleg gyermekként is jellemző volt rád ez az érdeklődés? Meghatározta a régi álmaid, vágyaid a történet kialakulását?

Ha már muszáj kategorizálni akkor azt mondanám, hogy a Sci-fi-vel olyan gondolatokat el lehet mondani, amik engem foglalkoztatnak. Egyszerűen adja magát ez a dolog, ha Istent keressük; a Sci-fi az istenkeresés legjobb ruhája. Szóval nem különösebben a csillagászat/jövőkutatás érdekelt, és ennek hatására jött a Sci-fi, hanem fordítva: a Sci-fivel tudom ezeket elmondani. Egy jó Sci-fi-ben az űrhajónak, időugrásnak, stb… csak kellékeknek, díszleteknek szabad lenniük, az igaz mondanivaló az üzenetben kell, hogy lakozzon szerintem. Az üzenet pedig minden esetben – ahogy már mondtam – valamilyen formában az emberi természettel van kapcsolatban.

Úgy tartják, hogy a legtöbb író nagy könyvszerető is egyben és pont ezért érdekelne, hogy rád milyen írók, netalán kutatók és tudósok voltak és vannak hatással? Ki az az egy személy, akitől bármikor szívesen olvasol és miért? 

Ahogy említettem, mindig a fantasztikum vonzott; ezeket fiatalként a könyvtárban azon a polcon találtam, ahol a legszínesebb, puhaborítós könyvek voltak. De természetesen sokat olvastam a konzervatív szemüvegen keresztül szemlélődők számára vállalhatóbb íróktól is: nekem Szerb Antal kifejezetten fantasztikus, vagy misztikus, vagy Karel Capek, vagy Borges. Mindig éppen aki „megfog”. Egy időben pl. PKD-kattant voltam. Régiektől pedig mindenevő vagyok. Az újaknál vannak hiányosságaim, de az éves antológiákat olvasom és próbálok lépést tartani, de azt hiszem sohasem fogom feladni a régiek olvasását a kizárólag újakért.

A legtöbbször azt hallom, hogy a mai fiatalok nem olvasnak eleget, vagy szinte semmit sem. A kötelező olvasmányok inkább untatják őket, sem mint lelkesedést váltanának ki. Szerinted mennyire kellene megreformálni az iskolai kötelezőket és van-e olyan kortárs szerző akár hazai, akár külföldi, akit rátennél a régi klasszikus írók listájára? Egy haladóbb szellemű könyvlista meghozná-e a kedvet az olvasáshoz? Mit gondolsz erről úgy általában?

Mennyire kell megreformálni? Provokatív leszek: szerintem nagyon. Nagyon-nagyon. Három gyerekem van, tudom, hogy nem elég már nekik a féloldalas mikszáthi tájleírás. Változik a világ, ezt tudomásul kell venni. Változik vele együtt az ember is. Azt hiszem a jelenleg kötelező olvasmánylista a fejlődés egyik gátja. Egyáltalán nem azt mondom, hogy ezek a művek nem jók, nagyon is kiválóak, de a mai embernél ezek nem találnak be! Erről a betalálásról az első kérdésnél már volt szó. Ha nem talál be egy írás: semmi értelme ott és azon a helyen. Tudom, hogy ez megosztó vélemény. Miért nem lehet beemelni olyat is, amit a gyerek szívesen olvas és még értéke is van? Aki azt mondja, hogy „de mit?”, az a mai és a közelmúltbeli irodalmat teszi zárójelbe. Voltak/vannak ott is értékek, melyek nevelnek. Ki nem gondolja így? Jelentkezzen, megbeszéljük. 😊 Konkrétan, ha már megtiszteltél a kérdéssel: én például rátenném a listára bármelyik sci-fi antológiát (magyart/külföldit) ebből az évezredből, mondjuk 8. osztályra. Ki tudja? Lehet, hogy még olyan szerencsétlenek is járnak iskolába, mint én voltam, akiknek fiatal fejjel az is tetszik? Lehet, hogy az is megszeretné az olvasást, aki addig nem tudott azonosulni a keménykalapos-vasaltinges világgal? Szándékosan voltam szókimondó…  de tényleg ez a véleményem.

A mostani ismereteink szerint ahány nép annyi vallás és hit létezik. Mit gondolsz a mai hitvilágról úgy általában? Mennyire befolyásolhatja ez a sokszínű nézet az emberiség jövőjét?

Ahogy említettem, agnosztikus vagyok. Szebb napjaimon agnosztikus teista. Tehát olyan szerzet, aki nem tudja van-e Isten, de különböző okokból hajlik rá, hogy lehetséges.

Én úgy fogalmaznám, hogy nem „hiszek” Istenben, hanem erősen reménykedek benne. Én máshogy imádkozom, mint a legtöbb ember. Az én imáim arról szólnak, hogy „kérlek Istenem méltóztass létezni, mert nagy szüksége van ennek a világnak rád! 😊

De nem akarom megkerülni a kérdést, nem csak az én „hitemről” kérdeztél, hanem hogy mit gondolok a mai vallásokról. Sajnos nem túl sok jót, de ebben a témában igazán nem akarok provokatív lenni, inkább csak annyit mondanék, hogy mostanában eléggé sok ember tudja a tutit és feljogosítva érzik magukat a másik ember tutijának a negligálására. Én sajnos nem tudom a tutit. Ebben is különbözök a legtöbb hívőtől. Mert a hívő egész biztosan tudja, hogy az ő istene a valódi isten. Vagy pedig én nem tudom értelmezni a „hit” szót. Ugyanis, ha nem „tudja”, akkor megengedi magának a tévedés lehetőségét? Egy hívő mond ilyet? „Hogy az én istenem, akiben hiszek, nem tudom, biztosan létezik-e?” Mondom, hogy nem értem! Én nem vagyok hívő. Egyedül azt tudom, hogy én nem tudom van-e isten. De megengedő vagyok: attól még hogy én nem tudom, más tudhatja. Elképzelhető. Szóval lehet 2 centiméterről az arcomba ordítani a tutit, ahogy ezt szokták manapság. Gondolom azért akkora erővel, mert minél hangosabban ordítasz, annál jobban igazad lesz. Ugyanis ezt látjuk, ezt csinálják. Mindkét oldal: az is, aki szerint van, és az is, aki szerint nincs Isten. Én meg e két lövészárok között ülök és kapkodom a fejem, s suttogom, hogy „Nem mindegy? Szeretni kell egymást, már csak bajtársiasságból is! Meg azért, mert jobban esik szeretni, mint gyűlölni. Elfogadni jobb. Egyáltalán: miért kell ilyen kézenfekvő dolgokat megmagyarázni?” Szóval nem értem őket. Én maradok az értetlen, ostoba, fura fickó. Vállalom. Hát ilyen ez.

És hogy mennyire befolyásolja az emberiség jövőjét a vallás? Nagyon. Ha ebben a harctéri állapotban maradunk, itt a vége. Ha felismerjük a másik embert is, tovább mehetünk. Mi döntünk. Hajrá.

A könyved a K.u.K. Kiadó gondozásában jelent meg. Hogyan találtál rá a kiadóra és milyen volt a közös munka?

Kérdezte valaki, hogy „És hogy csináltad? Elküldted a kéziratot egy kiadónak?” Nem egy kiadónak küldtem el. Száznak. Csak dicsérni tudom Köves József urat. Örökre lekötelezett.

Úgy láttam, hogy nem is olyan régen belevágtál egy új project-be, mégpedig a hangoskönyv készítésbe. Még egy youtube-csatornát is létrehoztál. Mesélnél erről kicsit bővebben? Milyen célokkal és tervekkel leped meg olvasóidat, követőidet?

De jó, hogy tudod! 😊 Itt is pusztán szórakoztatni szeretnék, hogy örömét lelje más ember is ebben. Akit érdekel: a népszerű videomegosztóban rá kell keresni „Hangoskönnyek” címmel. Fontos, hogy ne „hangoskönyvek” legyen a keresés – az automatizmus átírja, javítsuk vissza „hangoskönnyek”-re, úgy már rá fog találni. Még gyerekcipőben jár, de kéthetente új hangoskönyvet rakok fel az írásaimból válogatva. Több, mint száz írásom van. Sokáig fog tartani. 😉

Család, barátok, hogyan fogadták, hogy könyved jelent meg? Van-e olyan személy, aki motiválni tud, amikor elfáradsz, vagy nem jön az ihlet? Ha igen és nem titok ki lenne és miért?

A fogadtatás olyan volt, mint általában az összes dolgom: én nem nagyon tudok róla, kinek hogyan tetszik. Nem nagyon irányíthatom ezt a dolgot. Amikor kimászik a kezem közül, elszakad tőlem, már nem az enyém. Életre kel. Vagy hosszú, vagy rövid életre. Nem követem nyomon. Az az ő élete!

Motiváció: nincs olyan élő személy, aki motiválni tud, vagy ihletet ad, rajtam kívül. Ha nekem nem sikerül „lázba jönnöm” egy gondolattól, senki sem fog tudni segíteni, sajnos. 

Bár a pandémia időszaka megterhelő volt mindenki számára és a könyves eseményeket is igencsak befolyásolta, mégis az igény egyre nagyobb, hogy találkozzanak az olvasók kedvenc szerzőikkel. Veled hol és mikor lehet legközelebb személyesen is találkozni, beszélgetni?

Ha valaki arra vetemedne, annak csak írnia kell, mondjuk facén, minden ilyenben benne vagyok – észszerű keretek között természetesen. Zalaegerszeg mellett egy kis faluban élek, ez gyakran behatárol. Még nem volt író-olvasó találkozóm… Persze, hiszen ahogy mondtam, nem is vagyok író!

Még annyit el szeretnék mondani zárásként, – és itt most visszakanyarodnék az elejére, az író-olvasó viszonyra – hogy szerintem az olvasás élményét csak mondjuk 50 %-ban az író határozza meg. Legalább a felét az olvasó rakja hozzá, az ő elméjében keletkeznek a párbeszédek, az ő lelki szemei látják a tájat, stb… Az ő szűrőjén megy át az írás, az ő saját szemüvegével látja az átszűrt részeket. És az eredmény vagy tetszik neki, vagy nem. Ez olyan, mit bármi a világon: nem a „dolog” objektív volta az élmény biztosítéka, hanem a felhasználónak a ”dologhoz” való viszonya a kulcs. Ezért szereti valaki a spenótot, míg más nem, ezért élvezzük a gyönyört, ezért utáljuk a fájdalmat – s még ez is, a látszólag kategorikusan elutasítandó „fájdalom” is lehet gyönyör valakinek. Ugye milyen érdekes és milyen jó, hogy mindenki picit más? Miért ne fogadhatnánk el hát más másságát!?

Ezért ezúton szeretném megköszönni annak az Olvasónak, akinek tetszett az írásom, hogy belerakta a felét! Nagyon-nagyon köszönöm, Olvasó!

Köszönöm szépen az interjút és sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Facebookon vagy kövessétek Youtube  csatornán, ahol további érdekességeket olvashattok, hallhattok!

Mike Overton, a Rendszerenkivüli című regényét pedig, a K.u.K Kiadó weboldaláról megrendelhetitek. 

Írta: NiKy