Mit is jelent pontosan a tökéletes kifejezés? Teszem fel sokadszorra is a kérdést. Az átlag meglátás szerint a tökéletes olyan hibáktól vagy hiányosságoktól mentes (pl. állapot); minden tekintetben teljes és hibák nélküli, amiben hiánytalanul benne van minden, aminek benne kell lennie, és nincs benne semmi olyan, aminek nem kellene ott lennie. Azt mondhatnám ezt értem, de ez vajon az emberre is átruházható –e?
Én úgy gondolom, hogy ez a fogalom függ a személytől vagy helyzettől, hiszen ahány ember, annyi meglátás és nézet. Mindig az az aktuális tökéletes, amit egy nagyobb csoport, akár társadalom elfogad, beenged. De vajon, ha csupán az egyedet nézem, mennyire lehet egy hiányosságokkal küzdő lélek egy család számára egyszeri és megismételhetetlen?
Születésünk első pillanatától fogva a család szeretete segíti lelkünk és testünk fejlődését. Ez a burok olyan fontos, mint az édesanyától származó táplálék, amely elemeiben indít el minket az élet rögös útján. Számos családi forma létezik, hiszen ki egykeként cseperedik fel, ki megduplázódva (ikrek), míg mások sok testvérrel nőnek fel. A testvéri kapocs lehet szoros, vagy éppen kötelességből adódó, de mindig valami erős köteléket jelent, amely egy belső szállal csomóz mindenkit össze. De mi van akkor, ha egy egészséges családba egy tökéletlen születik bele? Egy gyermek, akinek nem adatot meg a test irányítása, egy lélek, aki tökéletlenségében simul bele a háznép életébe…
Clara Dupont – Monod (1973. október 7. Franciaország), francia származású író, újságíró. Pályafutását a Cosmopolitan magazin újságírójaként kezdte, 24 évesen csatlakozott a Marianne stábjához vezető riporterként. 2007-ben a Marianne kulturális oldalainak főszerkesztője lett. Ezzel egy időben rendszeresen készített interjúkat, amelyeket az RTL rádióban az ''On refait le monde'' című műsorban sugároztak. Számos regényt írt, amelyek előszeretettel a könyves listák élén szerepelnek, ezek közül az egyik legszemélyesebb alkotását magyarul is olvashatja az érdeklődő publikum.
Clara Dupont-Monod - Egy közülünk című regénye 2023-ban jelent meg General Press Kiadó gondozásában. A kötet borítója nagyon kellemes mind színvilágában, mind formailag egyaránt. Ez a kiadvány nem csak kívülről tetszetős, de belsőleg is kimagasló a maga kategóriájában, elvégre nem hiába nyerte el a francia Femina –díjat, valamint a Goncourt Des Lycéens – díjat.
„(…) a gondtalanság állapotát –faramuci helyzet – csak akkor értékeli igazán az ember, amikor már elmúlt, nyoma sincs, csak az emlékeiben.”
Egy hétköznapi család éli mindennapi életét, ahol a két szülő terelgeti gyermekei útját, vezetik a gazdaságot és a nagy rokonsággal, barátokkal ünneplik évről évre a különlegesebb alkalmakat. Míg meg nem érkezik egy újabb áldás életükbe, akinek léte maga a csoda, mégis ezer átokkal szórja szét szeretetének magjait.
A legidősebb testvér szigorú és elveiből nem engedő, mégis eleinte minden komiszságban benne van. Tele van energiával, mégis belül ezer kérdés cikázik fejében. Minden ízében védelmező húgával szemben, míg el nem jön életében a fordulópont. Egy gyermek, aki védtelenségében felébreszti védelmező ösztöneit és pont ezért, a nagy szeretete saját börtönévé válik idővel.
A középső csemete tele van huncutsággal a kezdetekben, hiszen imádott bátyjával oly sok mindent megtehet, később a gondoskodó figyelem fakulni látszik, mert egy „apró lélek” elveszi tőle az eddig megszokott törődést. A vidámság és gondtalanság egy fékezhetetlen tűzzé alakul át, amely elevenen égeti el őt és a körülötte élőket. Idővel feltámad a szél lelkében is és egy erős hittel védelmezi a számára fontos személyeket, mégis lassan saját árnyéka lesz.
A legfiatalabb sarj, a későn szülöttek „dajka átkával” cseperedik, de tudja, hogy egy árnyék mindig reá vetül, akár akarja, akár nem. Bár az idősebb két testvér figyelmét igen ritkán élvezheti, hiszen régen elszálltak a fészekből, mégis néha, azon ritka alkalmakkor, mikor egyesül a família, mindent megtesz, hogy láthatóvá váljon számukra. Különlegessége idejekorán megmutatkozik, és mint egy száz éves aggastyán terelgeti családját a megfelelő pillanatok felé. Csak titkon, éjszakánként suhan át az „árnyék” szobájába, hogy legféltettebb titkát megossza az egyetlen eszenciával, aki igazán megérti őt.
És ott a tökéletlen gyermek, aki vakon születik egy idegi rendelleneséggel, amely egész életére rányomja bélyegét. Létezése meghatározza a család jövőjét. Ahogy telnek a hetek, hónapok, évek úgy issza magába a nappalok világosságát és az éjszaka sötétségét és csupán csak egy gyengéd hang ébreszt benne némi értelmet, mert van az a személy, kinek fényessége áttöri az örök sötétséget.
„(…) az embert mások tartják felszínen, mert éreztetik vele, hogy tartozik valahová, és mint egy hatalmas szív, pumpálják bele a vért.”
Ez a könyv oly sok mindenről szól, amely elemeiben rázza meg olvasóját. Megismerhetünk egy olyan háznépet, ahol a két felmenő nem tud megbirkózni a bizonytalan jövővel. A két gyermek eltérő módon dolgozza fel a váratlan nehézségeket, de mindegyik fejlődő lélek idejekorán kénytelen felnőni, hiszen már semmi sem lehet olyan, mint régen.
Olvashatunk a testvéri kapcsolat fontosságáról, a család kitartásáról és erejéről, egy különleges gyermek gondozásáról vagy éppen, ha a tragédia árnyéka fedi el a hétköznapokat, mindez hogyan ülepszik le a későn „érkező” ifjú lelkére. Minden pillanatában feszengünk akaratlanul is, hiszen nehéz elfogadni az olvasottakat, de a fájó lélek sebeire nincsen gyógyír, csak egy adag zsebkendő és a remény, hogy velünk ez soha nem történhet meg.
„(…) az élet olyan könnyedén felforgathatja bárki boldogságát. A gyerekkor megtörhet, a test felmondhatja a szolgálatot, a szülők összeomolhatnak.”
Talán elmondhatom, hogy bár közvetetten nincs ilyen személy az életemben, mégis a barátaim között tartok számon egy olyan „kincset”, aki bizonyos szinten hasonlít erre a különleges gyermekre. Nehéz erről bármit is mesélni és nem is akarok róla sokat írni, hiszen minden ember egyszeri és megismételhetetlen, mégis tudni érdemes, hogy a valóságból merítkezhetett a szerző maga is. Olyan sokszor éreztem tehetetlennek magam akármelyik gyermek szemszögét olvasva, hogy megszámolni sem tudom. Mindenkinek idő előtt kellett felnőnie és a szülőkre, pont ezért, nagyon dühös lettem. Persze írhatnám, hogy felkészületlenül érte őket ez az egyedi helyzet, mégis úgy vélem, hogy sokkal körültekintőbben kellett volna eljárniuk gyermekeik szoktatása és nevelése tekintetében.
Számomra a legidősebb fiú sorsa rendítette meg legjobban lelkemet, mert annyi jótól fosztotta meg magát az „árnyék” védelmében, amely sors szerencsére a középső gyermek sikeresen elkerült. A harmadik már csak a romok eltakarítása utáni állapotokat kaphatta meg, és talán pont ezért is vált a szememben egy gyermeki test és egy idős ember egyvelegének.
„(…) mert lehet úgy szeretni, hogy az ember nem fél attól, hogy valami baja lesz annak, akit szeret, lehet úgy adni, hogy nem félünk a veszteségtől, nem szabad folyton valami veszélytől tartva ökölbe szorított kézzel élni (…).”
A helyszín szépségével csak a történet mélysége vetekedhet. Minden kirándulás felért egy igazi túravezetéssel, ahol jó magam is hallani véltem a fák leveleinek zörrenését, a szellő huncut kacérkodását, a kövek naptól forró lüktetését. A természet minden csodájával azonosultam egy-egy pillanatban és nagyon nehezen találtam vissza a saját valóságomba.
A kötet egyik rejtett egyedisége az a narratíva, amely által hol külső szemlélőként, hol egy aktuális karakter lelkében tehetünk időutazást. Minden pillanat maga volt a csoda, hiszen évek telnek el, mégis úgy éreztem egész végig, mintha egy némafilmet néznék csendesen.
Összességében egy gyönyörű könyvet vehettem kézbe mind külsőleg, mind belsőleg egyaránt. Úgy gondolom, hogy itt kezdődik egy fájdalmas valóság átfestése, amely érzékenyítő hatással bír a fájó léleknek. Bármivel is találjuk magunkat szemben az életünkben, az összetartás, szeretet és kitartás meghozza a maga eredményét és bár sérülünk akaratlanul is, a gyógyírt hamarabb megkapjuk, ez a család és barátok féltő szeretetének ereje.
Úgy érzem, hogy ezt a könyvet mindenkivel elolvastatnám, ha megtehetném, mert a magunk konzekvenciáját levonva sokat segíthet az elfogadásban, és erőt meríthetünk általa, saját életünkre vonatkozóan is. Én hiszek a történetek erejében, hiszen általuk többek lehetünk, csak megfelelő nyitottsággal kell olvasni őket. „Figyelj ide! Az emberben a másik emberről csak az marad meg, próbálkozott-e. Az eredmény lehet tökéletes vagy kevésbé sikerült, az nem számít. Egyedül az számít, az illető mennyi erőfeszítést tett bele.”
Ha tehetek egy javaslatot, akkor ezt a könyvet mindenképpen tedd a polcodra és akár évről évre olvasd el újra! Minden pillanattal erősebbé, érzékenyebbé tesz és egy idő után a szíved feltöltekezik, ebben biztos lehetsz. Ha úgy döntesz, hogy megfogadod a tanácsomat, akkor a General Press Kiadó weboldalán megrendelheted.
Írta: NiKy
Vajon miről szól egy ember élete? Megszületünk, felnevelkedünk, majd felnőttként családot alapítunk, és végül megöregszünk. Tényleg ennyi lenne csupán egy lélek útja? Oly sokszor eszembe jut, hogy gyermekként milyen furcsának találtam az idős embereket. Ráncos bőrüket, gondterhelt tekintetüket és sokszor panaszos szavaikat. Azt gondoltam, hogy bár én is a nagyszüleimmel nevelkedtem javában, mégis őket oly ritkán hallottam így beszélni. Mint kiderült, ahány lélek, annyi életutat járunk be. Kinek kevés gond, sok mosoly, míg másnak mérhetetlen mennyiségű keserűség jut. Persze akkoriban más idők jártak és mivel koravénnek számítottam, úgy éreztem, hogy minden morgolódás ellenére szeretek ezen emberek között járni-kelni. Több barátságot kötöttem, és sok olyan szokást köszönhetek nekik, amelyekért a mai napig nem lehetek elég hálás. Az egyik és talán legfontosabb az olvasás szeretete. Egy idős asszony lakott a nagyszüleim kertjének végében lévő házban, aki régóta albérlőjük volt. A felmenőimmel elmérgesedett kapcsolata miatt sokszor tiltott területen jártam, mégis ezen kalandozásaim egy életre meghatározták a könyvek iránti szeretetemet. Különlegesnek éreztem magam, hogy kitűntet figyelmével, rengeteg mesét hallottam távoli országok népeiről és a saját életéből merítkezve is. Talán ezért is gondolom úgy, hogy az öregkornak van egy bizonyos bölcs magányossága, egy olyan egyedi aura, amelyet csak azok a lelkek tudnak méltó képpen viselni, akik hosszú életújuk folyamán nem mindig a jót tették vagy éppen gondolták. De az útjuk végéhez érve megbékéltek a világgal és talán önmagukkal is egyetemben.
A fenti emlékeimből kiindulva már érthető talán, hogy miért is esett a választásom a mostani olvasmányomra. Nagyon kíváncsi lettem, hogy egy ellenkező nemű szerző, hogyan is tudja megjeleníteni egy idős hölgy utolsó időszakát! A feladat roppant sok figyelmet és kutatást igénylehetett, ebben biztos vagyok. De, hogy mit is kaptam, erről kicsit lentebb bővebben is mesélek.
„Nem érdemes ám megöregedni, semmi se jó. Sokszor olyan rossz gondolataim vannak, az agyam sem jó talán már, itt fekszek, hát, mondom, hogyha el köll menni, engemet olyan messzire vigyenek el, hogy még híremet se hallja senki. Ilyen rossz gondolataim vannak. Nem szeretem, hogy ennyi baj van énvelem, vesződség, meg minden. Mikor valaki ilyen tehetetlen. Aztán csak veszekednek velem, hogy hiába beszélnek. De hát ha egyszer nem bírok enni? Hiába minden.”
A regény főhőse Jolka, egy idős asszony, aki hosszú életének végéhez közeledik. Az asszony elbeszéléséből ismerhetjük meg a múltját, jelenét és egy bizonyos jövőt, amely már inkább egy vágyfoszlányként mutatkozik meg szemeink előtt. Idős kora ellenére kezdetekben nagyon sok emléke tör felszínre benne, hiszen számot vet tetteivel, elfojtott vagy éppen meg nem élhetett vágyaival. Megtudhatjuk, hogy mennyire nagyra tartotta a helyi egyházközösséget, hiszen szigorú vallásos neveltetéséből adódóan Istenfélő emberként élt. Élete legjobb időszakára gondolva, csupa szeretettel emlékezik arra az időkre, mikor harangoznia és a templom körüli teendőket kellett ellátnia. Számos groteszkítás tarkítja történetét, amikor az olvasó is úgy érezheti, hogy a leírtakon jobb nevetni, sem mint sírni, hiszen a könnyek nem gyógyítják be a fájó emlékeket, a nevetés pedig a reményt tartja életben.
A történet erőssége az a sajátos felhang, ahogy a szerző megszólaltatja ezt az idős asszonyt. Sokszor ismétli önmagát, tehát ugyanarról olvashatunk, mégis kicsit másképpen. Tulajdonképpen hiteles képet fest, hiszen mi magunk is tapasztalhatjuk, ahogy egyes idős emberek vissza-visszatérnek a múltba és mindig kicsit színesebben vagy éppen más szemszögből nézve élhetjük át kalandjaikat, tragédiáikat. Ezek az ismétlődések először életidegenek, talán kicsit feszültséget is okozhatnak az olvasóban, de ez a kellemetlen érzés egy idő után eltűnik, és tulajdonképpen belesimul mindenki a kötet ritmusába.
Szubjektíven úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerült ez a regény, a hitelességet sikerült megtartania a szerzőnek. Nyilván ahány lélek, annyi emlék és út kerül szemeink elé, de a legtöbbünk számára érdekesek, hiszen sok olyan tanulságot rejtenek, amelyeket ha megfogadunk, sok bosszúságtól megkímélhetjük magunkat.
Karakterek tekintetében: Jolka egy egyszerű parasztasszony, akinek az életét mindig valakinek a szavához kellett kötnie. Eleinte az édesapja szigorú nézetei, míg később férje meglátásai határozták meg a mindennapjait. Ahogy lenni szokott, szép leányként a falujában jöttek a kérők, de neki egy sem kellett. Míg végül egy olyan férfi mellett kötött ki, akivel megharcolta a maga kis csatáit, de jól éltek, amennyire abban az időben engedték a körülmények. Két gyermekük született, akikről túl sokat nem tud meg az olvasó, de mégis szinte minden percben jelen vannak a háttérben.
„Az a legnagyobb jó az életben, ha valakinek rendes, jó ura van, aki becsüli a feleségét. Annál nagyobb boldogság nem köll.”
Események tekintetében kimondottan lassú folyásúnak gondolom, ráadásul ez egyre igazabbá válik, ahogy haladunk előre a kötetben. Hiszen egy idős, megfáradt lélek utolsó útjára indulva, akaratlanul is kísérővé válik mindenki és csak hagyjuk magunkat sodorni. Néha ugyan megpihenünk, elgondolkodunk az olvasottakon, majd ismét felkerekedünk és visz minket is tovább az emlékezés folyója.
Összességében úgy gondolom, hogy egy különleges hangulatú könyvet vehettem kézbe és számos élménnyel, emlékkel feltöltekezve csuktam be az utolsó oldalt. Hogy pontosan mennyi marad meg majd bennem az évek múltával nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy ennyi hónap elteltével is bennem él a karakterek iránt való tisztelet emléke és ez sokkal több, mint remélni mertem.
Ajánlom a könyvet azon olvasóknak, akik szeretik a lassabban áramló eseményeket, akik szeretnek vissza-visszatekinteni a múltba és talán jó érzéssel „ülnek” le egy olyan idős asszonnyal emlékezni, mint maga Jolka is. Ezek a pillanatok csodálatosak a maguk nemében, és talán pont ezért ez a könyv is akaratlanul is belopózik majd a szívekbe.
Amennyiben szívesen elmerülnél a regénybe, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Gyerekek. Ha ezt a szót kiejtem a számon, mindig valami különlegesre gondolok. Lelki szemeim előtt apró kis talpak jelennek meg, mosolygó arcok és kacagást vélek hallani. Az ártatlanság fogalmának megtestesítője és valami határtalan naivitást párosítok eme korosztály irányába. Pedig sehol sincs megírva, hogy a gyermekkor csupa móka és kacagás, mégis szeretném azt gondolni, hogy mindenkinek kijut a boldog, felhőtlen kezdet. És talán pont ezért is reagál a testem, kissé negatívan, ha a gyermekeket veszi górcső alá egy mű. Hiszen a szorongás érzését jól ismerem a kezdetektől fogva, és nem esik jól a lelkemnek felidézni ezt az akvizíciót. Ám, mint oly sokan mások, jómagam is kíváncsian szemlélem azokat a filmeket, könyveket, amelyek 0-13 korú gyermekekkel foglalkoznak, legyen szó negatív vagy éppen pozitív tematikáról. Ez a fajta ingerlése az olvasónak megadja a kezdő hangulatot, az már persze más kérdés, hogy kiben miképpen csapódnak le az olvasottak.
A mostani regény egy remek példa a fent leírtakra, hiszen központi témáját tekintve igen érzékenyítő, mégis meghagyja az olvasót hitében… egy ideig.
Fényes köztársaság című regénye 2022 egyik újdonsága, amely a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg. A borító a kissé sötét színvilágával és a misztikus képével megadja a kellő olvasási hangulatot. Aki teheti, kivételesen javaslatom szerint ne olvasson fülszöveget, hiszen sokkal nagyobb hatást ér el vele, ha nyitott lélekkel áll neki az olvasásnak!
„A kisvárosi élet éppolyan szabályos és megjósolható, akár egy metronóm, és néha ugyanolyan nehéz elgondolni, hogy ez a sors elkerülhető, mint azt, hogy a nap nyugaton kel fel. Pedig néha pontosan ez történik: a nap nyugaton kel fel.”
A történetünk főhőse és egyben a regény narrátora is egy számunkra névtelen férfi, aki visszaemlékezése folyamán meséli el a múlt történéseit. Életét tekintve igen „gazdag” életutat tudhat magáénak, hiszen pályája kezdetén sikeres projectet hajt végre, amikor eredményesen elaborál egy kis indián közösséget. Ezt követően megnősül, szülővé válik, és felesége szülővárosába költözi családjával. Apaként tudja, hogy milyen nehéz egy leányt nevelni, főleg akkor, ha a tinédzser kor egyre közeledik és a gyermek hangulatváltozásai már egy igazi hullámvasúttal érnek fel.
San Cristóbal esőerdő és folyó határolta kis város, ahol az emberek jól ismerik egymást és viszonylag erős összetartás jellemzi a közösséget. A városka életét áthatják a politika korrupt, szennyes hálózatai, ahol a polgármester nem törődömsége és felelősség áthárítása megnehezítik hősünk mindennapjait. Bár sikeres és nyugodt életet kialakítani nem olyan egyszerű, mégis megéri a mindennapi küzdelem érte. Különösen akkor, ha a feleség maga is közösségi ember (tanár), aki sok tekintetben egy bástya férje életében.
De mi van akkor, ha egy éjjel különös gyerekek sétálnak be a kis közösség életébe? Többnyire csoportokban járnak, játszanak, kéregetnek, mégis feszültséget keltenek az emberekben. Elhanyagolt külsejük, kissé vad viselkedésük egy idő után bizalmatlanságot és erőszakos események láncát indítják el, ahol a felnőttek tehetetlenségénél már csak a város gyermekeinek viselkedése ad nagyobb aggodalomra okot. Vajon honnan jönnek, hol élnek? És mit akarnak igazán?
Harmincketten vannak és egy idegen nyelven kommunikálnak. Vajon igaz, hogy nem minden gyermek ártatlan vagy csupán az ismeretlentől való félelem szüli ezeket a sötét gondolatokat?
A regény számos fontos kérdést vesz górcső alá és egy nagyon szép társadalomkritika bontakozik ki a lapokról, ahol senki sem az, aminek látszik és a meleg családi fészek is darazsak otthonává válhat.
„A gyerekek számára a világ olyan múzeum, ahol a felnőtt őrök, talán az idő nagyobbik részében kedvesek, de attól még ők hozzák a szabályokat: minden szilárd, minden öröktől fogva, már jóval előttük is létezett. A szeretetért cserébe fenn kell tartaniuk ártatlanságuk mítoszát. Nem elég, hogy ártatlanok, de annak is kell látszaniuk.”
Őszintén szólva sokáig nem tudtam behatárolni, hogy tulajdonképpen milyen típusú regényt is vettem kézbe, sőt, talán meg merem kockáztatni, hogy a mai napig nem tudom besorolni, ámbár abban biztos vagyok, hogy érték és mondanivalóság tekintetében inkább szépirodalmi alkotásról van szó.
Az első sortól kezdve az utolsóig lekötötte a figyelmemet és nagyon erős szorongó érzést hozott felszínre bennem.
Karakterek tekintetében igazán senkit sem ismerünk meg, úgy is fogalmazhatnék, hogy ahhoz semmiképpen sem elég mélyen, hogy megtudjuk állapítani a város közössége vagy a harminckét gyermek jó vagy éppen rossz –e a történések tükrében. Éppen ezért főhősünk névtelensége teljesen passzol ehhez a misztikus történethez, ahol a jó és rossz fogalma megkérdőjeleződni látszik, hiszen minden attól függ, hogy milyen perspektívából szemléljük az adott eseményeket.
„Ha egy gyerek minimálisan kiegyensúlyozott környezetben nő fel, tudja, hogy természetes igényt formálhat mindarra, ami körülveszi őt: a szülei kocsija közvetlenül a sajátja, a szülői ház az ő háza és így tovább. Egy gyerek sosem lopja el otthonról a villát, ez nevetséges is volna, hisz az a villa az övé. Egy kislány nem lopja el az anyukájától a ruhát, amikor az nincs otthon, hogy azzal játsszon. A birtoklás a gyermeki tudat színtiszta minősége, olyan kategória, amelyen át megszűri a valóságot.”
Események tekintetében lassú folyásúnak mondanám még méretéhez képest is, hiszen az alig kétszáz oldalas regény olvasása során egy visszaemlékezés puzzle darabkáit kell az olvasónak összeillesztenie ahhoz, hogy végül megértse mi is váltotta ki a kötet lezárását.
Hogy elégedett vagyok? Nos, ezt jelen pillanatban nem tudom határozottan állítani, ugyanis egész olvasásom alatt egy bizonyos hiányérzetet véltem felfedezni, ámbár az is igaz, hogy jelen esetben nem tudom megfogalmazni, hogy mi hiányzott számomra az adott kötetből.
„Semmi sem veszélyesebb annál, mint amikor a természetüknél fogva józan emberek megőrülnek. Szemben azzal, ami az erőszakosokkal szokott történni, a józanok ilyenkor eszüket vesztik, és radikálissá válnak.”
Ellenben határozottan tetszett, hogy a szerző meghagyta az olvasóban a kétkedés lehetőségét, és bár viszonylag határozott véleményt közvetít a visszaemlékezések által, mégis mindig van egy kiskapu, amit a figyelmes szemlélő meglelhet.
A gyermeki lélek árnyaltságáról, a felnőttek sokszor zárt és korlátolt – akár félelemből -, szinte ösztönös cselekedetein át, egy egész sor emberi jellemzést, némi gúnyos felhangú kitárulkozást kapunk, amely az olvasó lelkével keveredve érdekes eredményeket szülhet.
„A bizalom elvesztése a kiábránduláshoz hasonlít. Mindkettő belső sebről árulkodik, mindkettőtől öregebbnek érezzük magunkat a valós korunknál.”
A regény számos érdekessége mellett kiemelten foglalkozik azzal a tézissel, miszerint vajon mennyire ismerheti egy ember a saját családját, beleértve a társat és leszármazottakat is? Vajon elég –e egy egész élet a másik fél kiismeréséhez vagy csupán csak egy adott oldalt ismerhetünk meg, hiszen nem látjuk a nap 24 órájában. Vajon ezért is olyan nehéz elfogadni, ha a hosszú évek múltával a másik hirtelen szöges ellentéte lesz eddig ismert önmagának? Vagy csupán belefásultunk vagy éppen belekényelmesedtünk a saját megszokott kis életünkbe, ahol a mindennapokban megélt reakciók átruházódnak a körülöttünk élőkre egyaránt? És a legfontosabb kérdés a számomra, hogy vajon mennyire ismerjük önmagunkat igazán?
Összességében egy nagyon izgalmas, ugyanakkor elgondolkodtató könyvet vehettem kézbe, amely a maga felkavaró valóságával még egy jó ideig társam lesz a hétköznapokban, ebben biztos vagyok.
Ajánlom a könyvet a misztikus és elgondolkodtató történetek szerelmeseinek. Azok is érdekes olvasási élményt kaphatnak, akik nyitott lélekkel állnak az emberi pszichózis témakörével szemben, de mindenképpen egy nyugodt környezet megteremtését javaslom olvasás előtt, hiszen nehezen fogja bárki is félre tenni az adott kötetet. És egy nagy igazság: „Van valami közös a szerelemben és a félelemben: mindkettő olyan állapot, amikor megengedjük, hogy becsapjanak és vezessenek bennünket, átengedjük a másiknak az irányítást hiszékenységünk és főként sorsunk fölött.”
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
A XX.század magyar irodalmából többnyire olyan szerzők jutnak eszembe, akik valamilyen formában kötelezőként voltak feladva az általános - és középiskolás éveimben. Természetesen számos regényt vettem azóta is kézbe az ebben a században élt alkotóktól, mégis ha felsorolásra kerül a sor, kapásból négy-öt – kötelezővé tett – olvasmány írójának neve jut eszembe. Valószínű ennek elsődleges oka, hogy ezek a személyek társadalmi szinten is közkedveltek – vagy éppen ellenkezőleg, de mindenképpen beszélnek róluk, újra megjelentetik könyveiket. De mi van azokkal a szerzőkkel, akik nevét az évek pora belepte? Alkotásaik mégis számottevőek, de csak kevesebb olvasóhoz jutnak el műveik. Vajon létezik olyan, hogy rossz író, és ha igen mitől válik valaki azzá? Ezek a kérdések nagyon érdekes válaszokat szülnek, ezért úgy gondoltam, hogy érdemes kézbe vennem a mostani könyvet.
A Honi Bestárium 2022 egyik újdonságaként jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A kötet számos érdekes és a maguk korában elismert szerző portréját jeleníti meg egy-egy színes, rövid, de annál izgalmasabb jellemtörténet által. A legtöbb alkotót ma már a köztudatban nem találjuk meg, de ettől függetlenül értékes könyveket hagytak hátra az utókor számára. Ez a kötet tulajdonképpen egy kis kincsesláda, csak tartalmában irodalmi értékeket fogunk meglelni.
Őszintén szólva először arra gondoltam, hogy csupa olyan író neve fog elém kerülni, akikről semmit sem tudok, de legnagyobb örömömre több olyan névvel is találkoztam, akiktől már volt szerencsém olvasni.
Ilyen volt mindjárt első kézből Fehér Klára, akitől a Mi, szemüvegesek című ifjúsági regényét olvastam már. Ráadásul évek óta gyűjtöm az írónő könyveit. Ugyanilyen örömmel fedeztem fel Karinthy Ferenc írót, akitől számos írása csücsül a polcomon olvasásra várva. Szintén hasonló örömmel nyugtáztam Szobotka Tibor alkotó nevét, akitől most szándékozok pont olvasni.
Sok-sok név, akikről illene tudni és legalább egy alkotást elolvasni. Hiszen nemcsak a nagy írókat érdemes ismerni, hanem a kisebb szerzők neveiből is hasznos csemegézni és ki tudja, lehet éppen a következő kedvenc szerzőre lelünk ezáltal.
Minden apró történetben találtam elgondolkodni valót, néhol elmosolyodtam és akadt olyan személy is, akinek nevét kiírtam, mert felkeltette az érdeklődésem. Ez a kötet értékes a maga nemében és nagyon örülök, hogy ismét közös olvasásként a Könyv-történet bloggal értékelhettem ezt a kiadványt. Érdemes rápillantani erre a véleményezésre is.
Összességében úgy gondolom, hogy több olyan alkotót találtam, akiktől szeretnék olvasni. A portrék pedig érdekesek voltak, annyira bizonyosan, hogy felkeltsék az érdeklődésemet.
Ajánlom a könyvet az irodalom szerelmeseinek és minden olyan olvasni szerető léleknek, aki a szépirodalom területén is szívesen kalandozik és fedez fel olyan szerzőket, akik értéket hagytak hátra az utókor számára, de valamiért belepte nevüket az idő pora! És ne feledjétek, ha egy író munkássága nem tetszik, az szubjektív, hiszen másoknak még nagy örömet szerezhetnek alkotásaik!
Amennyiben te is kíváncsi vagy eme irodalmi kincsesláda tartalmára, nem kell mást tenned, mint a Jaffa Kiadó weboldalára ellátogatnod.
Írta: NiKy
Hogy őszinte legyek először nem akartam írni az erről a regényről, mert túl sok volt egyszerre, de végül úgy döntöttem, hogy mégis érdemes leírni a gondolataimat róla, hátha mások is észreveszik és elolvassák. Ennek a kötetnek lelke van és kicsit talán gyűjtő is egyben, emberi lelkeket gyűjt, mert aki kézbe veszi, az otthagy magából egy apró szeletet és azt már sosem kapja vissza.
Borbély Szilárd (1963.november 1.- 2014.február 14.) József Attila –díjas magyar költő, író, egyetemi oktató, irodalomtörténész. Elsődlegesen versei által ismerhette meg a publikum nevét hazánkban. Első regénye, amely először 2013-ban, majd rá pár évre 2021-ben újra nyomással és egy új külsővel került ismét a könyvesboltok polcaira. Ezutóbbi kiadást jelen esetben a Jelenkor Kiadó - Borbély Szilárd-életműsorozatának keretén belül gondozta. A kötet címében az egyszerű, letisztultságot mutatja, hiszen rövid és érhető szót találunk a borítón. Az általam kézbe vett kötet borítóján Rozsda Endre – A tekintet című festménye látható. A címre visszatérve elsőre már sejtheti a kíváncsi olvasó, hogy nagyjából miről is szólhat ez a történet. A Nincstelenek cím ugyanis akaratlanul is egy vagy akár több társadalmilag az alsó kasztba tartozó embercsoportot juttat eszünkbe. Bizonyos szinten talán fel is készít a belső tartalomra, bár én inkább csak a sejtetés szót használnám, mert csak a felszínét kapargatjuk mindannak, amit eme regény magába foglal.
A történet egy rendkívül szegény, szó szerint nincstelen paraszti családot ismertet meg az olvasóval egy öt év körüli kisfiú szemszögén keresztül. Gyakorlatilag a gyermekkorának nehézségeit, lemondásait, némiképpen identitáskeresését és egy határtalan magányosságot mutat be a regény.
Az öttagú család minden napjait láthatjuk, a családi szerkezet romos és sokszor megvetéssel, rengeteg fertővel borított életét, ahol az anya végzi a napi teendőket a ház körül, az apa –jó esetben – a helyi téeszbe jár dolgozni, a legidősebb lány segít vigyázni a legkisebb öcsikére és maga a fent említett kisfiú lézeng a család, „barátok” körül. A család igen csak szerény körülmények között, egyszobás kis házban éli a mindennapjait, ahol bár jut hely majdnem mindennek, még sincs igazán semmijük sem. Megismerjük a teljes famíliát, a faluban élő embereket és az akkori – hatvanas évekbeli – hazai alsó társadalmi rétegek életét, a kor politikai elvárásait, valamint a falusi és családi szokásokat egyaránt.
A kisfiú kilátástalan körülmények között él, ahol mások levetett ruháit hordja, a legegyszerűbb étkeket fogyasztja és bizony az elmagányosodást már nagyon korán megismeri. Ennek tudatában teljesen érthető menekülési vágya, hiszen a felnőttek saját problémájukon kívül nem tudnak/akarnak a gyermek érzéseivel, kívánalmaival foglalkozni.
A regény valósága egy rendkívül kegyetlen világ, ahol farkastörvények uralkodnak, és a gyengék elhullnak. Ebben a közegben felnőni a legnagyobb lecke, amelyet valaha is adhat az élet. Embernek maradni egy embertelen világban.
„A végtelen nem osztható semmivel. Mert Egyetlenegy. Az Isten magányos, mert senkivel nem tud semmit megosztani. Egyedül kell cipelnie mindent. Az egész mindenséget.”, mondja anyám."
Miután befejeztem a könyvet, három gondolatom támadt. Az első, hogy ez gyomorforgató olvasmány volt. A második, hogy embertelen és a harmadik, hogy köszönöm, hogy így élhetek.
Azt hiszem, hogy a legelső gondolatom szorul csak némi magyarázatra, ugyanis nem attól fordult fel a gyomrom, hogy minden – de szó szerint minden le lett írva, hanem attól, hogy valóban kilátástalan volt a karakterek helyzete és a valóságban ezek mind megtörténtek és ma is jelen vannak bizonyos szinten.
Valóban gyomorszorító volt olvasni a sorokat és sokszor félre is kellett tegyem, pedig egy alig háromszáz oldalas kötetet egy-két óra alatt kivégzek, most viszont kereken egy hónapig olvastam a regényt. Mélységesen felháborított, elszomorított és mégis, nagyon nagy hálát is kiváltott. Hálát, hogy ilyen körülmények között élhetek, hogy van tudásom és erőm dolgozni, tanulni, megteremteni a mostani életemet Párommal karöltve. Bár én se könnyű sorsot húztam, mégsem panaszkodhatom. Ezek a regények mindig visszarántanak a valóságba és komoly pofonok is egyben, de tanító szándékúak.
Nem szeretnék ennél mélyebb elemzésbe kezdeni, mert igazán még most sem tértem magamhoz olvasásom után. Talán pár hónap múlva még visszatérek ide, és kiegészítem a leírtakat, de most csak a figyelmeteket szeretném felhívni erre a kiadványra, mert igen is mindenki kezébe belenyomnám.
Tehát ajánlom nemtől és kortól függetlenül, legalább egyszeri olvasás gyanánt, mert fontos üzenetet oszt meg velünk a szerző és a kötet valós könyörtelensége ellenére hálás érzéssel fogsz majd rá gondolni, hidd el!
Amennyiben elolvasnád a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod.
Írta: NiKy
„De vannak dolgok, amiket akárhány bocsánatkérés sem tud helyrehozni.”
A legtöbb könyvszerető lélek azt vallja, hogy egy borító szépsége az első és talán legfontosabb, amikor vásárlásra szánja el magát. Számomra egy könyv borítója olyan, mint egy ember arca és pont ezért nagyon fontosnak tartom, hogy valamilyen formában letükrözze azt, hogy mit várhatunk a kötettől. Lehet csak egy életkép, egy érzés, vagy hangulat, de megadja azt a löketet, hogy belekerüljön-e a kosaramba vagy sem. A másik legalább ilyen fontos elem, a fülszöveg. Ha jól meg van írva, lehet a szerző kezdő vagy „régi motoros”, szintén eléri nálam, hogy megvételre kerüljön. Ezeket azért írom le, hogy érthető legyen miért esett erre a regényre a választásom, hiszen mind borító szempontjából, mind fülszöveg alapján figyelemreméltónak találtam és úgy döntöttem, hogy el szeretném olvasni. És, ha már a külső képről írok, ismételten szeretném kifejezni hálámat a tervezőnek. Varga Balázs munkájának köszönhető ismételten egy különleges képet láthattam, amely kellően kifejező, mégsem tolakodó és mivel nem először találkozom munkájával, így már lassan felismerem azon apró ismertetőjegyeit, amelyek alapján ránézésre megállapítható, hogy ki a készítője. Nagyon elégedett vagyok ismételten.
Evie Wyld – Ha minden madár énekel című regénye 2020-ban jelent meg a Metropolis Media Kiadó gondozásában. Ez a könyv egy kiadói sorozat újabb tagja, ahol olyan alkotások találhatóak, amelyek történetük által egy különleges világba kalauzolják el az olvasót és mindig egy bizonyos, aktuális, komoly témát boncolgatnak. Elsőre talán nem tűnhet egyedinek ez a pár érdekesség, de aki sokat olvas, annak igénye van azon regényekre, amik valami olyan tematikából merítkeznek, ami eltér az megszokott, felkapott trendektől és azonosulni tud vele az olvasó. Ezek a kötetek különböző neves díjakat nyertek meg egyediségüknek és témaválasztásuknak köszönhetően. A kiadó többi hasonló könyvét itt találod.
Nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről szól ez a történet.
Ennek a regénynek különleges a hangulata, hiszen nem mindennap olvashatunk olyan nőkről, akik egyedül élnek egy elhagyatott tanyán és birkákkal foglalkoznak. Jake Whyte, az Ausztráliából érkezett fiatal nő mégis így éli a mindennapjait. Társa csupán egy Kutya névre hallgató, szintén magányos lélek és egy nyáj.
Éjjelente, amikor a holtak táncra kélnek, a sötét erdőből valami vadászni indul, hogy elejtse újabb áldozatát. Kilétét elrejti a homály, de a tetemek, amelyek utána maradnak, egyre brutálisabb gyilkolásról hagynak bizonyosságot. Vajon milyen teremtmények élnek a sötétben? És meddig van biztonságban egy magányos lélek tőlük? Mondanám, hogy minden kérdésedre választ lelsz majd kedves olvasó, de kivételesen nem teszem, de ha érdekel, akkor vedd kézbe a könyvet!
„Az emberi szem minden másnál hamarabb érzékeli a mozgást.”
Saját meglátásom szerint ennek a kötetnek két nagy hibája van. Az egyik az időrendi kuszaság, hiszen bár én nem tudok sakkozni, mégis úgy éreztem magam, mint egy sakkfigura, aki a táblán lépeget. Egyet előre kettőt hátra, de soha nem célegyenest, csak sodródva, mások akaratának áldozatául.
A másik gondom pedig, hogy végig peremvidékiként tekintettem az eseményekre. Hiába váltakozott az idősík, több misztikum került elő, valahogy nem tudtam megszeretni igazán és végül csak egy mély sóhaj szakadt ki belőlem, miután az utolsó sort is elolvastam.
Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok mit kezdeni a karakterekkel, de még az események sem vittek semerre. Kicsit csalódott vagyok, nem tagadom, hiszen a kezdeti lelkesedésem hamar elillant és olykor unatkoztam olvasás közben.
Lehet nem nekem íródott, vagy csupán többet vártam a borító alapján, mindenesetre még szeretnék olvasni a szerzőtől. Talán más alkotása által közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem, vagy akár megkedveljem írásait.
Kivételesen csak azoknak ajánlom a könyvet, akik kellő türelemmel és határtalan kíváncsisággal hajtva képesek befogadni a szokatlant és talán azok is jól szórakozhatnak, akik szeretnek sakkozni.
Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, megteheted, ha a Metropolis Media Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Nem sűrűn fordul elő velem, hogy egy szerzővel több felületen is, számtalan formában találkozom, gondolok itt elsődlegesen a különböző hírportálokra, közösségi oldalakra, de bizony a mostani író nevével így jártam. Évek óta figyelem kisebb-nagyobb lelkesedéssel az alkotó megjelenő könyveit, de egyszer sem akartam kézbe venni. Semmi ellenérzésem nincs, egyszerűen nem éreztem azt a vonzást. Ezt most megtörtem, ugyanis utazókönyvként útjára indult eme kötet és úgy döntöttem, hogy teszek vele egy próbát. De először is köszönöm, hogy olvashattam és egy újabb ígéretes szerző műveivel gyarapodott az amúgy sem kicsi kívánságlistám. Köszönöm szépen.
Nézzük is, hogy fülszöveg alapján miről is szól a kötet.
Történetünk helyszíne Szeged. 1980-ban járunk, egy olyan évben, ami önmagában még nem különlegesebb a többinél, mégis minden ekkora kezdődik számunkra. Főhősnőnk, Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, remek sporteredményekkel és jó tanulói átlaggal éli a mindennapokat. Édesapja a honvédségnél dolgozik, édesanyja pedig nagy gonddal neveli gyermekét. A tökéletesnek látszó idilli világ hamar átcsap valami egészen másba és Vera biztonságosnak hitt élete darabokra hullik. Egyik esemény követi a másikat, és mint egy kártyavár széthullani látszik minden, ami eddig megszokott vagy szeretett. Vajon ezt a láncolatot meglehet –e állítani? És hogyan kellene megértenie egy kicsinyke lánynak, hogy van, amiről nem tehet? Az emberi kapcsolatai is változnak, még legjobb barátnőjével sem találja meg azt az összhangot, amit eddig oly féltetten őrzött. Vajon mi fordítja szembe végzetesen az addigi legjobb barátnőjével? És bár van egy új lélek, akivel olyan jó együtt lenni, még sem érhető teljesen ez az érzelmi töltet. Vajon a felnőttek mindig ennyire bonyolultak és csak neki kell folyton igazat mondania? Nos, ezekre és még számos más kérdésre is választ lelhetsz, csak vedd kézbe a könyvet.
„Rossz dolog félni. Eddig nem is tudta, mennyire.”
Nem gondoltam volna, hogy ennek az ifjúságinak nem nevezhető könyvnek ekkora ereje és ilyen hatalma lesz felettem. Ebben a regényben benne van mindenki, aki most tölti a 30-at vagy felette jár. Mert mi érezzük igazán a leírtak büvöletét, fájdalmát, keserűségét. És annyi ízben és színben mutatkozik meg az élet, hogy sokszor úgy éreztem megfulladok, és nem bírom tovább, pedig még a java hátra volt és bírni kellett: Akartam, hogy legyen erőm befejezni és megérteni miért szenvedek.
„(…) gyakran vágyik rá, hogy a régi legyen. Szabadulni szeretne a folytonos rettegéstől, a félelemtől, hogy más embertől függ, de hát nem ő választotta, hogy ez történjék.”
Az élet olyan sok mindent tartogat egy gyermek számára, de két ellentét örök igazsága, hogy a gyermek nem érti a felnőtteket és a felnőttek nem akarják érteni gyermekeiket. Ez a párhuzam olyan, mint az élet és a halál, a cukor és a só, vagy fény és sötétség. Egyik sincs meg a másiktól, mégis olyan ellentétei egymásnak, amely feloldhatatlannak és végzetesnek tűnik.
„[…] milyen furcsa, hogy az apák soha semmiről nem tudnak.”
Azt hiszem, most nem kívánok ennél többet írni, csak annyit, hogy ha teheted, olvasd el a könyvet és remélem megérted felindultságom okát.
Ajánlom a könyvet minden olyan olvasni szerető léleknek, aki már elmúlt 30 éves és képes befogadni egy történet által az élet keserű, mégis cukrozott oldalát. Mert élni, hinni és szeretni nem kor kérdése, de annak befogadása és valós megélése már igen.
Amennyiben elolvasnád a könyvet, megteheted, ha a Magvető Kiadó oldalára ellátogatsz.
Írta: NiKy
Revíziómat egy bibliai méretű főbűn bevallásával fogom kezdeni: a közelmúltig nem olvastam az írótól semmit és nem is igazán érdekelt Márai. Persze rengeteget hallottam róla, Márai így, Márai úgy, hiszen volt ő szamizdat irodalom és az átkosban a kultúrális ellenállás szimbóluma is többek között. Annyira emlegette mindenki egy időben a környezetemben különböző platformokon, hogy teljesen érdeklődését vesztettem iránta, megcsömörlöttem anélkül, hogy egyetlen írását is olvastam volna. A vezeklést nemrégiben az Eszter hagyatékával kezdtem, irodalmi zarándokutam következő stációja pedig egyik talán legismertebb munkája lett.
Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek című alkotása a Helikon Zsebkönyvek sorozatban jelent meg 2020-ban, sokadik újrakiadásban. Megszokottan ízléses, funkcionális külső, semmi tolakodás, nem alakul ki bennünk hamis tévképzet vagy várakozás a tartalmat illetően.
“S mikor a barát éjjel hazaérkezett Bécsből és a világból, dohány-és kölnivízszagúan, kissé csapzottan és kamaszos-nagyvilágiasan, halkan beszéltek, sokáig, mint a cinkosok, mintha Konrád varázsló lenne, aki otthon ül, az emberek és tünemények értelmén töri fejét, míg famulusa a világban jár és gyűjti az emberi élet titkos híreit. Konrád legszívesebben angol könyveket olvasott, az emberek együttélésének történetéről, a társadalmi fejlődésről. A testőr fia csak lovakról és utazásokról olvasott szívesen. S mert szerették egymást, mindegyik megbocsátotta a másiknak az eredendő bűnt: Konrád a barátnak a vagyont, a testőr Konrádnak a szegénységet.”
A kissé hosszúra nyúlt idézet plasztikusan visszaadja a két főbb szereplő, Konrád és Henrik merően eltérő személyiségét és ezzel némileg ellentmondóan mély barátságát. Eleinte úgy érezhetjük, hogy az utóbbi a fontosabb karakter, hiszen ő egyben a narrátor is, de mire végzünk az olvasással rájövünk, hogy mindketten elengedhetetlen szereplői ennek az emberi drámának. Dráma? Vagy egyszerűen az élet? Ott van minden a lapokon, ami elngedhetetlen összetevő: barátság, szerelem, árulás és elmúlás.
A stílus rendkívül élvezetes, még akkor is, ha a mű egy jobbára egyetlen hosszúra nyúlt monológ, de egy nagyon érdekes és fájdalmas életet ismerünk meg a tábornok elbeszélésben. Életképek elevenednek fel az Osztrák-Magyar Monarchia életéből, egy távoli és letűnt időszakból, amelynek szereplői azonban nagyon is sok mindenben hasonlítanak ránk, így könnyen tudunk azonosulni velük. A korszakok és a díszletek változnak, az ember azonban örök.
Külön ki kell emelnem, hogy az író milyen magabiztosan formálja meg a halál árnyékában élő aggastyánokat, mindezt úgy, hogy a mű kiadásakor mindössze 42 éves volt. Valahogy árad a lapokról ez a határtalan élettapasztalat és bölcsesség, lenyűgöző természeti képekkel keretezve. Úgy éreztem, hogy nincs egyetlen felesleges szó sem, minden feszes, minden ki van mérve, akárcsak a főszereplő katonatisztek élete. Szívszorító a mindent átható elidegenedés és elmagányosodás, ami az író életének ismeretében nem teljesen meglepő sajnos.
“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”
Nagyon erős sorok ezek, szerintem a mű fő üzenete, ami nagyon rezonál a buddhista filozófiával: a bennünk tomboló szenvedélyek szítják a személyes poklunk tüzét, de ugyanakkor ezek tesznek minket emberré is. Próbálhatjuk csillapítani a lángok hevét úgy, hogy nem harcolunk a sorsunk ellen, de a szenvedély csak akkor szűnik meg teljesen, amikor életünk szikrája kialszik…amikor a gyertyák csonkig égtek.
Hogy kinek ajánlom? Mindenkinek, mert ezt a művet kézbe kell venni! Ezért kérlek kedves olvasó, hogy velem ellentétben ne vétkezz és olvasd el ezt a könyvet!
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésed, a Helikon Kiadó oldalán be tudod szerezni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése