Ezt a könyvet valamikor tavaly sikerült a polcom lakójává
tennem, amikor egy könyvszekeres garázdálkodásom alkalmával a kezembe vettem.
Elsőre a kötet időtálló jó állapota, majdan az az enyhe púderes illata és végül
egy bizonyos hívóerő arra késztetett, hogy egy számomra –akkor- ismeretlen
szerző alkotását megvegyem. Sajnos egy időre elkeveredett az olvasatlan
köteteim tengerében, de végül pár napja ráleltem és végül úgy döntöttem, hogy ideje
kézbe vennem. Mielőtt olvasni kezdtem, természetesen kicsit utánanéztem az írónak
– de ez tőlem már megszokott -, hiszen szeretek új alkotókkal és életútjukkal
ismerkedni. Ezek a kutatások két előnyhöz is juttatnak. Az első mindenképpen a
tudásom és ismereteim szélesítése, a második pedig a remény, hogy egy új nemzet
irodalmából is válogathatok olvasnivalót. Tudom, hogy ez a paletta soha nem fog
megtelni és az emberi élet oly rövid, hogy mindent elolvashassak, de talán
felfedezhetek olyan kevésbé ismert szerzőket, akikre mások is felfigyelnek
általam.
Amikor a bálnák elmennek című regénye 1978-ban jelent meg az
Európa Kiadó gondozásában. A könyv borítója két totem rajzot és egy bálnát
mutat be, amely egy férfit és egy nőt ábrázol a népi hiedelem díszletében. Ez a
kép nagyon kedves lett a szívemnek, mert teljesen illeszkedik a történet főbb
mondanivalójához. A borító képét és a regényben található rajzokat Veress Pál
készítette.
Minden történetnek van egy „teremtés” oldala, egy pont, ahol
minden elkezdődik. Így indul ez a mese is, ahol egy tünékeny szépség a
természetet járva felfedezte a tenger végtelenjét. Megszerette a hullámok
dallamát, a madarak és ott élő fókák színességét, a friss levegő zamatát és egy
hívó erő vonzását. A tenger sok kincset ad a „rászorultaknak”, éltetve olyan
különleges élőlényeket, mint a mélység óriásait is, a bálnák családját. Ennek a
különleges közösségnek az egyik tagja kíváncsiságának engedve megpillantja ezt
a szépséget, mely végül a partra hívva őt emberré formálja. E két különleges
teremtmény Nau és Reu nevet választotta magának. A kettejük közös útján, a
Végtelen Szeretet adományával feltöltekezve több utódot is nemzettek. Az első
sarjak még bálna formában jöttek világra, míg a későbbi gyermekek már az emberi
testben születtek. Ember és bálna családi szeretetben, egymást tisztelve és
vigyázva éltek, míg egy életöltő után a férfi eltávozott az örök vadászmezőkre.
Nau gyermekei körében élte tovább életét, nem feledve szerelmét és meséi által
éltette a kezdeteket és a bálnák leszármazotti kötelékeit. De ahogy a
leszármazottak élete fellángolt majd kihunyt, úgy kérdőjeleződött meg a
tengerparti emberekben ez a mese, amelyet egy kortalan idős asszony mesélt minden
alkalommal. Az emberi természet árnyékos oldala a nemzedékek által egyre
felerősödött, míg végül elérkezett egy olyan időszak, amelyért még a bálnák is
könnyeket ejtenek. Vajon mi igaz ebből a történetből? És milyen érzés lehet a
Végtelen Szeretet? És végül mi lett Nau sorsa? Nos, ezekre a kérdésekre is
választ remélhetsz, ha úgy döntesz, hogy kézbe veszed ezt a könyvet.
„A gyerekek, ha megnőnek, mindig elhagyják a családi
fészket. Várja őket az önálló élet.”
Talán írnom sem kell, hogy mennyire a hatása alá kerültem és
ebben az évben immáron második alkalommal, könnyeztem meg egy porlepte
gyöngyszem történetét. Nagyon erős érzelmi hullámzást éltem meg olvasásom
folyamán, hol a szavak szépségében, az élet örömében fürödtem, hol pedig az elkeseredettség
és düh fojtogatott.
Ez a történet gyönyörű és minden mondatával élet igenlő. A
természet és ember kapcsolatát boncolgató, sokszor a végletekig elmenő sors
könyv, amely időtálló abban a tekintetben, hogy a mai világunkra is
átruházható. Az emberi lélek nem fejlődött még eleget ahhoz, hogy az önteltség,
a természettel szembeni kizsákmányolás és tiszteletlenség fonákjait lerázza
magáról és megértse, csak porszemei vagyunk a végtelennek. Az a képmutatás,
melyet gyarló módon, napi szinten gyakorlunk csak egy tévhitből merítkezett
viselkedési forma. Ha a természet „haragra” gerjed, ember nem éli túl, igazán
tudhatnánk már.
Nagyon szépen megmutatja a család generációs szerkezetét és
a tagok egymáshoz való viszonyát is.
„Testvérnek lenni, ez nem azt jelenti, hogy külsőleg
hasonlítotok egymásra. A testvéri kapcsolat nem külső hasonlatosságban rejlik.
Amikor felkapaszkodtok a tenger fölé magasodó óriás sziklákra, onnan hatalmas
kődarabokat láthattok, sok közülük emberre emlékeztet. Mégsem jut eszetekbe,
hogy testvéreteknek nevezzétek őket, s hogy arra gondoljatok: hideg kövektől
származtok… Azért jöttünk a földre, mert van az életnek egy magasabb
megjelenési formája, a Végtelen Szeretet. Ez változtatott engem emberré. És ha
szeretni fogjátok testvéreiteket, akkor mindig emberek maradtok… A szeretet
mindenható.”
Amennyiben el szeretnéd olvasni még pár példány erejéig a
Libri weboldalán rá lelhetsz.
Írta: NiKy