Egressy Zoltán - Jolka harangja

 

„Nem sokat ér az élet egyedül, nem tudja az ember megbeszélni a dógait senkivel.”

Vajon miről szól egy ember élete? Megszületünk, felnevelkedünk, majd felnőttként családot alapítunk, és végül megöregszünk. Tényleg ennyi lenne csupán egy lélek útja? Oly sokszor eszembe jut, hogy gyermekként milyen furcsának találtam az idős embereket. Ráncos bőrüket, gondterhelt tekintetüket és sokszor panaszos szavaikat. Azt gondoltam, hogy bár én is a nagyszüleimmel nevelkedtem javában, mégis őket oly ritkán hallottam így beszélni. Mint kiderült, ahány lélek, annyi életutat járunk be. Kinek kevés gond, sok mosoly, míg másnak mérhetetlen mennyiségű keserűség jut. Persze akkoriban más idők jártak és mivel koravénnek számítottam, úgy éreztem, hogy minden morgolódás ellenére szeretek ezen emberek között járni-kelni. Több barátságot kötöttem, és sok olyan szokást köszönhetek nekik, amelyekért a mai napig nem lehetek elég hálás. Az egyik és talán legfontosabb az olvasás szeretete. Egy idős asszony lakott a nagyszüleim kertjének végében lévő házban, aki régóta albérlőjük volt. A felmenőimmel elmérgesedett kapcsolata miatt sokszor tiltott területen jártam, mégis ezen kalandozásaim egy életre meghatározták a könyvek iránti szeretetemet. Különlegesnek éreztem magam, hogy kitűntet figyelmével, rengeteg mesét hallottam távoli országok népeiről és a saját életéből merítkezve is. Talán ezért is gondolom úgy, hogy az öregkornak van egy bizonyos bölcs magányossága, egy olyan egyedi aura, amelyet csak azok a lelkek tudnak méltó képpen viselni, akik hosszú életújuk folyamán nem mindig a jót tették vagy éppen gondolták. De az útjuk végéhez érve megbékéltek a világgal és talán önmagukkal is egyetemben.

A fenti emlékeimből kiindulva már érthető talán, hogy miért is esett a választásom a mostani olvasmányomra. Nagyon kíváncsi lettem, hogy egy ellenkező nemű szerző, hogyan is tudja megjeleníteni egy idős hölgy utolsó időszakát! A feladat roppant sok figyelmet és kutatást igénylehetett, ebben biztos vagyok. De, hogy mit is kaptam, erről kicsit lentebb bővebben is mesélek.

„Nem érdemes ám megöregedni, semmi se jó. Sokszor olyan rossz gondolataim vannak, az agyam sem jó talán már, itt fekszek, hát, mondom, hogyha el köll menni, engemet olyan messzire vigyenek el, hogy még híremet se hallja senki. Ilyen rossz gondolataim vannak. Nem szeretem, hogy ennyi baj van énvelem, vesződség, meg minden. Mikor valaki ilyen tehetetlen. Aztán csak veszekednek velem, hogy hiába beszélnek. De hát ha egyszer nem bírok enni? Hiába minden.”

Kép: NiKy m.i.

Egressy Zoltán nevét úgy gondolom, hogy lassan mindenki ismeri szegről – végről, hiszen József Attila-díjas magyar író, költő, aki számos különleges regényt álmodott meg az olvasók számára. 1990-ben diplomázott az ELTE ÁITFK magyar-történelem szakos hallgatójaként. 1998–ban Portugál című darabját a budapesti Katona József Színházban mutatták be, amely közel húsz évig volt a műsorfüzetek egyik attrakciója. Számos regénye közül a legérdekesebbek a Szaggatott vonal (2011), valamint a Szarvas a ködben (2016) című írásai voltak. A szerzőről többet itt tudhatsz meg.

Egressy Zoltán – Jolka harangja című regénye 2022 –ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. A kötet, szemrevaló borítójával, már alapvetően is kiemelkedik a többi könyv közül, amely Féder Márta borítóterve alapján készült.

A regény főhőse Jolka, egy idős asszony, aki hosszú életének végéhez közeledik. Az asszony elbeszéléséből ismerhetjük meg a múltját, jelenét és egy bizonyos jövőt, amely már inkább egy vágyfoszlányként mutatkozik meg szemeink előtt. Idős kora ellenére kezdetekben nagyon sok emléke tör felszínre benne, hiszen számot vet tetteivel, elfojtott vagy éppen meg nem élhetett vágyaival. Megtudhatjuk, hogy mennyire nagyra tartotta a helyi egyházközösséget, hiszen szigorú vallásos neveltetéséből adódóan Istenfélő emberként élt. Élete legjobb időszakára gondolva, csupa szeretettel emlékezik arra az időkre, mikor harangoznia és a templom körüli teendőket kellett ellátnia. Számos groteszkítás tarkítja történetét, amikor az olvasó is úgy érezheti, hogy a leírtakon jobb nevetni, sem mint sírni, hiszen a könnyek nem gyógyítják be a fájó emlékeket, a nevetés pedig a reményt tartja életben.

„Sok pap van, aki nem tudja betartani, amit köllene. A papok se nagy szentek ám.”

Kép: NiKy m.i.

A történet erőssége az a sajátos felhang, ahogy a szerző megszólaltatja ezt az idős asszonyt. Sokszor ismétli önmagát, tehát ugyanarról olvashatunk, mégis kicsit másképpen. Tulajdonképpen hiteles képet fest, hiszen mi magunk is tapasztalhatjuk, ahogy egyes idős emberek vissza-visszatérnek a múltba és mindig kicsit színesebben vagy éppen más szemszögből nézve élhetjük át kalandjaikat, tragédiáikat. Ezek az ismétlődések először életidegenek, talán kicsit feszültséget is okozhatnak az olvasóban, de ez a kellemetlen érzés egy idő után eltűnik, és tulajdonképpen belesimul mindenki a kötet ritmusába.

Szubjektíven úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerült ez a regény, a hitelességet sikerült megtartania a szerzőnek. Nyilván ahány lélek, annyi emlék és út kerül szemeink elé, de a legtöbbünk számára érdekesek, hiszen sok olyan tanulságot rejtenek, amelyeket ha megfogadunk, sok bosszúságtól megkímélhetjük magunkat.

Karakterek tekintetében: Jolka egy egyszerű parasztasszony, akinek az életét mindig valakinek a szavához kellett kötnie. Eleinte az édesapja szigorú nézetei, míg később férje meglátásai határozták meg a mindennapjait. Ahogy lenni szokott, szép leányként a falujában jöttek a kérők, de neki egy sem kellett. Míg végül egy olyan férfi mellett kötött ki, akivel megharcolta a maga kis csatáit, de jól éltek, amennyire abban az időben engedték a körülmények. Két gyermekük született, akikről túl sokat nem tud meg az olvasó, de mégis szinte minden percben jelen vannak a háttérben.

Kép: NiKy m.i.

„Az a legnagyobb jó az életben, ha valakinek rendes, jó ura van, aki becsüli a feleségét. Annál nagyobb boldogság nem köll.”

Események tekintetében kimondottan lassú folyásúnak gondolom, ráadásul ez egyre igazabbá válik, ahogy haladunk előre a kötetben. Hiszen egy idős, megfáradt lélek utolsó útjára indulva, akaratlanul is kísérővé válik mindenki és csak hagyjuk magunkat sodorni. Néha ugyan megpihenünk, elgondolkodunk az olvasottakon, majd ismét felkerekedünk és visz minket is tovább az emlékezés folyója.

Összességében úgy gondolom, hogy egy különleges hangulatú könyvet vehettem kézbe és számos élménnyel, emlékkel feltöltekezve csuktam be az utolsó oldalt. Hogy pontosan mennyi marad meg majd bennem az évek múltával nem tudom, de azt biztosan állíthatom, hogy ennyi hónap elteltével is bennem él a karakterek iránt való tisztelet emléke és ez sokkal több, mint remélni mertem.

Ajánlom a könyvet azon olvasóknak, akik szeretik a lassabban áramló eseményeket, akik szeretnek vissza-visszatekinteni a múltba és talán jó érzéssel „ülnek” le egy olyan idős asszonnyal emlékezni, mint maga Jolka is. Ezek a pillanatok csodálatosak a maguk nemében, és talán pont ezért ez a könyv is akaratlanul is belopózik majd a szívekbe.

Amennyiben szívesen elmerülnél a regénybe, megteheted, ha a Libri weboldalára ellátogatsz.

Írta: NiKy