„A futástól szabad lett, a szabadságtól pedig dühös.”
Szabadság? Vajon mit értünk –e szó alatt? Egyáltalán
mindenkinek ugyan az a gondolata támad, mikor meghallja vagy meglátja? Vajon
tudjuk-e értékelni vagy merünk –e élni vele? Egyáltalán akarjuk –e, hogy
részünk lehessen benne? És végezetül megérdemeljük-e? Ezek a kérdések törtek
feszínre bennem olvasásom folyamán.
Molnár T. Eszter novellás kis könyve csupán 90 oldal, de
benne van minden, amit el akarunk kerülni, amitől éjjelente rettegünk, vagy
bele se merünk gondolni. Fullasztó a kötet, komor és nagyon mély
érzelmeket rángat felszínre. Megtépáz, szétcincál, de a legnagyobb döbbenetemre
mégsem tudtam abbahagyni az olvasását. Ott van a jövőnkben ennek a
könyvnek minden sora, hiszen legrosszabb esetben erre tartunk, ezt idézzük elő.
Mi? Igen, mert mindaddig, amíg így élünk, önzően, megtagadva társainkat, csak
az egyén fontosságával, rohamos léptekkel leszünk ennek a könyvnek a valós
kivetülései.
Minden novella egy –egy családot vagy személyt mutat be.
Idegen emberek, más-más társadalmi rétegből, egy – egy élethelyzetet
megmutatva. Mégis egy egész történetet kapunk a kötet végére és megértjük, hogy
mindenkinek megvan és volt a feladata, szerepe.
A kötet a maga egyszerűségében tárja elénk a várható jövő
egy lehetőségét, hogy ez 5, 10 vagy 50 év múlva jön el, nem tudom. Nem kívánok
ilyen társadalomban élni, rettegni, félni. Ebben a világban nincs
magánélet, nincs magántulajdon, az egyén, mint személy nem létezik. Kollektíva
van, mindenki egy robotként létezik a társadalom egy-egy szegmensében. A
demoralizáló személyeket egységesen eltűntetik, bár számomra tükörképei a
vezetőségnek.
Ahogy mondani szokták, ebben a történetben valamilyen
formában mindenki Canossát jár, és élő holtként tereli életét egyik naptól a
másikig. Az erőszak minden formája megtalálható ebben a kötetben, az általa
okozott károk kifolynak a lapokból és egy csepp megbánást sem mutat senki.
Túlélni annyi, mint minden reggel meglátni a Dunát, vajon emelkedett –e a
vízszintje, és éjszakánként visszatekintve, vajon létezik –e még, vagy csak a
képzelet szüleménye! Ahogy egy jó latin mondás tartja: audiatur et altera pars,
vagyis a másik felet, az ellenvéleményt is meg kell hallgatni. Itt ennek helye
nincs, nem volt és nem is lesz!
Az írónő egy olyan világot alkotott, ahol a megváltás a
halál és az élet rosszabb, mint egy fertőzött, üszkösödő hús, mely csak idő
kérdése és tovább terjeszkedik elvéve minden jót és szépet, mert annak már
nincs létjogosultsága.
Úgy gondolom kellenek az ilyen olvasmányok is az embereknek,
hogy elgondolkozhassanak hol vannak, hogyan élnek és merre
tartanak. Számomra értékes és érdekes volt ez az élmény, mert bár sokszor
félre kellett tegyem, de minden alkalommal mikor visszatértem felkészülten
vártam a „csapást”. Nos, ezt nem lehet így várni, mert mindig nyújt valami
olyan újdonságot, amivel még én sem akartam szembesülni. De mégis éreztem
egy halvány reményt, hogy van még lehetőség a jobbra, egy szebb
jövőre. Hogy ez idealista szemlélet-e nem tudom, de sose voltam híve a
feladásnak. Remélem ti sem kedves olvasók.
Ajánlom a könyvet minden olyan személynek, akinek van gyomra
a nehezebb, mélyebb gondolatokhoz és szembe mer nézni, egy komor, sötét
jövőképpel. És ki tudja, lehet, hogy pont te leszel az, akinek segít másképpen
látni és cselekedni.
Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet a Libri oldalán
meg tudod venni a könyvet.
Írta: NiKy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése