Mihó Izabella- Életmorzsák

 „Amikor elengedjük az álmainkat és belenyugszunk a biztonságot sugalló megszokásba, az életünk szépen kisimul, mint egy tó. Na, és akkor! Akkor biztosan jön egy hatalmas szélvihar és felborzolja a tükörsima állóvizet. Hatalmas hullámokat korbácsol, amelyek arcul csapnak, és habos, hideg vízként a nyakunkba zúdul maga az élet. Mert a sors megkerülhetetlen, nem menekülhetünk előle; mert az élet folytonos változások láncolata.”

A kötetet utazókönyvként kaptam, amit itt is szeretnék megköszönni.

Ez a csepp könyv alig 124 oldal, de a benne leírtak rendkívül fájdalmasak és igazak. Hiszen az életről szólnak. Öt novella található a könyvben, melyhez ugyanennyi kérdés is társul. Vajon megleltem- e rájuk a válaszokat? Nézzük hát:

Az első történet Láncszemek címmel egy olyan körforgást vetít szemünk elé, melyben nők és férfiak sorsai, apró boldog pillanatai és mérhetetlen sok sérülései mutatkoznak meg. Ki a leggyengébb láncszem? Erre a kérdésre nem kaptam választ, hiszen a fent említett körforgás egy teljes és ép kört alkot. Akivel kezdődik, azzal a személlyel is ér véget. De olvasásomkor egy cseppet értetlenkedtem, hogy miért kell ennyi emberi léleknek az életébe belelátnom, mikor az utolsó sor, utolsó mondata helyre billentett bennem mindent. Túlságosan sokat akarunk sokszor, és akit elhagyunk a végén mégis reá vágyunk. Hát nem érdekes?

A második történet Titko(s)írás címet viseli. Először nem tetszett, hiszen egy amerikai sorozat képei vetültek szemeim elé, de aztán a szép szavak, a mély gondolatok és az a hihetetlen eleven fájdalom beette magát a lelkembe és szívembe. Egy asszony gondolatain át láthatjuk a múlt és jelen pillanatképeit, melyekben egy árnyékként létező személy is helyet kap. Az ő létezése és cselekedetei összessége irányítja az érzelmi hullámzást és érteti meg, hogy a történethez tartozó kérdésre már az első oldalon meglelhetem a választ. Tényleg annyira bonyolult a női lélek? Nos, ezt mindenki eldönti maga, de számomra egyértelműen igen a válasz. De csak azért, hogy leírhassam minden emberi lélek bonyolult és nehéz, csak a szebbik nem képviselőinek, bizonyos tagjainak lelke egy táptalaj. Ahova a mag elültetése után –legyen az szerelem, gyűlölet, becsvágy, anyai ösztönök- csirát fakaszt és felcseperedik. Védve hidegtől, forróságtól, esőtől és széltől. Mert mi nők mindig teremtünk, ki jót vagy rosszat, de életre keltjük a ránk bízott életeket, érzelmeket.

A harmadik novella kicsit eltér a többitől. Egy idős férfi utolsó útjáról szól, melyet meghatároz egy bőrkötéses könyv és egy mély gondolat. A hozzá tartozó fülszövegi kérdést nem tartom helyesnek, ugyanis egy beteg test és egy megfáradt lélek nem fogja azt a választ megadni, ami ehhez illene. A férfi egészsége teljében már adhatna egy kielégítő feleletet, de itt erről szó sincsen. Ettől függetlenül a történet csodálatos és rendkívül fájdalmas.

A negyedik novella talán a legmegrázóbb az összes közül, hiszen asszonyok csokorba foglalva mesélik el különböző, mégis egy tőből fakadó fájdalmukat. És egy kakkuktojás is helyet kapott a „mesében”, kinek sorsa érintett meg a legjobban. Ezen személy kezét képzeletemben megfogtam, átöleltem és fülébe súgtam: minden rendben van. Nem vagy hibás!

Az utolsó rész pedig egy fiatal szerelmes pár hánytatott sorsáról mesél, kiknek a kezdet nagyon nehezen indult, sok lemondással találkoztak, de a kitartásuk és az egymás iránt mutatott végtelen szerelmük és tiszteletük példaértékűvé vált a szememben is. Nagyon boldog lettem, ahogy a végén egymáséi lehetettek.

Az összes novelláról elmondható, hogy mély érzelmekből, az emberiség iránti tiszteletből és egy rendkívül szépen fogalmazó írónő gondolataiból születtek meg. Az emberiség mostoha gyermeke az életnek. Sokunknak igen kemény sors jutott és bizony akaratlanul is megkeményítette a lelkünket. A boldogságért és a röpke pillanatokért nagy árat fizetünk, de ha kitartunk meglelhetjük, amire nagyon vágyunk.

A könyvben egy számomra nagyon nagy kedvenc alkotó híres mondata is belekerült, amit szeretnék kiemelni nektek. Kérlek, figyelmesen olvassátok!

„Balzacot hallgatom zsongva üresedő fejemben.

Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.”

Minden szava igaz, de ettől még nem kell belenyugodnunk, sőt. Ha valami fáj, ha valami nem jó, tegyünk ellene. Ha nem rajtunk múlik, akkor pedig keressünk olyan pontokat életünkben, amik átsegítenek minket ezen az időszakon. Mert elmúlik, hiszen semmi sem állandó. Az élet egy örök körforgás. Egyszer fent máskor lent, de mindig mozgásban van, ahogy az idő kerekei sem állnak meg. Mi gyászunkban vagy nagy boldogságunkban sokszor szeretnénk megállítani a világot, de ez nem így működik szerencsére. A változás jó még akkor is, ha először fájdalommal jár. Az ösvény melyen lépkedünk, mindig tele van ingovánnyal, de a felfedezés öröme járjon át, és sose vedd le szemeidet célodról. Aki valamit nagyon akar és tesz is érte, bátran, felemelt fejjel, annak megadatik a célba érés lehetősége. Az persze megint más kérdés miről kell lemondanunk utunk folyamán.

Embernek lenni annyit jelent, mint sírva megszületni, létezni térben és időben, majd könnyek között eltávozni a sötétbe.

Ez a kis novelláskötet számomra maga az élet és bár újra nem szeretném olvasni, hisz túl fájdalmas lenne, de kedvenceim között tartom számon. Ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert hiszem az olvasni szerető lélek meg fogja találni a számára értékelhető és érhető történetmorzsát.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, az írónőnél be tudod szerezni a könyvet.

Írta: NiKy